Nyolc hét ketó után

 Kicsit több mint 8 hét után eljött az offos hét....Szófiai city-break, szülinap, satöbbi. Az ezt követő héttől persze újra jön a diéta, viszont lehet, hogy változtatok majd megint egy kicsit.

Az előző nyolc hét mérlege kicsit több mint 12 kiló fogyás, ami tulajdonképpen jó eredmény. Indítottam a dirty ketóval, aztán félidőtájt Fung professzor könyve hatására változtattam: 

• délután négyig általában nem ettem semmit, 
• elhagytam minden mesterséges adalékot (beleértve az édesíő szereket is persze),
•  a kardióról a súlyzós edzésre helyeztem a hangsúlyt, tehát 1 óra súlyzós edzést követően 15-30 perc kardió jött, de nem minden alkalommal.
• felvettem a napi teendőim listájára egy 15 perces meditálást is. (stressz, kortizolszint miatt)

Menet közben két alkalommal is volt poblémám: egyszer a kelbimbó fogyasztása után, másodszor a kelkáposzta fogyasztása után tört rám a görcsös hasmenés, nagyon kellemetlen volt. El is könyveltem, hogy oké, akkor ezeket nem eszem.

Viszont ma reggel megint görcsölt a hasam, és hasmenésem is volt...pedig az előző napi étkezésem ez volt: cukkinifőzelék csirkemellel, kókusztejes mákkrém, és ementáli sajt. Ebből mi a fene f*sathatja meg az embert....? Semmi, hiszen ezeket folyamatosan eszem mindig, és sosem volt bajom.

Szintén ma reggelre a fogínyem is kicsit begyulladt, ami szintén nem egy kellemes dolog. Ja, és kb 1 hete a jobb kézfejemen.....****na most beütöttem a szótárba, hogy magyarul hogy van a "knuckle"....tehát ha az ember öklöt formáz a kezével, az a négy kis ízület-domb....de nem lettem okosabb....mindegy***, szóval a mutatóujjamhoz tartozó kis ízűlet-dombon van egy apró szemölcs....már évek óta, gyakorlatilag alig lehet észrevenni, csak ha konkrétan ebből a célból nyúlok oda a másik kezemmel.....szóval kb 1 hete ez a szemölcs elindult, és pillnatok alatt valahogy kinőtt a kezemből jópár milliméterre, és a gyors kinövés miatt a töve sebes-véres is lett....ezáltal szuperérzékeny, undorító, sebes valami lett ott, amit utáltam, mert mindenbe beleakad, még ha le is ragasztom, satöbbi. Persze rögtön elkezdtem kezelni, fertőtlenítés, szalicilsav, gyulladáscsökkentő krém....mostanra sikerült valamelyest rendbetenni, de még mindig nem tökéletes.....

Miért írom le mindezt....azért, mert ezek az apró problémák valahol mind arra utalnak, hogy esetleg gyulladás van a testemben....tehát hogy nem tökéletes a sejtek egyensúlya....további fura jelenség, hogy a szokásos derékfájásomra gyakorlatilag se a ketodex se a cataflam nincs hatással, pedig ezekre mindig javul. Talán pont egy gyulladás vagy valami egyéb probléma miatt nem tud felszívódni, nem tudom....de úgy érzem, ezek mind kapcsolatban állhatnak az étrendemmel. Igaz, napi szinten tolom a cé és a dé vitamint, meg a gukozamint is....de tulajdonképpen nyolcadik hete nem eszek gyümölcsöt, gabonát, zöldségeket, meg úgy általában véve szénhidrátokat.

Minden test és minden anyagcsere egyedi, én ebben hiszek. Tehát ki kell ismernem a saját testemet, mire hogyan reagál....szóval lehet, hogy változtatok a csapáson, és egy hét múlva úgy módosítok, hogy behozom az étrendembe a zöldségeket, a gyümölcsöket, esetleg a teljes kiőrlésű liszteket, hüvelyeseket....persze a az időszakos étkezést, a mesterséges adalékok elkerülését, és a napi edzést megtartva....nem hinném, hogy az olyan élelmiszerek, mint a sárgarépa, az alma, vagy néhány hüvelyes fogyasztása egészségtelen lenne....

Az a baj, hogy szinte végtelen számú ismeretanyag elérhető az interneten erről, és akár egymásnak teljesen ellentmondó okfejtések vannak teljesen hitelesnek tűnően alátámasztva. Mind hihető, de persze mindre rá lehet mondani, hogy nem jó...vagy hogy populista....vagy marketing, mert el akar adni valamit. Szóval ez kicsit azt hiszem, hit kérdése is.

Szeretnék a testemben megbízni, és hinni abban, hogyha minőségi, teljes, természetes táplálékot adok neki, akkor cserébe egy normális, rugalmas működésű anyagcserém, és egy jól működő endokrin rendszert kapok cserébe. Hát, meglátjuk....majd jövö ide, és íro, mi van. Egyenlőre most jön akkor ez egy hét OFF. Juhéj.

A szürke egymillió árnyalata

 

Persze kapásból a szürke ötven árnyalata jutott eszembe, mint cím, hozzáteszem nem olvastam a könyvet, és nem is áll szándékomban. Na mindegy, ez nem releváns. Viszont arra utalnék ezzel, hogy az életben nem minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz, kövér vagy sovány, erős vagy gyenge, és így tovább. Az élet általában ennél sokkal bonyolultabb.

Mindig minden embernek megvan a maga élete, benne a maga körülményei, keresztjei, igényei, bolondériái. Ezért tartom fontosnak, hogy a helyes irányt mindenkinek magának kell megkeresni, és hát...tényleg kell keresni, mert az ölébe biztos hogy senkinek sem pottyan bele. Sajnos. Tényleg mindig visszakanyarodok ide, hogy hát tenni kell érte, mert az életünket senki sem élheti helyettünk.

Ezért hazudik, aki mozgás nélküli fittséget vagy éhezés nélküli fogyást ígér. És mégis....soha nem fogynak el azok a "termékek", appok, stb...mik ezekkel operálnak. Hamis ígéreteket tesznek, és az emberek elhiszik. Újra meg újra. Talán a kulcs maga az emberi természet. Hogy nem tudunk kibújni a bőrünkből, szeretjük elhinni azt, ami jól hangzik.

Szerintem az optimális helyzet két irányból közelíthető meg. Az egyik irány az egészség. Ha valakinek az egészségügyi körülményei határozzák meg a táplálkozási/mozgási szükségleteit, akkor nyilván az a meghatározó, és azután kell menni. Tehát ha cukorbeteg valaki, akkor számolnia kell a ch-t. Ha szívbeteg, májbeteg, stb....akkor az orvosi előírások mentén kell haladnia, ez nem is kérdés. 

Ha viszont valakinek az egészségügyi körülményei megengedőbbek, akkor bejön a képbe az abilitás, az esztétika és a pszihó. Az abilitás helyett írhattam volna fittséget, tunyaságot, állóképességet, erőt...de a lényeg, hogy az ember általában jobban érzi magát, ha fitt...ha képes mondjuk felszaladni egy lépcsőn, vagy lebiciklizni néhány kilométert anélkül hogy kiköpné a tüdejét....vagy arrébb tud rakni egy nehezebb valamit ha útban van. Van aki lusta, van aki elfoglalt, van aki igénytelen....van aki kedvetlen, depressziós, apatikus...van aki magányos vagy elkeseredett vagy reményvesztett. Van aki agilis, energikus, és van aki céltalan, bizonytalan. Jöhet a millió árnyalat...

Aztán az esztétika....hogy ki mit talál szépnek, az relatív. Minden korszakban más volt a szépségideál. Mindig van egy trend, amit az adott világ, ami körbevesz minket, diktál. És mindenki körül vannak emberek...család, barátok, munkatársak, akik felé valamilyen szinten mutatjuk magunkat. Nem mindegy, hogy milyen ez a környezet, hogy mit talál szépnek. Hogy mennyire tud/akar/képes az adott személy beolvadni ide, vagy éppen elütni innen. Megint csak minden élet, minden körülmény más és egyedi.

 Na és a lélek....mind közül talán a legbonyolultabb dolog. Mert ha mindezeken túl vagyunk, még mindig ott vannak azok a dolgok, amiket nem feltétlenül tudunk logikusan, vagy észérvekkel kontrollálni. Az érzelmek. Itt is nagyon befolyásolóak tudnak lenni a trendek. Eltolhatnak afelé is, hogy csak a csont-sovány alkat ami szép, eltolhatnak afelé is, hogy fogadd el a tested, ne törődj a BMI-vel....és tolódhat a dolog úgy is, ahogy a személyes életünk befolyásolja. Az életünk körülményei....az élethelyzet, a család, a világ körülöttünk. Ezek mind befolyással lehetnek a lelki motivációnkra, és megint jöhet a milliónyi árnyalat.

Azt hiszem, az mindenképpen jó, ha törekszünk arra, hogy legyen egy határozott elképzelésünk magunkról és a világról, ami körbevesz minket. Hogy ne pingpong-labdaként pattogjunk az épp aktuális trendek és vélt vagy valós elvárások között. És hogy ne madártollként keringjünk a levegőben, amit az áramlatok löknek hol erre, hol arra. Törekedni kell a tudatos és minél jobb életre, ez az én álláspontom.

Nem mindig könnyű

Régi és nagy igazság, hogy az élet nem mindig habostorta. Az életmódváltás, fogyás, súlytartás sem mindig siker, csillogás és fáklyásmenet. Szerintem aki valaha benne volt/van/lesz ebben, az mind átmegy olyan szakaszokon, ahol valamiért nem jönnek ki  a várt értékek. Hazudnék, ha azt mondanám, ez velem nem történik meg. És őszintétlen lenne a blogom, ha erről nem írnék soha. Azt hiszem.

