Kiaf@szvagy......

 Először T SZ-ról akkor hallottam, mikor egy kedves barátom meglátogatott itt Írországban, és éppen diétázott, és hozta magával a saját kis becsomagolt ételeit/porait meg a shakert hozzá. Faggatózásomra kiderült, hogy hát van ez a nő, akit ő speciel személyesen ismer, és hát van az ő módszere, ami szuper lesz, és lefogyasztja. Ezek után tudtam meg az illetőről, hogy egy valamikor modell volt, aki most fogyasztással foglalkozik. 

Namost ez olyan 10 éve lehetett....és mostanra a hölgy már nagymenő, milliárdos forgalmat lebonyolító üzletasszony. Még 10 éve kíváncsian nézegettem a már akkor saját márkás termékeket, amiket a barátom hozott magával...kíváncsian, vajon miben lehet más vagy különleges, mint a többi diétás cucc. Nem találtam semmi extrát. Nekem úgy tűnt, teljesen szokványos kalóriadeficitre, csökkentett szénhidrát-emelt fehérje bevitelre alapuló az ő módszere. A barátom elmesélte, hogy valami horror összeget kell befizetni, hogy bekerülj a rendszerbe, és legfeljebb 3 alkalommal mehetsz, többet nem.

Most jó 10 évvel később meghallgattam vele egy podcast-ot...kíváncsi voltam, mi van még ebben a történetben. Kíváncsi voltam, mitől lesz, mitől lehet valaki ennyire sikeres ebben a nagy fogyós-életmódváltós hatalmas piacon. 

Saját elmondása szerint az első gyerek után 30 kilót hízott, és ez vezette el oda, hogyhát életmódváltással kell foglalkoznia. Elmesélte, hogy 16 évesen, gyakorlatilag az utcáról "fedezték fel", az akkor szemüveges, nagyon magas és nagyon sovány kislányt, akit egyedül nevelt a testvérével az édesanyjuk, gyakorlatilag meglehetően nehéz körülmények között. A kislányt, akit létrának, meg gebének csúfoltak az iskolában, és aki az anyukájától sem kapta meg soha, hogy ő szép lenne.

Beszippantotta ezek után őt a modellvilág.....kőkemény, koplalós-szenvedős modellvilág....erről azért sokat lehet olvasni. Aztán elege lett és kiszállt, és terhes lett, és elkezdett normálisan enni....és persze hogy 30 kilót hízott, amikor -20-ról indult! De ezt a 30 kilós hízást hozza fel referenciaként ahhoz, hogy ő miért tudja megérteni annyira a kövér NŐKET. Mert szinte kizárólag csak nőkkel dolgozik, és szerintem az ügyfelei is a nők köréből jönnek jórészt. Az én barátom, aki itt volt nálunk, ő is nő.

Azt gondolom, hogy ő, mint "világszerte" ismert ex-modell, aki gyereket szült a magyar médiavilág egyik nagyágyújától....szóval hogy neki hozzáférése volt/van ahhoz a réteghez, akiknek sok pénzük van, és egyáltalán nem probléma, mennyit kérnek el egy módszerért. Ami jobb mint a többi? Mert? Saját márkás termékei vannak, amiket jó drágán megvehet az, aki részt vesz a programban (ergo:befizet)....de az ő hatalmas üzleti sikeressége vajon milyen mértékben köszönhető a termékeinek/módszerének és mennyiben a kapcsolatainak a pozíciójának a píárjának, a megjelenésének....? 

Mindenki a saját termékének a reklámarca. Nyilván egy elhízott ember nem lesz sikeres, ha fogyasztómódszert árul. De vajon nem arról van-e szó, hogy egy eleve sovány kislány, akit modellnek állítanak, és aki éveken keresztül abban él, hogy csak az anorexia határán tengődő fiatal lányok számítanak szépnek, mert a világ nagy divattervezői csak velük állnak szóba....szóval hogy mennyire determinálódik, hogy egy ilyen helyzetből jövő ember esetleg étkezési zavaros lesz? 

Az egy másik kérdés, hogy valaki mennyire tud élni a kapcsolataival, és az adott helyzettel, már ami az étkezési zavart illeti. A terhesség alatti 30 kiló plusz-ban az volt, hogy végre elengedte magát, és azt és annyit evett, amit és amennyit megkívánt. Normál esetben ennyit egy nő nem hízik, de ugye az más, ha a kiindulási pont egy kiéheztetett test.

Hát nem tudom. Őszintén megírom, nekem annyira nem szimpatikus a dolog, mert nem annyira az életmódprogram jellege, módszere, különlegessége jelenti a sikert, hanem inkább az ő személye, és a kapcsolatai. Ugyanakkor viszont életmód-váltás, fogyás tekintetében NINCS se TITOK, se tuti módszer, se különlegesség....csak az éhezés, a mozgás, a csökkentett kalóriabevitel/szénhidrát, satöbbi. És ha így nézem, akkor teljesen jogos, hogy ugyanazt a "semmit" kínálva/eladva még jó, hogy az kaszál nagyot....az sikeres, akinek jók a kapcsolatai meg a pozíciója.

Ennél a dolognál sajnos -szerintem legalábbis- inkább az számít, hogy ...Te ki a f@sz vagy....mert ha senki, akkor a kutyafülét nem érdekel, hogy te mit csináltál, hogyan fogytál le, mire jöttél rá, mert te nem vagy senki. Ellenben ha cölöp celeb vagy akkor már rögtön számít, hogy te mit gondolsz. Ha lefogysz 5 kilót, már életmód stúdiót nyitsz, könyvet adsz ki, és tévéműsorokban faggatnak a titokról. Ha senkiként fogysz 50 kilót, az totál érdektelen.

Tudom, ilyen a világ...talán eleinte még bosszantottak ezek a dolgok, mára már asszem csak megvonom a vállam, és cöccögve, félmosollyal élem tovább az életem :)

Nyolcadik

Nyolcadik éve csinálom. Nyolc évvel ezelőtt ilyenkor kattant be az agyam, hogy elég volt, tényleg le akarok fogyni, utálom, hogy kövér vagyok. Nyolcadik éve része az életemnek az életmód....a tudatos, kontrollált étkezés és a valamilyen mozgás. Nyolcadik éve futom le a megfelelő köröket és próbálom kialakítani az élhető ÉS helyes életmódot. Nyolcadik éve próbálom egyensúlyban tartani a munkát a pihenéssel, a koplalást az evéssel, az edzéseket a pihenőnapokkal, a kardiót a súlyzókkal. Nyolcadik éve próbálok elkerülnie minden rexiát, és nyolcadik éve figyelem az egyes ételek, árucikkek összetevőt. Életem fontos és nélkülözhetetlen részévé vált, hogy mindig figyeljek magamra és arra hogy mit eszek, na meg persze mennyit.

Hazudnék, ha azt mondanám nem tölt el örömmel, hogy már nyolc év telt el, és sikerült nem visszahízni. Mert lefogyni is nagyon nehéz, de az igazi feketeleves utána jön: úgy maradni. Hogy a folyamat ne egy elkezdődő, majd valamikor véget érő aktivitás legyen, ami után visszatérünk a rosszhoz, hanem a számtalanszor elismételt, unalmas közhellyé degradált, milliószor elkoptatott kifejezés: életmódváltás. Hívhatnánk élet-szemléletváltásnak is...vagy akár életváltásnak, mert sok esetben tényleg a halál ellen választjuk vele az életet. Hatvanas emberek távoznak el a környezetemből....kövérek, nem mozgók, egészségtelen életet élők....akik dohányoztak, ittak, és kontrollálatlanul ettek, ráadásul kifejezetten egészségtelen ételeket. Megéri?

Egyszer egy ismerősöm gyakorlatilag lesajnált, amikor megkérdezte, mennyi kalóriát eszek egy nap. "Úristen, kétezer körül...??? Nem is tudom, akarnék-e így élni egyáltalán" - valami hasonlót mondott, ami megütött, és azóta kicsit máshogy gondolkodom a világról és az emberekről. Hát én akarnék, igen. Akarok élni. A kétezer kalóriás életet választom a kontrollálatlanul zabálós halál helyett....igen. Nem török pálcát senki felett, mindenki úgy éli az életét ahogy akarja. De akkor nincs helye a panaszkodásnak, a nyavalygásnak. Hajrá, élvezze az életet amíg lehet elhízva, az ő dolga. Ennyi.

Ez a nyolc év megváltoztatott bennem sok mindent. Máshogy gondolok az emberekre, és a problémáikra. Igyekszem nem ítélkezni, elvből....de véleményem azért van, és az elég lesújtó. Sokszor elég depresszív módon azt érzem, hogy szar hely a világ. Keresni kell benne az örömöt, a boldogságot, és egyre szűkebb körben találom csak. Persze lehet...sőt biztos, hogy a saját személyiségem is belejátszik, nyilván. De a kezdetekkor való nagy lelkesedésem, amikor ezt a blogot indítottam, ...az már azt hiszem nyomokban sincs meg. Valamikor kiakasztott, hogy nem találtam ehhez hasonlü blogokat a neten. Hasonlók indultak egyszer régen, aztán szépen elenyésztek a virtuális térben. Sztorik voltak, utóélet semmi. Nagy levegővételes kezdetek, elhatározások, naplószerű oldalak.....aztán utána a semmi. Menet közben már azt hiszem rájöttem az egyik lehetséges okra: az embereket nem érdekli az ilyen történet. Ami a vívódásokról, a szenvedésről, a harcról, a lelki átélésről szól. Az emberek a csillogó, könnyű utat hirdető, "okosságos" blogokat szeretik. A nagy szavakat, a 'so-fucking-deep" életigazságokat, és a populista, sokszor ijesztően demagóg megnyilvánulásokat. Azok a helyek, amik így működnek, nagyon sikeresek, és nagyon látogatottak. Az én blogomat rendkívül kis csoport olvassa, nagy részük személyes ismerősöm. Volt párszor ezalatt a nyolc év alatt, hogy bezártam, aztán újra nyitottam, aztán zárttá tettem, majd megint publikussá. Ezek a hullámzó dolgok azért voltak, mert mindig alakult bennem a kép, hogy mire is jó ez a blog, és kinek is szól ez a blog. És bár az eredeti szándék meghiúsult - nincs ember, akinek segíthettem volna lefogyni a blog, és a benne lévő információk segítéségével, vagy legalábbis én nem tudok róla - azért a blog maradt, két alapvető ok miatt: az egyik, hogy megfogadtam: az én blogom igenis megmarad, akármi legyen. Nem fog elenyészni, nem fog eltűnni a süllyesztőben. A másik, hogy az a kis csoport viszont, aki olvas, azok fontosak nekem, és nem akarok csalódást okozni nekik. Van egy harmadik is: én magam is használom a blogom. Ha recept kell, mert nem emlékszem, hogy csináltam....ha motiváció kell, mert elgyengültem....ha kíváncsi vagyok, 1,2,x évvel ezelőtt ezt és ezt hogyan éltem meg...akkor csak fellapozom, és már olvashatom is a saját gondolataimat, amik igenis sokszor segítenek át egy akadályon. Tudom, lehet, hogy hülyén hangzik, de így van.

