Saturday, 3 December 2016

Bekattanás

Kérdezték tőlem, hogy is volt a kezdet. Mi volt a bekattanás, mi volt az a valami, ami - szemben a megpróbált ezermillió fogyási kísérlet után - MÁS volt, mint addig. Amitől ez sikerült. Nagyon jó kérdés. Húsbavág. Szerintem mindenki, akinek van túlsúlya, szenved ezzel a dologgal. Van a szándék, hogy le akarok fogyni. Ez ugye alap. Vagy mégsem...?

Ahogy az ember hízik, vannak fokozatok...elérkezik oda, hogy már nem tud úgy öltözni, nem tudja tovább leplezni a kövérségét, vagy hogy másféleképpen írjam, amikor nincs értelme leplezni már, mert annyira egyértelmű, hogy minél inkább próbálkozik, annál inkább válik szánalmassá. Szóval akkor valahogy átlendülünk a másik oldalra, és első körben önigazolunk (ugyebár tudjuk, erős csontú vagyok, meg a gének, továbbá a pajzsmirigy...), aztán ráteszünk egy lapáttal, és jönnek a dumák, hogy az igazi férfi 100, az igazi disznó 200 kilótól kezdődik, meg hogy hol hagytad a barátnődet, a kesztyűtartóban....? Meg hogy maradjál már apukám, nálad nagyobb csirkéket eszem reggelire....

És ha ezen is túl vagyunk, legyártjuk a filozófiát is hozzá, attitűddel együtt, és megmagyarázzuk magunknak, hogy ez így jó ahogy van. Namost ebben az esetben nincs és nem is lesz bekattanás.

De ha megvan az alap, a szándék, akkor jön a további: a hogyan. Megpróbáltam sokféleképpen. Elkezdtem gyúrni, mozogni, amennyire engedte a súlyom. Elkezdtem odafigyelni, mit eszek. Cukros üdítőt kilőttem, csokit kilőttem....Semmi változás nem volt. Persze, próbáltam a 90 naposat, meg a gyümölcsöset, meg minden akkoriban divatos éppen aktuális cuccot. Semmi.

Újabb löket, hogy kár a gőzért, úgysincs értelme. Csak olyan soványakat ismertem, akik eleve azok voltak, de ismertem sok olyat is, aki annyit evett, hogy én kérek elnézést, és olyan girnyó volt, hogy kétszer kellett lefényképezni, hogy látszódjon a fotón. Szóval értelmetlen minden erőlködés. Nem volt még akkor internet, vagy akkoriban indult talán....nem voltak fórumok, blogok, nem ismertem senkinek a sikersztoriját, ami esetleg motivált volna....maradt a fáradt beletörődés, meg a zabálás.

Közben ugyebár az embernek van egy élete, nem foroghat minden a fogyás körül. Gyerekeket nevelünk, vállalkozást vezetünk, megharcolunk a százezer problémával, közben ne hanyagoljuk el a barátokat, rokonokat sem, ...le kell vizsgáztatni a kocsit, a gyerek tanára behív a suliba, a hétvégére vendégek jönnek, mi legyen a kaja, mikor, ki, hova megy, miért, a gyereknek pénz kell, mert programot csinált magának, ....ugye ismerős a kép? Hol van nekem időm/energiám/pénzem erre az egészre, különben is színtiszta önzés az egész...

Sajnos úgy vettem észre, hogy a bekattanáshoz az esetek túlnyomó többségében kapcsolódik valami szomorú dolog: egy betegség, vagy egy betegségnek a súlyos árnyéka. Vagy egy akadály...egyszer láttam egy filmet extrém kövérekről. Egy dokumentumfilmet. Azt mondta benne az egyik szereplő, hogy hét éve nem tusolt le, mert nem tud átlépni a zuhanykabin peremén. Hét éve! Azon gondolkodtam, hogy de hol volt a határ? Hol volt az a pont, amikor egyik alkalommal még át tudott lépni, mert elbírta a saját súlyát, aztán a következő alkalommal meg már nem. Ha valaki ekkor sem kattan be, ha valakinek ez sem elég jel, az már szerintem tényleg mentális problémára utal. Van, aho a bekattanás ott jön el, hogy az orvos közli, hogy cukorbaj van, kilátásba helyezi a vakságot, az amputációt, és ettől megijed az ember.