Most épp egy ilyen időszakban vagyok bnne. Többedik hete van már, hogy nem értem a súlyom alakulását. Évek alatt megszámlálhatatlanul sok összefüggést, elemzést, és bevitt adatot vizsgáltam meg, hogy megkeressem a bevitt kalória, a lemozgott kalória, és a súly alakulása közti relációkat. Ezeknek az eredményeknek az alapján tudom (tudni vélem), hogy milyen számok milyen értékeket generálnak.

Magyarán szólva X kalória bevitele esetén, Y kalória lemozgásával Z mennyiséggel változik a súly, N irányba. Namost amikor nem ez történik, akkor általában nekiülök, hogy megnézzem, hol hibáztam. Biztos elszámoltam az adott héten valamit, vagy nem jól vittem be az adatokat. Az érdekesség akkor jön, mikor sorozatosan egymást követő heteken át történik mindez, mert akkor már trendről van szó, ami aggodalomra adhat okot.

Hetek óta ugyanazt a rendszert csinálom: napi 3 óra mozgás, amiből minden második nap full kardió, minden első nap csak másfél kardió és másfél óra súlyzós edzés. Kalóriabevitel pedig átlagosan napi 2029 az elmúlt egy hónapban (2000 volt a tervezett bevitel) A súlyom pedig nem olyan ütemben megy lejjebb, mint ahogy várnám, sőt, az egyik héten fél kilóval több voltam. Mondjuk összességében véve azt mondhatom, hogy a súlyom stagnál, pedig lejjebb kéne mennie, mert még nem tudtam visszadolgozni teljes mértékben az évvégén felkapott kilókat.

Túl a személyes sztorin: A plató effektusnak elég nagy irodalma van, és szerintem mindenki találkozott már a kifejezéssel valamilyen formában. A lényege, hogy az addig fennálló fogyási folyamat megáll, és makacsul nem mozdul. Nagyon veszélyes a dolog. Azért veszélyes, mert az emberek többsége ilyenkor simán feladja. Feladja, mert hiába tesz meg mindent a fogyásért úgy ahogy eddig, a folyamat leáll, ergo nincs értelme az egésznek. 

Az én tanácsom a következő: nem szabad feladni! Bulldogszerűen, makacs öszvér módra tartani az irányt, és vastagon tenni arra, mit mutat a mérleg. Mert a fák nem nőnek az égig. Mert egyszer el kell hogy induljon a folyamat, és el is fog. Ha a kalóriákat lelkiismeretesen számoljuk, és az edzéseket is korrekt módon elvégezzük, akkor nem kell aggódni a platónak is vége lesz egyszer.

Kötéltánc, avagy a sokadjára ismétlődő gondolatok

Az ember azt hinné, hogy a szélsőségek azok, amik ritkák...pedig nem. Én valahogy úgy látom, hogy a ló két oldala megtelt.Középen meg van a penge, rajta meg a kevés fehér holló...elég sok embert ismerek, aki nem igazán foglalkozik az helyes életmód témával, (vagy legalábbis csak a szándéknak az árnyéka van jelen náluk), és olyat is sokat tudok, aki 110%-al nyomja, és mind a táplálkozás vonalon, mind  mozgás terén gyakorlatilag kompromisszumok nélkül létezik. Természetesen nem definiálnám magam fehér hollónak. Nyilván én vagyok a tetű a ló szőrében, aki mászkál ide-oda....vagy nem tudom. Életem jelentős részében baromi kövér voltam, ez tény. Sajnos a fiatal éveimben bizony egyáltalán nem látszott, hogy mégcsak az árnyéka is ott lenne mögöttem a helyes életmódra való szándéknak....és a legtöbb esetben nem is volt ott. Aztán persze a szándék megvolt, de hát istenem, az mennyire kevés még!...

De vajon egyáltalán lehetséges megülni a lovat? Most persze nem azokra a szerencsésekre gondolok, akiknek ugye tökmindegy mit és mennyit esznek, mert sosem lesznek túlsúlyosak, hanem a többiekre, ahova én is sorolom magam....Az ember multifunkciós, jó esetben. Értem ezalatt, hogy képesek vagyunk mondjuk egyszerre autót vezetni, gyereknek válaszolni a kérdésre, rágógumiért nyúlni a középkonzolhoz, bekapcsolni az ablaktörlőt, és csendesen mormogva elküldeni melegebb éghajlatra az eléd kikanyarodó idiótát....tehát nyilván az ember az élete során kénytelen összehangoltan létezni, cselekedni, tervezni és kivitelezni a dolgait. És ez a helyes életmódra is fokozottan igaz. Igaz, mert ugyebár nemcsak hogy helyesen kell étkezni, de kell még elég vizet inni, mozogni hozzá, és közben pihenni is. Továbbá ne feledkezzünk meg arról sem, hogy azért az életben van ám még más is. 

Vannak gyerekek/szülők, van elvégzendő munka, vannak tervek, vannak közelgő ünnepek, éshát pláne ahogy öregszünk, van az is, hogy csak egyszer élünk és egyszer csak meghalunk majd. Ki tudja mikor...klasszikust idézve remélem fiatalon halok meg, de minél később. És ugyenezen a pályán halad az a vonat is, ami az infarktus-cukorbetegség-helytelen táplálkozás-mozgásszegény élet- megállóknál áll meg, és az is, ami a fitnesznáci- ünneprontó - elmebeteg ortorexiás- besavanyodott- élet örömét képtelen megtalálni megállóknál. Tudom, hogy az attitűd esszenciális ennél a dolognál....de ugye attitűdöt se boltban vesz az ember, hanem az kialakul. Kialakul a gondolkodásmódból, az életről alkotott elképzelésekből, a célokból, az indulatokból, az érzelmekből, a tapasztalatokból, az élményekből. Persze folyamatosan változik, alakul, fejlődik....de csak lassan s közvetve tudjuk befolyásolni, gyorsan, hirtelen nem lehet. Ahogy elhízni vagy lefogyni sem lehet egyik napról a másikra. Mindkét folyamathoz hosszú időn keresztül fenntartott, célzott viselkedés kell.

Tehát az élet összetett. Megülni a lovat nem könnyű. Sokminden van, amire figyelni kell, és sokminden van, amivel kapcsolatban nagyon könnyű megcsúszni, és hirtelen a ló másik oldalán találni magunkat. Az egész egy kötéltánc, ahol billegni ér, de ha leestél, akkor nagyon nehéz felkapaszkodni a mélyből, és újra megtalálni az egyensúlyt.  És nem leesni megint.

Viszont már maga a helyes életmód kifejezés is elég rugalmas dolog. Mert szerintem kijelenthető, hogy nincs olyan helyes életmód, aminél ne lenne még helyesebb...inkább én valahogy úgy látom, hogy az iránynak kell megegyeznie...nagyjából. De ugye kinek-kinek más a helyzete, mások a körülményei, mások a lehetőségei, és mások a képességei. Nyilván folyamatosan törekszik ezeknek a fejlesztésére, tágítására, dehát lássuk be, én pl. akármilyen faszagyerek is vagyok, sosem lesznek olyan körülményeim, mintha mondjuk megnyerném az itteni lottófőnyereményt, és eurómilliók felett kéne ülnöm, kitalálva, hogy mihez szottyan az úri kedvem....

Tök jó, mert most megint ott vagyok, hogy keresem a válaszokat, de az egy kérdésből lesz ezer, válasz meg sehol, csak ködös, többféleképpen értelmezhető frázisok, elméletek, elképzelések....meg olyan igazságok, amikkel nehéz bármit is kezdeni. Megfoghatatlan, dodonai, örökké változó, minden más által befolyásolás alat álló, kiszámíthatatlan, szeszélyes, és sokismeretlenes egyenletek, aminek a megoldásához ugyan nekikezdhetünk, de igazán megoldani sosem fogjuk. Szerencsés esetben az eredmény használható lesz, talán még jó v agy helyes is....de bizonyítani, levezetni nem tudjuk majd. Ha mégis visszatekintve meg akarjuk majd érteni a folyamatokat, majd lehet hivatkozni az egyediségre, a szerencsére, a tehetségre....vagy a speciális helyzetekre, a balszerencsére, és az adottságokra.....vagy tulajdonképpen bármire...

Konklúzió? Hát igen, kéne valami...azt hiszem, akkor nem rontunk sokat, ha képesek vagyunk mindig önmagunkhoz viszonyulva fejlődni, jobbak lenni, többet tenni...akkor talán feljebb tudunk mászni a ló oldalán, és ha a hátára nem is jutunk fel, de jobb helyzetbe hozhatjuk magunkat. Fehér holló meg amúgy sincs sok, én pl sosem láttam egyet sem még :)

Lassú haladás, avagy túlélési mechanizmusom a gyakorlatban

Nyilván sokan csinálják így, ahogy én....az életem két részre osztható: amikor épp haladok egy cél felé, és amikor lazítok. A kettő között még nem sikerült élhető átmenetet találnom, ahogy erről már sokat írtam ezen a blogon. Próbáltam, de nem ment. Úgy tűnik számomra ez a két alapvető létezésforma van, ezt kell szeretni. A lazítós szakaszok különösebben nem bonyolultak, bár azért ott is kell némi mentáls ráhangolódás, hiszen időről időre felmerül bennem, hogy megéri-e a nagy nemtörődömség a későbbi munkát....de mindg oda lyukadok ki, hogy igen, meg.

