Tuesday, 6 November 2018

Kit érdekel...?

Ennek a kérdésnek olyan a jelentése, amilyen hangsúllyal ejtjük ki a szavakat. Lehet kedvesen érdeklődő, lehet keserű, lehet reménykedő, vagy lemondó.

Ha az ember nem elégedett a tükör képével, amikor belenéz, akkor tulajdonképpen mégis mi az, ami okozza az elégedetlenséget? El szoktak ezen gondolkodni az emberek? Kinek miért az a baja, ami? Kiért, miért akarunk megváltozni? Mi az, ami elmozgat minket attól, ami van? Vannak nyilvánvaló okok, amilyen az egészségügyi például, ott nincs kérdés. De rengeteg embernél van az, hogy nem kifejezetten egészségügyi okok miatt akar lefogyni, hanem mert "nem elégedett magával." Azért raktam idézőjelbe, mert ez egy nagyon gyakran hangoztatott indok. De mi van mögötte?

Önbecsülés hiánya? Megfelelni akarás másoknak? Partnernek, szomszédnak, szülőnek, gyereknek, kollégáknak, világnak, társadalomnak? Mit is jelent az, hogy magamnak megfelelni? Magamnak nyilván én döntöm el, mi a jó és mi a nem jó. De a felszínes primer indok mögött ott húzódik a miért....hogy miért gondolom azt, hogy az úgy jó, ahogy hiszem hogy jó.

Sokszor érzem, hogy a világ nagyjából két részből áll: vannak, akik hajtanak, és vannak, akiknek hajtanak.  Az élet szép, de nem tart örökké, és valamiből ugyebár élni kell, ez nem is vitás. De hol húzódik a határvonal? Olyan sok ember észrevétlenül sodródik át egy képzeletbeli vonalon, és válik fokozatosan a társadalom rabszolgájává....Mert egy ponton túl már minden idő, minden pénz, és minden energia arról szól, hogy kifizessem a lakáshitelt, a kocsihitelt, hogy megszerezzem ezt vagy azt, hogy megfeleljek a soron következő elvárásnak. Egyre drágább és egyre okosabb gépek vesznek körül minket, és egyre többször dönti el más, hogy mit akarunk. És egyre többször már nem mi magunk diszponálunk sem az időnk, sem a pénzünk, sem az energiánk felett. Disztópikusan hangzik, tudom. De a mai világ a fogyasztásról szól. És persze a birtoklásvágyról.

Mindezek mellett szinte apró problémának tűnik, ha valaki túlsúlyos és le akar fogyni....aprócska kellemetlenség, amire nincs idő/pénz/kedv/energia/akármi. Mert az élet nem áll meg és indul újra csak azért, mert nem tetszik a tükör képe. Kit érdekel? Menni kell tovább, igények vannak. A kérdésre, hogy kit érdekel, sajnos a válasz az, hogy nagyjából senkit. A társadalmat biztosan nem. Nem érdeke senkinek, hogy rendben legyen az életünk, csak magunknak, és azoknak, akik szeetnek minket. A társadalom érdeke az, hogy fogyasszunk, hogy vásároljuk tonnaszám már novembertől a csokikat, a finom süteményeket, a marcipánokat, hiszen karácsony van...majdnem....aztán majd januárban tömegével vásároljuk fel a súlyzókat meg a jógablokkokat az üzletekből, de lehetőleg egy hétnél ne használjuk tovább őket, hiszen hamarosan ott lesz majd a valentinnap, amikoris bokáig kell járnunk a lindt pralinékban, hiszen hát a szeretet szent dolog. Utána úgyis jön a húsvét, amikoris szintén vásárolni, enni, fogyasztani kell. Aztán ha betegek leszünk, majd átnyergelhetünk az ételvásárlásból a gyógyszervásárlásba....szándékosan fogalmaztam szarkasztikusan.


Én hiszek abban, hogy az életmódváltás sokkal több egy divatos trendnél. Mert ha valaki képes megváltoztatni az életét, akkor az azt is jelenti, hogy górcső alá vesz mindent, és kielemzi, mit miért csinál, megvizsgálja az okokat, a célokat, stratégiát épít a jövővel kapcsolatosan. Csupa olyan tevékenység, ami során esélyt kapunk arra, hogy kikerüljünk a mókuskerékből, és újraértékeljük az életünket.

Hogy ne a mainstream média által ránk aggatott szemüvegen keresztül váljunk rabjává a fogyasztásnak. Hogy öntudatosan, tisztában az értékekkel, a felszín alá benézve élhessünk tovább. Ebben hiszek.

Sunday, 28 October 2018

Okkeresés már megint

Újra meg újra visszatérő kérdés az életemben, hogy vajon mi vezetett oda, hogy annyira elhíztam. Persze első körben az ember a szokásos indokokkal megelégszik: rossz táplálkozási szokások, kevés mozgás. Rendben van, de a rossz táplálkozási szokás hogyan alakul ki? Akaratlanul is a kisgyermekkor merül fel bennem, amikoris a táplálkozási szokások valójában kialakulnak. Kezdődik természetesen a szoptatássa...Nem fér kétség hozzá, hogy az anyatej a legjobb, amit egy újszülött kaphat. Azonban a szoptatás után jönnek a hagyományos ételek.

Én sok kisgyerekes családot ismerek, ahol szinte tömik a gyerekeket, és általános téma, ki milyen trükköt vet be, hogy minél több ételt erőltessen a gyerekbe. Mert az rossz, ha a gyerek nem eszik eleget. Ugyanakkor minden tudományos munka arról beszél, hogy az az ideális, ha a szülő biztosítja azt, hogy mikor, hol, és mit egyen a gyerek, de a gyereknek hagyjuk meg a döntést, hogy mennyit egyen belőle.

Mert ösztönösen tudni fogja, mikor elég. Mert mindenkiben benne van ez a tulajdonság, de ha folyamatosan megtömjük a gyerekeket, akkor ez a képesség eltompul, és nem fog működni a későbbiek során. És szükségtelenül fog többet enni annál a mennyiségnél, amennyi ideális lenne. Általában a "toddler" időszakban van, mikor előjön a gyerekeknél a válogatós időszak. Ilyenkor sokan pánikolnak, és mindenféle ravasz trükkel etetik meg a gyerekekkel az ételeket, abban a hitben, hogy jót tesznek. De bennem ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy a szülők mitől félnek? Hogy a gyerek éhen hal végül? Nyilván nem fog. Ha éhes lesz, majd eszik. Hiszen mindannyiunkban benne van az ösztön. Szerintem még nem volt olyan, hogy egy tipikus "rossz evő" gyerek végül éhenhalt volna.

Állítólag ez egy régi dolog....evolúciós...mert amíg egy csecsemő nem tud önálló helyvltoztatásra, addig az anyukája meg tudja ítélni, melyik étel a biztonságos, és melyik nem. Azonban mikor elkezd mászni, járni, totyogni (toddler korszak), akkor sokszor kerülhet olyan ételekkel, amik mérgezőek vagy károsak lehetnek.Így tehát szükség van a szelekcióra, az óvatosságra, a "válogatásra"....de ez a korszak elmúlik, és nem jelent majd gondot egyáltalán. De hitem szerint addig sem fog egy gyerek sem éhen halni, ha hagyjuk, hogy annyit egyen, amennyit akar.

Persze ez csak az én véleményem, és nem tudom, engem például hogyan etettek kisgyerek koromban, de simán el tudom képzelni, hogy az én étkezési problémáim is nagy részben ide vezethetők vissza, ahogy sokan mások is talán itt találják meg a válaszokat a kérdésekre.

Wednesday, 24 October 2018

Alan-féle horgonyológia

Ha csak az üres semmiben megyünk előre, akkor is van ellenállás. Valamennyi. Ha vízben megyünk, akkor nagyobb. Ha az életben akarunk haladni, akkor meg még nagyobb. Mindig van, ami képes nemcsakhogy meggátolni a haladást, de vissza is húzni. Igen, a siker is, igen, a kudarc is. Egy társadalom összetett rendszer, és mi magunk is összetett rendszer vagyunk a társadalmon belül. Ezért aztán elég bonyolult lehet kielemezni és megérteni azt, ami körülöttünk, velünk, és bennünk történik.

Ezért kellenek a támpontok. A horgony, ami a hullámverés ellenére helyén tartja a bárkát. A biztos pont, amihez vissza tudunk kötni, mert mozdulatlan és rendíthetetlen. Persze a legbiztosabb az, ha mi magunk vagyunk a horgony. Ha mi magunk vagyunk az, ami elmozdíthatatlan. De szerintem ez nagyon nagy ritkaság. Inkább valószínű, hogy a szeretetünk, az elkötelelezettségünk, a kitartásunk, az erőnk....az valaki más számára lesz képes horgonnyá válni.

És ugyanígy nekünk is lehet horgonyunk olyasmi, ami nem bennünk van, hanem másban. A szerelmünkben, a gyerekünkben, a szüleinkben, a barátainkban. Az éleben sokszor jön jól, ha képesek vagyunk felemelni a fejünket, és körbenézni, hogy észrevegyük, mi az, ami kapaszkodóként szolgál, és mi az, ami csak visszanyom a mélybe. Tudni kell szelektálni, ami nem mindig egyszerű, sőt, szinte sosem egyszerű.

A helyes életmód fenntartása nem gyerekjáték. Kicsit valahol mindennap újra kell kezdeni az egész harcot, ami tény, hogy unalmassá tud válni. Tény, hogy fárasztó, kimerítő, kemény munka ez, elsősorban lelki, és agyi munka természetesen. Az ember van, hogy elvéti a helyes irányt, amikor a kötél után nyúlna, és csak levegőt markol. De ha minden nap "újrakezdi", akkor nincs nagy baj ilyenkor sem, csak tudni kell elengedni a rossz láncot, és átfogni a megfelelő horgony láncára/kötelére. Ennyi. Ez sem egyszerű, hiszen elengedni valamit, amiről eddig azt hittük, hogy biztos pont, az nehéz lehet, mert ha már egyszer utána nyúltunk a kötélnek, nyilván valamikor úgy gondoltuk, az a helyes, tehát ha elengedem, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz döntést hoztam. És ha egyszer rossz döntést hozok, akkor hozhatok többször is rossz döntést, és ha sokszor hozok rossz döntést, akkor  sorozatosan mellényúlok, ami kudarchoz vezet, tehát elbuktam.

Ugye milyen könnyű egy hibából pillanatok alatt lehúzni magam? A gyerekeimnek is mindig azt mondom, hogy mindenki hibázik, olyan ember nincs, aki sosem. Ami igazán megkülönbözteti az embereket egymástól az az, hogy ki hogyan viszonyul a hibáihoz. Hogy tanul-e belőle, vagy hárít. Sok olyan ember van, aki ha hibázik, akkor vég nélkül tudja sorolni azokat a körülményeet, embereket, tárgyakat, eseményeket, stb....amik mind hibásak. egedül  ő a hibátlan tökéletes láncszem a folyamatban. 

Erőre van szükség, mégpedig folyamatos, megingathatatlan erőre, ami képes arra, hogy tovább vigyen. Bele kell kapaszkodni mindabba, ami pozitív, és el kell engedni mindazt, ami negatív. Erőt, energiát magunkévá tenni sok csatornán lehet, ahogy az elektromos energia is jöhet az atommagtól kezdve a napsütésen át a vízen keresztül a szélig sokfelől. Ha a fejünket felemeljük, és "széjjeltekintünk", akkor látni fogunk erőforrásokat, és horgonyokban végződő köteleket is.