Azt hiszem az én bekattanásom picit más volt. De a szomorú dolog itt nálam is megvolt, csak nem egészségügyi téren. Terebélyes családommal külföldre költöztünk egy nagy levegővel. Én eddigre egy otthonról, számítógéppel és telefonnal irányított vállalkozást vezettem, amit ugyebár bárhonnan lehet csinálni, úgyhogy szépen összeszedtük amink volt, és irány külföld. Tulajdonképpen egy vakugrás volt a semmibe, de a legnagyobb gyerekünk ekkor 15 éves volt, és egyáltalán nem tetszett a perspektíva, ami kezdett kirajzolódni Magyarországon az ő jövőjükkel kapcsolatban. Szóval nagy levegő, indulás Írországba. 2008 szeptember, amint kiérkeztünk, egy héten belül kitört a válság, a vállalkozásom atomjaira hullott, megrendelők elfogytak, a munkák visszaestek. Itt álltunk hat gyerekkel, a pénzünk elfogyott...nem volt könnyű a helyzet, de a nejem megmentett minket: elment dolgozni. Én ugye a közel kétszáz kilómmal elég esélytelen lettem volna bármilyen állás megszerzésére. Valahogy elkezdtük felépíteni az életünket, ami nem volt könnyű, mert kiderült, hogy ahova érkeztünk, abban a városban nagyon rossz hírű az összes iskola, így egyszerűen némi informálódás után nem mertük beíratni a srácokat az iskolába, hanem elkezdtük intézni hogy otthon tanulók legyenek. Így is lett, de egy év után felfedeztünk egy közeli kisvárost, ahol viszont szuper, félig alapítványi suli volt, és beírattuk ide a gyerekeket. Kicsit kényelmetlen volt a 20 kilométert négyszer megtenni naponta, de működött. Hamarosan átköltöztünk ide Templemore-ba, találtunk egy másik, jobb albérletet is. Ehhez az új albérlethez kötődik az én bekattanásom.

Ez egy közepesnek számító ikerház fele volt, négy hálószobával, egy nappalival, ebédlővel-konyhával, kis hátsókerttel. Nejemmel elfoglaltuk a fő-hálószobát, amihez külön fürdő is tartozott. A  mi hálónk úgy nézett ki, hogy ablak, előtte egy franciaágy, és az ablakkal szembeni falon meg a fürdőszoba. Az ágy és a fürdő között i fal szekrényekkel volt kirakva, köztük a ruhásszekrény ajtaján egész alakos tükörrel. Az ember elvonult fürödni, majd mikor végzett, frissen, üdén, és persze pucéran kitipeg a fürdőből, és amíg elsétál az ágyra kikészített ruhákig, addig bizony telibekapja a saját meztelen tükörképét.....ráadásul ez még nem minden. Ha leültem az ágyra, és kinyitottam a szekrényajtót, akkor szintén saját magamat láthattam, ülve az ágyon. Namost hagy ne mondjam, hogy -nem is tudom- két vagy három alkalom után egyszerűen annyira taszított a látvány, hogy elegem lett, és bekattantam. Azt mondtam magamnak: ennek vége! Nem bírom nézni tovább, hogy hogy nézek ki, kerül amibe kerül, lefogyok!

Hát így volt az én bekattanásom. Kövérként se a tükör, se a mérleg nem volt igazán a háztartásunk gyakran használt kelléke...tipikusan. Fotózkodásnál is gyorsan elbújtam a gyerekek mögé, csak a fejemet dugtam ki az objektívnek....ez is jellemző, a bujdosó-üzemmód. Ezt a védőhálót roncsolta szét az az egész alakos tükör. Ma már hálás vagyok Desmond-nak, a tulajunknak, hogy így rendezte be azt a szobát. Ez volt nekem az utolsó csepp a pohárba, amitől kiborult(am).

Ha ma valaki megkérdezne, hogyan hívja elő a bekattanást saját magán, biztos hogy a tanácsaim között szerepelne az is, hogy vetkőzzön le anyaszült meztelenre, és töltsön el néhány percet egy egész alakos tükör előtt minden nap...