Mindenesetre nagyon fura ha a képeket nézem egymás mellett..mintha két másik ember lenne rajtuk...pedig az összes én vagyok. Nem látok a jövőbe, nem tudom, pontosan hogyan lesz a tovább. De az életmódváltásom saját magamon kívül a családom javára is vált: feleségem velem tartott a fogyásban (persze neki nem volt annyira szüksége rá, mint nekem :) és az életmódváltásban is. És mára már a gyerekeim is ugyanúgy odafigyelnek, mit esznek meg, és mindenki sportol valamit. Az egyetlen kivétel J fiam, aki kórosan sovány, és nagyon nem könnyű rávenni, hogy legalább a saját otthonunkban kialakított "edzőterem"-ben gyúrjon kicsit. Őt még noszogatni kell, de amúgy mindenki látja, érti, és megérti mindazt a sok információt, amit az évek alatt összeszedtünk a témában. A legkisebbnek is, aki már 11 és fél.....neki is részletesen elmagyarázom azokat az anyagcsere-folyamatokat, amiket el tudok, és levezetem neki azokat az összefüggéseket, amik fontosak. Így már ő is tisztában van azzal, hogy mi az a glikémiás index, vagy miért kell elkerülni a finomított cukrokat például. Szóval összességében véve ez egy nagyon pozitív dolog, és látom, hogy igenis van értelme hajtani, csinálni, utánamenni, tervezni, kalkulálni, kimérni, számolni, dokumentálni, ésígytovább. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta attitűd az élet más területein is bizony jól jöhet. Ok-okozat, előretervezés, kivitelezhetőségi vizsgálat, utóelemzés...ez mind hasznos lehet az életben, akár egy projekt, akár egy munka, vagy egy élethelyzet okozta probléma megoldása "legyen az asztalon". Nem baj, ha a gyerekek is megtanulják, hogy az élet hogy működik, hogy a tetteinknek következményei vannak, akár pozitív, akár negatív irányba megyünk. Nem baj ha megértik, hogy a kudarcainkból lehet tanulni, hogy a hibáinkból információkat nyerhetünk, hogy a szokásaink dokumentálásával trendeken tudunk változtatni, hogy ha akarjuk kontrollálhatjuk a körülöttünk, velünk, bennünk zajló eseményeket. Persze sosem 100%-ban, de amennyire lehetséges.

Változás

Azt hinné az ember, egy életmódváltáshoz, egy lefogyáshoz, egy átalakuláshoz, leginkább ütős diétára, kidolgozott edzéstervre, kitartásra, kemény munkára van szükség. Legeslegelsősorban. Közben simán lehet, hogy ezek mellett sokkal inkább szükség van a gondolkodásmód megváltoztatására. Igen, igen, fejben dől el, ezt kábé két másodpercenként az arcunkba tolják. Fejben dől el, de mi is...?

Vajon képesek vagyunk-e arra, hogy valóban élethosszig tartó szemléletváltást vigyünk végbe? Vajon elhisszük-e igazán azt, hogy sikerülhet? Vajon nem csak helyeslést várunk a környezettől....önigazolást....a különböző mágikus pajzsmirigyproblémáktól, a genetikától, a körülmények megvátoztathatatlanságától? El tudjuk-e fogadni, hogy valóban változást jelent az életmódváltás?

Mindenki az, aki. Élete során eljut oda, ahol van. És ahogy van. Ezen őrült nehéz változtatni. Talán a legtöbb életmódváltási kísérlet ezért hiúsul meg. Mert azt az önmagunkat kell megváltoztatni, akikké váltunk sok sok év alatt. Akiket jó esetben megszerettünk, de legalább elfogadtunk. Nem a kinézetünkről beszélek, hanem az egyéniségünkről. 

Én például egészen más ember voltam kövéren. Máshogyan vélekedtem a világról, és másképp láttam benne magamat és a szerepemet. Máshogyan vélekedtem az emberekről és máshogy a világról, ami körbevett. Nyilván ezt nagyon nehéz megítélni, hiszen az ember egyébként is változik folyamatosan, öregszik, tapasztaltabb, talán bölcsebb is lesz, ahogy múlnak az évek, és persze a személyiség is képes fejlődésre, függetlenül az életmódtól. De biztos vagyok benne, hogy komoly hatással van az életmódváltás a személyiségre is.

Talán a legtöbb sikertelen életmódváltás kudarca mögött az húzódik meg, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk elfogadni a változást. Hogy nemcsak egy szakaszról van szó az életünkben, hanem magáról az életünkről. Hogy nem kúra kell. Nem 90 napos, nem nyárelőig tartó, hanem életünk végéig tartó tevékenység. Hogy a szokásainkat, az attitűdünket, a mindennapjainkat kell átírni. És ez nem könnyű. Nemhogy nem könnyű, de sokan láthatják/érezhetik úgy, hogy lehetetlen. Akár tudatosan, akár tudat alatt. A lehetetlen pedig úgysem sikerülhet.

Az első lépés fontossága

Mindig a legnagyobb kérdés, a legnagyobb dilemma az, hogy hogyan induljon el az ember a lefogyás útján. Szerintem ha azt írom, hogy minden túlsúlyos ember elkezdett már valamilyen projektet, aminek a fogyás volt a célja, nem tévedek. Tehát elkezdeni nem nehéz, de úgy elkezdeni, hogy eredmény is legyen.....az már bizony nehéz.

Azt hiszem, ha az összes tényező közül meg kéne neveznem a legfontosabbat, biztosan azt mondanám, hogy a mély, másoktól és környezettől független, önmagunkból táplálkozó, mélyen gyökeredző motiváció az. Tehát ha az elindulást nem egy orvosi lelet, nem egy fitymáló beszólás, nem egy párkapcsolati kudarc, nem egy másik emberrel való konfliktus idézi elő, hanem inkább egy olyasvalami érzés, amit akkor érez az ember, amikor túlsúlyosan rááll a mérlegre, és meglátja azt a számot, ami annyi, amennyi.

Vagy amikor véletlenül meglátja magát meztelenül egy tükörben. Vagy egy fotón, amin nem szándékosan szerepel. A kövér ember ha megméri magát, azt általában egyedül teszi, mondjuk a fürdőszobában, ahol rajta kívül nincs senki más. Ha akár így, akár úgy, de szembesül a számokkal/ látvánnyal, több dolog is történhet:

1. Történhet az, hogy becsukom a lelki szemeimet, elfordítom a fejem, és szándékosan úgy teszek, mintha nem létező probléma lenne. Mintha egy olyan apróság, ami az életünkben nap mint nap előfordulhat, és szembekerülhetünk vele, de megoldjuk, vagy csak simán túllépünk rajta. Mustárfoltos lesz a nyakkendőm ebédidőben, és nincs másik. Valaki letöri a kocsim visszapillantóját a parkolóban. A gyerek rossz jegyet hoz haza magatartásból...ilyenekre gondolok. Bosszantó dolgok, amiket meg kell oldani, de túllépünk rajtuk. Kezelhetem így is a túlsúly problémáját.....vagy:

2. Őszintén, megjátszás nélkül magamba nézek, és megállapítom, hogy baj van. Hogy változnom kell, mert minden nappal növelem a kockázatát annak, hogy olyan messzire jutok, ahonnan már nincs visszaút.

Azt hiszem, hogy a siker kulcsa, vagy inkább úgy fogalmazok, hogy a válasz a kérdésre ott lesz, hogyha valaki amikor a mérlegre áll, képes a második verzióra, akkor benne van a lehetőség, hogy eredményes változtatást tudjon elindítani.

Régi bölcsesség, hogy az első lépés a legnehezebb. Mert minden következő lépés mögött már van egy megtett út, ami erőt adhat, amibe kapaszkodhatunk. Elindulni tehát a legnehezebb, és talán az első és legfontosabb tennivaló, hogy ne fordítsuk el a fejünket, ne csukjuk be a szemünket, és ne bagatellizáljuk el a problémát.

Ki vagyok én?

A személyiség folyamatosan változik, így minden ember nyilvánvalóan ahogy múlnak az évek, úgy lesz kicsit mindig másmilyen. Valahogy én is látom saját magam, ami nem feltétlenül egyezik meg azzal, ahogy esetleg mások látnak engem. 6-7 évvel ezelőtt kezdtem ezt a blogot, és sokmindenen mentem keresztül mostanáig. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt rám nézett, látott egy baromi kövér faszit, és aki ismert, azt kb azt mondhatta volna, hogy egy alapvetően vidám, extrovertált, nagydumás pali vagyok, aki imádja a gyerekeit, és a család a mindene. Hobbim a gitár volt, és otthonról irányítottam a saját vállalkozásunkat. Budapestről vidékre költöztünk a sok gyerekünkkel, legfőképpen a jobb levegő és a nyugodtabb élet miatt. A nagyfiam asztmás, ahogy én is az voltam. Egy kis faluba költöztünk, beintegrálódtunk a helyi közösségbe, ahol tulajdonképpen hamar elfogadtak, miután kiderült, hogy nem pályázunk senki állására....