Most viszont a másik szakaszról írnék: arról, amikor kitűzök egy célt, és haladok. Már jó esetben. Mert ha így van, nincs is miről agyalni, megy minden ahogy köll. Az agyalós rész ideje akkor jön el, amikor a haladás megáll, vagy lassul. Ilyenkor sarkalatos, hogy hogyan reagálunk. Például egy megadott ritmusú egyenletes fogyás egyszercsak megáll, vagy oly mértékben lelassul, hogy egy palack víz megivása, vagy egy nagydolog már elbillentheti a tendencia irányát. Ilyenkor óriási a kísértés, hogy vagy hagyjuk a francba az egészet, hiszen úgysincs értelme....vagy átessünk a paci túlfelire, és sanyargassuk a testünket....vagy nekiálljunk kifogásokat gyártani, hogy ránk miért nem vonatkoznak az Univerzum törvényei.

Nos, szerintem a helyes út, ahogy általában lenni szokott, az a legnehezebb: a kitartás. A túlélés. Ehhez az kell, hogy először is az ember higgyen magában. Higgyen a céljában, higgyen a módszereiben, és végső soron higgyen a sikereiben. Mert úgy könnyű hinni a sikerben, hogy benne élsz. Akkor nehéz hinni benne, ha a közelében sem vagy. A hit ha megvan, akkor az már fél siker.

A siker másik fele az állhatatos, bulldog-szerű menetelés. Ehhez bizony legalább annyira makacsnak kell lenni, mint egy ír autókereskedőnek....tehát nagyon. Végletesen, irracionálisan, és nevetségesen (ugyeugye petkonolli :)). Makacsul rgaszkodni a már egyébként bevált, bizonyított módszernek, miszerint a számok nem hazudnak...és egyszercsak, ahogy a viharfelhők eloszlanak, és kisüt a nap, egyszercsak meg fog indulni a fogyás megint.

Ezek az én tapasztalataim. Többször átestem már ezen, és nyilván sokszor is át fogok még. Egészen addig, míg valahogy ez is rutinná válik. Egy olyan "lelkigyakorlattá", amit a megfelelő időben elő kell húzni, és bemutatni. 

Tudtam én, hogy nem könnyű ez.  Most már hatodik éve vagyok benne, hogy az elért eredményt meg is kell tartani, és bizony igaz a mondás, miszerint lefogyni sem könnyű, de annak maradni még nehezebb. Az én tanácsom ebben a témában ez: sose kételkedj magadban! Tarts ki a végsőkig, az eredmény nem marad el!

Szolipszizmus kontra mainstream, avagy nem könnyű egyszerre két irányba haladni

Önmagadnak lenni nem könnyű. Úgy értem, hogy nem másoknak megfelelni, nem másvalaki által felállított cél vagy eszme után menni, hanem önmagadba nézni, és mélyen a benned gyökeredző akarás után haladni. Azt írom, nem könnyű, mert mi is az élet? Nem valamiféle barlangban vagyunk egymagunkban, és nem létezik semmi más a saját egónkon kívül. Nem. Alapvetően az ember társas lény, aki igényli mások társaságát, és nem csak azt, hanem mások elismerését, támogatását, barátságát, tiszteletét, szeretetét, stb. Világos tehát, hogy nem mehetünk el a mások, mint fogalom mellett.

Igenis fontos az, hogy mit gondolnak körülöttünk az emberek rólunk. Fontos, hogy mennyire tetszik nekik az, amit csinálunk, képviselünk, akarunk. Motivál, mozgat, ösztönöz...ezerféleképpen megfogalmazhatom, de ugyanarról van szó végig: alapvető vágya az embernek, hogy megfeleljen a társadalmi kimondott és ki nem mondott követelményeknek. Hogy gond nélkül be tudjon illeszkedni abba a közegbe, ahol él. Hogy befogadják, elfogadják, megszeressék, vagy kedveljék, de legalább ne utálják. Ez egy olyan alapvető törekvés, ami sokmindenre képes. Nézzük csak meg a közösségi oldalakat, vagy a politikát. Sokminden szól erről. Azonban az egyediség, a különbözőség, a saját úton járás, az mind ellene megy ennek a nagy közös valaminek, amit társadalomnak hívunk, de írhatnám azt is, hogy mainstream-nek. Mert egy társadalmat a többség jellemez. Amit a több ember akar, az válik valóra. Akire többen szavaznak, az lesz a politikus vezető. Amit sokan szeretnek, az lesz a termék. Amin sokan röhögnek, az lesz a vicces. A piac határozza meg a dolgokat, a piac, aminek a többsége termeli a sok profitot, nem a kisebbség.

Egyszerre kellene tehát a mainstream-be tartozni, de közben úgy, hogy önmagunk legyünk. Egyediek, különlegesek, akik nem a másokra figyelnek, és nem a mások által megszabott keretekbe akarnak belapasszolni, hanem a saját értékrendjükre fókuszálnak, akiket nem tántorít el semmilyen marketing, vagy píár tevékenység.

Önmagunknak lenni. Kurva nehéz.

Saját célokat kitűzni, ami nekünk kell, nekünk jó, speciálisan nekünk kivitelezhető. Ehhez persze meg kell(ene) ismerni magunkat rendesen. Kitapintani a legmélyebb dolgokat. Mit akarok én? Mi mozgat? Miért akarom elérni azt a célt, amit kitűztem? Miért úgy akarom elérni? Hogyan sikerülhet? Hogyan bukhatok el? Mi az, amitől a legjobban félek? Miért félek attól? Hogy akarom legyőzni a félelmemet? Egyáltalán le tudom győzni? Hiszek magamban? Bízok magamban, az erőmben, a képességeimben? Az akaratomban? Ki vagyok én....? Mit akarok a célommal elérni? Hova tartok? 

A kérdések sose fogynak el. Egy viszont biztos: Önmagunk megismerése alapvető kell, hogy legyen. Csak ezen az akadályon átjutva tudjuk sikeresen menedzselni magunkat.

Nyitott szemmel

Közhelyes igazság, hogy meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. Vagy hogy tudni kell örülni, értékelni azt, ami van. A folyamatos önkontroll és a tudatos létezés egyik megvilágosodásának tartom, amikor ezeket az ember valóban átéli, megtapasztalja. Mire gondolok? Arra, hogy amikor mondjuk valaki fogyókúrázik, és napról napra az teszi ki a gondolatai nagy részét, hogy hogyan csinálja - hogy hogyan ne egyen annyit, amennyit kívánna....akkor valahogy az élete részévé válik, pontosabban azzá válhat....az állandó nyavalygás, a drámázás, a mártíromság. Tetszeleghet abban a szerepben, aki szenved, aki folyamatosan csak küzd, és egy harc az élete. Plána ha nem olyan sikeres a fogyása, hogy elég látványos legyen ahhoz, hogy ne tűnjön szélmalomharcnak a folyamat. 

Közben szép lassan elmegy olyanok mellett, hogy normalizálódik a széklete, nem puffad fel, tud aludni, nem fáj a gyomra, nem izzad mint a ló, eltűnik a reflux, kevesebbet fáj a feje, stb. Annyira csak a negatív oldalra koncentrál, hogy nem veszi észre a pozitív változásokat. Szerintem ezen nagymértékben segíteni tud, ha tudatos kontrollt gyakorlunk. Ha esetleg a kontroll nem annyira működik, akkor az is nagy rádöbbenés tud lenni, amikor egy-egy alkalommal félretesszük a diétát, és "leszaromnap"-ot tartunk. Érdekes módon abban a pillanatban előmásznak azok a fentebb felsorolt dolgok, amiknek a hiánya addig oly megszokottá vált. Hát igen, a jót könnyű megszokni, olyannyira az, hogy sokszor hajlamosak vagyunk meg is feledkezni róla. Érdemes tehát tudatosítani magunkban mindazt, ami jobb, ami több, ami értékelhetőbb azóta, hogy életmódot váltottunk, vagy azóta, hogy próbálkozunk.

Én szerencsés helyzetben voltam, mert elkerült a cukorbetegség, nem volt refluxom, aranyerem, ....mondjuk magas volt valamennyire a vérnyomásom, de mivel orvoshoz sosem jártam, így nem tudom, hogy keringésileg mi újság volt, mindenesetre érezhető problémám ezen a téren sem volt. Volt viszont nehézségem bőven....először is rengeteget ittam és izzadtam. Éjjel elfogyott egy üveg ásványvíz. A mozgás nehezemre esett. Igyekeztem azért, például tekergettem a szobabringát lelkesen (napi 25-30 percet bírtam mindössze), meg a srácokkal ha tehettem együtt fociztunk, túráztunk, ilyesmi. De a közelében nem jártam annak, hogy igazi biciklivel többtíz kilométert tegyek meg. A közelében nem jártam annak, hogy hegynek felfelé lefussam a saját 10-14 éves, kisportolt kölykeimet. Vagy hogy egyenrangú partnere legyek egy edzés folyamán a 20 éves, atletizáló, millió érmet begyűjtő kigyúrt nagyfiamnak. Igazából már azért megszenvedtem, hogy felsétáljak a faluközpontba a szerelőhöz, ha kész lett az autóm.

De talán a legpozitívabb változás a középszerűségbe való beleillés lett. Hogy nem bámultak meg a kisgyerekek, hogy nem kellett speciális boltba járni ruhát venni, hogy nem bélyegeztek meg lépten nyomon szóval vagy tettel. Azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb élmény. Aztán ahogy a mondás is tartja, minden skoda három napig tart, szóval könnyen meg lehet ám szokni mindazt a jót, ami a nagy súly elvesztésével jár, és ha nem emlékeztetném magam soha, akkor simán lehet, hogy nehezebb lenne az ösvényen maradni.