Friday, 2 December 2016

Posztulátumok - ahogy én látom

Tegnapelőtt este a gyerekeimmel való beszélgetés során szóba került Euklidész, és az axiómái. Az axióma olyan alapigazság, ami megkérdőjelezhetetlen, és amire általában felépül valamilyen elmélet. Nem összekeverendő ugyebár a posztulátummal, ami kábé ugyanez, csak nem megkérdőjelezhetetlen az az alapigazság, hanem csak az illető ember fogadja el annak, aki hivatkozik rá.

Namost a matematika egy komoly tudomány, viszont axiómái az életmódváltásnak is vannak. Kell, hogy legyenek, mert anélkül összeomlana az egész rendszer, amit megalkotunk. Már ha megalkotunk bármilyen rendszert is magunknak. Szilárd alap kell, ami bírja a terhelést.

Megpróbálom az én alapigazságaimat leírni....

  • Számok nélkül nehezebb
Tudom, hogy sokaknak komoly gondot okoz a kalóriák számolása, de biztosíthatok mindenkit, hogy igenis lehetséges. Sőt....olyan szinten bele lehet jönni, hogy egy idő után bármiről meg lehet elég jó pontossággal saccolni, mennyi kalóriát tartalmaz. Ha az ember tényleg komolyan foglalkozik vele, akkor ismeri az eljárásokat is, tehát a becslésbe belekalkulálja az adott hely jellegzetességeit is. Szóval ha faluhelyen a szomszédasszonynál eszek egy tányér gulyáslevest, akkor nyilván tisztában vagyok azzal, hogy nem egy csirkemellből, zsiradékmentesen, saját magával besűrített, krumpli nélküli, glutamátmentes verzióval számolok, hanem rendes falusi módra készült, zsírosabb összetevőjű verzióval. És így tovább.
  • A mozgásnak a fogyáshoz kevés köze van.
Kifejtem: Úgy gondolom, hogy van köze, de csak a célzott kardiómozgásnak. Szóval ha kiürült glikogénnel kardiózok másfél órát, akkor annak lehet köze a fogyáshoz, mert elérem a zsírégetési tartományt. De ha vacsi előtt gyúrok egy nagyot, vagy kimegyek délelőtt futni a parkba egy félórát, az maximum az erőnlétnek, a fittségnek ad egy löketet, de tömegcsökkentésre biztos hogy nem jó. A mozgás fantasztikus dolog. Felszabadít, erővel tölt el, fitté varázsol, fiatalon tart, ésatöbbi. De fogyáshoz csak bizonyos módozatai jók.

  • A siker az őszinteségen és a követekezetességen alapul
Ott kezdődik az egész, hogy ha nem vagyunk őszinték saját magunkhoz, akkor veszett fejsze nyele az egész. Semmit nem ér a legoptimálisabban kidolgozott étrend sem, ha két étkezés között csipegetek "kicsit"...mondjuk kinyalogatom a maradék tejszínkrémet, amiből például süteményt gyártok a gyerekemnek/unokámnak....mert persze az elkészült édességből nem eszem, mert diétázok. De a nyalakodással pont tönkre verem az összes egyéb erőlködést. Sajnos hajlamosak vagyunk szemet hunyni saját magunk hibái fölött, pedig nem szabad. Nem azt mondom, hogy soha nem szabad bekapni egy bonbont, vagy enni egy szelet süteményt. Szabad. Csak akkor számoljunk vele, Legyünk vele tisztában, hogy az mennyi kalória volt (nagyjából úgyis lehet tudni, de ha mégsem, akkor egyszer kiszámolunk egy szelet csokitortát, és minden tortát onnantól kezdve annyival számolunk be, nagyot nem fogunk tévedni.). Ha nem hazudunk saját magunknak, és következetesen betartjuk a saját magunk által körvonalazott szabályokat, nem lesz gond.

Ha a definícióknál maradunk, akkor azt hiszem, ezek inkább akkor posztulátumnak tekinthetők, semmint axiómáknak....de sebaj, akkor legyenek posztulátumok. Én ezeket fogadom el alapigazságoknak, és nem kételkedem abban, hogy igazak. Úgy vélem, ezekre lehet építeni, legalábbis az eddigi tapasztalataim ezt mutatják.