Monday, 15 October 2018

Mi visz tovább?

Kérdezték tőlem, hogy éltem meg amikor elkezdtem fogyni, és sok munka volt mögöttem, de eredmények még ha voltak is, de nemhogy látványosnak nem voltak látványosak, de észrevehetőek sem....És mi kellett hogy tovább tudjak menni az úton. Mi volt képes motiválni, hogy tovább harcoljak, mindamellett, hogy pozitív viszacsatolás egyáltalán nem volt.

Azt mondtam az illetőnek, hogy ez nagyon fontos kérdés. Azért gondolom fontosnak, mert úgy vélem, nagyon sokan véreznek el ezen a ponton. Sokszor gondolok arra, hogy ténylegesen mi az oka annak, hogy valaki képes lefogyni, mások meg nem. Túl az elkoptatott kliséken, meg a szavakon, mi lehet a valóságos oka? ÉS talán itt van az egyik sarokpont, ebben a kérdésben.

Saját példámból indulok ki, mint általában. Amikor elkezdtem a fogyókúrámat, közel kétszáz kilósan indultam el, ami extrém sok. És amikor már lement 30 kiló, nagyon büszke voltam magamra. Úgy éreztem, most végre sikerülni fog, hiszen harminc kiló! Gondoljunk csak bele...harminc csomag egykilós kristálycukor! Amitől megszabadultam. Boldog voltam. Egy boldog, vidám kövér :)...mert még mindig 166 kilót nyomott a mérlegen a súlyom. Én senkinek nem harangoztam be, hogy figyelem, én most fogyózni kezdek, majd tessék nyomon követni. Nem ez a típus vagyok. Én magamban határoztam el, és csak a feleségem, és a gyerekeim tudtak róla. Más nem.

Közben ugye az ember éli az életét, természetesen. Barátainknál voltunk vendégségben, ülünk a nappaliban, a házigazda kedvesen kínál a süteménnyel, én udvariasan visszautasítom, mondván, hogy köszönöm nem. Megütközve nézett rám, hogy miért nem? Mondom, hogy fogyózom....

itt álljunk meg egy pillanatra...

Mindannyian láttunk már kövér embert, aki csak salátát eszik. Láttunk olyat, aki súlyosan elhízva a hamburgere mellé zérókólát kér. Utálom, amikor az emberek ilyenkor gúnyosan felnevetnek, hogy nézdmá...mit játsza meg magát! Nem mindegy már neki? Hát nem. Nem mindegy. Mert valahol el kell kezdeni, és ha a cukros kólát lecseréli a cukratlanra, akkor már egy bizonyos mennyiséggel kevesebb felesleges energiát fog elfogyasztani, ami jó, és fontos lépés. Nem röhej tárgya. Szerintem.

..no haladjak tovább a történetben. Házigazdán látom, hogy nem tudja először hovatenni a hallott információt tán viccelek? Ott ül előtte egy kopasz, szakállas, 163 kilós állat, aki alig fér bele a kanapéba, és aszongya, fogyózik. Gondolom nem akart megbántani azzal, hogy felröhög, így mindössze annyit kérdezett, a szemében a szánalom csillogásával: "- És van értelme? "

Nyilvánvalóan egy normális, avagy egy "szalonkövér" ember számára nincs különbség a 163 kilós, meg a 193 kilós megjelenés között, tehát adott esetben szíve szerint azt kérdezné, hogy: "Ez most komoly? Fogyózol? Balettozni véletlenül nem iratkoztál be?" A másik oldalról viszont - az én oldalamról- mi is játszódik le? Hát kábé az, hogy az addig is gyereklábakon álló önbizalom, hit, és erő kap egy pofont. Egy olyan negatív megerősítést, hogy rögtön az válik világossá, hogy naugyehogyugye...úgysincs értelme, hiszen én vastagcsontú-pajzsmirigyes-örökölt hajlamú-reménytelenül kövér- genetikailag bekódolt krokodilbálna vagyok. Amivel ugye az ember  nap mint nap megküzd, hiszen a változáshoz le kell nyúlni a mélyre, és az addig felhalmozott összes komplexust, rossz szokást, beidegződést, hamis elveket le kell rázni magunkról, ami nem könnyű, és azt igényli, hogy folyamatosan életben tartsuk azt a tüzet, ami lelkesíteni tud. És amikor valaki ilyet kérdez, akármilyen indíttatásból, akkor az olyan, mintha egy vödör vizet öntene az épphogycsak lángra kapott tüzünkre.

És ilyenkor biztos vagyok benne, hogy sok ember azt mondja, hogy hát, mittudomén, vagy mindegy, azért néha muszáj megpróbálni, vagy valami hasonlót eldünnyög, és csendesen összeomlik. Én a magam részéről a kérdésre azt válaszoltam, hogy hát, már 30 kiló lement. Láttam az illető szemében a kérdést meg a kételyt. Aha, ja persze....értem én, nem látszik. Hogyan is látszana? Viszont a kérdés, amitől indultam itt merül fel igazán, hogy:

Mi visz tovább?

Ha nagy nehezen tüzet rakok, és valaki egy vödör vizet ráönt, mit teszünk? Helyesebben megfogalmazva: mit teszünk, hogy a tűz újra égjen? Mindenki gondoljon csak bele. De hogy egy másik példát is írjak: felmostam a konyhát, ragyog az egész, mint a visegrádi torony Salamon tökeitől.....és ahogy megfordulok, véletlenül leverek egy nagy üveg baracklekvárt, ami leeseik, ezer darabra robban, és még a falról is a lekvár csöpög. Mit teszünk? Oké, kidühöngöm magam, de aztán? Gondolkozzunk gyakorlatiasan: tűzrakásnál várok egy keveset, szerzek száraz fát, meg valami jól éghető segédanyagot, és lassan újra gyújtom a tüzet. Felmosásnál: balettmozdulatokkal szerzek egy papucsot hogy ne vágjam szét a talpam, és nekiesek...söprűvel a nagyja szilánkokat egy helyre húzom, lapátra teszem, papírtörlővel felszedem a nagyja cuccot, utána felmosom a helyet, aztán kiporszívózom, felkutatva az elpattant kis szilánkokat, és jó esetben lecserélem a felmosófejet, amiben szintén lehet megbújva szilánk. Ezután lemosom a falat, és ha kell, le is festem. Egyik sem könnyű. Se a tűzgyújtás, se a felmosás.

De aki praktikusan tud gondolkodni, akinek mondjuk van gyereke, aki reménykedve ott áll, és várja, hogy legyen tűz, vagy aki majd hazajön a suliból, és nekiáll mezítláb szaladgálni a konyhában....szóval azok az emberek tudják, hogy bizony ezt akkor is meg kell csinálni, ha nem könnyű.

De mégis mi visz tovább, hogy képes legyek rá? Megint csak a saját a példámmal jövök. Az én esetemben ez a dac. Az az érzés, hogy azért is megmutatom, hogy majd nem fogja senki azt kérdezgetni, hogy ugyanmár, van értelme? Hanem majd inkább azt, hogy basszus hogy csináltad? Nyilván nem vagyunk egyformák, de biztos vagyok abban, hogy ez sokaknál működőképes. Lehet, hogy nem a legpozitívabb energia, de kit érdekel? A lényeg, hogy működik. Nálam legalábbis :)

Thursday, 11 October 2018

Django és az abilitás

Több életmodell létezik, és nincs sok közünk hozzá, melyik a miénk. Van egy része az életünknek, ami rajtunk múlik, és van egy olyan rész, ami nem. Ami a génjeinkbe van beleégetve. A hajunk színe, a szemünk színe, a magasságunk, a személyiségünk...felsorolhatatlanul sokminden, úgy gondolom, köztük az anyagcserénk is. MI következik ebből? Az, hogy nem lehet mindenkinek egyformán jó egy bizonyos motivációs tréning. Nincs egy személyre húzható tuti módszer.

Tudom, sokszor mondogatom, hogy mindenki egy külön világ...de ez nem csak frázis puffogtatás a részemről, hanem komolyan is gondolom. Az életmód megváltoztatásának mindig vannak olyan nagyon mély vetületei, amik a felszínről egyáltalán nem látszanak. Ha valaki változtatni akar azon a képen, ami hosszú idő alatt kialakult, akkor le kell nyúlni egészen mélyre. Fel kell ismernie, hogy mi az, amink tud változtatni, és mi az amin nem. El kell fogadnia azt, hogy a genetikába nem lehet belepiszkáni. Legalábbis  mindennapi szinten biztosan nem.

Az életünk végéig tartó viselkedés irányítása nem kis feladat. Folyamatos kontroll kell hozzá, és a folyamatos tényleg megállás nélküli tevékenységet jelent. Van aki képes rá..? Ez olyasmi, ami sosem derül ki....ez olyasmi, ami csak elvi szinten létezik.

De miért kell filozofálni az életmódváltáshoz? Ha meg akarjuk változtatni magunkat, akkor az első lépés mindig az kell hogy legyen, hogy megismerjük magunkat. Hogy tudjuk, mit és hogyan akarunk  megváltoztatni. És amikor megismerjük magunkat nem arra gondolok, hogy felismerjük a tükörképünket....hanem a mélyebbről induló dolgokat. Például az egyértelmű, hogy speciel én nem szeretem a pacalt. Ezt világosan tudom magamról. Azt viszont már nem, hogy amikor éhes vagyok, akkor miért leszek az? Mi az a megfoghatatlan biológiai parancs, ami azt súgja, hogy enned kell? És mitől függ vajon az, hogy ellen tudok-e állni? Mitől függ, hogy az akaratom meddig bírja?

Tudjuk, hogy a hormonok komoly befolyással vannak az éhségérzet kialakulására, illetve arra is, hogy mikor mit kívánunk, és őszintén szólva elég félelmetes arra gondolni, hogy egy kis mirigy működése dönti el, hogy valaki kövér lesz-e vagy sem. Még ha áttételesen is...

Hogy van az, hogy van, aki képes motiválni magát ugyanazzal, amivel más nem? Hol kapható el a személyiségnek azon területe, amin ez múlik? Van aki képes lefogyni, van aki képtelen. Ugyanolyan emberekről van szó, mégis mi a különbség? Meg lehet-e változtatni ezt a "képességet", vagy ez is genetikailag kódolt? Le kell csupaszítani a külvilág apró és kevésbé apró nyomait, és a végére kell járni, hol van az a pont, amin képes eldőlni egy ilyen dolog.

Visszatérve az életmodellre: az sem rajtunk múlik, hogy hova születünk, milyen környezetben vagyunk felnevelve, milyen útravalót kapunk a szülőktől....nyilván a testfelépítés-anyagcsere-neuro endokrin rendszer milyensége sem szándékfüggő. Mindenkinek olyan, amilyen jutott. Ebből kell kihozni mindenkinek, amit tud. Ahogyan ki lehet törni a mélyszegénységből is.....és ahogyan Django Reinhardt annak idején két ujjal leiskolázta a világot a gitárjátékával. Két ujjal!...

Szóval van egy hozott anyag, és van egy akaratunk. Ezeket kell összehangolni, vagy inkább alárendelni egyiket a másiknak. Soha nem könnyű. De bizonyosan segít, ha tisztában vagyunk azzal, hogy képesek vagyunk rá. A képesség adott, csak valahogy elő kell bányászni. Kinél innen, kinél onnan, az már megint az egyéntől függ. Szerintem.