Szóval az életmódváltás maga nemcsak azt jelenti, hogy máshogyan étkezünk, máshogyan mozgunk, Máshogyan kell gondolkodni is. Tudatosan kell fókuszálni mindarra, ami jó, ami előrébb visz, ami érték, ami pozitív, és arccal ebbe az irányba nézve menni előre. Ezt is jelenti, ebben biztos vagyok. Az úton maradni nagyon nem könnyű, és meggyőződésem, hogy csak akkor sikerül, ha a fizikai változtatások mellett mentálisan is fejlesztjük magunkat.

Önbecsülés

Egyszer valahol olvastam, hogy ha azt várjuk bárkitől, hogy szeressen, első körben saját magunkat kell megtanulni szeretni, hiszen hogyan is gondolnánk, hogy majd más megbecsül, ha saját magunkat sem becsüljük eléggé. Ha magadat besorolod valahová, az látszik rajtad, és a környezeted is oda sorol majd, ahova magadat tetted.

Azt hiszem, hogy ezt a módszert tanítják is itt-ott, de nem igazán úgy, ahogy az nekem szimpatikus lenne. Mert az önbecsülés az fontos, és szükséges dolog, ahogy az is, hogy higgyünk magunkban, értékeljük magunkat sokra....de mindez nem egyenlő azzal, hogy legyünk beképzeltek, arrogánsak, tapossunk át másokon, csakhogy mi előrébb jussunk.

Talán az egész dologban az egyensúly a lényeg. Meg kell találni a középutat. Hiszek abban, hogy tarthatom magamat anélkül is nagyra, hogy közben másokat emiatt tartanék kicsire. Hiszek abban, hogy előbbre tudok jutni úgy is, hogy nem gázolok át másokon, hanem egymást segítve haladunk. Hiszek abban, hogy nem attól leszek én okosabb, hogy a másik hülyébb.

Tény, hogy ehhez kell egyfajta dialektikus gondolkodásmód, ami túlmutat az önzésen. Fontos, hogy hogyan tekintek magamra. Saját magamat ítélem meg vagy -el, és másokhoz is úgy viszonyulok, amilyen állapotban hagytam magam. Én ebben hiszek nagyon, a tudatos önépítésben. Változtatni akarok az életmódomon? Hajrá, kiváló alkalom, hogy egy mozdulattal kisöpörjem a padlást, és hamár rendrakás, akkor el is időzhetek azon, hogy mi újság az önértékelés terén.

Saját tapasztalat, hogy amin tudok változtatni, annak érdemes nekimenni, de ha valamin nem tudok változtatni, akkor a hozzáállásomon kell. Az öreg svéd tengerész ima is azt kéri, hogy amihez nincs erőm megváltoztatni legyen erőm elfogadni. Elfogadni, vagyis a hozzáállásomat megváltoztatni. Az élet nem egy érem, aminek két oldala van. Minden ember egy külön világ, ezer oldallal legalább. Mindig van olyan, amit érdemes kihangsúlyozni, amibe bele lehet kapaszkodni, ami egyértelműen az erény kategóriába tartozik, amire büszkék lehetünk, ami vihet előre. Ezt kell(ene) mindenkinek megtalálnia önmagában, és erre figyelve kiépíteni a saját önbecsülését.

Persze nem könnyű, pláne, hogy nagyrészben hozott anyagból kell dolgoznunk. Mindenki jön valahonnan, és van valahol, és rendelkezik egy jó adag olyan körülménnyel, amik vagy segítenek ebben, vagy nem. Inkább nem, általában. Mindenesetre ritka az olyan extrém túlsúlyos, akinek van elég önbecsülése. A társadalom pedig csak rátesz egy lapáttal. Én mindig kövér gyerek voltam, és mindig ki voltam közösítve, csúfolva a többiek által. A szüleim segíthettek volna, de ilyenkor én megfigyeltem, hogy sokszor pont az ellenkezője történik: nem abba az irányba mennek el a szülők, hogy a gyereket lefogyasszák, hanem elkezdik kompenzálni. Hogy mivel...? Hát, a kedvébe járnak... ha szeret enni a drága, akkor főzünk-sütünk neki sok finomságot. Hagy örüljön...Ha szülő hosszú távon akar jót, és a gyereknek, nem magának, akkor nem így cselekszik. Akkor és ott persze jó érzés, hogy örömet okozok a gyereknek, aki boldogan elfogyasztja a finomságot, plusz megvan az a "különleges" kapcsolat a szülő és a gyerek között, aminek köszönhetően a szülő úgy érzi, ő is különleges, hiszen a gyerek nem a barátokat választja, hanem őt. Nem a haverokkal lóg kint a grundon, hanem otthon ül, és eszik. Pedig pont hogy nem így kéne....

Elkanyarodtam kicsit....érintett vagyok, velem valahogy így volt....

Szóval én azt tanácsolom mindenkinek, aki életmódváltásra készül, hogy söpörje ki a múltat és gondolja újra - becsülje sokra magát.

Sodródók és életutak

Tulajdonképpen akárhányszor futok neki, mindig arra jutok, hogy az életmódváltás sikere azon múlik, hogy az ember mennyire tudja motiválni magát. És talán az is közrejátszik abban, hogy nincs doktrína, ami ráhúzható egységesen mindenkire, mert mindenki más és más. Mindenkit más motivál, és máshogy motivál. Én nem tudom megmondani senkinek, hogy hol van az a pont, amitől bekattan. Persze ezek a szavak annyira sokszor elhangzanak, hogy olyanok, mintha üres jelszavak lennének, ami mögött nincs tartalom. Pedig van....

Az embereknek van egy életútjuk. Jönnek valahonnan és tartanak valahová. Egy részük ezzel tisztában van, másik részük nem. Azt hiszem ők azok, akik sodródnak, és megsértődve veszik tudomásul, hogy az élet tengere úgy dobálja őket, ahogy épp a szél fújja a hullámokat. Azok viszont, akik fel-, meg-, be-, elismerik az életútjukat, azoknak esélyük van arra, hogy befolyásolják azt. A befolyásoláshoz viszont meg kell találni azt a pontot, ami képessé teszi az embert arra, hogy a szándékának alárendelje a testét, illetve az evés utáni vágyakozást.

Lehet hogy ágyúval lövök verébre ezzel az életút-elképzeléssel, de komolyan így gondolom. A sodródó ember csak kapkopdja a fejét, és nem érti, mi miért történik. Csak azt tudja, hogy ő akar valamit, de nem sikerül elérnie. Ezeknek a sodródóknak meg kéne állni, és végiggondolni a saját életútjukat. Megérteni azt, hogy mindig van valami amit tehetünk azért, hogy közelebb kerüljünk a célhoz. Még akkor is, ha sosem érjük el.

Mindig, mindennél van jobb és rosszabb is. Attitűd kérdése, hogy az ember melyik irányba néz, és hogyan. Lehet előre nézni pozitívan is, ezt hívhatjuk mondjuk ambíciózusságnak, eltökéltségnek...hogy valaki előrébb akar jutni, igyekszik megtenni azt, ami telik tőle. Ha nem tudja, mit kell tennie, törekszik arra, hogy megtudja, és megléphesse. Ezek az emberek nem gyűlölettel néznek előre. Nem irigységgel, nem utálattal....mert úgy is lehet előre tekinteni, hogy közben  tele van az ember negatív hullámokkal.

Akik viszont hátrafelé néznek, azok nehezen fognak előrébb jutni. Ők azok, akik saját maguknál alacsonyabb színvonalon élő emberek között érzik jól magukat. Nem baj, ha én kövér vagyok, mert XY, a legjobb barátnőm viszont még kövérebb. Nekem nincs sok pénzem, de XY-nak még ennyi sincs. És így tovább.

Őszintén hiszem, hogy meg kell értenünk, hogy hol a helyünk a világban, és meg kell értenünk, hogy hová tartunk, és meg kell értenünk, hogy nekünk kell megtenni dolgokat, hogy közelebb jussunk a célunkhoz. Nem könnyű szembenézni a helyünkkel a világban....a kudarcainkkal, a problémáinkkal. De muszáj megtenni, mert egy sikeres életmódváltáshoz rendbe kell tenni az életünket. 

Könnyű okosság, nehéz döntések

A felszínen mindig az extrém ultra okos mondások vannak. Az ideális testsúlyhoz mi kell? Helyes táplálkozás, mértékletesség, testmozgás, stresszmentesség, pihenés, alvás, víz,...hú tényleg? És mi van a lényeggel? Oké, a víz egyértelmű, mindenki megihat napi két liter vizet, ez tényleg csak odafigyelés. A stresszmentesség-alvás-pihenés már más tészta, ahogy a helyes táplálkozás, vagy a mértékletesség is. Nem lehet csak úgy odavágni, hogy hát ez kell.

A legtöbb államrend jogrendszerében megfigyelhető szerintem, hogy tulajdonképpen egy ravaszul megfogalmazott törvénykönyv biztosít egy nagy kiterjedésű, pókhálószerű rendszert. Tele vannak a törvénykönyvek olyan kifejezésekkel, amiket akár egymásnak ellentmondóan is lehet értelmezni. Ki milyen jó szakember, ki hogy értelmezi a törvény betűjét....van aki a szálon marad, van, aki lezuhan, mert lukra fut. Valahogy én így látom ezt a témát is.