Thursday, 1 December 2016

44

44 éves vagyok ma. Mi ez a kor, melyik kategória? Ma hajlamos lennék középkorúnak mondani magam, de ugye ez mindig relatív. Egy hetvenéveshez képest fiatal vagyok, egy kamasz kölyöknek meg már egy vénember. Hogy én mennyinek érzem magam? Fizikálisan legfeljebb 30-nak, lelkileg meg sokszor száznak, mert azt gondolom, nagyon sokat megéltem már. Egy biztos: ma százszor jobban érzem magam fizikailag, mint mondjuk 10 vagy 15 évvel ezelőtt, amikor még olyan kövér voltam, hogy jószerivel csak mackónadrágban, meg lepedőnyi pólókban tudtam létezni.

Azt mondják, az emberi agy úgy is tud működni, mint egy rádió....be kell hangolni a megfelelő frekvenciára, és akkor a megfelelő adást fogja fogni. Amikor megszületett a döntésünk a feleségemmel, hogy a gyerekeink jövőjére gondolva megpróbálunk külföldre költözni, elérhetetlennek tűnt. Hat gyerekkel, idegen országban...na és persze nulláról indulva. Nejemmel kerestünk egy képet, amin egy takaros kis ír házikó volt, a zöldellő hegyoldalban, füstölgő kéménnyel....idilli kép volt. Kiraktuk a munkaszámítógép monitorja mellé, hogy mindig a szemünk előtt legyen, mit is akarunk, mi felé kell haladnunk. Végülis az elhatározástól számított 1,5 éven belül meg tudtuk valósítani a célunkat, és körülbelül azt hoztuk, amit elvártunk. Vajon ebben mekkora szerepe lehetett annak a kis képnek?

Vizualizáció. Elképzeljük amit szeretnénk, lelki szemeink előtt látjuk. Az agyunk pedig valahogy ráhangolódik, és behívja. Lehet benne valami. Nem érzem magam öregnek egyáltalán. 44 évesen simán felpattanok a bringámra (már ha van éppen lol), és megállás nélkül bármikor letekerek 50-80 kilométert. 60 kilóval lenyomok fekve egy hatszor nyolcas szériát. Végig játszok egy harmincmeccses teniszmenetet a húszéves gyerekemmel. És húzom a szám, ha egy nap nem sikerül összebújni a feleségemmel.

A gyerekeim sínen vannak. A legidősebb már lediplomázott, és most Münchenben dolgozik. A következő a sorban fél év múlva végez jogi karon. A következő most kezdte az egyetemet, és 100%-os teszteket csinál. Mindhárom Írország legjobb egyetemén, a Trinity-n volt/van. A három kisebb is mind jó tanuló, problémamentes, imádnivaló kölyök. A házasságom példás, az összhang 25 éve ugyanúgy megvan, imádjuk egymást. Tele vagyok tervekkel, egyszerre több projekt is a fejemben van, persze a jövőbe nem látok, de nem is az a fontos. Azt hiszem elégedett vagyok az életemmel. És ez nagy dolog, úgy érzem. Autópályán érzem magam, nem mellékúton, pláne nem parkolópályán.


Wednesday, 30 November 2016

Nyitott szemmel

Közhelyes igazság, hogy meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. Vagy hogy tudni kell örülni, értékelni azt, ami van. A folyamatos önkontroll és a tudatos létezés egyik megvilágosodásának tartom, amikor ezeket az ember valóban átéli, megtapasztalja. Mire gondolok? Arra, hogy amikor mondjuk valaki fogyókúrázik, és napról napra az teszi ki a gondolatai nagy részét, hogy hogyan csinálja - hogy hogyan ne egyen annyit, amennyit kívánna....akkor valahogy az élete részévé válik, pontosabban azzá válhat....az állandó nyavalygás, a drámázás, a mártíromság. Tetszeleghet abban a szerepben, aki szenved, aki folyamatosan csak küzd, és egy harc az élete. Plána ha nem olyan sikeres a fogyása, hogy elég látványos legyen ahhoz, hogy ne tűnjön szélmalomharcnak a folyamat. 

