Thursday 22 February 2018

Csapda

Érdekes hírt olvastam: tasmán kutatók a saját kísérletükből azt mutatták, ki, hogy ha valaki egy fogyókúra során rendszeresen két hétre felfüggeszti a diétáját, akkor hatékonyabban fogy le. 50%-al nagyobb mértékű fogyást tudtak prezentálni a kísérletben résztvevők közül azok, akik a 4 hónapos kúra alatt két hetenként két hétre felfüggesztették a diétát. Magyarázat: a szigorú és következetes kalóriaszámlálós diéta alatt az anyagcsere belassul, és a végén csak vért izzadva lehet további súlyt veszíteni. De ha a szervezetet becsapjuk, akkor az anyagcsere nem tud alkalmazkodni a csökkentett kalóriabevitellel.

Ezt mondja a cikk. Nem értek egyet vele. Egyrészt mert én magam is a kalóriaszámolással fogytam le, és vagyok képes kontrollálni a súlyomat, másrészt mert nem hiszek a "kimutatások" független értelmezésében. Nagyon nem mindegy kik, milyen körülmények között vesznek részt egy ilyen kísérletben. A résztvevők közül kinek milyen típusú az anyagcseréje, milyen a genetikája, mennyit sportol mellette, és így tovább. Mennyire ellenőrzik, ki mennyire tartja be a kísérlet útmutatásait. Csak akkor lehet igazán jó egy ilyen dolog, ha nagyon sokan vesznek részt benne, viszont az hatalmas kapacitást és anyagi forrást igényel, ha szoros elszámolás alá vonnák a résztvevőket.

Az anyagcsere folyamatok rendkívül bonyolult és egyénenként változó mechanizmusok, amiket egy laikus nem feltétlenül ért meg vagy képes elemezni. Éppen ezért tartom jó módszernek a kalóriaszámlálást, mert az kézzelfogható értékeket ad a bevitt/ledolgozott energiamennyiségeknek, és így ad valamilyen kiszámolható irányt. Ha viszont két hét kiszámolt, kontrollált diéta után két hét szabadság jön, akkor mi történik? Én már itt a blogon azt is kifejtettem, hogy heti 1 "off nap" milyen szinten el tudja rontani az egész heti eredményeket. Nem kell matekzseninek lenni, hogy egy hét alatt a napi 2000 kalóriás átlaggal mit művel egy 6000 kalóriás hetedik nap. Persze lehet azt mondani, hogy ugyan már, milyen hatezer....? De ha nem számolja senki, minimum lecsúszik ennyi akárkinél minden további nélkül. Az off nap általában nem azt jelenti hogy valaki egy extra szelet csokit megeszik. Sajnos az a mindennapokban is elő-elő fordul,  mert az emberek általában igen megengedőek saját magukkal szemben. Könnyű egy-egy 20 másodpercre "off the records" lenni. Ugyan mi baj lehet, ha egy komoly diétát 20 másodpercre felfüggesztünk...vagy egy percre?

Ez tipikusan az a gondolkodásmód, ami a jojóhoz meg a kudarchoz vezet. Egyenes út a "nekem ez nem megy úgysem" végállomásig. De visszakanyarodva az alaptémához: két hét nem diétás étrend az rengeteg...persze megint eljutunk oda, hogy akkor definiálni kéne mi mit is jelent. Mert ha a diétás étrend mondjuk 1500 kalória naponta, a nem diétás meg 2000, akkor más a helyzet. De a "kimutatások" sosem mennek bele a részletekbe ilyen szinten.

De akkor mi értelme van egyáltalán egy ilyen "kutatásnak"? Mert hogy mi értelme van egy ilyen cikknek, azt értem. Mint általában az összes újságírónak, aki bármilyen írást publikál, itt is az a cél, hogy minél többen elolvassák. Tehát ha olyat írok, ami felkelti az emberek érdeklődését, akkor a cikk sikeres lesz. Az emberek legalább fele túlsúllyal küzd, és szívesen fogynak. Nagy részük próbálkozott/próbálkozik, és sajnos többnyire sikertelenül. És akkor egy cikk azt mondja, hogy azért nem fogy le, mert túl szigorú magához? Hogy két hetente ugyanennyi időre szüntesse be a diétáját? Hogy attól fog fogyni, ha kontrollálatlanul zabál? Persze, hogy szeretik majd olvasni.