Tuesday, 2 October 2018

Viszonylagosan

Tegnap a Baló műsorát hallgattam elalvás előtt a tévében. Egy amerikában befutott magyar sráccal beszélgetett, aki a bostoni egyetemen tanít, és akinek most jelent meg könyve a sikerről. A beszélgetés éppen arról folyt, hogy mi is a siker. Hogy mi van a szó mögött....milyen jelentés. A srác arról beszélt, hogy a siker elsősorban a teljesítményt jelenti, és azt, hogy az a hálózaton keresztül hogyan értelmeződik. Tehát hogy amikor a teljesítmény önmagáért beszél, mert mondjuk egy sportoló X időn belül teljesít egy távot, akkor egyértelmű a siker ténye. De minél inkább relatív vagy szubjektív a teljesítmény, annál inkább függvénye a siker annak, hogy azt az adott hálózat (társadalom) hogyan ítéli meg, és hogyan értelmezi. Legalábbis számomra valami ilyesmi jött le, amíg el nem aludtam....

És azt gondolom, hogy ez baromira így van. Olvastam ma egy érdekes kommentet, valaki keresett egy embert, trainert, módszert, mert le akar dobni 20 kilót...de olyat ajánljanak neki, aki tényleg tuti. Mert próbálta már ezt is, azt is, de egyik sem volt jó. Ja, és koplalni egyedül is tud, szóval ne olyat javasoljanak, aki ezt erőlteti....hát..

Mert az ugye nem merül fel esetlegesen az emberünkben, hogy ha ezer féle dolgot "kipróbált" és mind rossz volt, akkor nem-e lehet-e é e hogy a hiba benne van?? Koplalni egyedül is tud....és számolni? És olvasni? Nekem ez azt jelenti, hogy ő nem akarja az akadályt leküzdeni, ami előtte áll, hanem megkerülni akarja. Kikerülni, átbújni alatta, vagy lefizetni, hogy szűnjön meg gyorsan, mire odaér...de úgy nem fog menni SOHA egy életmódváltás...egy testkép-rendbetétel. Egy eredményes fogyókúra. Mert a kulcs nem abban van, aki megmondja a tutit....hanem bennünk van, mert hiszen a mi életünk az, amin változtatni akarunk. Ha fogyni akarok, akkor az az én testem, az én túlsúlyom....tehát a kulcs is én vagyok, nem más. Az akadályt nekem kell leküzdenem, nem pedig mástól várnom a tutit. Hogy rakjon elém olyan kaját, amitől majd nem hízok, hanem fogyni fogok. De nemá hogy éhezzek közben! Heló, nem azért fizetek....!

Á, ez így nem megy...ezért kevés a siker, mert kevés az, aki képes meglépni agyban a dolgot. Azt hiszem. Közben annyi ember van, aki képes átlátni a lényeget, és hirdeti fennen az igét a neten...de valahogy mindig ott van, hogy kiderül a sok süketelésből, hogy vagy pénzért adja az étrendjét, vagy reklámozza a saját weboldalán elérhető protein-készítményeket meg zsírégetőket, és rafináltan arra lyukad ki mindig, hogy milyen fontos a proteinshake.

Úgy érzem, az emberek nem akarják megérteni, hogy az átlagpolgár énjüket kell segítségül hívni, mert egy celeb, aki modell, vagy aerobiksztár, vagy színész....az van annyira nárcisztikus, önző ember, hogy mindig mindent és minden körülmények között feláldoz az egójáért. Ha kell nem eszik, ha kell csak brokkolit eszik natúr csirkemellel, huszonöt éven át, mert ez kell, hogy ragyogjon a színpadon, vagy hogy elérje a célját. Ezek a celebek viszont nem a hétköznapi emberek, akiknek össze kell szedni a gyereket az iskolából, akiknek ebédet kell főzni, vásárolni, takarítani, munkába járni, küzdeni a hiteltörlesztőrészlettel, satöbbi. Ezt meg kéne érteni, hogy mi, szürke emberek nem vagyunk sztárok, és örüljünk neki, mert van életünk, és nem vagyunk sem nárcisztikus szociopaták, sem egoista barmok, akik átgázolnak az emberiségen csak azért, hogy magukat előtérbe tolják.

Rossz példaképek után szaladunk...és hamis bálványt imádunk....sokszor és sokan. Sajnos...

Sunday, 23 September 2018

A-betűs szavak

Ez a blog már lassan nyolc éve megvan, és időről időre változik, volt, hogy bezártam, volt, hogy meg akartam szűntetni, volt, hogy elvettem belőle a publikusságot. Nem is tudom hányszor írtam már le, hogy e mögött a legtöbbször valamiféle makacs, dacos izé áll....hogy én bizony megfogadtam, hogy a blog nem szűnik meg...juszt sem. Mert milliószor bosszantott fel, hogy jó, érdekes, hasznos (mármint persze szerintem ilyennek talált) blogok elenyésznek az éterben. Pedig ugye ennek az egész életmódváltásnak/fogyásnak/súlytartásnak van egy trendvonala....az ember belevág, megcsinálja, kialakítja, és nagyjából egy idő után ugyanott forog minden....az ösvényen maradás...lehet unalmas is. Hiszen nem izgalmas és érdekes, ha az ember egyhangú fogyós étrendet követ, vagy ha órákat tölt kardiógépeken minden nap. 

Mindegy, vannak visszatérő gondolataim, amiről rendre írok a blogon, és az egyik ilyen nagy témakör az okkeresés. És nemcsak annak az oka érdekel nagyon, hogy ki miért hízik el. Az is egy nagy kérdés, ez tény....de engem az is baromira foglalkoztat, hogy ki miért nem sikeres, amikor fogyni akar. Hogy mi teszi a különbséget a siker és a kudarc között? Jó, rá lehet vágni, hogy mittudomén, "nekem nincs akaraterőm"...meg " á, én erre képtelen vagyok"...de ugye tudjuk, hogy ezek sosem igazak, hiszen ha van, aki meg tudja csinálni, és annak sincs három feje vagy öt füle....akkor egyértelmű, hogy a kudarcnak nem fizikai képesség lehet az oka, hanem valamiféle mentális hozzáállás...

Például nagy visszatartó erő lehet, ha valakinek akkora igazságérzete van, hogy nem tud felülemelkedni bizonyos tényeken. Tehát hogy az nem igazság, hogy a Jóska ehet akármennyit, és megihatja a napi két rekesz sört, és mégsem lesz kövér, maximum kis sörpocakot növeszt, én meg a két kis pogácsám miatt egy tehén vagyok, pedig salátát is eszek a csülökhöz....Mert az életben igenis van olyan, amit az egyén, tehát mi magunk, nem érthet meg. Ahogy bármennyire imádom a kutyámat, arról sosem fogok tudni vele elbeszélgetni, hogy a Cédúr után milyen dögös átvezetés a céeszfiszá szűkített szeptim.....mert kutya. Meg sem próbálom tehát, mert nem vagyok hülye, és értem, hogy nincs értelme. Ugyanígy az emberi folyamatokban is vannak olyan dolgok, amiket akárhogy feszülünk, nem értjük meg. Vagy azért mert meghaladja a képességeinket, vagy azért, mert nem vagyunk milliomosok, és nem élünk örökké. De végülis az ok nem számít, a lényeg, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk érteni, hogy ez axiómaszerűen így van és kész, és ne harcoljunk ellene, hanem elfogadjuk, ahhoz kell egy bizonyos alázat, ami sok emberben egyszerűen nincs meg.

Mert alázat kell ahhoz, hogy saját magunkat alárendeljük olyan magasabb szintű dolgoknak, amik körbevesznek. Az univerzum egységét, struktúráját sem értjük, nem látjuk át. Tudjuk hogy az Einsten-Rosenfeld híd az nem a Duna felett ível át....jó esetben...de ez nem elég. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen ezen a területen, első körben azt kell megértenie, hogy milyen kicsi és milyen buta. Ehhez kell szerintem az alázat, ahogy ahhoz is, hogy megértse valaki, hogy ha neki olyan anyagcsere jutott, amilyen, akkor neki ahhoz kell életmódot választania, nem pedig az igazságot keresni, és nagy ívben tenni az életmódra.

Hiszek az emberiségben. Nem mindig, ez igaz. De azért néha igen....és meg vagyok győződve arról, hogy az emberek többségének elég lenne az információ ahhoz, hogy sikeres tudjon lenni egy életmódváltásban. Hiszek abban, hogy hátat lehet fordítani a pénz és a hatalom által társadalmilag generált és okosan manipulált fogyasztási szokásoknak. Hiszek abban, hogy közös érdek mellett, hasznos tapasztalatok megosztásával, összefogással lehet javítani az arányon.
De nem könnyű. Az alázatosság hiány amellett van még egy A-betűs szó, ami mindig előjön, és ez az arrogancia. Talán van összefüggés ott, hogy megértem: "vannak dolgok, amiket úgy kell elfogadnom, hogy nem értem őket", és ott, hogy "leszarom, nekem ne mondja meg senki, mit csináljak, majd azt én tudom". 

Nem vagyok sem lélekbúvár, sem csodaguru....szóval ezek csak az én gondolataim a témáról...de valahogy én abban hiszek, hogy ezen a téren kellene sok embernek változtatni, és ez lehetne a kapu a sikeres életmódváltáshoz. 

Sunday, 16 September 2018

Gyúrunk, vazze...? Nem.

Egy éve kezdtem el az edzésemet. A cél az volt, hogy izmosra gyúrjam magam, és hogy elősegítsem az anaerob mozgás által kiváltott zsírégetési folyamatokat. Az egy év alatt 176 edzést csináltam meg. Abszolút látható a fejlődés, hiszen bár régebben is gyurogattam, de 73 kilóval sosem tudtam rendes 4*8-as szériákat fekvenyomni, vagy egykezes bicepszgyakorlatot 19 kilóval végigtolni. Szóval eredmények vanank, mégis leállok vele. Miért...?

Valahol tisztában voltam azzal, hogy a tömegnövelés az azt jelenti, hogy növekszik a tömegem, de valamiért azt gondltam, hogy optikailag, érzetileg ez csak pozitív irányú változást hoz majd. Viszont nem így lett. Egy olyan súlyt tartok ezzel az edzéstervvel (a súlyzós edzések mellett aktív kardió, napi 2 óra átlag meglegyen összes mozgásra, mellette 1800-2200 közti átlagolt kalóriabevitel), ami nekem túl sok. Fittnek, erősnek érzem magam, de ahhoz, hogy a felszedett izmok optikailag is megjelenjenek, ahhoz nekem kés alá kéne feküdnöm. Oly nagymértékben voltam elhízva olyan sokáig, hogy rengeteg bőr/zsírszövet rajtam maradt a lefogyásom után, így akármennyi izmot építek alá, az sosem fog meglátszani, ellenben tolja ki az izomszövet feletti zsír- és bőrszövetet, amitől a tömegem mellett a testkörfogataim is csak növekednek.

Gondolom, ha leműttetném magamról a felesleget, és rásegítenék valami cuccal a gyúrásra, hogy jó sok vizet kössenek le az izmaimban a szteroidok, akkor lehetnék optikailag is esztétikus, de ezek közül egyik sem fog megtörténni soha a jószántamból. Kés alá sem megyek, és cuccolni sem fogok.
Inkább a gyúrásokat lecsökkentem heti 2-3 alkalomra, és a súlyokból is visszaveszek, mert az ízületem eléggé megviselték ezt az egy évet....és rámegyek a kardiógépekre....bicikli, cross trainer, evezőpad....inkább ezeken nyomom le azt a napi két órát, és meglátjuk, hogy az átlag 2000-es kalória bevitel meleltt hogy alakul a súlyom. Ha nem indul meg lefelé, akkor csökkentem tovább. Most ez a tervem.