Közben szép lassan elmegy olyanok mellett, hogy normalizálódik a széklete, nem puffad fel, tud aludni, nem fáj a gyomra, nem izzad mint a ló, eltűnik a reflux, kevesebbet fáj a feje, stb. Annyira csak a negatív oldalra koncentrál, hogy nem veszi észre a pozitív változásokat. Szerintem ezen nagymértékben segíteni tud, ha tudatos kontrollt gyakorlunk. Ha esetleg a kontroll nem annyira működik, akkor az is nagy rádöbbenés tud lenni, amikor egy-egy alkalommal félretesszük a diétát, és "leszaromnap"-ot tartunk. Érdekes módon abban a pillanatban előmásznak azok a fentebb felsorolt dolgok, amiknek a hiánya addig oly megszokottá vált. Hát igen, a jót könnyű megszokni, olyannyira az, hogy sokszor hajlamosak vagyunk meg is feledkezni róla. Érdemes tehát tudatosítani magunkban mindazt, ami jobb, ami több, ami értékelhetőbb azóta, hogy életmódot váltottunk, vagy azóta, hogy próbálkozunk.

Én szerencsés helyzetben voltam, mert elkerült a cukorbetegség, nem volt refluxom, aranyerem, ....mondjuk magas volt valamennyire a vérnyomásom, de mivel orvoshoz sosem jártam, így nem tudom, hogy keringésileg mi újság volt, mindenesetre érezhető problémám ezen a téren sem volt. Volt viszont nehézségem bőven....először is rengeteget ittam és izzadtam. Éjjel elfogyott egy üveg ásványvíz. A mozgás nehezemre esett. Igyekeztem azért, például tekergettem a szobabringát lelkesen (napi 25-30 percet bírtam mindössze), meg a srácokkal ha tehettem együtt fociztunk, túráztunk, ilyesmi. De a közelében nem jártam annak, hogy igazi biciklivel többtíz kilométert tegyek meg. A közelében nem jártam annak, hogy hegynek felfelé lefussam a saját 10-14 éves, kisportolt kölykeimet. Vagy hogy egyenrangú partnere legyek egy edzés folyamán a 20 éves, atletizáló, millió érmet begyűjtő kigyúrt nagyfiamnak. Igazából már azért megszenvedtem, hogy felsétáljak a faluközpontba a szerelőhöz, ha kész lett az autóm.

De talán a legpozitívabb változás a középszerűségbe való beleillés lett. Hogy nem bámultak meg a kisgyerekek, hogy nem kellett speciális boltba járni ruhát venni, hogy nem bélyegeztek meg lépten nyomon szóval vagy tettel. Azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb élmény. Aztán ahogy a mondás is tartja, minden skoda három napig tart, szóval könnyen meg lehet ám szokni mindazt a jót, ami a nagy súly elvesztésével jár, és ha nem emlékeztetném magam soha, akkor simán lehet, hogy nehezebb lenne az ösvényen maradni.

Szóval az életmódváltás maga nemcsak azt jelenti, hogy máshogyan étkezünk, máshogyan mozgunk, Máshogyan kell gondolkodni is. Tudatosan kell fókuszálni mindarra, ami jó, ami előrébb visz, ami érték, ami pozitív, és arccal ebbe az irányba nézve menni előre. Ezt is jelenti, ebben biztos vagyok. Az úton maradni nagyon nem könnyű, és meggyőződésem, hogy csak akkor sikerül, ha a fizikai változtatások mellett mentálisan is fejlesztjük magunkat.

Tuesday, 29 November 2016

Önbecsülés

Egyszer valahol olvastam, hogy ha azt várjuk bárkitől, hogy szeressen, első körben saját magunkat kell megtanulni szeretni, hiszen hogyan is gondolnánk, hogy majd más megbecsül, ha saját magunkat sem becsüljük eléggé. Ha magadat besorolod valahová, az látszik rajtad, és a környezeted is oda sorol majd, ahova magadat tetted.

Azt hiszem, hogy ezt a módszert tanítják is itt-ott, de nem igazán úgy, ahogy az nekem szimpatikus lenne. Mert az önbecsülés az fontos, és szükséges dolog, ahogy az is, hogy higgyünk magunkban, értékeljük magunkat sokra....de mindez nem egyenlő azzal, hogy legyünk beképzeltek, arrogánsak, tapossunk át másokon, csakhogy mi előrébb jussunk.

