Tuesday, 29 November 2016

Önbecsülés

Egyszer valahol olvastam, hogy ha azt várjuk bárkitől, hogy szeressen, első körben saját magunkat kell megtanulni szeretni, hiszen hogyan is gondolnánk, hogy majd más megbecsül, ha saját magunkat sem becsüljük eléggé. Ha magadat besorolod valahová, az látszik rajtad, és a környezeted is oda sorol majd, ahova magadat tetted.

Azt hiszem, hogy ezt a módszert tanítják is itt-ott, de nem igazán úgy, ahogy az nekem szimpatikus lenne. Mert az önbecsülés az fontos, és szükséges dolog, ahogy az is, hogy higgyünk magunkban, értékeljük magunkat sokra....de mindez nem egyenlő azzal, hogy legyünk beképzeltek, arrogánsak, tapossunk át másokon, csakhogy mi előrébb jussunk.

Talán az egész dologban az egyensúly a lényeg. Meg kell találni a középutat. Hiszek abban, hogy tarthatom magamat anélkül is nagyra, hogy közben másokat emiatt tartanék kicsire. Hiszek abban, hogy előbbre tudok jutni úgy is, hogy nem gázolok át másokon, hanem egymást segítve haladunk. Hiszek abban, hogy nem attól leszek én okosabb, hogy a másik hülyébb.

Tény, hogy ehhez kell egyfajta dialektikus gondolkodásmód, ami túlmutat az önzésen. Fontos, hogy hogyan tekintek magamra. Saját magamat ítélem meg vagy -el, és másokhoz is úgy viszonyulok, amilyen állapotban hagytam magam. Én ebben hiszek nagyon, a tudatos önépítésben. Változtatni akarok az életmódomon? Hajrá, kiváló alkalom, hogy egy mozdulattal kisöpörjem a padlást, és hamár rendrakás, akkor el is időzhetek azon, hogy mi újság az önértékelés terén.

Saját tapasztalat, hogy amin tudok változtatni, annak érdemes nekimenni, de ha valamin nem tudok változtatni, akkor a hozzáállásomon kell. Az öreg svéd tengerész ima is azt kéri, hogy amihez nincs erőm megváltoztatni legyen erőm elfogadni. Elfogadni, vagyis a hozzáállásomat megváltoztatni. Az élet nem egy érem, aminek két oldala van. Minden ember egy külön világ, ezer oldallal legalább. Mindig van olyan, amit érdemes kihangsúlyozni, amibe bele lehet kapaszkodni, ami egyértelműen az erény kategóriába tartozik, amire büszkék lehetünk, ami vihet előre. Ezt kell(ene) mindenkinek megtalálnia önmagában, és erre figyelve kiépíteni a saját önbecsülését.

Persze nem könnyű, pláne, hogy nagyrészben hozott anyagból kell dolgoznunk. Mindenki jön valahonnan, és van valahol, és rendelkezik egy jó adag olyan körülménnyel, amik vagy segítenek ebben, vagy nem. Inkább nem, általában. Mindenesetre ritka az olyan extrém túlsúlyos, akinek van elég önbecsülése. A társadalom pedig csak rátesz egy lapáttal. Én mindig kövér gyerek voltam, és mindig ki voltam közösítve, csúfolva a többiek által. A szüleim segíthettek volna, de ilyenkor én megfigyeltem, hogy sokszor pont az ellenkezője történik: nem abba az irányba mennek el a szülők, hogy a gyereket lefogyasszák, hanem elkezdik kompenzálni. Hogy mivel...? Hát, a kedvébe járnak... ha szeret enni a drága, akkor főzünk-sütünk neki sok finomságot. Hagy örüljön...Ha szülő hosszú távon akar jót, és a gyereknek, nem magának, akkor nem így cselekszik. Akkor és ott persze jó érzés, hogy örömet okozok a gyereknek, aki boldogan elfogyasztja a finomságot, plusz megvan az a "különleges" kapcsolat a szülő és a gyerek között, aminek köszönhetően a szülő úgy érzi, ő is különleges, hiszen a gyerek nem a barátokat választja, hanem őt. Nem a haverokkal lóg kint a grundon, hanem otthon ül, és eszik. Pedig pont hogy nem így kéne....
Elkanyarodtam kicsit....érintett vagyok, velem valahogy így volt....

Szóval én azt tanácsolom mindenkinek, aki életmódváltásra készül, hogy söpörje ki a múltat és gondolja újra - becsülje sokra magát.

No comments:

Post a Comment