Panaszra amúgy nincs okom, mert alapvetően megvagyok, de nekem egy 10 kilóval kevesebb súly kényelmesebb lenne, azt hiszem. Úgyhogy most ezt kitűzöm magam elé, és majd meglátom, ha odaérek, akkor hogyan tovább.

Mindig a középútról papolok, nyilván a nagy fogyásom utáni gebe állapot nulla mozgással sem volt jó, meg ez a mostani medve-style sem az igazi...úgyhogy irány a középút.
Érdekes amúgy, mert ezekből a súlyingadozásaimból még a közvetlen családtagjaim sem vesznek észre semmit, azt hiszem igazán csak engem zavar az a plusz, de hát elsősorban ugyebár magammal kell együttélnem, szóval nem hagyhatom szó/tett nélkül a saját érzéseimet...

Wednesday, 12 September 2018

Tökös süti

Itt van az ősz, itt van újra....és vele együtt a sütőtökszezon is, amit egyébként nem szeretek különösebben, viszont fillérekért lehet kapni, és tudvalévő, hogy a tökben lévő összetevők, és a hozzá tartozó tápértékek számai igazi "superfood"-dá teszik. Úgyhogy legott nekiveselkedtem, hogy készítsek belőle egy jó kis egészséges, cukormentes süteményt.
Jelentem, sikerült. A tészta összetevői a következők:


  • 900 gramm sütőtök, megsütve, kihűlve, kikaparva, pépesítve
  • 100 gramm dió összecsopperelve
  • 125 gramm kókuszliszt
  • 8 tojás (a sárgája mehet a masszába, a fehérjét habbá verve a végén beleforgatva érzéssel :)
  • 4 kávékanálnyi fahéj, őrölt
  • édesítő ( 264 miligramm sodium cyclamate ezúttal)
  • 2 kiskanál baking soda
  • 2 löttynyi citromlé
  • vanília 
  • púpozott késhegynyi őrölt gyömbér
Kikókuszzsírozott sütőpapírral bélelt tepsiben, 180 fokon, 30 percig, légkeveréssel süttem. Miután kicsit kihűlt, kiborítottam, hagytam teljesen kihűlni, és mehetett rá az icing, ami egy csomag mascarpone, egy maréknyi eritrit lekávédarálva, és egy löttyenet citromléből állt. Ezt majdnem mind felkentem rá, és már szeleteltem is. Citromhéjjal díszitettem.

Ez nagy tepsi, negyven szelet lett belőle, egy szelet 70 kalóriára jön ki, ha az icingot kihagyjuk, akkor csak 50! :)

Ja, és lisztmentes, cukormentes, zsiradékmentes...!

Friday, 31 August 2018

Megint a miértről


Tekerem a szobabiciklit, és közben azon jár az agyam, hogy talán a legtöbbet feltett kérdés az életmódváltás során az az, hogy hogyan csináljam? És persze senki sem magát a módszert kérdezi, hiszen lassan a csapból is ez folyik. Hanem arra kíváncsi igazából, hogy miért nem sikerül a gyakorlatban az, ami az elméletben? Mindenki tudja, hogy hát kevesebbet kéne enni, többet kéne mozogni, meg kéne nézni mit eszek meg, ki kéne számolni, nemet kéne mondani, és a többi. Ha igazából belegondolok, akkor két igazságot látok: az egyik, hogy a motivációval van baj. Azaz a világunk a maga kényelmével, a begyakorolt rutinnal, az egyszerűséggel és a láthatatlansággal nem segít abban, hogy elkezdjük. Nem vagyunk tisztában a kockázatokkal, csak amikor már késő. Nem gondoljuk komolyan az egészet, és nem engedünk a megszokott kényelemből. Ezerhatszáz kifogást gyártunk a génektől kezdve a pajzsmirigyen át a pénzig bezárólag….gyakorlatilag a klímaváltozás is felelős, meg mindegyik politikai oldal….egyedül mi magunk nem, mert mi csak szenvedő áldozatok vagyunk. Az a néhány ember, akinek sikerül, annak szerencséje volt, meg különben is neki a génjei/anyagcseréje/pénztárcája olyan volt, hogy hát úgy könnyű. De mi magunk egy igazságtalan spirálban vagyunk, egy csapdában, ahonnan képtelenség kitörni. És igenis az számít hősies viselkedésnek, ha elviseljük/elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk. És lehet gyártani a sok igazságot hozzá, és lehet egyetértő közösségbe merülni a többséggel, és lebuzizni azokat, akik zöldteát meg zérókólát isznak, meg salátát és joghurtot esznek a sör és a pacal helyett.

A másik a hazugság. Sokszor látom, milyen elcseszett egy élet. Sok élet van oldalraesve, ezen sajnos túl kell lendülni. Fiatalabb koromban azt hittem, hogy a normális a többség. A jó házasság, a jól nevelt gyerek, a jó szex, az igaz barátok, az egyértelmű elvek, az önzetlen attitűd. Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy ez mind az elnyomott kisebbség. Rengeteg rossz kapcsolat van, rettenetesen félrenevelt gyerekek, nem létező szexuális életek, hamis, számító barátok, és hazug, álszent elvek, önző életek. Az igazi világ ezzel van teletömve…sajnos. Az elhízott alkat, a mozgásszegény életmód az valójában az esetek többségében nem egy magányosan ringatózó bárka az élet békés tengervizén. Sok esetben az már egy tünet, vagy egy hosszabb folyamat egyik eredménye. És ha valaki nem tud járni, felsegíthetem a földről egymilliószor is, akkor sem fog tudni, csak ha megtanul. Tanítani kell….kéne. Csakhogy felrántani a leplet az életünkről nem könnyű. Szembenézni a saját döntéseinkkel, mérlegre tenni a szándékainkat, őszintén kielemezni a történéseket, feltárni az okokat….ez messze-messze túlmegy az életmódváltás technikai részletein. Ez nem egy tuti recept, vagy egy fasza edzésterv. Ez annál sokkal több. De ha őszinték akarunk lenni, akkor abba kell hagyni a hazugságokat....legfőképpen arról, hogy á, erre én úgysem vagyok képes. Hogy ez nekem nem megy. Hogy hát az én életemben minden kerek, hogy nincs gondom. Hogy boldog kapcsolatban élek....hogy minden rendben van. Hogy én mindent megtettem/megteszek, amit csak tudok azért, hogy minden rendben legyen, tehát az én felelősségem itt véget is ért. Hogy ami gond esetleg van, az mind rajtam kívülálló, megváltoztathatatlan körülmények miatt van. 

Nem azt mondom, hogy feltétlenül kényelmesebb tovább élni egészségesen és tudatosan, kibékülve önmagunkkal. Lehet, hogy baromi kellemetlen, kemény döntésekkel jár….de hogy jobb, az biztos. Már ahogy persze én gondolom. És itt jön be a motiváció hiánya és a hazugság önmagunknak: mert XY nem gondolja így. És az XY a többség. Aki nem akarja a változást, mert kényelmetlen. Mert fáj. Mert nehéz. Mert komplikált. Mert drága. Mert kellemetlen. Ezt el lehet fogadni, csak az a baj, hogy előbb utóbb visszafordíthatatlan és végleges lesz a következmény. És akkor már onnan nem lesz meg a visszaút lehetősége. Egy levágott végtagot nem lehet pótolni. Egy gyógyíthatatlan betegséget, egy hirtelen halált nem lehet visszacsinálni. (És itt nem a belga meggysörre gontolok :) )

Ez nem olyan “tájgerszkúlos” dolog. A tigris mindannyiunk életében eljön. És már most fel kell készülni arra, hogy akkor majd hogyan számolunk el magunkkal. A legvégén úgysincs értelme hazudni. Ha van bárki, aki nekünk fontos, rokon vagy barát, akkor még nehezebb, de ha csak magunk vagyunk, akkor sem lehet könnyű, úgy gondolom. Sokadszor állapítom meg magamban, hogy a világ színes, és ez így van jól. Csak akkor vagy nem kell nyavalyogni, vagy komolyan kell gondolni, és nem sajnálni rá SEMMIT. Se időt, se fáradtságot, se kényelmetlen, nehéz helyzeteket, se pénzt, se semmit. Mert az egészségünk, az életünk a legfontosabb…minden más csak szerzett-hozott cucc, és legfőképpen önmagunkkal kell rendben lennünk.

Monday, 27 August 2018

A nyárról -röviden

A legutóbbi bejegyzésemet azzal kezdtem, hogy egy hónapja írtam utoljára. Ez két hónapja volt. Tény, hogy régebben gyakrabban írtam bejegyzéseket, mint mostanság. Pedig az élet nem unalmas, igaz, bizonyos tekintetben az egészséges(ebb) életmód betartása sokszor az.
Mi történt az elmúlt két hónapban....

Az edzéseim során egyre kellemetlenebb és fájdalmasabb problémáim adódtak a jobb karomban. Csuklótól egész a vállamig bezárólag jelentkezett a probléma, úgyhogy úgy döntöttem, a nyaralás megkezdéséig csak lábra gyúrok és kardiózok. Ekkor még nagyjából két hét volt az indulásig, szóval úgy gondoltam, 6 hét pihenő elég lesz ahhoz, hogy bármi bajom is legyen, rendbejöjjön. Szóval a nyaralás megkezdése előtt két héttel már nem edztem felkarra, vállra, hátra és mellre. Eltekintve az egy hetes all inclusive Bulgáriai resort-tól, tudtam, hogy nem lesz lehetőség a gyúrásra. Nos, a resortban sem volt. Volt ugyan egy edzőterem, de nem volt kedvem/ünk használatba venni. ez egy 5 éves resort, és a promóciós anyagokon csilli-villi új gépek, és kifogástalan padok szerepeltek. A valóság azonban az volt, hogy a gépek fele nincs már meg, a többi meg lepusztult, rozsdás, hiányos. És masszív dohos penésszag is volt a szuterénben...sajnos. Úgyhogy ugrott a gyúrás.

Maga a nyaralás fantasztikus volt. Autóval Írországból lementünk a Fekete tengerig, persze közben megálltunk aludni...Németországban, Csehországban, Romániában...Ott eltöltöttünk egy hetet, és irány vissza Erdélyen át Magyarországra. Itt pár nap után indulás visszafelé, a Brno-Prága-Berlin-Rostock útvonalon. Itt megálltunk Szász-Svájcban túrázn egy kicsit (14 km hegymenet, alig éltünk utána), majd átkompoztunk Svédországba. Onann Malmö-Koppenhága-Hamburg útvonalon, Hollandián át leautóztunk Franciaországba, majd onnan komppal vissza Anglia, és Írország. Őrült nagy kaland volt a srácokkal, közel 10k km-t tettünk meg együtt.

Azonban sajnos a karom egy kicsit sem lett jobb. Első edzésem (mell) után két napig menni alig bírtam, olyan izomlázam volt...és továbbra is fáj a jobb karom. Felkaredzés volt a következő, van olyan gyakorlat, amit sajnos egyáltalán nem tudok elvégezni a karom miatt, de azért a többség ment. Most inkább ugyan a kardió és a diéta a hangsúlyos (a nyaralás alatt felszaladt többletet le kell dolgozni :)), de az edzést is csinálom tovább...ami fáj, azt kihagyom, nincs jobb ötletem.