Talán az egész dologban az egyensúly a lényeg. Meg kell találni a középutat. Hiszek abban, hogy tarthatom magamat anélkül is nagyra, hogy közben másokat emiatt tartanék kicsire. Hiszek abban, hogy előbbre tudok jutni úgy is, hogy nem gázolok át másokon, hanem egymást segítve haladunk. Hiszek abban, hogy nem attól leszek én okosabb, hogy a másik hülyébb.

Tény, hogy ehhez kell egyfajta dialektikus gondolkodásmód, ami túlmutat az önzésen. Fontos, hogy hogyan tekintek magamra. Saját magamat ítélem meg vagy -el, és másokhoz is úgy viszonyulok, amilyen állapotban hagytam magam. Én ebben hiszek nagyon, a tudatos önépítésben. Változtatni akarok az életmódomon? Hajrá, kiváló alkalom, hogy egy mozdulattal kisöpörjem a padlást, és hamár rendrakás, akkor el is időzhetek azon, hogy mi újság az önértékelés terén.

Saját tapasztalat, hogy amin tudok változtatni, annak érdemes nekimenni, de ha valamin nem tudok változtatni, akkor a hozzáállásomon kell. Az öreg svéd tengerész ima is azt kéri, hogy amihez nincs erőm megváltoztatni legyen erőm elfogadni. Elfogadni, vagyis a hozzáállásomat megváltoztatni. Az élet nem egy érem, aminek két oldala van. Minden ember egy külön világ, ezer oldallal legalább. Mindig van olyan, amit érdemes kihangsúlyozni, amibe bele lehet kapaszkodni, ami egyértelműen az erény kategóriába tartozik, amire büszkék lehetünk, ami vihet előre. Ezt kell(ene) mindenkinek megtalálnia önmagában, és erre figyelve kiépíteni a saját önbecsülését.

Persze nem könnyű, pláne, hogy nagyrészben hozott anyagból kell dolgoznunk. Mindenki jön valahonnan, és van valahol, és rendelkezik egy jó adag olyan körülménnyel, amik vagy segítenek ebben, vagy nem. Inkább nem, általában. Mindenesetre ritka az olyan extrém túlsúlyos, akinek van elég önbecsülése. A társadalom pedig csak rátesz egy lapáttal. Én mindig kövér gyerek voltam, és mindig ki voltam közösítve, csúfolva a többiek által. A szüleim segíthettek volna, de ilyenkor én megfigyeltem, hogy sokszor pont az ellenkezője történik: nem abba az irányba mennek el a szülők, hogy a gyereket lefogyasszák, hanem elkezdik kompenzálni. Hogy mivel...? Hát, a kedvébe járnak... ha szeret enni a drága, akkor főzünk-sütünk neki sok finomságot. Hagy örüljön...Ha szülő hosszú távon akar jót, és a gyereknek, nem magának, akkor nem így cselekszik. Akkor és ott persze jó érzés, hogy örömet okozok a gyereknek, aki boldogan elfogyasztja a finomságot, plusz megvan az a "különleges" kapcsolat a szülő és a gyerek között, aminek köszönhetően a szülő úgy érzi, ő is különleges, hiszen a gyerek nem a barátokat választja, hanem őt. Nem a haverokkal lóg kint a grundon, hanem otthon ül, és eszik. Pedig pont hogy nem így kéne....
Elkanyarodtam kicsit....érintett vagyok, velem valahogy így volt....

Szóval én azt tanácsolom mindenkinek, aki életmódváltásra készül, hogy söpörje ki a múltat és gondolja újra - becsülje sokra magát.