Konklúzió: a populizmus örök, az igazság meg még mindig "odaát" van.

Monday 5 February 2018

...együtt megcsináljuk...?


Régóta érik bennem ez a poszt, de sokszor nincs elég idő, hogy nekiálljak kiírni magamból. Ez az egész lefogyás, életmódváltás téma addig nem fog veszíteni az aktualitásából, amíg a bolygó lakosságának a jelentős része túlsúlyos. Márpedig ez a helyzet. Talán az első és legfontosabb pont, hogy leszögezzük: a túlsúly nem jó. A túlsúly ártalmas. Ártalmas az egészségre, és ártalmas az önbecsülésre. Az egészséggel kapcsolatban egyértelmű a miért, az önbecsülés már kissé összetettebb dolog. A második fontos lépés, hogy tenni akarjunk ellene. Ha valaki ezen is túl van, akkor jön a harmadik szint: De hogyan?

Hogyan kezdjünk neki, hogyan álljunk hozzá? Hogyan legyünk képesek végigcsinálni? Hogyan változtassunk az életünkön, ami nyilvánvalóan azért alakult ki olyanra, amilyenre, mert ahogy élünk, úgy élünk. Unásig ismételt közhely, hogy milyen nehéz. Maga az átalakulási folyamat azért baromi nehéz, mert a legkomolyabb dolgot kell megváltoztatni az életünkben: önmagunkat.

Nyilván nem véletlen, hogy szerte a világon bevett módszer az életmódból adódó problémák megoldására a közösségi vonal. Az indulatkezelés, az alkoholizmus....a sok sikersztori mögött általában ott van egy mentor, egy "mérgestárs", egy "buddy", akit fel lehet hívni, ha szemezek a pohár itallal, vagy ha úgy érzem, hogy a "mérges pókok csipkedik az agyamat". Kell valaki, aki ott van, és megállít. Akihez lehet szólni, aki megérti, mert átélte, és tudja. Tudja, hogy egyedül nem megy.


Ideális esetben a társ az életben is társ, tehát ott van hogy úgy mondjam kéznél....férj, feleség, barát, testvér, szülő, egyéb rokon, stb. Nem ideális esetben segíthet egy közösség. Egy facebook-oldal, egy baráti kör, egy egyesület, vagy akár egy alapítvány. A lényeg, hogy valaki, akivel meg lehet beszélni a kérdéseket, amikor elérkezünk egy útkereszteződéshez. Valaki, aki járt már arra, és visszajött az útról, és tudja hova vezet.

Valamiért én hiszek ebben. Hogy ez így képes működni. Egyenlőre a hit marad csak...mert a bizonyosság ideje még nem jött el. Én szerencsés vagyok, mert szupportáló családom van, sőt, magammal sikerült rángatni mindenkit, és ma már nemcsak a feleségem és én, hanem az összes gyerekünk is sportol, és tudja, hogy mennyire fontos, mit, mikor és mennyit étkezünk. De tudom, hogy vannak olyanok, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy segítő, támogató környezet vegye őket körbe. Mert a kollégák, vagy a haverok sokszor nem ilyenek. Az embereket sokszor vezeti sajnos irigység, káröröm, rosszindulat. 

Menthetetlenül hiszek abban, hogy a közösségi médiának igenis lehet jó szerepe, és nemcsak rossz. Hogy nem csak elidegeníti az embereket, megöli a kapcsolatokat, és zombivá változtatja a 10 éves gyerekeinket. Tény, hogy messziről nézve ez az egész még nagyon gyerekcipőben jár, és sokminden nem teljesen világos. Érteni kell hozzá, látni az összefüggéseket, venni a jeleket. Ez nekem nem mindig megy. Nem mindig látom meg, mi az ami képes megmozgatni másokat, mi az, ami azt a reakciót váltja ki az emberekből, amit szeretnék. Nem baj, a jó pap is, hátmég én...

A konklúzió az talán, hogy nem adom fel, és hogy a remény hal meg utoljára :) Továbbra is hiszek abban, hogy ez az irány jó, és közelebb visz egy egészségesebb, jobb világhoz.