Néhány év alatt, ahogy a gyerekeink egyre nagyobbak lettek, egyre inkább aggódtunk a jövőjük miatt, mert bár a vállalkozásunk nem ment rosszul, de annyira nem ment jól sem, hogy előreláthatólag finanszírozni tudtuk volna az összes gyerekünk egyetemi képzését. Ekkor merült fel, hogy külföldre mehetnénk. Angol nyelvterületet kerestünk, mert angolul beszéltünk....mondjuk a gyerekek németesek voltak, mert egy sváb faluban laktunk, de végül Írország lett a befutó. 

Azóta is itt élünk. Beintegrálódtunk ide is, és itt végre valahogy jutott energia, idő, pénz, akarat, stb. arra, hogy foglalkozzunk a testünkkel, az életmódunkkal és az egészségünkkel is. Ígyhát végül a közben 193 kilós súlyomat sikerült ledolgozni egészen 76 kilóra. Csak étrenddel, mozgás nélkül. Ezután kezdtem fokozatosan normális étkezést alkalmazni magamon, és elkezdtem a mozgás különböző fajtáit kipróbálni. Futottam, teniszeztem, bicikliztem, súlyzóztam, eveztem.....

Ha ma valaki jellemezni akarna, kb azt mondhatná rólam, hogy egy továbbra is vidám alapbeállítottságú pali vagyok, aki se nem sovány, se nem kövér, aki fél szemmel mindig az időjárást nézi, és ha teheti, felpattan a biciklijére, és megy. Heti 9-10 órát minimálisan biciklin töltök, ha jó idő van, akkor az országúti biciklimen, ha rossz, akkor a szobabringán. Olyan szinten elsajátítottam az élelmiszerüzletekben kapható termékek tápértékeit, hogy fejből tudom szinte mindennek a kalóriatartalmát, és akkor is tudom, kb hány kalóriát fogyasztok, ha valamiért nem írom fel napközben sehova. Akkor is este, lefekvés előtt az excel táblázatomba beirogatom emlékezetből azt is, hogy mit ettem, és azt is, az mennyi kalória volt.

Életem része lett nemcsak a sport, de a folyamatos kontroll is. 

Ma 101 km-t mentem egyszerre a biciklivel (háromszor álltam meg kb 5 percre pihenni), ami -de aminek csak a törtrésze is- elképzelhetetlen lett volna akárhány évvel ezelőtt. Mert változunk ugyebár...mindenki. És bizony tetszik vagy sem, a változás mértéke és iránya az bennünk rejlik. Rajtunk múlik, a tetteinktől függ. A tetteink pedig a szándéktól és az akarattól, ami képes megvalósítani a szándékot.

...Etetni a szörnyet...

Sokszor fejtegetem, milyen fontosnak érzem az egyensúlyt. Az evés, mint életösztön, talán a legerősebb bennünk élő késztetés, amit nyilván nem lehet büntetlenül, és durván elnyomni. Okosan kell. Persze megpróbálhatunk ajtóstul rontani a házba, de általában megfigyelhető, hogy ez nem vezet eredményre. Akkor hogyan lehet okosan ellenszegülni?

Pontos választ én biztosan nem fogok adni....viszont azzal egész biztos nem követünk el nagy hibát (sőt, az is lehet, hogy kicsit sem), ha néha megetetjük a bennünk élő szörnyet. Hogy nem várjuk meg, míg kitör belőlünk, és letépve láncát mindent elpusztít, amit addig nagy nehezen felépítettünk.....meggyőződésem, hogy egy-két nap alatt hetek hosszú munkáját lehet tönkretenni, ha az a bizonyos szörny elszabadul. Márpedig ha éheztetjük, akkor bizony el fog szabadulni, és láttam már olyat, hogy valaki reménytelenül próbálja újra befogni, nem sikerül soha. Megízleli a szabadságot, és ennyi.  Jöhetnek a különböző cselek, trükkök, próbálkozások, de leginkább csak káosz lesz belőle, fel-le hullámzó testtömeg, elkeserítő eredménytelenség, hisztéria, és kifogásgyártás.

Pórázon kell tartani, néha kicsit engedni, hagy szaladgáljon, hagy portyázzon, de soha ne szabaduljon el teljesen. Amolyan húzd meg-ereszd meg módra. Közben persze tartva a kontrollt. Tudom, ezzel tulajdonképpen semmi újat nem írok le, ezzel tisztában vagyok. Azonban az élet nagyrészt ismétlődő dolgokból áll, lássuk be. Az evés is ilyen, csak mondom....mégsem unjuk el (sajnos)....lefekszünk aludni, és akármilyen jól laktunk előző nap, másnap bizony megint enni fogunk. Nem felejtkezünk el róla, pedig maga az evés fizikája ugyanaz. Szánkba vesszük az ételt, megrágjuk, lenyeljük.

Szóval én valahogy az elméletekkel, meg a módszertannal is valahogy így vagyok. Nem árt, ha újra meg újra átrágjuk, nem baj ha ismétlés. Csakhogy véletlenül se felejtsük el.

Posztulátumok - ahogy én látom

Tegnapelőtt este a gyerekeimmel való beszélgetés során szóba került Euklidész, és az axiómái. Az axióma olyan alapigazság, ami megkérdőjelezhetetlen, és amire általában felépül valamilyen elmélet. Nem összekeverendő ugyebár a posztulátummal, ami kábé ugyanez, csak nem megkérdőjelezhetetlen az az alapigazság, hanem csak az illető ember fogadja el annak, aki hivatkozik rá.

Namost a matematika egy komoly tudomány, viszont axiómái az életmódváltásnak is vannak. Kell, hogy legyenek, mert anélkül összeomlana az egész rendszer, amit megalkotunk. Már ha megalkotunk bármilyen rendszert is magunknak. Szilárd alap kell, ami bírja a terhelést.

Megpróbálom az én alapigazságaimat leírni....

• Számok nélkül nehezebb

Tudom, hogy sokaknak komoly gondot okoz a kalóriák számolása, de biztosíthatok mindenkit, hogy igenis lehetséges. Sőt....olyan szinten bele lehet jönni, hogy egy idő után bármiről meg lehet elég jó pontossággal saccolni, mennyi kalóriát tartalmaz. Ha az ember tényleg komolyan foglalkozik vele, akkor ismeri az eljárásokat is, tehát a becslésbe belekalkulálja az adott hely jellegzetességeit is. Szóval ha faluhelyen a szomszédasszonynál eszek egy tányér gulyáslevest, akkor nyilván tisztában vagyok azzal, hogy nem egy csirkemellből, zsiradékmentesen, saját magával besűrített, krumpli nélküli, glutamátmentes verzióval számolok, hanem rendes falusi módra készült, zsírosabb összetevőjű verzióval. És így tovább.

• A mozgásnak a fogyáshoz kevés köze van.

Kifejtem: Úgy gondolom, hogy van köze, de csak a célzott kardiómozgásnak. Szóval ha kiürült glikogénnel kardiózok másfél órát, akkor annak lehet köze a fogyáshoz, mert elérem a zsírégetési tartományt. De ha vacsi előtt gyúrok egy nagyot, vagy kimegyek délelőtt futni a parkba egy félórát, az maximum az erőnlétnek, a fittségnek ad egy löketet, de tömegcsökkentésre biztos hogy nem jó. A mozgás fantasztikus dolog. Felszabadít, erővel tölt el, fitté varázsol, fiatalon tart, ésatöbbi. De fogyáshoz csak bizonyos módozatai jók.

• A siker az őszinteségen és a követekezetességen alapul

Ott kezdődik az egész, hogy ha nem vagyunk őszinték saját magunkhoz, akkor veszett fejsze nyele az egész. Semmit nem ér a legoptimálisabban kidolgozott étrend sem, ha két étkezés között csipegetek "kicsit"...mondjuk kinyalogatom a maradék tejszínkrémet, amiből például süteményt gyártok a gyerekemnek/unokámnak....mert persze az elkészült édességből nem eszem, mert diétázok. De a nyalakodással pont tönkre verem az összes egyéb erőlködést. Sajnos hajlamosak vagyunk szemet hunyni saját magunk hibái fölött, pedig nem szabad. Nem azt mondom, hogy soha nem szabad bekapni egy bonbont, vagy enni egy szelet süteményt. Szabad. Csak akkor számoljunk vele, Legyünk vele tisztában, hogy az mennyi kalória volt (nagyjából úgyis lehet tudni, de ha mégsem, akkor egyszer kiszámolunk egy szelet csokitortát, és minden tortát onnantól kezdve annyival számolunk be, nagyot nem fogunk tévedni.). Ha nem hazudunk saját magunknak, és következetesen betartjuk a saját magunk által körvonalazott szabályokat, nem lesz gond.

Ha a definícióknál maradunk, akkor azt hiszem, ezek inkább akkor posztulátumnak tekinthetők, semmint axiómáknak....de sebaj, akkor legyenek posztulátumok. Én ezeket fogadom el alapigazságoknak, és nem kételkedem abban, hogy igazak. Úgy vélem, ezekre lehet építeni, legalábbis az eddigi tapasztalataim ezt mutatják.