Gasztronómiailag is érdekes volt a nyaralás...a balkán konyhába nem szerettem bele.....az All-inclusive ellátás baromi veszélyes tud lenni hízás szempontjából, de szerencsére sikerült tartani magam: nem ettem semmi édeset vagy liszteset, vagy semmi olyat, ami nem "érte" meg a benne lévő kalóriákat/szénhidrátokat. Magyarországon sajnos nem tudtam minden eltervezett ételt megenni...tökfőzelék például idén elmaradt...és a sóska is...viszont hazafelé elbűvölt a németeknél tapasztalt nagy választék...hoztam egy csomó (nekem persze) új édesítőt, meg bio-cuccot, kipróbálásra. Nemcsak a választék volt nagyon impresszív, hanem az árak is...minden sokkal olcsóbb mint itt nálunk Írországban...ha lesz érdekes tapasztalat, feltétlen beszámolok róla itt a blogon is.

KÖzben a legkisebb gyerek is elkezdte a középiskolát....őrület, hogy megy az idő...indulnak a hétköznapok, jöhetnek a hosszú kardióedzések, és a diéta...mint rendesen. Csillogó szemekkel nézzünk előre a jövő felé! :) 

Thursday, 28 June 2018

Mindennapok

Egy hónapja nem írtam. Tombol a nyár, errefelé igen szokatlan módon 30 fokok vannak délutánonként, és éjjel nehéz aludni a  hőségtől. Közben az idő megy előre, már a legkisebb gyerek is befejezte az általános iskolát, és szeptemberben kezdi a gimnáziumot....

A napi étkezések megszervezése továbbra sem egyszerű....hiszen vagyunk mi V-vel, a napi edzéseinkkel meg a fenntartható diétáinkkal...meg van a két sovány kamaszfiú, akik képesek nyomtalanul elnyelni bármekkora mennyiségű energiát....és van a kiskamasz srác, akinek kb 3 éve igyekszünk kontrollálni a tömegét, mondhatni sikeresen, de nem könnyen. V és én jobbára túrót, joghurtot, gyümölcsöket, csirkemellet, salátákat, teljes kiőrlésű csökkentett kalóriás pékárut fogyasztunk, finomlisztet és cukrot szinte semmit. A két nagyobbik fiam literszám issza a nesquick-et, imádják a pizzát, a fagyikat, a friss fehér péksüteményeket, továbbá a rakott krumplit és a palacsintát. A legkisebb fecske sajnos imádja a tésztákat, az édességet, a fagyit, és különös érzékkel szúrja ki, "érezze ki", ha mondjuk  zabkorpával dúsítom a nokedlitésztát...és akkor már nem annyira szereti. Feleségemmel közösen képviselt stratégiánk igyekszik finoman ötvözni a belső és a külső kényszert, azaz hosszú előadásokban magyarázzuk el neki az anyagcsere folyamatok általunk ismert részleteit, továbbá hogy melyik összetevő mit tesz a testünkben,stb. Ugyanakkor sajnos ugye a saját elrettentő példám is előtte van. Szerencsére értelmes kölyök, és megérti mindazt, amit mondunk neki, és igyekszik....azonban nem lehet teljes mértékben egy 12 éves srác vállára rakni ekkora terhet, szóval segíteni is kell azzal, hogy mindig van itthon alternatív kaja, és folyamatosan szemmel tartjuk, mikor mit eszik, és ha szükséges felhívjuk a figyelmét arra, hogy ebből vagy abból túl sokat fogyasztott, egyen most mást helyette. Mellette a napi mozgást is erőltetni kell, mert hajlamos elfeledkezni róla. Heti kétszer úszás, a többi napokon vagy kardió, vagy foci, vagy súlyzós edzés. A cél, hogy ne teljen el nap aktív mozgás nélkül. természetesen rendszeresen mérlegre áll ő is, ahogyan mi is...és a rögzítjük a változásokat. Elégedettek vagyunk, mert láthatóan sikerül a terv, szépen alakul a testképe. Közben persze nem könnyű, hiszen az ember nem tehet különbséget a gyerekei között, de nyilván nem tagadhatom meg adott esetben az édességet az egyiktől csak azért, mert a másiknak nem kéne olyat ennie.

Valaki nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem ugyanazt az egészséges ételt adom a gyerekeimnek, amit magunknak csinálunk, miért "mérgezem" őket junk kajával. Ezt azok tudják igazán érteni, akiknek vannak gyerekeik, és akik foglalkoznak az egészséges életmód kérdésével. Mert egy szülő, aki szereti a gyerekét, az igyekszik mindent megadni neki, ami jó az életben. És egy szelet süti, vagy egy frankó pizza bizony jó. Vagy a nagy melegben egy fagyi/jégkrém. És a gyerekek növésben vannak, az pedig tudvalévő, hogy a csontnövekedés igényli a legnagyobb mennyiségű energiát. Az illetőnek úgy fogalmaztam meg röviden, hogy miért tagadjam meg tőlük, ha ők megengedhetik maguknak, hogy ehessenek ilyesmit. Nyilván én a magam múltjával, meg a korommal már korlátozottan fogyasztok ilyeneket, de ha valaki fiatal és tele van energiával, és egészséges, akkor miért tagadánk meg tőle az efféle élvezetet? Arról nem beszélve, hogy ha nem lenne otthon más kaja, csak saláta, meg grillezett csirkemell, akkor a gyerekek nem ennének és pont. Majd eljárna a haverjához, vagy venne magának olcsó kekszet-csokit, és azt tömné magába. Elveszítenénk a kontrollt felettük. Szívesebben vagyok megengedőbb, és akkor már inkább egyen olyan palacsintát/süteményt, amit én készítek neki, mint a bolti ki-tudja-mivel-televágott feldolgozott ipari szart. Nem? De.

Szóval a napi ennivaló tervezése, és kivitelezése nem könnyű. Elérni, hogy mindig mindenki fogára és anyagcseréjére való étel legyen itthon. Szerencsére viszont a kialakított edzőterem sokszor bizonyul kevésnek, mert 5ünk közül 4-en majdnem kivétel nélkül napi szinten használjuk. Lassan nézni kell majd új súlyokat, mert kezdenek elhasználódni a régiek...meg persze lassan ki is nőjük őket.

Folyamatos billegés amit érzek, mintha egy kötélen táncolnék....olyan könnyű túlzásokba esni. Rengeteg ember konkrétan leszarja, mit és miért eszik, illetve, hogy mozog-e eleget. És rengeteg embernek azért nincs élete, mert kidekázza azt, és kizárólag az edzőteremben létezik. Proteinporok, kiegészítők, egyéb 3 vagy 4 betűs mozaikszavakból álló kódok, súlyok, hevederek, csigák, gépek és grammokra kimért saláták, csirkemellek és rizsfélék között. Vastagon lesajnálva mindazokat, akik nem hasonlóképpen élnek.

Hiszem, hogy a boldogság, mint alapvető életcél, nem attól függ, ki melyik csoporthoz áll közelebb. Viszont a választott életforma szoros kapcsolatban áll a boldogsággal, az minden kétségen kívül áll. Nyilván a két szélsőség közti út (már megint) az optimális. És (már megint) az a legnehezebb, hogy a két szél között vezető mesgyén maradjunk....mert senki nem tudja, milyen széles az az ösvény. Mi fér még bele, és mi számít már elvakultságnak vagy nemtörődömségnek. Ki mondja meg, mikor fér bele egy hamburger, vagy egy pofa sör? Ki mondja meg, napi hány óra edzés számít mániákusnak? Ki a betegebb: aki számolatlanul tömi magába a kaját, vagy aki grammonként méri ki az összetevőket, és minden zsírtól, ami nem közepes szénláncú molekulákból áll, irtózik?

Mint mindig, ez az egyenlet is sokismeretlenes, és nagyon nehéz behatárolni biztosan, mi is jó nekünk, és mi az, ami már túlzás. Lehet szavakon lovagolni, lehet beállni a sorba, olyasmi dolog ez, mint a cukor-édesítőszer kérdés, vagy a politikai hovatartozás. Sokkal inkább hit, mint racionalitás és logika kérdése. Minden oldalon áll valaki, aki kurva okos, és megmondja, hogy miért úgy és nem így. Vagy miért így és nem úgy.

Tuesday, 29 May 2018

Az eldöntött boldogság

Annyi ember él annyiféleképpen. Sokan nem elégedettek, tele vannak problémákkal, leküzdésre váró, reménytelennek tűnő akadályokkal, és bár senki sem tudhatja a jövőt, simán odavetjük az életünket, a pillanatnyi boldogságunkat egy-egy olyan dologért, amit speciel az adott pillanatban nem tudunk megoldani. Menet közben meg elmegy az életünk.

Lehet az párkapcsolati probléma, lehet anyagi, vagy egészségügyi....lehet testképzavar, lehet rosszkedv, lehet betegség, lehet állapot....bármi. Hajlamosak vagyunk nem elengedni, hanem görcsösen kapaszkodni belé, és végighúzni-vonszolni magunkkal az életünk végéig. Mennyivel egyszerűbb lenne ledobni. Mennyivel egyszerűbb lenne nem törődni vele.

Belső nyomás is van, meg külső nyomás is van. Élünk valahol, egy társadalomba illeszkedve, függünk a körülményeinktől, a főnöktől, a férjtől, a feleségtől, a gyerektől, a hiteltől, tökmindegy....a függés, a megfelelni vágyás....annak a szándéka, hogy a világ általunk elképzelt és irányunkba támasztott követelményeinek megfeleljünk, tovább gerjeszti a bensőnkből fakadó bizonytalanságot (már ha van persze), és ezek az érzések egymás amplitúdóját jól kiterjesztve zabálnak fel minket.

Persze nem szakadhatunk ki a rendszerből....mert hiszen benne élünk. Én is számtalanszor szidom az internetet, a fészbúkot, mert milliószor ki tud billenteni....de nem törlöm le magamat, és nem húzom ki a dugót....mert nem akarok elveszni a világban. Szóval már megint odajutok, hogy a középút kell, a kiegyensúlyozott, tudatosan szabályozott középút.

Na és persze az eldöntött boldogság. Hogy ne engedjem, hogy más emberek, társadalmi eszmék, elképzelt követelmények, talmi ideálok döntsék el, hogy lehetek-e boldog. Hogy én eldönthessem, akarok-e boldog lenni. És képesnek kell kell lennem nemcsak akarni, de meg is valósítani a boldogságot. 

Csakhogy az akarás, a döntés önmagában még kevés. Azt is meg kell tudni csinálni, hogy valóban úgy érezzem magam, ahogy eldöntöm, és ahogy akarom. Mert nagyon gyorsan elvész a boldogság, ha minden apróság újra kibillent....és maga a szó, hogy "boldogság" nem egy pillanatnyi állapotot jelöl....hanem egy tartós, lehetőleg élethosszig tartó attitűdöt. 

Nyilván kell azért ehhez egyfajta olyan bölcsesség, olyan élettapasztalat, ami bizony korral jár, és sokmindenen túl kell lenni ahhoz, hogy az ember a saját attitűdjén változtatni tudjon. Akárcsak az életmódján...az étkezési, a mozgási szokásain....

Wednesday, 16 May 2018

Társadalomkritika....már megint.