Monday, 28 November 2016

Kis halak, nagy halak, áramlatok és rengeteg kérdés

Félelmetes, milyen kép rajzolódik ki bennem, amikor megpróbálok kicsit a mélyére ásni az internetes jelenlét különböző mélységű bugyrainak. Annak idején anyám felsőfokú kereskedelmi és áruforgalmi továbbképzésen vett részt, és én, mint érdeklődő gyereke, gyakran kérdeztem arról, amit tanultak. Egy konkrét termék került szóba akkor, aminek volt egy alapverziója, meg egy prémium verziója. Igenám, de a mennyiség, és a tartalom ugyanaz volt mindkét termékben. A csomagolás más volt, de gyakorlatilag a legnagyobb és egyetlen különbség az volt, hogy a prémium verzió drágább volt. Akkor anyám elmagyarázta, hogy egy termék jellemzői között van az ár is, ami meghatározza, hogy milyen célpiacra van kitalálva. Mert az alapterméket, ami olcsó, azt bizonyos kör azért nem veszi meg, mert nem elég drága. Ezért ha nekik is el akarunk adni a termékből, akkor létre kell hozni egy drágább verziót is, ami nem baj, ha alapvetően ugyanaz, de legyen drágábbnak kell lennie ahhoz, hogy az a kör is megvegye.

Én akkor ezt valamiféle becsapásnak, átverésnek éreztem, nem marketingnek. Pedig ilyen a világ. A lefogyás grandiózus problémaköre itt lebeg körülöttünk, és ugyanazt a szart sok okosságot mondják mindenhol, csak az egyik helyen ingyen, a másik helyen aranyáron mérve. Közben tulajdonképpen termék nincs is, hiszen mindenki tudja, mitől döglik a légy. Tisztában vagyunk azzal, mi hizlal, és min nem. Tudjuk, hogy nem tarja, hanem csirkemell. Hogy nem krumpli, hanem káposzta. Hogy zsír nélkül, hogy sok zöldség, hogy cukormentesen, stb.

Azt tanítják, hogy ha el akarsz jutni egy célcsoporthoz, akkor nézd meg, az adott csoportot mi érdekli, mire keres rá a keresőoldalakon, és szólítsd meg azzal őket, hogy az általuk keresett kulcskeresőszavakat add meg. Tényleg ennyire kiszámíthatóak vagyunk, mi emberek?

Kiszámítható-e a fogyni vágyó túlsúlyos? Hát ja, végül is igen, hiszen mit is akar: lefogyni....éhezés nélkül, mozgás nélkül, extra költség nélkül, lehetőleg minden egyéb kényelmetlenség nélkül. Csak idő kérdése mindenkinél, hogy mikor jut el oda, hogy ez nem lehetséges. Ekkor rájövünk, hogy kompromisszumot kell kötnünk, és keresni kezdjük, hol tudnánk. Pedig a szomorú valóság az, hogy általában egy sikeres fogyás mögött bizony van éhezés is, mozgás is, extra költség is, és kényelmetlenség is. De olyan mennyiségben zúdul a fejünkre az irányító-befolyásoló propaganda, hogy pillanatok alatt képesek vagyunk elhinni, hogy de igen.

Igen, lehetséges, hogy ha eleget fizetek, akkor nem lesz kényelmetlenség. Ha eleget mozgok, akkor nem lesz éhezés. Ha eleget éhezek, nem kell mozogni.....és így tovább. Megyünk együtt a nyájjal, úszunk együtt az áramlattal. Ha kishalak vagyunk, a kishalak között, ha nagyhalak, akkor azok között. Ha véletlenül cápák vagyunk, akkor megyünk vadászni.

Így megy ez...ahogy én látom. A többség megy együtt a nyájjal, a különcök máshogy csinálják. Csakhogy a többség sajnos a fogyni vágyók közül pont az, akinek nem sikerül. Én komoly sikernek élem meg, hogy onnan jöttem vissza, ahonnan a legtöbb ember meg sem próbálja. 193 kilósan finoman szólva is reménytelen volt az, hogy van visszaút. És mégis megcsináltam! És nem érzem magam semmivel sem különlegesebbnek bármelyik embertársamnál, aki hasonló problémákkal küzd, mint én akkoriban.

Akkor vajon nekem miért sikerült? Azt hiszem nagy szerepe lehet benne annak, hogy én afféle árral szemben úszó, széllel szembehugyozópisilő típus vagyok. Hogy nem hiszek, és juszt is másfelé kódorgok. És ha lepisilem magam, akkor sem fordulok szélirányba. Nem tudom....ösztönösen vagyok ilyen, sokszor magam sem értem miért viszolygok a mainstream dolgoktól, vagy  a tömegesen működő módszerektől....talán mert az individuumban hiszek. Az egyéniségben, az egyediségben, nem pedig a grande működő nagyigazságokban.