Kis halak, nagy halak, áramlatok és rengeteg kérdés

Félelmetes, milyen kép rajzolódik ki bennem, amikor megpróbálok kicsit a mélyére ásni az internetes jelenlét különböző mélységű bugyrainak. Annak idején anyám felsőfokú kereskedelmi és áruforgalmi továbbképzésen vett részt, és én, mint érdeklődő gyereke, gyakran kérdeztem arról, amit tanultak. Egy konkrét termék került szóba akkor, aminek volt egy alapverziója, meg egy prémium verziója. Igenám, de a mennyiség, és a tartalom ugyanaz volt mindkét termékben. A csomagolás más volt, de gyakorlatilag a legnagyobb és egyetlen különbség az volt, hogy a prémium verzió drágább volt. Akkor anyám elmagyarázta, hogy egy termék jellemzői között van az ár is, ami meghatározza, hogy milyen célpiacra van kitalálva. Mert az alapterméket, ami olcsó, azt bizonyos kör azért nem veszi meg, mert nem elég drága. Ezért ha nekik is el akarunk adni a termékből, akkor létre kell hozni egy drágább verziót is, ami nem baj, ha alapvetően ugyanaz, de legyen drágábbnak kell lennie ahhoz, hogy az a kör is megvegye.

Én akkor ezt valamiféle becsapásnak, átverésnek éreztem, nem marketingnek. Pedig ilyen a világ. A lefogyás grandiózus problémaköre itt lebeg körülöttünk, és ugyanazt a szart sok okosságot mondják mindenhol, csak az egyik helyen ingyen, a másik helyen aranyáron mérve. Közben tulajdonképpen termék nincs is, hiszen mindenki tudja, mitől döglik a légy. Tisztában vagyunk azzal, mi hizlal, és min nem. Tudjuk, hogy nem tarja, hanem csirkemell. Hogy nem krumpli, hanem káposzta. Hogy zsír nélkül, hogy sok zöldség, hogy cukormentesen, stb.

Azt tanítják, hogy ha el akarsz jutni egy célcsoporthoz, akkor nézd meg, az adott csoportot mi érdekli, mire keres rá a keresőoldalakon, és szólítsd meg azzal őket, hogy az általuk keresett kulcskeresőszavakat add meg. Tényleg ennyire kiszámíthatóak vagyunk, mi emberek?

Kiszámítható-e a fogyni vágyó túlsúlyos? Hát ja, végül is igen, hiszen mit is akar: lefogyni....éhezés nélkül, mozgás nélkül, extra költség nélkül, lehetőleg minden egyéb kényelmetlenség nélkül. Csak idő kérdése mindenkinél, hogy mikor jut el oda, hogy ez nem lehetséges. Ekkor rájövünk, hogy kompromisszumot kell kötnünk, és keresni kezdjük, hol tudnánk. Pedig a szomorú valóság az, hogy általában egy sikeres fogyás mögött bizony van éhezés is, mozgás is, extra költség is, és kényelmetlenség is. De olyan mennyiségben zúdul a fejünkre az irányító-befolyásoló propaganda, hogy pillanatok alatt képesek vagyunk elhinni, hogy de igen.

Igen, lehetséges, hogy ha eleget fizetek, akkor nem lesz kényelmetlenség. Ha eleget mozgok, akkor nem lesz éhezés. Ha eleget éhezek, nem kell mozogni.....és így tovább. Megyünk együtt a nyájjal, úszunk együtt az áramlattal. Ha kishalak vagyunk, a kishalak között, ha nagyhalak, akkor azok között. Ha véletlenül cápák vagyunk, akkor megyünk vadászni.

Így megy ez...ahogy én látom. A többség megy együtt a nyájjal, a különcök máshogy csinálják. Csakhogy a többség sajnos a fogyni vágyók közül pont az, akinek nem sikerül. Én komoly sikernek élem meg, hogy onnan jöttem vissza, ahonnan a legtöbb ember meg sem próbálja. 193 kilósan finoman szólva is reménytelen volt az, hogy van visszaút. És mégis megcsináltam! És nem érzem magam semmivel sem különlegesebbnek bármelyik embertársamnál, aki hasonló problémákkal küzd, mint én akkoriban.

Akkor vajon nekem miért sikerült? Azt hiszem nagy szerepe lehet benne annak, hogy én afféle árral szemben úszó, széllel szembehugyozópisilő típus vagyok. Hogy nem hiszek, és juszt is másfelé kódorgok. És ha lepisilem magam, akkor sem fordulok szélirányba. Nem tudom....ösztönösen vagyok ilyen, sokszor magam sem értem miért viszolygok a mainstream dolgoktól, vagy  a tömegesen működő módszerektől....talán mert az individuumban hiszek. Az egyéniségben, az egyediségben, nem pedig a grande működő nagyigazságokban.

Nem vagyok sem nagyhal, sem cápa. Kishalnak érzem magam, akinek nehezére esik a rajjal együtt úszni. Mintha egy kerülőúton rövidebb idő alatt messzebbre jutnék, mint a többiek, sokszor látom úgy. Ez persze nyilván nem népszerű a raj többi hala számára....de közben én nem csinálok, soha nem is csináltam titkot arról, hogy merre vezet ez a kerülőút. Sőt. Ezért, erről írom ezt a blogot. De úgy tűnik, a mai világban nyomulni kell ahhoz, hogy meghallják a hangom, én meg az a nyomulós fajta sem voltam soha. Az is nagy falat volt a részemről, hogy a facebook-ra kitegyem a postjaim linkjeit. Pedig jó lenne eljutni másokhoz, akiknek tudnék segíteni talán....

Nem értek a marketinghez, sőt....az a kevés, amit látok belőle, az nem is tetszik. Persze az is lehet, hogy egyszerűen öregszem tovább és elszalad mellettem a technika, meg a fejlődés.....és nehéz a lépést tartani. De az is lehet, hogy nem is kell mindig lépést tartani, hanem érdemes talán kicsit lassítani is néha....Urambocsá' megállni, és körülnézni, elgondolkodni. Hátralépni a fa elől, hogy belássunk az erdőbe....szóval megint csak sok-sok kérdés van előttem, válaszok meg egyenlőre sehol...

Önzetlen egoizmus

A siker mára önálló üzleti kategóriává nőtte ki magát. Emberek abból gazdagodnak meg, hogy megmondják, hogyan legyél sikeres. Ömlenek mindenhonnan a végtelen bölcsességek, a frappáns megfogalmazások, a mély ősigazságok. Tulajdonképpen napi 24 órában lehetne azzal foglalkozni, hogy okosakat olvasunk. De ha megfigyeljük, a legtöbb ember csak a másik dolgában tud kurvaokos lenni. A sajátja az valahogy mindig más tészta.

Az életmód megváltoztatása egy olyan dolog, ami baromi egyszerűen hangzik, de közben minden benne van. Minden, hiszen az ÉLETem módját, mikéntjét akarom megváltoztatni. Az életemét, ami nem véletlenül olyan, amilyen, hanem azért, mert az ÉN körülményeim, lehetőségeim, tapasztalataim, iskoláim, családom, baráti köröm, attitűdöm, munkám, szerelmem, stb....tette olyanná, amilyen. És ha én ezen változtatni akarok, akkor első körben pont mindazzal kell szembemennem, ami tulajdonképpen én magam vagyok.

Van, aki szerencsés, és úgy éli le az életét, hogy ezzel a meghasonulással sohasem találkozik. De akinek testkép-problémája van, az belefut, ebben egész biztos vagyok. Ha képes időt, energiát szánni rá, és megvan a vér a pucájában is, akkor eljut ahhoz a logikai hurokhoz, aminek a lényege, hogy önmaga az okozója annak a problémának, amivel szembenéz. Persze, nyilván többszörös áttéttel, és nem rögtön első megvilágosodásában....de törvényszerűen el kell jutnia ide, én így érzem. Hangsúlyozom, hogy itt alapvetően a kövérségről van szó. Arról a kövérségről, ami a helytelen táplálkozásból, és a mozgásszegény életformából alakul ki. Hiszem, hogy a fogyni vágyók nagyon nagy százaléka ilyen, és elenyészőek azok az emberek, akik valamilyen konkrét szervi probléma miatt kövérek. 

Sok embert ismerek, aki túlsúlyos, és fogyni szeretne, de kb 5 perc után rávágja, hogy áá, nekem nincs meg az akaraterőm ehhez! Én meg azon gondolkodom, hogy tényleg nincs? Vagy inkább csak mennyivel kényelmesebb azt mondani, hogy nincs...Olyan ez, mint amikor valaki kemény munkával megtanul néhány idegennyelvet, és akkor másvalaki az arcába vágja, hogy ja, neked könnyű, mert jó a nyelvérzéked. Nekem sajnos nagyon rossz, úgyhogy engem sajnáljunk, hogy én nem beszélek más nyelveket. Rögtön áldozat leszek, ami nyilván kellemesebb szerep, mintha azt mondanám, hogy hát kérem, igen, egy lusta f*sz vagyok, nincs türelmem, a tanulás helyett inkább lógok a haverokkal, vagy kocsmázok....például. Vagy valaki komoly erőfeszítéssel elér valamit az életben, és akkor mások meg odavágják, hogy ja igen, szerencséd volt. Megint rögtön én vagyok a szegény áldozat, aki hiába teszi oda magát, ha peches.

Én nem ebben hiszek. Én abban hiszek, hogy a sikerért, az eredményekért igenis tudunk tenni, és nem valami megfoghatatlan, ősi géniusznak kell lenni ahhoz, meg tibeti gurunak, hogy képesek legyünk megváltoztatni magunkat. Fel kell állni a fotelből, ki kell nyitni a szemünket, az elménket, és körbe kell nézni a világban. Mindig ott van a lehetőség, és általában mi magunk vagyunk azok, akik a legközelebb állnak a saját dolgainkhoz. Nem a szomszéd, nem a főnök, nem a házastárs,....kizárólag én magam.