Helyes táplálkozás? Aha....mit is jelent? Fehér kenyér helyett barna? Margarin helyett vaj? Olaj helyett kókuszzsír? Kóla helyett gyümölcslé? Buza helyett zab? Csipsz helyett aszalt gyümölcs, ropi helyett olajos magok? Sorolhatnám sokáig.....első körben érdemes lenne azt megvizsgálni, hogy mi a helyes, és mi a helytelen? Mitől lesz valami egészséges, és mitől egészségtelen? Aztán tisztába kéne jönni, azzal, hogyha a helytelen ételt helyesre cseréljük, attól nem biztos, hogy súlyt vesztünk. Sőt.

Na és a mérték? "Mértékünk a vödör, úgy iszunk...."....gyerekkoromban hallottam valahol ezt valami mulatós-zenében.... Kinek mi a mérték? Egy pohár, egy tányér, egy tál, egy adag...? Mind-mind gumiszerűen alakítható fogalmak. A felhasználónak KELL eldöntenie, hogyan értelmezi.

És erről már keveset tudni. Hogy hogyan döntsünk? Okosat olvasni nem nehéz, de az ember full egyedül van, amikor egy adott helyzetben, akkor és ott kell eldöntenie, hogy akkor mi a mérték, és mi a jó? A döntéshez mi kell? Rengeteg információ, tapasztalat, és öntudatosság. Erő, elszántság, stb.blablabla....ismeri mindenki szöveget.

De hogyan? Az is egy sokszor hangoztatott közhely, hogy minden ember egyedi. Vagyis mást jelentenek mindenki számára ezek a fogalmak, hogy mérték, meg adag....meg még az is, hogy mi a jó, és mi a rossz. De hogyan fogjuk tudni, hogy nekünk egyedileg mi kell? Nos, az biztos, hogy nem az aktuális női magazinból, vagy egy internetes oldalból. Csakis a saját életünkből. A saját sikereinkből, kudarcainkból, álmainkból, terveinkből....csak ezekből tudunk motiváló pontokat alkotni magunknak. Hitelesen semmi másból nem. Szerintem. 

Lát-e aki lát...?

Két dolog miatt is nehezemre esik a posztolás mostanság. Egyrészt a jelen életemben, környezetemben történtek olyan dolgok, amik lefoglalnak agyilag eléggé komoly mértékben....másrészt a laptopom elhalálozott :-( úgyhogy momentán a feleségem gépéről írok...addig, amíg nem szerzek be egy újat magamnak. Namost ugyebár aki írogat sokat, az tudja, hogy az ember hozzászokik a saját billentyűzetéhez, és egy másik gép olyan szokatlan tud lenni, hogy ihaj. Na ennyit a nyavalygásról.

Az jár a fejemben mostanság, vajon mennyire azt látjuk magunk körül, amit látni akarunk, vagy mennyire azt, ami van igazából? Vagy mennyire azt, amit mások akarnak láttatni önmagunkkal? Itt Írországban nemigazán jellemző, hogy túl sok helyen beszerezhetőek lennének a speciális élelmiszerek. Egy egyszerű eritrit már problémás, nem beszélve a konjac lisztről és a többi reformcuccról. Ugyanakkor például nyílgyökérliszt simán kapható a tescóban.

De mit is tudnak ezek a szuper cuccok? A cukorpótlókat hagyjuk most, én a többi hetvennyolcmillióféle extra lisztre, őrleményre, anyagra gondolok. Az ember elkezd érdeklődni, utanájár, utánaolvas, kipróbál, tesztel, tanul....aztán egyszercsak ott találja magát a nullkalóriás olajspré meg a nullkalóriás lekvár, csokiszósz, stb mellett...NULLKALÓRIÁS....mi van??

Ha nincs benne kalória, akkor mi van benne? Olyasmi, ami az emberi test számára nem jelent energiát, azaz nem táplálék. Ilyen alapon ehetnénk műanyag tipliket is, vagy nikecell-t. Ami kalória, az energia, és az energiára van szüksége a testünknek az életben maradáshoz. Azt hiszem, ezekben a szuperkajákban elég közösnek tűnik, hogy egyben "super-processed" is mind. Az pedig nem biztos hogy jó.

Hol van a határ a biznisz és az egészséges életmód között...egyáltalán van olyan, hogy ennek a két dolognak határa? Az egészséges életmód mindenkinek az egyéni döntése, még pontosabban sok-sok kis döntés sorozata. Ezeket a döntéseket meghozni több szempontból sem könnyű, de úgy gondolom, hogy azok, akik ebben az "üzletágban" jelen vannak, azok között kevés olyan van, aki nem használja ki az emberek hiszékenységét, vagy elkeseredettségét, vagy kiszolgáltatottságát.

Persze mit rugózok ezen, a világ ilyen. Miért pont ez a terület ne lenne ilyen mocskos és önző? Talán nem is baj. Talán inkább ott a baj, hogy a "versenyfutás a még több pénzért" című világméretű hajszában nehéz megállni, és elgondolkodni. És számolni. Józan, paraszti ésszel. Logikusan, ésszerűen. Mert ha egyre többen tennének így, lassan úgy érzem, ez a piac megtisztulna. De lehet, hogy utópia az egész....végtére is idealista voltam világéletemben.

Vándor, merre visz az utad? - avagy az öröm arcai

Közismert, hogy az evés, illetve annak a hiánya több irányba is befolyásolhatja az ember hangulatát. Ha éhezek, ingerültebb lehetek, alacsonyabb a küszöb. Ha tartósan kevesebbet eszem, mint amennyit szeretnék, depressziós, rosszkedvű, életunt és apatikus érzések keríthetnek a hatalmukba. Ez hatással van egyrészt a környezetemre, másrészt saját magamra is. Kialakulhat egyfajta örvény...kettős örvény méghozzá. Egyfelől a környezetemre is ráragaszthatom a hangulatom, akik visszahathatnak rám, másfelől saját magam is lejjebb húzhatom önmagam. A rosszkedv, akárcsak a jó, ragadós. Ha vannak körülöttem olyan emberek, akik szeretnek, akkor ők nyilván rosszabbul fogják érezni magukat, ha azt látják, hogy én nem vagyok happy. Következésképp ők sem lesznek happy-k. Ugyanígy ha én rossz hangulatban vagyok, attól az élet nem áll meg, a történések bekövetkeznek, a feladatokat el kell végezni. Mire gondolok? Hát fel kell kelni reggel, meg kell csinálni a gyerek/eknek a tízórait, noszogatni kell őket, hogy öltözzenek, tegyék a dolgukat...be kell menni a munkahelyre, meg kell felelni az elvárásoknak, stb. Ha mindez az életnek nevezett massza úgy jön az embernek, hogy eleve rosszkedvű, akkor ez is csak tovább ronthatja a helyzetet.

Nekem évekbe tellett, mire felismertem azt, hogy ezt a dolgot tudatosan is képes vagyok befolyásolni. Mert hogy lehet befolyásolni, az OK, azt mindenki tudja....(de ahogy azt is tudja mindenki, hogy az ételeknek meg lehet számolni a kalóriaértékét, CH tartalmát, zsírtartalmát, stb, mégis kevesen képesek rá a mindennapokban)...de hogy ténylegesen tudatosan irányíthatom ezt is - legalábbis valamennyire.

Nem azt mondom, hogy full controll-t lehet alkalmazni az érzéseink felett....nem. Hanem azt mondom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy túl sokszor kiengedjük az irányítást a kezünkből. Végtére is a mi döntésünk, hogy hogy érezzük magunkat. A döntéseinket pedig tudatosan tudjuk meghozni. Aki nem hiszi, járjon utána. Többször teszteltem már ezt....függetlenül az adott érzelmi állapottól, érdemes odafigyelni arra, hogy tudatosan kora reggeltől kezdve lefekvésig, ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy örömöt mutatunk. Hülye kis apróságok. Reggel mikor felkelünk, és üdvözöljük a családtagjainkat, akkor tesszük ezt mosolyogva. Ugyanígy a triviális helyzeteknél, mint például vásárláskor a pénztárban ülő hölgy rám néz, és bemondja az összeget, én pedig átnyújtom a pénzt, vagy a kártyát. Egy rövid időre szemkontaktus jön létre. Érdemes megfigyelni, mi történik, ha tesszük ezt faarccal, vagy mosolyogva. Szinte tapintható, mennyire képesek vagyunk átadni az érzéseinket, hangulatainkat, még vadidegeneknek is.Még telefonon át is érezhető, ha valaki jókedvűen beszél...más a hangja, élvezetesebb vele a társalgás. 

Sajnos sokunkban túlságosan nagy mértékben társul az evéshez az öröm és az elégedettség érzése. Nem tudom, nyilván a génjeinkben hordozzuk a dolgot, hiszen nagyon régen az életbenmaradást jelentette az evés vagy a nem evés. Ma már azonban más a helyzet, és nem baj, ha rá tudunk segíteni némi agymunkával is, hogy az életben az evésen kívüli örömöket is meglássuk, illetve hogy ne hagyjuk, hogy az evéssel párosuló öröm kisajátítsa a pozícióját a sokféle öröm között.

