A múló idő diadala

 

Belefutottam újabb (nekem legalábbis mindenképpen újabb) blogokba, sztorikba....sikersztorikba. Óriási fogyásokba, friss, nagy lendülettel indított életmódváltási "kócsingolásokba".....motivációs szövegekbe, nagy igazságokba...látok másokat, akiknek szintén sikerült nagy súlyoktól megválni.

Média-megjelenések, előadások, oldalak, blogok, de most már ez a többedik alkalom, amikor azt látom, hogy van egy forgatókönyv:

• kövér valaki, (jó esetben azért nem akárki, legyen vagy ismert, vagy gazdag)....
• durván lefogy...mondjuk beszéljünk nagy számokról....200kilóról 100-ra, kb mint én.
• Megvilágosodik, és rájön, hogy másoknak utat akar mutatni, 
• Megfordul a fejében, hogy ebből lehetne valami bizniszt csinálni, hiszen mennyi kövér ember van, és hát ő tudja a csít - hiszen hogy lefogyott
• Elindít valamilyen dolgot, lett-légyen az életmód tanácsadás, kócskodás, valami táplálékkiegszítő forgalmazása, étrend-szolgáltatás, fogyi-tábor működtetés, blog-közösségi csoportok, oldalak létrehozása....bármi ami alkalmas arra, hogy profitot termeljen
• Pár hónaptól néhány évig tart a dolog (pénz, kitartás, ismertség és kapcsolatok függvénye)
• Az illető etűnik, és nem hallani felőle többé.

Nyilván van kivétel, de konkrétan én pl. olyan kivételt tudok, ahol az első két pont nem játszik, vagyis az illető sosem volt kövér, viszont az ország egyik legismertebb filmes figurájának a partnereként egész jól elboldogult ezzel, ma meg már egyensen üzleti fenoménként van aposztrofálva....

Igen, sajnos ez sokszor megtörténik, hogy mondjuk egy híres celeb, -mondjuk legyen filmsztár- gyereket szül, és akkor gyorsan mesekönyvet ad ki, meg gyereknevelési tanácsokat osztogat, hiszen nyilván ő akkora személyiség, hogy az ő tapasztalatai meg konzekvenciái azok sokkal érdekesebbek, mint egy átlagemberé.

Szerintem meg ez is olyan dolog, hogy stációk vannak, amiken az ember keresztülmegy. Úgy értem, az az ember, aki sokat lefogyott. A fogyás végén ott áll az ember, soványan, úgy érzi övé a világ....arrogánsan oktat ki adott esetben mindenkit, és a legtöbb dolgot amit mond, komolyan is gondolja. Fürdik az élményben, és mindenki el van ájulva a környezetében az eredménytől, amit elért. Úgy érzi, megtalálta a Szent Grált.

De ugye tudjuk, hogy minden skoda csoda három napig tart. Megszokja a környezet, hogy mi a helyzet, és ő maga is visszasimul a hétköznapokba....és akkor jön egy másfajta probléma, ami sokkal összetettebb, mint  lefogyás, hiszen ahhoz "csak" elég nem enni. Ja, tudom, hogy az a "csak" kurva nehéz....de legalább nem kell rajta gondolkodni: nincs kaja, és kész. Fogysz. 

Viszont ebben a szakaszban ki kell(ene) alakítani egy olyan életet, ami élhető, élvezhető, kivitelezhető, fenntartható, és képes megadni az embernek mindazt ami nélkül lehet élni, de nem érdemes. Mire gondolok? Hát az evésre. Ami örömforrás, mindamellett, hogy létszükséglet is. A kevés kézzelfogható, sokak számára elérhető, sokféleképpen megélhető öröm forrásainak az egyike. És aki szeret enni, szeret főzni, sütni, alkotni....annak nem élet egy olyan élet, ahol ezek a dolgok nem léteznek.

Ebben a szakaszban stratégia kell. Összehangolt, több fronton működni képes, egyfajta szimfónia....aminek része a mozgás, része az evés, része az életöröm, része az egészség, része a tudatosság, része a lazítás is. 

Szerintem az olyan súlyos elhízott emberek, mint én is voltam, sosem maradnak soványak. Megélhetik a soványságot, de hosszú távon nem megy a dolog. Akkor mi az alternatíva? Szerintem egy olyan kövérség, ami élhető.

Ami mellett egészséges vagy, ami melett fitt vagy, ami mellett helyesen étkezel, nem mérgezed magad, ami mellett nem vagy korlátozva semmi fontos dologban, és ami mellett néha belefér egy hamburger is vagy egy tábla csoki. Amit én itt a blogomon jellemzően "szalonkövérségnek" szoktam írni. 

A túlsúly ott van, mert hiába műtteted le magadról, az idő folyamán, amikor a kilók elindulnak visszafelé, lesz majd megint plusz bőr, meg plusz zsírcella. Szerintem életünk végéig úgy élni, hogy koplalunk, nem lehet....a víz alá merülve elvagyunk egy ideig, de néha fel kell jönni levegőért, mert megfulladunk. Ha nem jövünk fel, akkor végünk van.

Nekem az elmúlt 10 évben biztosan erről szólt minden erőfeszítésem, hogy kidolgozzak egy olyan stratégiát, ami számomra élhető. Ami mellett nem érzem magam áldozatnak, ami mellett erős lehetek, fitt, jó lehet az állóképességem, és a véreredményeim...ami mellett nem kell éheznem, csak megválogatom, mit eszek...és ami mellett időnként feljöhetek "levegőt is venni".

Sok módszerrel kísérleteztem, és mindent dokumentálok....és vannak olyan próbálkozásaim, amiket pár éve kudarcként ítéltem meg, de újra nézve a számokat és a trendeket, ma már nem mondanám kudarcnak. Dehát így múlik az idő, az ember öregebb, bölcsebb lesz, változik a világ, és változik az attitűd is. Nyilván.

Azt nagyon sajnálom, hogy azokról az emberekről olyan keveset lehet tudni, akik nem most fogytak le, hanem 5-10-15 éve....mert az ő tapasztalataik lennének csak az igazán sokat érő tapasztalatok, amikből lehetne tanulni. Hogy mi azok a dolgok, amik pár év távlatából módosíthatják a sikeres stratégiát. Mi az, amiken visszanézve változtatni kéne, mi működött és mi nem.

Mik azok a hosszútávú megoldások, amik túlmutatnak az evidens igazságokon, amiket a frissen lefogyottak olyan magabiztosan, és sokszor arrogánsan hangoztatnak (velem együtt természetesen). Lefogyás után 10-15 évvel az ember azért visszavesz az arcából is, és van mögötte iszonyat sok tapasztalat, ami nemcsak a tényszerű dolgokra korlátozódik, hanem bizony az érzelmi vonalra is. 

Mert a világon nemcsak kalória meg szénhidrát van, meg napi egyenleg...hanem vannak érzelmi krízisek, életválságok, hangulatok, és legfőképp van  múló idő is, ami összességében véve úgyis a legmeghatározóbb lesz az élet folyamán.