Ehhez szükséges egyfajta egoizmus, hiszen önmagammal kell foglalkozni kicsit, és el kell mélyedni a saját magam elemzésében. De mennyivel kevésbé önző emiatt kevesebbet adni a környezetemnek magamból, mint mondjuk amennyivel több kellemetlenséget okozni azzal, hogy nem vagyok kibélkülve magammal, vagy azzal, ha pont én vagyok a kövérségemmel, a frusztráltságommal, a depressziómmal a kerékkötője bármi jó dolognak, és látványosan szenvedek az önként vállalt hamis mártírszerepbe bújtatott áldozat képét magamra húzva.

Lehet, hogy az önzetlenség álcája mögé bújva válok igazán önzővé, mert hátradőlve, elbújva a kifogások, a gagyi okosságok mögé, kizárva magam az élet napos oldalából, kövéren és gonoszan élek/ halok meg.

Őszintén

Ahogy múlnak az évek, lassan talán kitisztul a kép: kezdem megérteni miérteket. Lefogyásom után lelkesen és értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy mennyire nem találhatóak a neten esetleírások, tapasztalatok, miért tűnnek el azok a sikersztorik, amik nagy lefogyásról szólnak. Ma valahogy úgy látom, hogy van egy jó része a lefogyottaknak, akik nem tudtak soványnak maradni, és azért tűnnek el. Aztán vannak, akik felépítenek rá valamilyen vállalkozást, és üzletszerűen folytatják. És vannak, akik elindulnak ezen az úton, de nem jutnak messzire.

A túlsúlyosság...a helytelen táplálkozás, az életmód....ez mind-mind óriási üzleti lehetőség. Pusztán azért, mert az embereknek nagyjából a fele túlysúlyos, és komoly részük szeretne egválni ettől a problémától. Csakhogy amennyire nagy ez a piaci rés, olyannyira kicsi is...ugyanis az emberek általában nem akarják megérteni, hogy ez nem másoktól, vagy a pénztől közvetlenül függ, hanem csak saját maguktól.

Semmilyen módszer vagy tabletta, vagy vallás nem fog változást hozni. Az életmód okozta problémákat csak az életmód megváltoztatásával lehet megoldani. Ennyi. És ha egy száznegyven kilós (például) ember fogyni kezd, akkor szerintem hazudik, ha azt mondja, könnyű. Szerintem hazudik, ha azt mondja, vidáman teszi, könnyedén, éhezés nélkül.

Én végigcsináltam a fogyást is, és az életmódváltásban is nyakig benne vagyok még ma is, és máshogy éltem meg. Nagy harc ledobni a testsúlyunk jelentős részét. Nagy harc túlélni.....végigcsinálni. És nagy harc a nem visszahízás is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nagyon könnyű, és élvezem, és fáklyásmenet, továbbá leányálom az egész. Hazudnék, ha azt mondanám, az életem egy habostorta, és nincsenek nehéz helyzetek, és minden súllyal, életmóddal, mozgással kapcsolatos kérdés megszűnt, hogy többé már nem kell foglalkozni ezekkel a dolgokkal.

Az igazság az, hogy a mai napig harcolok, és gyanítom, ez nem fog változni már. Amíg élek, addig igenis KELL kontrollálni a testsúlyom, figyelni kell arra, mit és mennyit eszem, figyelni kell arra, mit és mennyit mozgok. Attól, hogy lefogytam, még nem váltam genetikailag mássá. Ugyanúgy hízásra hajlamos, endomorf (ugye így mondják) alkatú ember vagyok, és nem váltam olyanná, aki ehet bármit, úgysem hízik meg.

Kemény munka megtartani azt, amit elértem. Ha lazítok, igenis úgy szaladnak fel a kilók, hogy nem győzöm kapkodni a fejem, meghát persze a lazítós időszak után keményebben hajtani, hogy visszaálljon a "versenysúlyom". A napi 3-4 óra kardiómozgás, a heti átlag 60-70 nyers tojásfehérje, és 1-2 kiló sovány túró elfogyasztása, a fehér liszt, a cukor, és az édességek drasztikus csökkentése, a minden zsiradék lecserélése nyers kókuszzsírra, a folyamatos számolás, a sok-sok apróság, amit nehéz lenne most felsorolni.....ez mind ott van. Még akkor is, ha nem látszik kívülről, csak az eredmény....ami esetleg tűnhet úgy, hogy egy állapot, amit el kellett "csak" érni.

A valóság az, hogy ezért az állapotért nap mint nap meg kell dolgozni, keményen. Ez sok munkát, energiát, időt, türelmet, kitartást, akaraterőt, állhatatosságot, elszántságot, kényelmetlenséget, és akár  konfliktust is jelent. Azt hiszem úgy fair, ha ezt tudatosítja magában az ember. Semmi sincs ingyen, mindennek meg van az ára, amit így, vagy úgy, de meg kell fizetni.

Sodródók és életutak

Tulajdonképpen akárhányszor futok neki, mindig arra jutok, hogy az életmódváltás sikere azon múlik, hogy az ember mennyire tudja motiválni magát. És talán az is közrejátszik abban, hogy nincs doktrína, ami ráhúzható egységesen mindenkire, mert mindenki más és más. Mindenkit más motivál, és máshogy motivál. Én nem tudom megmondani senkinek, hogy hol van az a pont, amitől bekattan. Persze ezek a szavak annyira sokszor elhangzanak, hogy olyanok, mintha üres jelszavak lennének, ami mögött nincs tartalom. Pedig van....

Az embereknek van egy életútjuk. Jönnek valahonnan és tartanak valahová. Egy részük ezzel tisztában van, másik részük nem. Azt hiszem ők azok, akik sodródnak, és megsértődve veszik tudomásul, hogy az élet tengere úgy dobálja őket, ahogy épp a szél fújja a hullámokat. Azok viszont, akik fel-, meg-, be-, elismerik az életútjukat, azoknak esélyük van arra, hogy befolyásolják azt. A befolyásoláshoz viszont meg kell találni azt a pontot, ami képessé teszi az embert arra, hogy a szándékának alárendelje a testét, illetve az evés utáni vágyakozást.

Lehet hogy ágyúval lövök verébre ezzel az életút-elképzeléssel, de komolyan így gondolom. A sodródó ember csak kapkopdja a fejét, és nem érti, mi miért történik. Csak azt tudja, hogy ő akar valamit, de nem sikerül elérnie. Ezeknek a sodródóknak meg kéne állni, és végiggondolni a saját életútjukat. Megérteni azt, hogy mindig van valami amit tehetünk azért, hogy közelebb kerüljünk a célhoz. Még akkor is, ha sosem érjük el.

Mindig, mindennél van jobb és rosszabb is. Attitűd kérdése, hogy az ember melyik irányba néz, és hogyan. Lehet előre nézni pozitívan is, ezt hívhatjuk mondjuk ambíciózusságnak, eltökéltségnek...hogy valaki előrébb akar jutni, igyekszik megtenni azt, ami telik tőle. Ha nem tudja, mit kell tennie, törekszik arra, hogy megtudja, és megléphesse. Ezek az emberek nem gyűlölettel néznek előre. Nem irigységgel, nem utálattal....mert úgy is lehet előre tekinteni, hogy közben  tele van az ember negatív hullámokkal.

Akik viszont hátrafelé néznek, azok nehezen fognak előrébb jutni. Ők azok, akik saját maguknál alacsonyabb színvonalon élő emberek között érzik jól magukat. Nem baj, ha én kövér vagyok, mert XY, a legjobb barátnőm viszont még kövérebb. Nekem nincs sok pénzem, de XY-nak még ennyi sincs. És így tovább.

Őszintén hiszem, hogy meg kell értenünk, hogy hol a helyünk a világban, és meg kell értenünk, hogy hová tartunk, és meg kell értenünk, hogy nekünk kell megtenni dolgokat, hogy közelebb jussunk a célunkhoz. Nem könnyű szembenézni a helyünkkel a világban....a kudarcainkkal, a problémáinkkal. De muszáj megtenni, mert egy sikeres életmódváltáshoz rendbe kell tenni az életünket. 

Sikeres kudarcok

Többször láttam már felsorolásokat, amikor megmondják, miért vall kudarcot az átlag fogyókúrázó. Talán nem jogos az átlag szó használata, nem tudom....csak azt tudom, hogy sok embert ismerek, aki fogyni szeretne, de kevés olyat, aki valóban le is fogyott. Szóval elmondhatjuk, hogy a sikeres fogyókúra nagyon sok embernek nem jön össze. Vajon miért?

Engem az élet megtanított arra, hogy ne ítélkezzek könnyen, és gyorsan, és valahogy úgy vagyok vele, hogy kifejezetten nem szeretem a skatulyákat. Értem én, hogy hát ez egy populáris téma, és hogy máshogy lehetne okosat mondani, minthogy skatulyákat gyártunk, és megmondjuk a "frankót". Én pedig úgy gondolom, hogy nincs "frankó". Emberek vannak, önálló kis univerzumok, saját kis rigolyákkal, ízléssel, anyagcserével, szokásokkal, világnézettel. Nem szeretem az univerzális szabályokat, továbbá nem énnekem készülnek a kereskedelmi televíziók reggeli műsorai sem. Ahol csak ki kell pipálni, hogy jó, beszéltünk erről a témáról is, megvolt a három perc, mehetünk tovább. És ha a meghívott vendég - a nyomorult- próbálna abban a kevés három percben valami értelmeset mondani, akkor sem figyelnek rá, csak hajtogatják a sztereotípiákat, és értelmes tekintetet próbálva az arcukra erőltetni bólogatnak, miközben fél szemmel kinéznek a kamerából, és látják, hogy le kell zárni a dolgot, mert lejárt az idő. És akkor még utoljára (nehogymá' ne övék legyen az utolsó szó) odabiggyesztenek egy rövid mondatocskát, amiből a napnál is világosabban tűnik ki, hogy halvány fogalmuk nem volt az egészről, amiről ezidáig a szerencsétlen meghívott próbált beszélni, és amivel villámgyorsan zúzzák szét a vendég által kínkeservesen felépített, alig megálló kártyavárat... De nem baj, jöhet a műmosoly, bele a kamerába, és száguldhatunk tovább....  