Annak idején, mikor belevágtunk ebbe a dologba a feleségemmel, érdekes volt az első alkalom, amikor valahogy úgy alakult, hogy pizzát akartak a gyerekek aznapra ebédre vagy vacsira. A legelső reakciónk az volt, hogy na nemár...ha csak elképzeltem a sülő pizza illatát, már attól szinte rosszul voltam. Aztán rögtön utána jött az evidens kérdés: de miért ne ehetne a gyerekem pizzát? Azért mert én fogyózok? Az az én dolgom, hogy mit eszek és mit nem. De az is az én dolgom, hogy a gyerekemről úgy gondoskodjak, hogy boldog legyen. Szeretik a pizzát (ki nem? LOL). Persze megvettük a pizzákat, és meg is sütöttük, és felvágtuk, és kiraktuk az asztalra, és mi nem ettünk belőle egy szeletet sem. Még másnap reggel sem, amikor a meghagyott szeleteket fájó szívvel a kukába dobtuk. Ez volt a legelső alkalom. Azóta persze átestem/tünk pár dolgon, és ma már röhögve sütök-főzök a srácoknak, és azt hiszem, már nem okoz hangulatesést. Ellenben jó érzés az, hogy egyrészt erre képes vagyok, másrészt hogy látom, ahogy jóízűen elfogyasztják.

De annak ellenére, amilyen kis egyszerű dologról van szó, bizony nagyon mélyen tud szántani. Elgondolkodik az ember, honnan jött, merre tart, mit akar az élettől, mit tesz érte, hogy elérje, mik a céljai, minek örül igazán. Mi az ami fontos, és mi az ami nem. Mi az ami rólunk szól, és mi az, ami másról vagy másokról. Mennyire vagyunk önzők a mindennapokban, mennyire szól egy adott döntés rólunk, vagy inkább azokról, akikről azt mondjuk, hogy nekik szól? Klasszikus példa az apuka esete, aki három állásban dolgozik és alig van otthon, azt mondván, teszi mindezt azért, hogy a gyerekének mindene meglegyen. Csakhogy igazából nem a gyerek, hanem ő az, aki hajtja a pénzt, akinek fontos, hogy milyen autóban ül, milyen telefonja van, milyen házban lakik, milyen ruhákat vesz fel, és mit tesz az asztalra. A kisgyerek nagy ívben tesz a legtöbb ilyenre. Ellenben boldog attól, ha apuka leül és játszik vele. Vagy csak ott van, és hozzá tud bújni, ha olyanja van. A gyereket általában nem érdekli, van-e a vajas kenyéren sonka. Vagy hogy milyen embléma van az autó elején. Vagy hogy van-e egyáltalán autója a családnak. Sőt, a legtöbb mai kisgyereknek élményszámba megy a tömegközlekedésben való részvétel. Csakhogy mi szülők vagyunk azok, akik ezeket az előbb felsorolt dolgokat fontosnak tartjuk. Ilyenkor az ember hajlamos a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.

Egy biztos: Az örömnek sok arca van. Meg kell látni őket. Meg kell látni, hogy egy-egy napunk, egy-egy óránk a hangulatunk által van besorolva. De az élet nem tart örökké, nem áll meg, továbbá nem vár senkire. Ha engedjük elharapózni a sötét érzéseket, akkor visszavonhatatlanul elszalad mellettünk. És mégcsak nem is lassít.

...izé...

..."agyalgós" post következik, előre szólok...a Damoklész kardjához hasonlatos fejtegetéseket nem kedvelők bele se kezdjenek :D:D

Azon gondolkodtam, meddig terjed az egyszeri ember felelőssége önmagával kapcsolatban....Úgy értem, hogy adott egy ember, aki kövér, akkor vajon milyen fokozatai vannak az ő felelősségnek a kövérség tényében. Máshogy megfogalmazva: tehet ő arról, hogy kövér? És ha igen, vajon merre tovább?

Ez egy lényeges kérdés. Mert első körben persze könnyű rávágni, hogy hámáhogyne tehetne arról, hogy kövér...minek eszik annyit? Ami akár igaz is lehet, de jellemzően ezt azok emlegetik ebben a formában, akik nem azért nem kövérek, mert annyira odafigyelnek arra, mit esznek és mit mozognak hozzá, hanem mert szerencsés alkatúak. Szóval ha hátrébb lépünk kicsit, és a fa mögött megkeressük az erdőt, akkor ugye látszik, hogy ez a probléma nem csak ennyiből áll.

Ugyanis a szerencsétlen nyomorult egyszeri ember ugyebár nem orvos, továbbá nem gasztro-enterológus, nem pszcihiáter (legfeljebb -pata...de az más tészta), legfőképpen nem dietetikus, vagy táplálkozásszakértő. Szóval egyszeri emberünk "csak" része a társadalomnak. Egy darab fogyasztó emberi lény, aki tételezzük fel, hogy megteszi mindazt, amit a társadalom elvár tőle: dolgozik, családja van, tévét néz, gyereket nevel, mittudomén. Mondhatjuk úgy is, hogy teszi a dolgát.

Ha abból indulok ki, hogy egy szép reggelen ráeszmél, hogy ajjaj, kövér vagyok, le kéne fogynom, akkor itt jön a baj: mert bárhova fordul, mindenhonnan más áramlik szegény feje felé, amit kapkodhat a nyomorult, mert mivel (ahogy az előbb rámutattam) nem szakember...továbbá nincs végtelen ideje, energiája, pénze, hogy tanuljon, nyomozzon, kiderítsen....ezért mindössze a sötétben tud tapogatózni.

Egyen kevesebbet, de ne túl keveset. Ne egyen, táplálkozzon fénnyel. Igyon ecetet, meg búzafűlevet. Ne egyen mást, csak húst meg magokat. Egyen egyik napon ezt, a másikon azt. Ne egyen húst. Ne egyen egész nap, csak este, de sokat. Ne egyen este hat után.

Kilencvennapos, szétválasztó, paleo, vega, vegán, atkins, CH, és még lehetne sorolni hosszan. Vajon az egyszeri ember honnan tudja, neki melyik irányba kell menni? Az egyszeri emberünk befolyásolható, így hol ebbe hisz, hol abba, mikor éppen mit hall. Szomszéd Mari néni a kilencvennapossal fogyott le, a sógor Béla az Atkins-re esküszik, a kolléganő- Zsuzsika meg paleózik ezerrel. Most akkor melyik a jó?

Klassszikusan persze ebbe is belekap, abba is, aztán konstatálja, hogy ááá, úgysem működik ez az egész....inkább hagyja az egészet a fenébe..A mozgással is az a baja, hogy bizony nehéz megemelni a hátsóját. A kövér embernek nehezére esik a mozgás, ráadásul az aerob mozgás, ami igazán segítene, az sok esetben nem is tesz jót, hiszen megterhelheti az ízületeket és a csontokat.

Tehát nem ritka, hogy az ember ott áll megzavarodva, megsértődve a világra, tanácstalanul, gyengén, és persze mi más lehetne a folyomány, mint a továbbebés. Ördögi kör.

Képzeljünk el egy sövény-labirintust. Ami kusza, kissmerhetetlen, reménytelenül hosszú és bonyolult. Ez lenne mindaz a katyvasz, ami ömlink ránk a médiából életmód-témában. És akkor gondoljunk arra, hogy a sövény mindössze egy méter magas. Ha vesszük a fáradtságot, hogy feltápászkodjunk, akkor meg fogjuk látni a lényeget. El fogunk látni a sok süket duma fölött.

Az emberi test energiát éget el. Az energia mértékegysége a kalória. Nincs semmi más, ami csak megközelítené fontosságban azt, hogy mennyi energiát adunk a testünknek. Lehet az autómon tükörradiál vagy szuper gumi, lehet egy kerekeken gördülő bódé vagy egy 0,2c légellenállású csodajárgány....de akkor is üzemanyag kell bele, hogy menjen. Az emberi test üzemanyaga az étel, az étel által hordozott energia mértékegysége pedig a kalória. Ezért fontosabb minden másnál az elfogyasztott kalória mennyisége.

Ha létezik titok, akkor az az, hogy nincs titok. Megdöbbentően primitív számok vannak, egyszerű, egyismeretes egyenletek. Ha ezekhez igazodunk, akkor nem kell a labirintusban bolyongani. Ugyanis ha egyszerűen kevesebb kalóriát adunk a testünknek, mint amekkorát az eléget a nap folyamán, akkor ott keletkezik egy rés, és az így fellépő energiszükségletet a testünkből fogja pótolni. Ez a lényeg. Ezt már elmondták nagyon sokan, sok helyen, sokszor. Én is itt a blogon. Csak esetleg ez a dolog is egynek tűnik a sok divathóbort között, pedig nem az.

És most visszakanyarodok a felelősséghez. Az egyszeri ember úgy tűnik jogosan csóválja a fejét, hogy hát kérem, márpedig ő nem tud kiigazodni a sok tuti módszer között. Dehogy még számolgassa a kalóriákat is, meg mérje meg az ételt, amiből főz? Ugyan már, ki hallott olyat? Nameghogy nem ehetem meg félúton reggel munkába menet a három kakóscsigámat? Nemááá...az nekem kell, arra szükségem van, azt nem hagyom elvenni....

Önkéntelenül eszembe jut az öltönyös ember a hetes béemvében, aki beáll a meki-parkolóba, és mivel a rádió meg a tévé azt harsogja, hogy válság van, és minden centet meg kell fogni, egy meg kétcentesekben kifizetni a bigmekjét. És igen büszke magára, hogy a mittudoménhány eurót kicentezte. Mert akkor ő spórolt. De nem baj, hogy havi 500 eurót törleszt az autójára, vagy hogy lusta otthon főzni....ezekből nem enged, jottányit sem. Nem cseréli le a kétéves hetes bömöst egy 8 évesre, mert azzal 500 eurónyit spórolna. Nem áll neki főzni a családnak, és így tovább. Ő ott akar spórolni, hogy kiborítja az aprópénzt a bukszájából a pultra. És baromi büszke magára.