Napjaink része lett a közösségi oldalakon való jelenlét. Mindenki másképp használja, igazán egységes etikett nincs....csak bizonyos etikett bizonyos körökben. Sokszor nem tudok mit kezdeni azzal, ami történik. Hogy valaki feltesz egy képet, hogy mittudomén ha szereted a rántott csirkét, akkor lájkold meg oszd meg. Ha egyet értesz azzal, hogy az ég kék, akkor oszd meg. Ha emlékszel még milyen volt a magnókazetta, akkor oszd meg. Én meg sosem értem, hogy de miért....? Miért kell összekapcsolni ezeket a dolgokat? Ja, emlékszem, milyen volt a magnókazetta, ja, szeretem a rántott csirkét, és akkor miért kellene osztanom bármit is? Mert XY azt mondja? 
Pedig az emberek így működnek. 

Amikor a sok kéretlen reklám elözönli az oldalad, és ha utánamész, hogy miért, akkor az a magyarázat, hogy azért, mert a hirdető a 0-100 év közötti, Föld bolygón élő közönséget célozza meg. És akkor nekem mi közöm van hozzá? Utálom, hogy ha mondjuk autót akarok vásárolni, és keresek a neten, akkor autóreklámokkal fogok találkozni a közösségi oldalakon is, ha mittudomén gopro kamerát a bukósisakomra, akkor kamerákkal kell megküzdenem, de ha véletlenül utazgatok és foglalok szállásokat, akkor hogy-hogy nem, pont a környékbeli szállások és látnivalók kerülnek a szemem elé.

Mert ez a technológia kérem ilyen okos. Hogy ő tudja, hogy engem mi érdekel. Hogy ő érzékeny, és kiválogatja nekem a sok ocsu közül a búzát. Még legyek is hálás érte, hiszen lehetek egyre ostobább, lustább és tunyább, hiszen majd az algoritmusok kiszámolják helyettem, hogy én mit is akarok.

Megszámlálhatatlan helyen tolják a sok okosságot a helyes életmóddal kapcsolatban is, meg a különféle fogyási technikákról is. És mi emberek egyre kevésbé nézzük, hogy hiteles-e a forrás. Hogy ki mondja azt, amit mond. Hogy kinek milyen érdeke fűződik hozzá. Mert a legőszintébbnek, a leghitelesebbnek, a legprofibbnak tűnő okfejtések mögött is meghúzódik egy brand, vagy egy szerviz, amiről végül is szól a történet.

Utópikus rémkép, hogy az emberek fogyasztó zombikká válnak. Robotokká, akik reggeltől estig hajtják magukat, nem kímélve sem az egészségüket, sem a családjukat, sem semmit sem...csak azért, hogy kifizethessék az illúziókat, amikkel ámítják őket. Feláldozzák magukat, kiszolgálják a fogyasztói társadalom hiénáit, és közben észre sem veszik, hogy mit is tesznek.

Sok ember fut halott eszmék után, és sok ember imád hamis totemeket. Az információ hatalom, az idő kincset ér. De az elméket riasztó mértékben homályosítja el a társadalom vakító mozifilmje, amiről azt hisszük, az a valóság. Akárcsak Platón barlangja.  

Menthetetlen idealista vagyok, hiszek abban, hogy ki lehet rángatni a barlangból az embereket, és meg lehet mutatni nekik, hogy milyen a világ. Hogy nem csak hamis ideáloknak van létjogosultsága. Hogy a helyes életmód, az egészséges/ebb/ élet nem valami biszniszen alapuló megállapodás, hanem egy élő, lehetséges, és élhető alternatíva, ami tanulható, fejleszthető, és fenntartható.

Thursday, 26 April 2018

Április

Alakul a jóidő. Vele egyenes arányban fáj a szívem, amiért nem biciklizek már. De ugyebár találtam helyette más elfoglaltságot: súlyzós edzés, vagy testépítés, ahogy jobban tetszik. Tavaly szeptemberben kezdtük V-vel együtt....egy átmozgató edzésprogrammal, heti háromszor. Mostanában heti minimum 5 alkalommal csináljuk, és izomcsoportokra bontva. Több forrásból hallottam, hogy így sokkal jobb, egyszerre 1 max 2 izomcsoportot, de minimum 4 gyakorlattal, négyes szériákban, 8-12 ismétléssel.

Nagy előny, hogy akkor ez ugyebár "indoor", tehát akár jégesőben vagy hóviharban is lehet csinálni nyugodtan. További előny, hogy a mindennapokban tapasztalható, hogy az ember erősebb lesz, és ha nem csaljuk el a bemelegítést és a nyújtást, akkor fittebb is :)

Hátrányai is vannak: egyrészt az izomnövekedés az egyben súly- és körfogatnövekedés is egyben, ami azt jelenti, hogy tudomásul kell venni, hogy ettől soványabb és könnyebb nem lesz az ember. Ez egy ex-elhízottnak azért mentálisan nem egyszerű. Másik hátránya nekem szintén az előéletemből adódik: úgy kell haladnom a fejlődéssel, ahogy nem az izmaim, hanem az ízületeim engedik. Tulajdonképpen minden izmom sokkal többet is bírna...de a könyököm, a csuklóm, a vállam, a térdem....sajnos ezek nem. Lehet ez ellen védekezni: bandázsok, krémek, sok-sok víz, és glukozamin, továbbá oda kell figyelni az egyes gyakorlatoknál, mennyire fordul az ízület, milyen irányba megy a terhelés, stb. Sokszor egy apró módosítás nagy megkönnyebbülés az ízületnek, a gyakorlat viszont ugyanúgy el lesz végezve, tehét nem "bukom el" az edzést.

A "gyúrás" mellett elkezdtem a sok szobabringából visszavenni, és helyette magas intenzitású intervallum edzéseket csinálni cross traineren, ami sokkal intenzívebb, mint a biciklizés.

Nem célom, hogy úgy nézzek ki, mint egy profi. Az elején volt olyasmi indíttatásom, hogy de jó lenne úgy kinézni, mint a "nagyok"....de menet közben rájöttem, hogy ahhoz bizony cuccolni kéne, az meg nem az én világom. És hát mivel nagyon hosszú ideig voltam nagyon kövér, így az efféle optikai tuninghoz sebészi beavatkozás is szükséges lenne, ami megintcsak nem szerepel a terveim között. Marad tehát célnak a jó erőnlét, a fittség, és a tudat, hogy nem hagyom magam eltunyulni :)



Wednesday, 4 April 2018

5 év

Újabb bizonyság arra, hogy a béemmí nem minden. Féltem megborotválkozni, pedig többen mondták, hogy kéne....de emlékeztem arra, hogy 5 éve, mikor levágtam utoljára a szakállamat, bucifejűnek láttam magam. Az 5 évvel ezelőtti énemhez képest momentán 5 kilóval vagyok nehezebb, mégsem lett bucibb fejem, sőt.

Nyilván az elmúlt évek alatt végzett gyúrás, bringázás, és egyéb sporttevékenység áldásosan hat ezekre a dolgokra, pedig ha csak a súlyból indulnék ki, azt mondhatnám, hogy kövérebb vagyok, mert évi 1 kilót híztam haha.

Tuesday, 3 April 2018

100

A mai edzésem kereken a századik volt. Tavaly szeptemberben kezdtem az átmozgató edzést, relatíve alacsony súlyokkal, kis szériákkal, és nagy nehézségekkel :) Mostanra már izomcsoportokra koncentrálok egy-egy edzés során, és sokkal nagyobb súlyokkal dolgozom.....de. De sajnos az ízületeim nem szeretik. Fáj a könyököm, a vállam, a csuklóm....(de most épp az alkarom, és a nyakam is)....és a derekam :):):) 

Továbbá a fejlődés sem úgy alakul, ahogy én azt elképzeltem. Az elején látványosan változtam, aztán valahogy megállt minden. Persze a bicepszem nőtt 5 centit, a combom is, és a mellkasom is, de valamiért nagyobb ütemű növekedésre számítottam. 

Mindezek ellenére nem hagyom abba. Beleástam magam valamennyire a témába, és rájöttem egy csomó dologra. Például arra, hogy a túl nagy súlyokkal való munka, és a bemelegítés/nyújtás hiánya kivégzi az ízületeket, és fájdalmassá teszi a munkát. Vagy arra, hogy ha nekem rossz a csuklóm, akkor különösképpen oda kell figyelnem, hogy a gyakorlatok során hogyan veszem igénybe, és hogyan engedem rá a terhelést.

Odafigyelek, hogy ne akkora súllyal dolgozzak, amekkorával tudok...tudnék, hogy mindig melegítsek be, és sose felejtsem el az edzés végén a nyújtást. Elkezdtem V-vel jógázni is, és rendszeressé tettem a szobabringa mellett a crosstrainer-es HIIT edzéseket, alkalmanként 45 perces programban, maximum fokozaton. Úgyhogy ha nem is olajozottan, de azért az ízületeim működnek, és nem tudták elvenni a kedvem az edzésektől.

Összességében jó mókának tartom, az általam fabrikált lehúzó- és evezőgép tök jól funkcionál, használom letolásra, és mellhez húzásra is, már a harmadik kábelt fogyasztom, na nem azért, mert tönkremegy, hanem mert csúnya fekete lesz a használattól, és elcsavarodik rajta a burkolat is. V-t is sikerült belerángatnom, és nagyon inspirál, hogy milyen szépen fejlődik, és milyen kézzelfoghatóan javul a teljesítménye. Marci lelkiismeretesen tolja, Benit néha nógatni kell, Jancsi viszont nem szerette meg a dolgot. Tomi már félig nem lakik itthon, ő terembe jár, de aikor itthon van, szoktunk együtt gyúrni, legutóbb túl is terheltük kicsit a szerkezetet a megállás nélküli munkával, úgyhogy a békában meglazult a kábel, és kicsúszott. Szerencsére nem történt semmi baj, gyorsan megcsináltuk. Kari is általában az egyetem edzőtermébe jár, itthon csak néha egy-egy hétvégén van, akkor meg inkább csak kardiózni szokott.
A biciklizés egyre jobban hiányzik....úgy értem, az igazi kerékpározás....ahogy egyre szebb az idő....de a balesetem sajnos elveszi a kedvem attól, hogy megint nyeregbe szálljak. A mozgásigényemet ezért inkább itthon, a négy fal között igyekszem kielégíteni.

Monday, 19 March 2018

Kényszerkardió

Csakhogy ne legyen unalmas sosem az élet....Egyik szemem sír, a másik nevet. Végre a platóm eleresztett, ennek örülök, igen bosszantó volt a heteken át tartó helybenjárás. Viszont egy rossz mozdulattól olyan szinten beállt a jobb vállam, hogy nem hogy edzeni, élni is alig tudtam két napig. Szerencsére a második napon már egy óra kardió belefért, a harmadik napon már ment a 3 órás kardiózás is, úgyhogy megnyugodtam, hogy nem maradok mozgás nélkül, de most egy hétig biztosan nem nyúlok súlyzóhoz, mert félek, súlyosabb sérülést is begyűjthetek.

Hiába, az aktív súlyzós edzés megviseli a szervezetemet. Nyilván a korom, meg a hosszú ideig elcseszett testszerkezetem miatt...de a könyököm után most a vállam kattan be....a térdem meg a bringázásnál sajgott az első 50 km után...azóta szedem a glukozamint is rendszeresen...szembe kell néznem a korlátaimmal, mese nincs :)

Úgy döntöttem, most egy hét kényszerkardió lesz: napi három óra kardióedzés, és nulla súlyzó. Remélem a vállam rendbejön, és a következő héten visszatérhetek a súlyzós edzésekhez. Addig marad a szobabringa és a crosstrainer. A biciklin két órát tekerek, legfeljebb két részletben, a maradék egy óra a cross-on HIIT sémában, max fokozaton. Ez rendesen csak minden másnapi menet, mert a többi napokon a súlyzós edzés dominált....