Namost kicsit belelovalltam magam, de visszakanyarodva a fogyásnak a kudarcára...én azt gondolom, hogy meg lehet találni a kudarc okát, de nem három perc alatt, és nem a mindent vivő " nyolc szupertipp, hogy sikerüljön" -féle irományok szentírássá avatásával. Éppen az idő az, amiből mindig kevés van, és az, amit viszont feltétlenül rá kell áldozni a témára. Amiből mindenki bátran kiindulhat, az talán az, hogy alaphelyzetben a testben végbe menő folyamatok érthető, világos, és számmal mindig kifejezhető metódus mentén történnek meg.

Továbbá ne feledkezzünk meg az okság törvényéről, azaz az ok mindig megelőzi az okozatot....és mindig van mindennek oka. Meg kell keresni, a végére kell járni, bele kell nézni a tükörbe, bele önmagunkba, alaposan el kell gondolkodni, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk. Mik a céljaink, és mit teszünk értük. Ezért olyan nehéz az egész.

Mert ehhez rendet kell vágni magunkban. Tisztázni kell az axiómáinkat, amire felépíthetjük a rendszerünket. Egy olyan rendszert, amiben világos, saját törvényeink vannak, és amiben jól kiigazodunk. Nyilván könnyebb egy mások által felállított szabály szerint játszani, és kőkomolyan venni az olyan fájóan triviális, és sokszor teljesen értelmetlen jelszavakat, hogy "mozgás nélkül nem megy", meg "este hat után már semmit", meg "minden héten kell egy cheat-nap", és sorolhatnám sokáig.

Tulajdonképpen a sikerhez rengeteg kudarcon keresztül vezet az út. Ebből persze logikusan az is következik, hogy a kudarc maga a siker építőköve, amire igenis szükség van, mert ezekből az építőkövekből van kirakva a sikerhez vezető út. Ha nem lenne kudarc, sosem jutnánk el a sikerhez. Aki kudarcok nélkül éri el ezt a fajta sikert, az vagy hazudik, vagy ő az, aki érdemtelenül csinál erényt az adottságából. A klasszikus "életmód-guru", aki kemény szavakkal, szigorú diétával, edzéstervvel, és kíméletlen stílussal vezényli maga körül az emberiséget, miközben úgy táplálkozik, hogy más ember, aki hízásra hajlamos,  már belehalt volna. Sajnos sok ilyen van, és ugyebár az nem látszik, hogy valaki azért szép sovány, mert sokat dolgozik érte, vagy azért, mert szerencsés az alkata, és ehet annyit akár egy viziló, akkor sem hízik egy dekát sem.

Mondhatjuk, hogy ez nem igazság, de ahogy már ezt sokszor kijelentettem: igazság márpedig nincs, vagy ha van, azt ne így keressük. Mindenkinek a saját maga igazsága kell, azt pedig meglelhetjük, csak kitartás, idő, és sok-sok energia kell hozzá.

Félelem és kényelem

A súlyfelesleggel küszködő emberek nagy többsége minimum egyszer beleesik abba a csapdába, hogy abban az illúzióban ringatja magát, hogy ő más. Nála valahogyan máshogy működik az anyagcsere, máshogy jönnek-mennek a hormonok, mások a gének....egyszóval minden hiába, a kövérségéről nem ő tehet igazából, hanem az anyatermészet. Persze a valóság az, hogy csak elenyészően kevés olyan túlsúlyos van, akinél ténylegesen valami szervi vagy endokrinológiai probléma okozza az elhízást.

Kövér koromból jól ismerem a rejtőzködő üzemmódot. Tükör nincs a lakásban, ahogy mérleg sem. Fotózni nem engedem magam, ha elkerülhetetlen, gyorsan magam elé rántok 1-2 gyereket, esetleg kutyát, vagy végső soron egy kispárna is megteszi...de minimum a túlméretes köntös, vagy póló, esetleg lópokróc is jó...a lényeg, hogy takarjon. Ebbe a rejtőzködő üzembe sorolnám a számolástól való ódzkodást is.

Mire is gondolok pontosan. Arra, hogy én magam, most már elmondhatom, hogy hosszú évek során, minden áldott nap írtam, írom, hogy mit, mennyit, mikor eszem, ugyanígy a mozgással elégetett extra kalóriákat is nyilván tartom. Félévente elemzem ki az addig grafikonba rendezett adatokat, és igyekszem messzemenő és működő következtetéseket levonni. Sok szabályszerű dolog rajzolódik ki. Például ez igaz: 

Amennyiben az extramozgással elégetett kalória több, mint a bevitt, és van rajtam súlytöbblet, biztosan fogyok.

Kifejtem bővebben, konkrét számokkal. Például 2200 kalóriát fogyasztok a nap folyamán, azonban 2300 kalóriányit mozgok le. A különböző mozgásfajtákkal elégetett kalóriákat könnyedén meg tudjuk számolni, a neten több helyen is vannak elérhető források. Ha bizonytalanok vagyunk a tempót illetően, lehetőleg úgy csaljunk, hogy "rosszabbul" járjunk, így kisebb az esélye a mellélövésnek. Klasszikus példa a futás, amit lehet lassan, közepesen, vagy gyorsan végezni, ezek azonban relatív fogalmak. De ha géppel edzünk, akkor könnyű a dolgunk, hiszen a gép számolja nekünk a kalóriákat. Szoftverek, alkalmazások is vannak, szóval van segítség dögivel.

Mondhatnám, hogy juhéj, megvan a spanyolviasz. Itt van a szabály, lehet örülni. Ehetsz amennyit akarsz, mindössze többet mozogj le. Csodálatos....lenne...HA. Mert ott van az a HA. Ugyanis mégsem igaz, hogy akármennyit ehetsz, mert ha 6000 kalóriát eszel meg egy nap, konkrétan időd nincs annyi mozgást megvalósítani, ami ki tudná ütni ezt a mennyiséget. És akkor még nem beszéltem a fizikai teljesítőképességről. Tehát ha valaki elkezdi ezt a számolgatást, nagyon hamar rá fog jönni, hol is van az a középút, és pikk-pakk eljut oda, hogy értékelni fogja a megevett kalóriákat, és szelektál, és odafigyel, hiszen magával szúr ki, ha megvonja a vállát.

Miért nem számolnak akkor az emberek? Szinte klisészinten el van koptatva, hogy ááá, nem lehet számolni meg írni minden falatot....annyian mondják-gondolják így. Pedig szerintem egyáltalán nem nehéz.....csak két dolog van ott láthatatlanul, ami akadályt állít: a félelem és a kényelem. Kényelem, mert egyszerűbb megvonni a vállunkat, hogy áá, ez nekem nem megy. És félelem, mert valahol legbelül tudjuk, érezzük, hogy ha nekiállnánk számolni, akkor szembe kellene nézni azzal, amit, amennyit megeszünk. Pontosan úgy, ahogy szembe kell nézni a mérleg mutatójával, vagy a tükörképünkkel.

Rejtőzködünk inkább, és hárítunk. Pedig kár, mert igazán tartós eredményt csak akkor tudunk elérni, ha szembenézünk az igazsággal. A számokkal, a mérleggel, a tükörrel, az egész eddigi életmódunkkal, a hibás döntéseinkkel, a kudarcainkkal. Csak így megy.

Változz meg

...a hosszú távú eredményért. Azt hiszem ez az egyik nagyon lényeges dolog. Meg kell változni. Ha valaki nem változik meg, a fogyása kínszenvedés lesz. Mert folyamatosan ellenkező irányba akar menni, mint amerre néz. Meg kell változni, én azt gondolom, e nélkül nem megy. Mindenkinek van egy természete, egy világnézete....egy attitűdje, ahogyan áll a világhoz, ahogyan gondolkodik róla. Ebben benne van minden. Ennek része a személyiség is. Ha ezen változtat, akkor minden megváltozik. Jellemben, hozzáállásban, alapvető dolgokban....mindenben.

Amikor valaki nagy elhatározást hoz...mondjuk hogy most akkor egyszer s mindenkorra lefogy végre...nemcsak 'fogyózik', ahogy a legtöbb sikertelen túlsúlyos...(vannak az életemben emberek -anyám pl.- aki mindig kövér volt, és sohasem fogyott le, ellenben szinte mindig fogyókúrázott. Volt müzliskorszaka, meg japán kristály, meg almanap...de sohasem fogyott le.)...akkor véget kell vetnie azzal az életmóddal, amit addig élt. És ez nemcsak a táplálkozásról szól.

A mindennapi rutin, hogy mikor kel fel reggel, hogy hogyan áll össze egy napja, hogy mikor, miről, mit gondol. Hogy hogyan ítél meg bizonyos helyzeteket, bizonyos embereket és bizonyos ételeket. Ez egyáltalán nem csak arról szól, hogy jaj, mostantól odafigyelek, mert fogyózom.

Nem baj, hogy így van. Az ember változik az élete során. Ahogy az ízlése, úgy a filozófiája is. Meglehet, hogy bizonyos dolgokról másképpen vélekedik, mint mondjuk néhány évvel annakelőtte. Ahogy haladunk előre az életben, ahogy jönnek az akadályok, és ahogy elhárítjuk őket, (vagy nem), a körülöttünk lévő világ igenis megváltoztat minket.

Ebben az egész rendszerben csak egy összetevő az étkezés, de nagyon fontos összetevő, hiszen ha helytelenül csináljuk, a következménye pokollá tudja tenni az életet. Kínszenvedéssé, örökös harccá, reménytelen küzdelemmé, mely során megkeseredett, gyűlölettel, és mások iránti dühvel csordultig lévő emberré válhatunk.

Szöveg nélkül

Nehezebb út

Azon gondolkodtam, miért olyan népszerűek a divatfogyókúrák? A kilencvennapos, az Atkins, a Paleo-s, a szétválasztó, és sorolhatnám sokáig. 