Valami ilyesmit látok a fogyás témájában is. Sajnos az emberek többsége nem vágja le a lényeget. Nem érti, hogy úgy soha az életben nem fog lefogyni, hogy nem tesz semmi olyat érte, ami igazán lényeges. Hogy nem akar áldozatot hozni. Igen, nehéz felemelni a hátsómat. Igen, kellemetlen leizzadni a szobabringán, és elzsibbad az ember popsija. Igen, szar dolog korábban felkelni, és kimenni futni egyet a parkba. Depláne ha még esik is az eső. Jogos, tényleg ezek nagyon kellemetlen dolgok. De másképpen nem fog menni. Úgy senki sem fog lefogyni, hogy nem neged a kakaóscsigájából. Hogy még el sem kezdi a fogyást, de már felmentést ad magának, felsorakoztatva egy hegynyi kamu kifogást. Azt kell megérteni az embereknek, hogy nincs duma, igenis fel kell adni dolgokat az eddigi életmódból. Csak akkor lesz eredmény. Hiába szeretem a tarját, meg a pacalpörköltöt, és hiába gőzölög az asztalon a frissen kisült pizza. Nemet kell rá mondani. Ha ez nem megy, akkor nem lesz eredmény. Mindenkinek mélyen magába kell néznie, és szembefordulnia a kényelmes önmagával.

Hangsúlyozom, a súlyosan elhízott emberekről beszélek, akiknek szükségük van a fogyásra. Nem igényük, mert a kigondolt 52 kiló helyett 55 kilósak. Hanem szükségük. Ha úgy tetszik, egészségügyileg elő van írva a fogyás. Róluk beszélek. Ezekben az esetekben igenis van felelősség. Különösképpen akkor, ha család is áll az egyszeri emberünk mögött, mellett...mert akkor hiába mondjuk, hogy mit nekem, ha levágják a lábam....mert ha tolószékbe kerülök, azzal a környezetem életét és nem kicsit meg tudom keseríteni. Azt gondolom azoknak az embereknek, akik ebbe a körbe tartoznak, félre kell tenni minden sallangot, minden kifogást, minden mentséget....és fel kell tápászkodni, és el kell indulniuk. Vannak...vagyunk páran, akik megmutattuk, hogy ez lehetséges. És itt vagyunk, pusztába kiáltjuk hogy gyertek, segítek, csináljuk együtt...de sajnos sokszor mi esünk pofára, mert nem kíváncsiak az emberek az olyan beszédre, ami kíméletlenül bánik a dédelgetett kényelmükkel. 

A számok ereje és a stratégia

Ez egy lelkizős-agyalgós-boncolgatós poszt lesz. Érdekes átalakuláson mentem át az elmúlt években, és most kivételesen nem a fogyásra gondolok...nem a fizikai változásra, hanem a lelkire. Ha meg kéne határoznom, melyik tulajdonságomat tartom a legrosszabbnak, azt hiszem a türelmetlenséget mondnám...és rögtön kijavítanám, hogy nem a legrosszabb, hanem az, ahol a legtöbb fejlődést mutattam és mutatok a régi önmagamhoz képest.

A türelem egy tengelyen mozog a kitartással, az állóképességgel, az állhatatossággal, és a makacssággal, az eltökéltséggel....és még hosszan sorolhatnám, hiszen a magyar nyelv csodálatosan gazdag. A lényeg, hogy a durván elhízott embereknek meglehet, hogy talán ebből van a legnagyobb hiányuk. Mert ebből kell, hogy nagyon sok legyen. A legfontosabb lépés mindig az első, de azt sokszor képesek vagyunk meglépni. De az utat végigjárni.....ahhoz sok lépés kell. Nagyon sok. És az egész folyamatban talán az a legridegebb, hogy türelmesnek kell lenni, még akkor is, amikor nincs igazság a földön.

Ilyenkor azt hiszem, joggal írhatom, hogy a számokhoz lehet menekülni....elmondom, miért. Az simán lehet, hogy egy adott rövid (értsd pár nap, vagy egy hét) intervallum alatt valamiért nem alakul az elvárásoknak megfelelően a folyamat. Ebben lehet sokminden. Olyan is, amire hatással vagyunk, olyan is, amire nem. Olyan is, amiről tehetünk, olyan is, amiről nem. Bioritmus, betegség, holdfázis...mittudomén. De ha a nagy számok törvényéhez menekülünk, és elfelejtjük a rövid távot....akkor kiegyenesedik a görbe. Mindig. Tapasztalatból mondom. 

Ezért kell minden életmódváltásnak stratégiai tervekkel rendelkezni. Hosszú távú, minden körülmények között, tág határokon belül, de kontrollált keretek között tartható menetrenddel. Akkor nincs az az Isten, hogy ne sikerüljön. De ehhez mindazok a tulajdonságok, amiket említettem odafent....kellenek. Az elszántság, a kitartás, a türelem, stb.

Az a baj, hogy aki megáll, és visszaszalad az útról, annak egyre és egyre nehezebb lesz újra elindulni, és még nehezebb újra elhinni azt, hogy sikerülni fog. Elméletben egyszerű a dolog. Olyan stratégia kell, ami kivitelezhető. Ilyet csak akkor tudunk felépíteni, ha ismerjük magunkat. A lelkünket....a jellemünket, az egyéniségünket, az életfilozófiánkat....a gyenge pontjainkat, a hibáinkat, és persze az étkezési, életvezetési szokásainkat. Az igényeinket és a szükségleteinket. A vágyainkat, a bűneinket, MINDENT. 

Ezért aztán azt hiszem minden fogyókúrás-diétás-életmódváltós projekt legelsősorban önismereti tréning. Önmagunkkal kell egyenesbe jönni. Önmagunkat kell megismerni, feltérképezni, kielemezni, dokumentálni, majd megtervezni, véghezvinni, és szabályozni. Kétféle ember létezik. Aki elhiszi, hogy képes rá, és aki nem. Mert a képesség szerintem mindenkiben benne van.

Állapot üzemmód

Sokan futnak/bicikliznek úgy, hogy közben zenét hallgatnak. Az idősebb gyerekeim is sokszor javasolták nekem, hogy bringázás közben hallgassak zenét, mert az tök jó. Én viszont nem szoktam. Lehet, hogy jó...depláne, hogy alapvetően szeretem a zenét, és a ritmus sokat segíthet a tempó tartásában...de akkor sem. Azt hiszem azért, mert az ilyen alkalmakkor elmerülök a gondolataimban. Meg ráadásul úgy gondolom, szükség van a füleim szabad kapacitására, hogy halljam a világot körülöttem...nekem ez valahogy kell....tudom, öreg krumplipüré vagyok :) Vállalom....:)

Most párhuzamot fogok vonni a kerékpározás és a diéta között. Amikor biciklizünk, és jön egy emelkedő, akkor kétféle módon éltem meg a tekerést: Az egyik, amikor nagy levegő, minden izom összeszorít, és hajrá...meghajtom izomból, és felküzdöm magam a tetejére. Ez volna az amatőr technika :)....a kezdetekkor így volt. Mostmár, hogy túl vagyok a full kezdő fázison, inkább a következő a metódus: szemrevételezéssel megtippelem az emelkedő karakterisztikáját, a megfelelő fokozatba visszaváltok, ha kell módosítok a testpozíciómon (fenekemet kicsit hátrébb tolom, fejemet lejjebb hajtom, biztosabb fogást keresek a kormányon), és folytatom a haladást.

Ha valaki sokat teker, erre előbb utóbb kénytelen rájönni. A múltkor egy eddig még ismeretlen úton mentem biciklivel. Kicsi forgalmú, country-road...Kigondoltam, hogy kimegyek Dunkerrin-ig, ameddig kivisz az út a főútra. Egyszercsak jött egy durva lejtő....hosszú és meredek....majd megint egy lejtő...és megint. 53 km/h-ig gyorsult a bringa alattam, én meg csak száguldottam egyre lejjebb. Amikor azt hittem vége, jött egy újabb lejtő. Mit mondjak, nem tudtam felhőtlenül örülni a száguldásnak, mert tudtam, nekem itt vissza is kell jönnöm :) Vissza jöttem azon az úton...és pl. itt a büdös életben nem tudtam volna "egy szuszra" feltekerni, mert nagyon hosszú szakasz volt, és ilyenkor vagy az állapot-üzemmód, vagy a halál....úgy értem, hogy a bringa megáll. Ennél a szakasznál csak a Devils Bit parkolója volt a húzósabb biciklivel...800 méteres szakaszon 71 méter magasra vezet az út. Egyes fokozat, teljes erőbedobás....a parkolóba érve jó 5 percig csak lihegtem :) 

Visszatérve a "módszertanra" a két módszer közül azért jobb a második, mert az adott feladatot/terhelést nem úgy tekintem, mint egy olyan akadályt, amit gyorsan leküzdök, majd utána élhetem tovább az életem, hanem úgy, mint egy megváltozott állapotot, amihez alkalmozkodnom kell, és tart, ameddig tart. A jó biciklis képes élvezni a tekerést akkor is, ha emelkedőn megy felfelé. Képes nézni a tájat, figyelni a közlekedést, és másra is gondolni, mint arra, hogy csak jussak túl ezen a dombon....