Nejemmel pakolásztunk a házban...előkerült az egyik régi nadrágom....igen vicces ha most magamra húzom....:)

Sunday, 11 March 2018

Nem mindig könnyű

Régi és nagy igazság, hogy az élet nem mindig habostorta. Az életmódváltás, fogyás, súlytartás sem mindig siker, csillogás és fáklyásmenet. Szerintem aki valaha benne volt/van/lesz ebben, az mind átmegy olyan szakaszokon, ahol valamiért nem jönnek ki  a várt értékek. Hazudnék, ha azt mondanám, ez velem nem történik meg. És őszintétlen lenne a blogom, ha erről nem írnék soha. Azt hiszem.

Most épp egy ilyen időszakban vagyok bnne. Többedik hete van már, hogy nem értem a súlyom alakulását. Évek alatt megszámlálhatatlanul sok összefüggést, elemzést, és bevitt adatot vizsgáltam meg, hogy megkeressem a bevitt kalória, a lemozgott kalória, és a súly alakulása közti relációkat. Ezeknek az eredményeknek az alapján tudom (tudni vélem), hogy milyen számok milyen értékeket generálnak.

Magyarán szólva X kalória bevitele esetén, Y kalória lemozgásával Z mennyiséggel változik a súly, N irányba. Namost amikor nem ez történik, akkor általában nekiülök, hogy megnézzem, hol hibáztam. Biztos elszámoltam az adott héten valamit, vagy nem jól vittem be az adatokat. Az érdekesség akkor jön, mikor sorozatosan egymást követő heteken át történik mindez, mert akkor már trendről van szó, ami aggodalomra adhat okot.

Hetek óta ugyanazt a rendszert csinálom: napi 3 óra mozgás, amiből minden második nap full kardió, minden első nap csak másfél kardió és másfél óra súlyzós edzés. Kalóriabevitel pedig átlagosan napi 2029 az elmúlt egy hónapban (2000 volt a tervezett bevitel) A súlyom pedig nem olyan ütemben megy lejjebb, mint ahogy várnám, sőt, az egyik héten fél kilóval több voltam. Mondjuk összességében véve azt mondhatom, hogy a súlyom stagnál, pedig lejjebb kéne mennie, mert még nem tudtam visszadolgozni teljes mértékben az évvégén felkapott kilókat.

Túl a személyes sztorin: A plató effektusnak elég nagy irodalma van, és szerintem mindenki találkozott már a kifejezéssel valamilyen formában. A lényege, hogy az addig fennálló fogyási folyamat megáll, és makacsul nem mozdul. Nagyon veszélyes a dolog. Azért veszélyes, mert az emberek többsége ilyenkor simán feladja. Feladja, mert hiába tesz meg mindent a fogyásért úgy ahogy eddig, a folyamat leáll, ergo nincs értelme az egésznek. 

Az én tanácsom a következő: nem szabad feladni! Bulldogszerűen, makacs öszvér módra tartani az irányt, és vastagon tenni arra, mit mutat a mérleg. Mert a fák nem nőnek az égig. Mert egyszer el kell hogy induljon a folyamat, és el is fog. Ha a kalóriákat lelkiismeretesen számoljuk, és az edzéseket is korrekt módon elvégezzük, akkor nem kell aggódni a platónak is vége lesz egyszer.

Thursday, 8 March 2018

Az egyensúlyról sokadszorra

Sokszor érzem azt, hogy ez a blog is olyan, mint valamilyen szinten az életem: sokkal több a kérdés, mint a válasz. Az ember keresi a választ, de van, hogy válasz helyett csak még több kérdés jön. Megszámlálhatatlanul sokszor írtam már az egyensúlyról. De mire is gondolok, amikor ezt a szót kimondom/leírom?

A helyes életmód önmagában is magyarázatra, pontosításra szorul. Kinek mi a helyes? Kit mi motivál? Kinek mi a cél, és kinek milyen út vezet odáig? Ha az ember veszélyes mértékben túlsúlyos, akkor relatíve világos, mi a cél: lefogyni, és beletartozni abba a tartományba, ami.....na hova is? Ami egészséges? Ami szép? Ami vonzó? Mert ha az egészséges tartományt vesszük, az azt jelenti, hogy az illető fitt, nincsenek a súlyából adódó egészségügyi problémái, nem akadályozza a súlya semmiben. De ez csak a fizikai egészség. Mi a helyzet a mentális egészséggel? Mert akkor hozzá kell tenni azt is, hogy mindezek mellett még jól is érzi magát a bőrében. Ami viszont már sokkal összetettebb.

Mert mi a helyzet, ha valaki nem akkor érzi jól magát a bőrében, amikor fizikailag egészséges? Hanem akkor, ha szépnek, vonzónak, karcsúnak látja magát? És mi van, ha torzult az önképe, és még akkor is csúnya kövérnek látja magát, amikor másvalaki, kívülálló normálisnak látja? Mi van, ha jön egy rexia, és magával ragadja az alanyunkat? Akkor ki mondja meg, merre tovább?

Nyilván kell valamiféle kapaszkodó, ami független, amihez etalonként lehet hozzányúlni, de az az igazság, hogy ilyen szerintem nem létezik. Van persze BMR, meg BMI...de én ezekről azt gondolom, hogy nem alaposak, mert nem lehet őket egyénre szabni. A testzsírszázalékmérő csodamérlegeket meg említeni sem szeretném.

Talán a kapaszkodó, ami igazán független, és igazán mérvadó, az mi magunk vagyunk. Ki ismerheti jobban a testünket, a teljesítményünket, a munkabírásunkat, a lelki nyűgjeinket, a motivációinkat, a kifogásainkat, a mentségeinket....mint saját magunk? Túl a fogyáson, a normális életmód felé vezető ösvényen igazán csak magunkra számíthatunk, azt hiszem.

Kettesben önmagunkkal, visszatekintve a múltra, és előrerévedve a jövőbe....úgy kell átgondolni a miérteket, és úgy kell az egyensúlyt megtalálnunk. Hogy ne legyünk se elhízottak, se anorexiások, se exorexiások. Hogy ne szaladjunk egy olyan eszmény felé, ami elérhetetlen. A fiatalkori súlyunk az nem a fiatalkori életünk. Tudni kell elengedni azt, ami elmúlt, különben nevetségessé válhatunk, és egy olyan útra tévedhetünk, ami nem a helyes életmódhoz vezet.

El kell fogadni a kort is, a lehetőségeket is, és önmagunkból kiindulva megteremteni azt az egyensúlyt, ami képessé tehet minket arra, hogy boldogan éljünk. Adott esetben akár valamennyi túlsúllyal is. Vagy akár kicsit túl soványan is. Nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, és irreális eszmékben élni, és olyan célokat kitűzni, amit lehetetlen elérni. Mert az időt sajnos nem tudjuk visszafordítani. Sok ember nem találja a helyét ebben a világban, és azt hiszem az életmódkeresésnek ez valamiféle kulcsfontosságú alapigazsága, ami folyamatosan kihat az életünkre.


Thursday, 22 February 2018

Csapda

Érdekes hírt olvastam: tasmán kutatók a saját kísérletükből azt mutatták, ki, hogy ha valaki egy fogyókúra során rendszeresen két hétre felfüggeszti a diétáját, akkor hatékonyabban fogy le. 50%-al nagyobb mértékű fogyást tudtak prezentálni a kísérletben résztvevők közül azok, akik a 4 hónapos kúra alatt két hetenként két hétre felfüggesztették a diétát. Magyarázat: a szigorú és következetes kalóriaszámlálós diéta alatt az anyagcsere belassul, és a végén csak vért izzadva lehet további súlyt veszíteni. De ha a szervezetet becsapjuk, akkor az anyagcsere nem tud alkalmazkodni a csökkentett kalóriabevitellel.

Ezt mondja a cikk. Nem értek egyet vele. Egyrészt mert én magam is a kalóriaszámolással fogytam le, és vagyok képes kontrollálni a súlyomat, másrészt mert nem hiszek a "kimutatások" független értelmezésében. Nagyon nem mindegy kik, milyen körülmények között vesznek részt egy ilyen kísérletben. A résztvevők közül kinek milyen típusú az anyagcseréje, milyen a genetikája, mennyit sportol mellette, és így tovább. Mennyire ellenőrzik, ki mennyire tartja be a kísérlet útmutatásait. Csak akkor lehet igazán jó egy ilyen dolog, ha nagyon sokan vesznek részt benne, viszont az hatalmas kapacitást és anyagi forrást igényel, ha szoros elszámolás alá vonnák a résztvevőket.

Az anyagcsere folyamatok rendkívül bonyolult és egyénenként változó mechanizmusok, amiket egy laikus nem feltétlenül ért meg vagy képes elemezni. Éppen ezért tartom jó módszernek a kalóriaszámlálást, mert az kézzelfogható értékeket ad a bevitt/ledolgozott energiamennyiségeknek, és így ad valamilyen kiszámolható irányt. Ha viszont két hét kiszámolt, kontrollált diéta után két hét szabadság jön, akkor mi történik? Én már itt a blogon azt is kifejtettem, hogy heti 1 "off nap" milyen szinten el tudja rontani az egész heti eredményeket. Nem kell matekzseninek lenni, hogy egy hét alatt a napi 2000 kalóriás átlaggal mit művel egy 6000 kalóriás hetedik nap. Persze lehet azt mondani, hogy ugyan már, milyen hatezer....? De ha nem számolja senki, minimum lecsúszik ennyi akárkinél minden további nélkül. Az off nap általában nem azt jelenti hogy valaki egy extra szelet csokit megeszik. Sajnos az a mindennapokban is elő-elő fordul,  mert az emberek általában igen megengedőek saját magukkal szemben. Könnyű egy-egy 20 másodpercre "off the records" lenni. Ugyan mi baj lehet, ha egy komoly diétát 20 másodpercre felfüggesztünk...vagy egy percre?

Ez tipikusan az a gondolkodásmód, ami a jojóhoz meg a kudarchoz vezet. Egyenes út a "nekem ez nem megy úgysem" végállomásig. De visszakanyarodva az alaptémához: két hét nem diétás étrend az rengeteg...persze megint eljutunk oda, hogy akkor definiálni kéne mi mit is jelent. Mert ha a diétás étrend mondjuk 1500 kalória naponta, a nem diétás meg 2000, akkor más a helyzet. De a "kimutatások" sosem mennek bele a részletekbe ilyen szinten.

De akkor mi értelme van egyáltalán egy ilyen "kutatásnak"? Mert hogy mi értelme van egy ilyen cikknek, azt értem. Mint általában az összes újságírónak, aki bármilyen írást publikál, itt is az a cél, hogy minél többen elolvassák. Tehát ha olyat írok, ami felkelti az emberek érdeklődését, akkor a cikk sikeres lesz. Az emberek legalább fele túlsúllyal küzd, és szívesen fogynak. Nagy részük próbálkozott/próbálkozik, és sajnos többnyire sikertelenül. És akkor egy cikk azt mondja, hogy azért nem fogy le, mert túl szigorú magához? Hogy két hetente ugyanennyi időre szüntesse be a diétáját? Hogy attól fog fogyni, ha kontrollálatlanul zabál? Persze, hogy szeretik majd olvasni.

Konklúzió: a populizmus örök, az igazság meg még mindig "odaát" van.

Monday, 5 February 2018

...együtt megcsináljuk...?