A legtöbb valami olyat kínál, ami nem teljes mértékű odaadást kér. Kompromisszumot ad. Kibúvót. Egérutat. Mire gondolok? Mindegyiknél van valami, ami korlátlan. Ami az adott szinten megengedi a határtalanságot. Ma csak fehérjét eszem, holnap csak szénhidrátot. Három napig csak csirkét. Húsból, akármennyit. Mind azt üzeni nekem, hogy barátom, csak fordulj jó irányba, és szaladhatsz féktelenül.

Én nem így látom. Ezt csapdának gondolom. Megzavarhatjuk az anyagcserénket, ideiglenesen lehet, hogy ki tudjuk trükközni a dolgot, és lesz eredmény. De hosszú távon szinte soha nem megy. Az akadályokat lehet kikerülni és leküzdeni. Ezek a diéták szerintem a kerülőutakat keresik. Én úgy látom, hogy a jó megoldás az, ha nekimegyünk az akadálynak. Lehet, sőt, biztos, hogy elsőre nem fogjuk tudni legyőzni. Kikerülni igen. De sokadszorra ha sikerül, igazi eredményt tudhatunk a magunkénak. Ellenben akárhányszor kikerüljük a csapdát, bármikor az utunkba kerülhet egy, és amint felemeljük a fejünket, és önfeledten lépkedünk...püff. Ha viszont hajlandóak vagyunk beleesni, és sok szenvedés árán megtanulunk kimászni belőle, akkor azzal a tudással leszünk gazdagabbak, amit a másik esetben soha nem szerzünk meg.

Tudom, minden hasonlat sántít. Ez is. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a sikerhez tudomásul kell venni, hogy arra kell indulni, amerre a sár van. Azt mondják, a félelmeinket is úgy lehet legyőzni, ha szembenézünk velük, és nem menekülünk el. Lehet, hogy ez is így van. Az is lehet, hogy aki a kerülőutas megoldást választja, sikereket ér el. Nem jelentek ki semmit egyértelműen, mert ahhoz én kevés vagyok. De a gondolataim ebbe az irányba terelődnek minduntalan, ha találkozom egy újabb csodamódszerrel.

A kalóriszámolás unalmas, fárasztó, sziszifuszi munka. A legtöbb fogyni vágyó egy legyintéssel elintézi, hogy ááá...énnekem arra nincs időm!..a háttérben pedig én azt látom, hogy nem az a baj, hogy idő nincs. Mersz nincs. Nincs merszünk szembenézni, hogy az az egy tányérka étel meg a kis szelet süti, az mennyi kalória. Nyilván megdöbbentőek a számok, viszont érthetőek, és utat mutatnak. Itt is vannak kerülőutak, csapdák. Mert az extrém sok mozgással elégetett kalóriák korántsem jelentik azt, hogy akkor lehet extrém sokat enni. Nem. Volt idő, mikor ezt gondoltam, de a gyakorlat megmutatta, hogy az anyagcserét nem lehet átverni. Így sem.

Azt hiszem, mindenkiben ott lesz a kulcs, hogy szembe mer-e nézni magával. Az étkezési/mozgási szokásaival, hogy meg meri-e mérni/számolni azt, amit eszik. Hogy mer-e, képes-e elszakadni a jótékony becsléstől? Ezek az igazi kérdések. És ha igen a válasz, akkor lesz az eredmény is igazi.

Tévhitek, avagy fizika kontra diszkrét retva

Tele van a világ tévhitekkel. Veszélyes tévhitekkel. Mondok még pár olcsó közhelyet...: mindenki rohan valahová, mindenkinek őrült elfoglalt, pörgős és nagyon fontos élete van, és sajnos semmire nincs idő sosem. Azt már - hogyismondjam- kezdem megszokni, hogy sok ember van, aki panaszkodik, de nem csinál semmit, viszont a mai napig el tudok hűlni, amikor szembetalálkozok olyan tévhitekkel, hogy például a szelet kenyérből kisütöm a szénhidrátot....Ez a durvább tévhit, amit ha az ember fizikaórán odafigyelt volna, akkor simán értené azt, hogy miért van több kalória a pirítós száz grammjában, mint a pirítatlan kenyér száz grammjában.

Vannak azonban kényesebb, sunyibb tévhitek is, amik ennél sokkal veszélyesebbek. Olyan ez, mint a szomszédnál a diszkrét retva, ami a sarkokban meghúzódik, és első blikkre nem látszik. Először olybá tűnne, mintha tisztaság honolna mindenhol, de ha jobban megnézzük, kiderül, hogy ott van a retek, csak nem annyira látszik.

Például ilyen tévhit a kalóriszámlálásban is megbújik. Olyan egyszerűnek tűnik, hiszen kevesebbet viszek be, mint amennyit elégetek, akkor fogyok. Csakhogy ha valaki mindennap kevesebbet visz be mondjuk párszáz kalóriával, akkor ugye nem az lesz, hogy egyszer csak elfogy. Ugyanígy tudok olyan embereket, akik mondjuk heti szinten húszezer kalóriával visznek be többet, mint amennyit elégetnek, mégis soványak. Pedig a szabály, az szabály.

Ezt akkor tapasztaltam meg testközelből, mikor napi négy órát bicikliztem, (ekkor még szép idő volt, és frankó biciklin) és ezért nem figyeltem, mit eszek. Azért vannak ám kontroll-szintjeim: :) SZóval nem figyeltem oda, azaz pontosan nyilvántartottam, mennyi kalóriát vittem be, de nem korlátoztam a dolgot. Nem volt szükséges, hiszen ha a biciklimen lévő kütyü szerint kétezerötszáz kalóriát elégettem, akkor bátran ehettem akár négyezret is egy nap, hiszen annak az egyenlege még mindig csak 1500, amivel nekem fogynom kell, hiszen az alapanyagcserém 2000 körül van. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha leírom: Nem fogytam, híztam az adott héten.

Tehát tudomásul kell venni, hogy számok ide vagy oda, a fák nem nőnek az égig. Azaz ha valaki napi nyolc órát edz, és eléget mondjuk hatezer kalóriát, attól meg nem zabálhat össze mindent büntetlenül. Ezt mindenkinek tudomásul kell venni. Ebben az esetben nem számítanak a számok, hanem beúszik a képbe a csodálatosan egyedi anyagcserénk, kombinálva a genetikával és a spirituális ráhatásokkal. Halleluja.

Sok tévhit van. Én azt tanácsolom azoknak, akik komolyan veszik ezeket a kérdéseket, hogy először józan ésszel kell végiggondolni a dolgokat, aztán utána kell nézni a megfelelő helyen, aztán kételkedni kell benne, és csinálni egy "double-check"-et. Ha ezekkel mind megvagyunk, és mégis hezitálunk A és B között, akkor válasszuk azt, amelyik a nehezebb :) Már csak hetyke büszkeségből is :)

Erős post

Ma a híres nevezetes bögrés-mikrós süteményt alkották meg a gyerekeink, feleségem segítségével. Ez a süti azért olyan nagyon népszerű és híres, mert 5 perc alatt kész. Össze kell kutyulni egy bögrében a hozzávalókat (liszt, tojás, tej, olaj, nutella, kakaó, sütőpor, cukor), és három percre a mikróba tenni, legmagasabb fokozaton. Aki csinált már valaha ilyet, az pontosan tudja, micsoda illatokkal lesz tele a lakás :) A hamisítatlan, frissen kisült kakós-csokis házisütemény illatával. Ha azt mondom, izgató, nem mondtam semmit sem :)

Ilyenkor újra előjön az emberben a kételkedés, és hosszú tömött sorokban tódulnak az agyba a mentségek, a kifogások, a magyarázatok, és tényleg minden erőre szükség van, hogy nemet tudjunk mondani. (Depláne, ha összesen húsz deka nyers sárgarépa landolt a pocakban egész addig....). Ilyenkor eszembe jutnak a kezdetek.

Kétféle ember létezik. Aki mondja, meg aki csinálja. Úgy is mondhatnám, hogy akinek csak a szája jár, és aki cselekszik is. Úgy is mondhatnám, hogy leírom az egyik kedvenc idézetem: a sikeres embert az különbözteti meg a sikertelentől, hogy az előbbi megteszi azt, amit az utóbbi sosem. Akárhogy is csűröm-csavarom a szavakat, a lényeg mindig ugyanaz. Tenni kell....cselekedni, nem pofázni róla, meg ígérgetni, meg reklámozni. Amikor elhatároztam magam, hogy véget vetek a borzalmas túlsúlyomnak, senkinek sem szóltam róla. Úgy gondoltam, ez legfőképpen saját magamra tartozik, saját magamnak kell elszámolni a tetteimmel. Nekem kell akarni, végig csinálni, és nekem kell látnom, éreznem, tudnom.

A hasam körfogatából 25 centi, kilóban pedig több, mint 30 ment le, amikor az első ember megkérdezte bizonytalanul, óvatosan, hogy esetleg fogytam-e....? Amikor 60 kiló mínusznál jártam, már a közelebbi ismerősök észrevették, de továbbra is puhatolva merték csak megkérdezni. nem is csoda, hiszen ekkor még mindig 140 körül jártam. Az is rengeteg.

Szóval én arra jutottam akkor is, és azóta is így gondolom, hogy régen rossz, ha az ember önmagán kívül keresi a nagy fogódzókat. Ez egy olyan harc.....harc önmagunkkal....amit mindenkinek magának és legbelül kell megvívnia. És akkor, amikor nehéz erősnek lenni, akkor is elsősorban önmagunkban kell megtalálni az erőnek a gyökerét, hogy meg tudjunk benne kapaszkodni. Nagyon lényeges. Nem azért, mert például egy falat csokis süteménytől visszahízna bárki is.....lótúrót.