Nem vagyok sem nagyhal, sem cápa. Kishalnak érzem magam, akinek nehezére esik a rajjal együtt úszni. Mintha egy kerülőúton rövidebb idő alatt messzebbre jutnék, mint a többiek, sokszor látom úgy. Ez persze nyilván nem népszerű a raj többi hala számára....de közben én nem csinálok, soha nem is csináltam titkot arról, hogy merre vezet ez a kerülőút. Sőt. Ezért, erről írom ezt a blogot. De úgy tűnik, a mai világban nyomulni kell ahhoz, hogy meghallják a hangom, én meg az a nyomulós fajta sem voltam soha. Az is nagy falat volt a részemről, hogy a facebook-ra kitegyem a postjaim linkjeit. Pedig jó lenne eljutni másokhoz, akiknek tudnék segíteni talán....

Nem értek a marketinghez, sőt....az a kevés, amit látok belőle, az nem is tetszik. Persze az is lehet, hogy egyszerűen öregszem tovább és elszalad mellettem a technika, meg a fejlődés.....és nehéz a lépést tartani. De az is lehet, hogy nem is kell mindig lépést tartani, hanem érdemes talán kicsit lassítani is néha....Urambocsá' megállni, és körülnézni, elgondolkodni. Hátralépni a fa elől, hogy belássunk az erdőbe....szóval megint csak sok-sok kérdés van előttem, válaszok meg egyenlőre sehol...

Saturday, 26 November 2016

Hitelesen, önkontrollal

A hitelességről akartam írni. Hogy mennyire fontos, és miért az. Hogy valaki mitől az, ha az. Ilyesmiről. Megírtam a posztot, aztán átolvastam többször is, mert úgy éreztem nem az igazi. Feleségemet is ráküldtem, és utána rájöttem-tünk, hogy miért nem jó. Sok volt benne az indulat. Én igyekszem tárgyilagosan megközelíteni a dolgokat, és nyugodt, felépített logikával gondolkodni róluk. Viszont ez nem mindig jön össze. Nyilván nem vagyok robot, vannak indulataim, érzelmeim, és bele tudom lovallni magam valamibe, ha úgy alakul. A hitelességről annyit, hogy kevesekről gondolom, hogy azok, és általában nem könnyű velük találkozni.

Viszont ha már itt tartok, leírom, milyen fontos mozzanat is az ember életében, amikor önkontrollt gyakorol. Az iskolában annak idején mind megtanultuk, hogy a vezérlés és a szabályzás között a visszacsatolás a különbség. A nélkül a folyamat csak buta robot. A visszacsatolástól lesz olyan, ami képes ellátni egy bonyolultabb, intelligensebb feladatot, amilyen pl. az életmódváltás.

Az önkontrollról nagyon fontos, hogy ne csak úgy csináljunk, mintha gyakorolnánk, hanem gondoljuk komolyan...tényleg. Csak úgy lehet előre haladni, ha az ember alaposan megvizsgálja saját magát. Annyira fájóan sokszor van, hogy egy ember egy másikat "roastol" valami olyan miatt, ami pontosan őrá is ugyanúgy vonatkozik.

Ha az önkontrollnak híja van, akkor messze elmehet az a hajó, és egy idő után észre sem vesszük, hogy adott esetben már milyen egyértelmű válik kifelé is annak a hiánya. Na ezt most jól megfogalmaztam...szóval arra gondoltam, hogy biztos mindenki ismeri azt a fajta kínos szitut, amikor valaki tök egyérteléműen hazudik, vagy elhallgat, vagy terel...és a társaságban mindenki tudja, mi történik, de senki sem szól semmit....erre gondolok, hogy egyértelmű az önkontroll hiánya. A társaságban azért nem szól senki, mert nyilván értelmetlen volna egy konfliktus, nem vezetne sehova, rosszabb lenne tőle minden, és ezt érzik az emberek. De az életmódváltás, az étkezési-mozgási szokások területén ez a fajta önkontrollhiány nagy veszélyeket rejt.