Régóta érik bennem ez a poszt, de sokszor nincs elég idő, hogy nekiálljak kiírni magamból. Ez az egész lefogyás, életmódváltás téma addig nem fog veszíteni az aktualitásából, amíg a bolygó lakosságának a jelentős része túlsúlyos. Márpedig ez a helyzet. Talán az első és legfontosabb pont, hogy leszögezzük: a túlsúly nem jó. A túlsúly ártalmas. Ártalmas az egészségre, és ártalmas az önbecsülésre. Az egészséggel kapcsolatban egyértelmű a miért, az önbecsülés már kissé összetettebb dolog. A második fontos lépés, hogy tenni akarjunk ellene. Ha valaki ezen is túl van, akkor jön a harmadik szint: De hogyan?

Hogyan kezdjünk neki, hogyan álljunk hozzá? Hogyan legyünk képesek végigcsinálni? Hogyan változtassunk az életünkön, ami nyilvánvalóan azért alakult ki olyanra, amilyenre, mert ahogy élünk, úgy élünk. Unásig ismételt közhely, hogy milyen nehéz. Maga az átalakulási folyamat azért baromi nehéz, mert a legkomolyabb dolgot kell megváltoztatni az életünkben: önmagunkat.

Nyilván nem véletlen, hogy szerte a világon bevett módszer az életmódból adódó problémák megoldására a közösségi vonal. Az indulatkezelés, az alkoholizmus....a sok sikersztori mögött általában ott van egy mentor, egy "mérgestárs", egy "buddy", akit fel lehet hívni, ha szemezek a pohár itallal, vagy ha úgy érzem, hogy a "mérges pókok csipkedik az agyamat". Kell valaki, aki ott van, és megállít. Akihez lehet szólni, aki megérti, mert átélte, és tudja. Tudja, hogy egyedül nem megy.


Ideális esetben a társ az életben is társ, tehát ott van hogy úgy mondjam kéznél....férj, feleség, barát, testvér, szülő, egyéb rokon, stb. Nem ideális esetben segíthet egy közösség. Egy facebook-oldal, egy baráti kör, egy egyesület, vagy akár egy alapítvány. A lényeg, hogy valaki, akivel meg lehet beszélni a kérdéseket, amikor elérkezünk egy útkereszteződéshez. Valaki, aki járt már arra, és visszajött az útról, és tudja hova vezet.

Valamiért én hiszek ebben. Hogy ez így képes működni. Egyenlőre a hit marad csak...mert a bizonyosság ideje még nem jött el. Én szerencsés vagyok, mert szupportáló családom van, sőt, magammal sikerült rángatni mindenkit, és ma már nemcsak a feleségem és én, hanem az összes gyerekünk is sportol, és tudja, hogy mennyire fontos, mit, mikor és mennyit étkezünk. De tudom, hogy vannak olyanok, akik nincsenek abban a szerencsés helyzetben, hogy segítő, támogató környezet vegye őket körbe. Mert a kollégák, vagy a haverok sokszor nem ilyenek. Az embereket sokszor vezeti sajnos irigység, káröröm, rosszindulat. 

Menthetetlenül hiszek abban, hogy a közösségi médiának igenis lehet jó szerepe, és nemcsak rossz. Hogy nem csak elidegeníti az embereket, megöli a kapcsolatokat, és zombivá változtatja a 10 éves gyerekeinket. Tény, hogy messziről nézve ez az egész még nagyon gyerekcipőben jár, és sokminden nem teljesen világos. Érteni kell hozzá, látni az összefüggéseket, venni a jeleket. Ez nekem nem mindig megy. Nem mindig látom meg, mi az ami képes megmozgatni másokat, mi az, ami azt a reakciót váltja ki az emberekből, amit szeretnék. Nem baj, a jó pap is, hátmég én...

A konklúzió az talán, hogy nem adom fel, és hogy a remény hal meg utoljára :) Továbbra is hiszek abban, hogy ez az irány jó, és közelebb visz egy egészségesebb, jobb világhoz. 

Friday, 19 January 2018

Nyolcadik

Nyolcadik éve csinálom. Nyolc évvel ezelőtt ilyenkor kattant be az agyam, hogy elég volt, tényleg le akarok fogyni, utálom, hogy kövér vagyok. Nyolcadik éve része az életemnek az életmód....a tudatos, kontrollált étkezés és a valamilyen mozgás. Nyolcadik éve futom le a megfelelő köröket és próbálom kialakítani az élhető ÉS helyes életmódot. Nyolcadik éve próbálom egyensúlyban tartani a munkát a pihenéssel, a koplalást az evéssel, az edzéseket a pihenőnapokkal, a kardiót a súlyzókkal. Nyolcadik éve próbálok elkerülnie minden rexiát, és nyolcadik éve figyelem az egyes ételek, árucikkek összetevőt. Életem fontos és nélkülözhetetlen részévé vált, hogy mindig figyeljek magamra és arra hogy mit eszek, na meg persze mennyit.

Hazudnék, ha azt mondanám nem tölt el örömmel, hogy már nyolc év telt el, és sikerült nem visszahízni. Mert lefogyni is nagyon nehéz, de az igazi feketeleves utána jön: úgy maradni. Hogy a folyamat ne egy elkezdődő, majd valamikor véget érő aktivitás legyen, ami után visszatérünk a rosszhoz, hanem a számtalanszor elismételt, unalmas közhellyé degradált, milliószor elkoptatott kifejezés: életmódváltás. Hívhatnánk élet-szemléletváltásnak is...vagy akár életváltásnak, mert sok esetben tényleg a halál ellen választjuk vele az életet. Hatvanas emberek távoznak el a környezetemből....kövérek, nem mozgók, egészségtelen életet élők....akik dohányoztak, ittak, és kontrollálatlanul ettek, ráadásul kifejezetten egészségtelen ételeket. Megéri?

Egyszer egy ismerősöm gyakorlatilag lesajnált, amikor megkérdezte, mennyi kalóriát eszek egy nap. "Úristen, kétezer körül...??? Nem is tudom, akarnék-e így élni egyáltalán" - valami hasonlót mondott, ami megütött, és azóta kicsit máshogy gondolkodom a világról és az emberekről. Hát én akarnék, igen. Akarok élni. A kétezer kalóriás életet választom a kontrollálatlanul zabálós halál helyett....igen. Nem török pálcát senki felett, mindenki úgy éli az életét ahogy akarja. De akkor nincs helye a panaszkodásnak, a nyavalygásnak. Hajrá, élvezze az életet amíg lehet elhízva, az ő dolga. Ennyi.

Ez a nyolc év megváltoztatott bennem sok mindent. Máshogy gondolok az emberekre, és a problémáikra. Igyekszem nem ítélkezni, elvből....de véleményem azért van, és az elég lesújtó. Sokszor elég depresszív módon azt érzem, hogy szar hely a világ. Keresni kell benne az örömöt, a boldogságot, és egyre szűkebb körben találom csak. Persze lehet...sőt biztos, hogy a saját személyiségem is belejátszik, nyilván. De a kezdetekkor való nagy lelkesedésem, amikor ezt a blogot indítottam, ...az már azt hiszem nyomokban sincs meg. Valamikor kiakasztott, hogy nem találtam ehhez hasonlü blogokat a neten. Hasonlók indultak egyszer régen, aztán szépen elenyésztek a virtuális térben. Sztorik voltak, utóélet semmi. Nagy levegővételes kezdetek, elhatározások, naplószerű oldalak.....aztán utána a semmi. Menet közben már azt hiszem rájöttem az egyik lehetséges okra: az embereket nem érdekli az ilyen történet. Ami a vívódásokról, a szenvedésről, a harcról, a lelki átélésről szól. Az emberek a csillogó, könnyű utat hirdető, "okosságos" blogokat szeretik. A nagy szavakat, a 'so-fucking-deep" életigazságokat, és a populista, sokszor ijesztően demagóg megnyilvánulásokat. Azok a helyek, amik így működnek, nagyon sikeresek, és nagyon látogatottak. Az én blogomat rendkívül kis csoport olvassa, nagy részük személyes ismerősöm. Volt párszor ezalatt a nyolc év alatt, hogy bezártam, aztán újra nyitottam, aztán zárttá tettem, majd megint publikussá. Ezek a hullámzó dolgok azért voltak, mert mindig alakult bennem a kép, hogy mire is jó ez a blog, és kinek is szól ez a blog. És bár az eredeti szándék meghiúsult - nincs ember, akinek segíthettem volna lefogyni a blog, és a benne lévő információk segítéségével, vagy legalábbis én nem tudok róla - azért a blog maradt, két alapvető ok miatt: az egyik, hogy megfogadtam: az én blogom igenis megmarad, akármi legyen. Nem fog elenyészni, nem fog eltűnni a süllyesztőben. A másik, hogy az a kis csoport viszont, aki olvas, azok fontosak nekem, és nem akarok csalódást okozni nekik. Van egy harmadik is: én magam is használom a blogom. Ha recept kell, mert nem emlékszem, hogy csináltam....ha motiváció kell, mert elgyengültem....ha kíváncsi vagyok, 1,2,x évvel ezelőtt ezt és ezt hogyan éltem meg...akkor csak fellapozom, és már olvashatom is a saját gondolataimat, amik igenis sokszor segítenek át egy akadályon. Tudom, lehet, hogy hülyén hangzik, de így van.

Mindenesetre nagyon fura ha a képeket nézem egymás mellett..mintha két másik ember lenne rajtuk...pedig az összes én vagyok. Nem látok a jövőbe, nem tudom, pontosan hogyan lesz a tovább. De az életmódváltásom saját magamon kívül a családom javára is vált: feleségem velem tartott a fogyásban (persze neki nem volt annyira szüksége rá, mint nekem :) és az életmódváltásban is. És mára már a gyerekeim is ugyanúgy odafigyelnek, mit esznek meg, és mindenki sportol valamit. Az egyetlen kivétel J fiam, aki kórosan sovány, és nagyon nem könnyű rávenni, hogy legalább a saját otthonunkban kialakított "edzőterem"-ben gyúrjon kicsit. Őt még noszogatni kell, de amúgy mindenki látja, érti, és megérti mindazt a sok információt, amit az évek alatt összeszedtünk a témában. A legkisebbnek is, aki már 11 és fél.....neki is részletesen elmagyarázom azokat az anyagcsere-folyamatokat, amiket el tudok, és levezetem neki azokat az összefüggéseket, amik fontosak. Így már ő is tisztában van azzal, hogy mi az a glikémiás index, vagy miért kell elkerülni a finomított cukrokat például. Szóval összességében véve ez egy nagyon pozitív dolog, és látom, hogy igenis van értelme hajtani, csinálni, utánamenni, tervezni, kalkulálni, kimérni, számolni, dokumentálni, ésígytovább. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta attitűd az élet más területein is bizony jól jöhet. Ok-okozat, előretervezés, kivitelezhetőségi vizsgálat, utóelemzés...ez mind hasznos lehet az életben, akár egy projekt, akár egy munka, vagy egy élethelyzet okozta probléma megoldása "legyen az asztalon". Nem baj, ha a gyerekek is megtanulják, hogy az élet hogy működik, hogy a tetteinknek következményei vannak, akár pozitív, akár negatív irányba megyünk. Nem baj ha megértik, hogy a kudarcainkból lehet tanulni, hogy a hibáinkból információkat nyerhetünk, hogy a szokásaink dokumentálásával trendeken tudunk változtatni, hogy ha akarjuk kontrollálhatjuk a körülöttünk, velünk, bennünk zajló eseményeket. Persze sosem 100%-ban, de amennyire lehetséges.