Azért, mert annak az egy falat süteménynek szimbolikus, spirituális, és különösen jelentős vetülete van. Sokkal többet jelent 20-30 kalóriánál meg pár gramm szénhidrátnál. Jelenti mindazt, amiért az ember képes harcolni önmagával önmagáért, jelenti mindazt az erőt, akaratot, kitartást és példamutatást, amiből olyan kevés van a világon és amit olyannyira meg kell becsülnünk magunkban és másokban is. Jelenti a tartást, a masszív öntudatot, amit birtokolva szelíd mosollyá lehet változtatni a gyilkos dühöt.

Nem tagadom, esetleg egy lehelletnyit túlcizelláltam.....de nem bánom. Ezek fontos momentumok, nekem nagyon fontos érzések, mert ezekből táplálkozik az erőm, ezekből a kis cserepekből, mozaikonként rakom össze azt az összképet, amit sokan látnak bennem/általam/rajtam, és amit olyan sok munka volt megalkotni.

Egyediség

Az elmúlt  néhány évben katarzisszerűen hömpölyögtem át az egyik felismerésből a másikba, az egyik következtetésből a másikba, az egyik igazságból a másikba és így tovább. Rengeteg hasznos és fontos információ került a látókörömbe, és nagyon sok új dolgot tanultam meg. Azt hiszem, az életemnek ez az utóbbi 2-3 éve mindenképpen az egyik legérdekesebb, legizgalmasabb időszak volt. 

A sokminden közül az egyik legjelentősebb felismerésem az volt, hogy mindenki egyedi. Én is egyedi vagyok, és Te is az vagy, na meg persze Ő is az. A világ őrülten kergeti a szuperformulát, ami egyformán használ mindenkinek. De hiába. Ray Bradbury egyik novellájában az emberek a Mars csatornáiba nézve látták meg az igazi Marslakókat: ők maguk voltak azok. Én úgy vélem, mindenkiben benne van a kulcs, de nem könnyű hozzáférni. Persze, kell hozzá a nagy szuperhámas: IDŐ-PÉNZ-SZÁMOK....de ha mindezt belefektetjük, még nem elég. Kell a negyedik lába a széknek: a tapasztalat. Mert hiába tölt valaki órákat egy napjának az ideális étrend és edzésterv összeállításával, kellenek a türelemmel átvészelt, hosszú hetek-hónapok-évek, míg az ember megismeri a saját testét, a saját anyagcseréjét, a saját reakcióit. Mindenkinek megvannak a maga rigolyái, amiből nem akar engedni, és megvannak a maga gyengéi, ahogy a démonai is. És persze mindenkinek van erős oldala is.

Szóval az életmódváltás valamiféle önfejlesztő, önmegismerő folyamattá tud válni, és így vagy úgy, de mindenki rengeteg hasznos dolgot megtudhat - saját magáról. Most ez lehet, hogy hülyén hangzik....pláne így leírva....de megdöbbentő, milyen laza felületességgel futunk el a saját dolgaink felett. Mentség is van rá, nemcsak kifogás. Hiszen a rohanó világban, a pénz szorításában, a teljesítmények nyomása alatt, a felelősség terhe mellett kinek van ideje a saját kis tyúkszaros életével törődni....? Ezért szoktam hangoztatni, hogy az életmódváltás bizonyos mértékig önzés is, hiszen magunk felé kell fordulni, és magunkkal KELL foglalkozni. Nem a gyerekkel, nem a hitellel, nem a főnökkel, nem tetőszigeteléssel, nem a szomszéddal, nem a kutyával. Nem a rokonokkal, nem a problémákkal, és legfőképpen nem a mások problémáival. Az ember jó esetben szerény, és besorolja magát a fontosabbnak tartott dolgok mögé. Pedig ha kiállok egy pusztára, és körbefordulok 360 fokot, ameddig a szem ellát, annak a térnek a közepén én vagyok. Minden mögött felfedezhető valamilyen formában az érdek, nincs hát értelme úgy tenni, mintha. Én valahogy így látom. Nem tartom magam önző embernek, de ezt is úgy látom, hogy kontrolláva, megfigyelve kell nézni, és nagyon fontos a visszacsatolás. Ismerek embereket, akik a nagy szerénységben eljutottak odáig, hogy az utolsó ismeretlen is előrébb van, mint ő maga. Nem tartom normálisnak ezt a fajta életszemléletet.

Jó dolog a saját egyediségünknek a tudatában lenni. A világ színes és változatos, de mindenki egyedi benne, akár egyedinek látja magát, akár nem. Én így gondolom.

Nehéz kérdés

Régi ismerőssel futottam össze nemrég. Kövér, fogynia kell. Persze megkerülhetetlen volt a rövid nosztalgiázás után a kérdés, miszerint na mesélj, hogy csináltad vazze. Ha annyi ötszázeurósom lenne, ahányszor ezt megkérdezték :D:D:D:D Az jó lenne :)...Ilyenkor az emberek általában hitetlenül ingatják a  fejüket, hogy de semmi bypass, meg gyűrű...? Persze mikor lefogytam, voltak régi haverok, akik meg voltak győződve arról, hogy beteg vagyok, merthát hogy nézek ki, különben sem normális, stb.stb. Akik akkor már temettek, most láthatják, hogy nem vagyok beteg és nem ezért fogytam le. De hogy visszakanyarodjak a témára: Elmondtam az illető hölgynek, hogy tulajdonképpen nincs ördöngösség a dologban, csak keveset kell enni, és számolni. Továbbá, hogy érdemes megnézni mit eszünk, mert a mennyiségen lehet emelni, ha a minőség rendben van. Magyarán szólva, ha egy négyszáz kalóriás főétkezéssel kell megküzdeni, akkor talán eredményesebben el tudom csendesíteni a hasam két szelet csirkemellel meg egy vödörnyi salátával, mint egy közepes zacskó zsírban tocsogó sült krumplival. Ennél a pontnál sikerült el is akadni, mert az ismerősöm közölte, hogy na de ő pont a tésztákat szereti....

Engem meg elözönlöttek a gondolatok. Ha nem akarnék állandóan úriember lenni, valószínűleg visszakérdeztem volna, hogy és élni szeretsz vazze....?? Szóval nem is értem sokszor az embereket, hogy miért nem nyitják ki a szemüket, és értik meg, hogy ha a lejtőn lefelé száguldok a szakadék felé, akkor nem az a segítség, ha becsukom a szemem, hanem ha meg tudok állni, és visszamászni. Hogy ki fenét érdekel, mit szeretek? Egyáltalán mit jelent maga a szó? Szeretni egy ételt....leginkább a szokás irányítja, nem? Hogy otthonról mit hozunk, hogy gyerekként mi volt otthon a kaja, az ízvilág milyen jellegű volt....később ahogy saját magunk alakítjuk ki a szokásainkat, úgy mondjuk egy idő után azt, hogy igen, én szeretem mondjuk a sertéshúst....vagy a halat, vagy a spenótot, lényegtelen. Hogy miért nem értik meg az emberek azt, hogy ezt a "szeretetet" mindig az "én" irányítja, és ha azt látom, hogy ez rossz irányba visz, akkor ezt kell megváltoztatni. 

Nem lecsökkenteni az adagot és szenvedni. Sosem lesz életmódváltás abból, ha valaki, aki teszem fel csokifüggő, és napi 3 kiló csokit fogyaszt el, és kövér....az nekiáll lefogyni úgy, hogy megnézi a fogyáshoz szükséges kalóriamennyiséget, ami mondjuk legyen 1200 kalória, és akkor napi 20 deka csokira áll rá. Csak szenvedés lesz az eredménye. A tipikusan visszatartott levegő típusú módszer. Működik ideig óráig, de előbb utóbb elfogy a szusz, és kell a friss levegő. Ezt így nem lehet szerintem.

Ezt úgy lehet, hogy meg kell változni. De hiszen ez is lenne a cél, nem? Megváltozni. Kövérből sovánnyá válni. Változni. Vagyis ami volt, az nem jó. Új kell, más, jobb, mint azelőtt. Az ember képes rá. Ha valaki csokifüggő, akkor el kell felejteni a csokit. Nem csak egy kockát megenni, és egész nap vergődni, és sóvárogni utána. Ha valaki kenyérfüggő, akkor sosem fog tudni úgy életmódot váltani, hogy ugyan kenyeret eszik továbbra is minden áldott nap, akár többször is, csak keveset. Meg kell tanulnia elengedni a kenyeret....és nem enni egy évig, vagy kettőig. (Másfél évig nem ettem egy falat kenyeret sem)  És majd ha a változás megjön, és megvan az eredmény is, akkor el lehet játszani megint a gondolattal, hogy óvatosan beépíteni a már megváltozott étrendbe-életmódba.

Hát én valahogy  így látom. Tudom, hogy nem mindenki képes elviselni, ha az arcába vágják a frankót, és eszembe sincs itt Csernust játszani....de a gondolataim ekörül forognak a legtöbbször, mikor arról faggatnak, hogy na, mondd el...mi a titok. Nincs titok. Számok vannak, meg tények. Meg rossz szokások. Meg kialakult ízlés. Meg rossz irány. Lejtő. Megromlott markerek. Cukorbaj. Aranyér. Izzadás. Infarktus. Halál. Ezek vannak. A mérleg másik serpenyőjében pedig nem a csülkös pacal rotyog, hanem a józan ész, a belátás, a kontroll. A jól felfogott érdekünk. Az egészségünk. A gyerekeink és az unokáink. A teljes élet. A szabadság és az egészség.

Nincs pisztoly a fejhez tartva. Mindenkinek magának kell végiggondolnia az életét, és tehet úgy, mint aki nem lát, és gurulhat tovább a lejtőn lefelé...szíve joga. Ahogy az is, hogy megálljon, és visszaforduljon. Sosincs késő, én tudom. Nem ismertem nálam kövérebb embert. 193 kiló. Leírni is szörnyű, de én ennyit cipeltem magamon folyamatosan. Ha valakinek, azt hiszem, nekem talán megvan a jogom ezt mondani.