Az életmódváltásnál, ha tényleg élethosszig szól, akkor képesnek kell lenni arra, hogy állapot-üzemmódban éljünk, és ne úgy diétázzunk, hogy alig várjuk a végét. Képesnek lenni arra, hogy menet közben ne csak a szenvedésről szóljon az élet, ne csak arról, ami nincs....hanem arról, ami viszont van. Nehéz, de a legtöbb életmódváltás azért fullad kudarcba, mert az emberek úgy csinálják, ahogy a már sokoszor emlegetett víz alá merülést...egyszer elfogy a levegő, és a felszínre kell jönni. 

Nehéz

Már megint valami, ami nehéz. Tele van az élet nehézséggel, hogy vinné el a fene.

Nehéz élni kövéren. Nehéz lefogyni. Nehéz nem visszahízni. És nehéz megtalálni az egyensúlyt. Az ember nagyon könnyen elmegy valamilyen irányba, letér valamerre az útról, ami ki van jelölve. 

Sötét felhő vetült a családra, egy kedves közeli rokon kapcsán. Rizikós lett az állapota, és műtét is lesz, ami szintén többféle kimenetelű lehet. Hozzáteszem, velem korabeli az illető, kisgyerekes anyuka....az igazságot nem lehet megkeresni, hiszen ha a néhány éves rákos kisgyerekekre gondolok, igazán nem tudom elképzelni, hol lakik az Úristen, és hogy hol lakik az igazság. Az ember hajlamos fejet hajtani az előtt, amit nem fog fel. Jó lenne, ha lenne ráció a történések mögött.

Az biztos, hogy egyikünk sem tudja, mikor kondul meg a harang, ami jelzi, hogy menni kell. És ha így van, hiába tekintünk előre, a jövőt nem láthatjuk. A múltat viszont ha akarjuk, ha nem, látjuk. Mit látjuk, zavaróan, bántóan böki ki az ember szemét. Azt hiszem, a legtöbb, amit az ember tehet, hogy igyekszik úgy élni, hogy amikor eljön a pillanat, ne legyen bántó a kép, ami szembeötlik. Ne érezzem azt, hogy ezt vagy azt máshogy kellett volna. Hogy nem mondtam eleget, hogy nem csináltam elégszer.....hogy nem gondoltam át igazán....hogy nem tettem meg. 

Persze okoskodni könnyű...de itt van mindjárt a diéta, meg a súly, meg az életmód. "Járok kelek a világban"....látok embereket, és igenis trendnek látom azt, hogy egyre több a sportos fiatal, de nemcsak a fiatalok. Tovább megyek: egyre több a ránézésre ortorex- anorex-exorexgyanús ember, ami kicsit arra enged következtetni, hogy sokan lehetnek, akik zacskós halként vergődnek a fogyasztó társadalom manipulatív erői között...

Mert ugyanolyan étkezési rendellenesség az is, ha valaki extrém kövér, meg az is, ha extrém sovány. Az egészséges életmód fontos és szükséges dolog, amivel foglalkozni kell. Sokat, de nem túl sokat. Mozogni kell. Eleget, de nem éjjel-nappal. Enni is kell. Se sokat, se keveset. Csak így Józsefattilásan....

A sötét felhőre visszakötve: ahogy a rossz apa a halál árnyékában rágja magát, hogy nem tett meg eleget a gyerekeiért...úgy az életmód kapcsán is bebillenek néha, hogy basszus, ki tudja mit hoz a jövő? Úgy kellene élni, hogy minél több jót merítsünk ebből az életnek nevezett valamiből. Ahogy a tanmese szól a szakadékba zuhanó emberről, aki még meg tud kapaszkodni egy ágban, de csúszik egyre lejjebb....és észrevesz egy tökéletes, gusztusos epret, amit épphogy elér a másik kezével. Van, aki letépi, és megeszi, és élvezi az ízét. Van aki kétségbeesve csak arra tud koncentrálni, hogy pár perc múlva meghal. Vajon mi a különbség...? Vajon kinek jobb?

Vegyük el az epret....vagy ki a faszt érdekel a hülye eper, amikor itt a vég? Mindig visszatérő, bosszantó, de érdekes kérdés. Nyilván kinek-kinek mást jelent a jó válasz. De hogy érdemes elgondolkodni rajta, az bizonyos.

Emóciók nyitott szemmel

Lehet, hogy férfiatlan dolog, de én érzelmes pali vagyok. Fontosak nekem az érzelmek. Fontos a család, a bizalom, a szeretet. És alapvetően nyitott ember vagyok, aki a másikhoz, ha idegen is, jóindulatúan közelít. Istenem hányszor ráfáztam erre...! De én én vagyok. Képes vagyok megszeretni egy tárgyat is. Gyengéd szálak fűznek néhány gitáromhoz....és sokszor az autóim iránt is képes vagyok emóciókat táplálni, nem említve a karperecet, amit feleségem huszonévvel ezelőtt vásárolt nekem a szentendrei korzón, és aminek pengeélesre koptak a szélei, és ha leveszem, belevág a csuklómba....éjjel-nappal hordom... Lehet ezt aposztrofálni sokféleképp, én ilyen vagyok.

Amikor meglátok egy kövér embert...egy nagyon kövér, elhízott.....súlyosan elhízott embert, akkor első körben olyan érzések jönnek, hogy együttérzés, sajnálat és segíteni akarás. Hazudnék, ha azt mondanám, amikor én is olyan voltam, és láttam hasonlót, vagy esetleg nálam is elhízottabb embert, nem éreztem valami megfoghatatlan kellemes elégtételt, hogy háhá, nemcsak én vagyok ilyen elcseszett, hanem más is, sőt. Ember vagyok, nekem is vannak hibáim. De ma már más a helyzet. Alapvetően a segíteniakarás jön elő bennem, hiszen ezt a blogot is ezért csinálom. Az viszont kifejezetten nem tetszik, amikor szalonkövér emberek undorkodva, gúnyolódva, elszörnyedve, és kiröhögve viszonyulnak azokhoz, akik náluk jobban el vannak hízva....ilyenkor mindig az egyik roma ismerősöm, a 'Csoki' szövege jut eszembe, mikor magyarázott valakiről, aki az ellensége volt: "jójó, én cigány vagyok...de ő oláhcigány!" Ez nem a Toldi-féle faragatlanság...ez más. Nem erő, nem forma és nem durva kéreg. Szűk látókörűség, és elvakultság. Más szempontok ignorálása.

Sokszor érzem azt, hogy értelmetlen fenntartani ezt a blogot, mert elmondtam/leírtam már mindent, amit tudok, amit gondolok és amit érzek. Csak ismételem magam állandóan, és csak az eddig unásig  mantrázott   okosságokat hajtogatom. Továbbá egy lefogyás sokkal tevékenyebb, izgalmasabb, érdekesebb, mint egy súly-megtartási folyamat, ami ugye jó esetben "életfogytig" tart :) De mivel megfogadtam anno, hogy nem fogom abbahagyni a blogolást, akkor sem, ha elértem a célom, és mivel azt látom, hogy elég sokan olvasnak, és van, akiknek tudok segíteni a bloggal, akik tudnak bármiféle hasznot, értékes információt felhasználni az itt leírt tapasztalataimból, ezért nem hagytam abba eddig, és eztán sem áll szándékomban. Ez is érzelem talán...makacsság...mert makacs is vagyok.

Visszakanyarodva: nem állítom, hogy ha az elhízott illető megszólal, és váltunk pár szót, akkor nem száll el sokszor a sajnálat belőlem. De ilyen esetekben is inkább dühös vagyok, hogy az emberek miért ellenségeik saját maguknak, illetve miért nem látják meg azt, amit én megláttam? Miért kell elromolnia valaminek, hogy észbe kapjanak...már jó esetben. De tudok olyat is, akinél az sem segít, ha elromlik valami. Ha az orvos azt mondja, baj van, akkor sem lép rá a megfelelő útra.

Az a jó, ha még azelőtt lépünk, amíg nincs baj. Egy jóbarátom mondta egy cukorprobléma kapcsán, hogy addig kell lépni, amíg van mivel. Nagyon találó. Minden csak megközelítés kérdése. A múltkor viccesen azt mondtam a legkisebb fiamnak, hogy képes vagyok megmondani a jövőt. elkerekedett szemmel nézett rám, majd azt mondtam neki, hogy most meg fogom simogatni a fejét, majd odanyúltam, és megsimogattam. Nevettünk. De nem hazudtam. A jelenben elkövetett tetteink határozzák meg a jövőnket. Nagyrészt. Legalábbis azt a részt biztosan, amiért felelősek vagyunk.

Emóciók

Nem egyértelműen és nem közvetlenül tartozik ez a téma a fogyáshoz, de az életmódhoz annál inkább. Az élet-módhoz...így kötőjellel. Úgy értem, ahogyan élünk. Ahogyan megéljük az életünket. Klasszikus példa, amikor azt mondja az egészségére nem sokat adó, élvhajhász ember, hogy okézsoké, te ne egyél szénhidrátot, egyél salátát, én tolom a hamburgert meg a pizzát meg a csokifogyit...és halj majd meg egészségesen. Ez a poszt áttételes, mert elsőre talán ebből a példából az élvhajhász emberünk mellett érvel. De nem. Valójában kicsavarom a dolgot, és máshonnan közelítem meg.

Nem tudhatjuk előre a sorunkat...vagy a végzetünket, ha úgy jobban tetszik. Én világéletemben olyan ember voltam, akit alapvetően és legelsősorban az érzelmeim vezetnek. Sajnos nem mindig az eszem...de nem is sajnos! Nem bánom, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. A kövér énem is én voltam, és eszem ágában nincs megtagadni azt az életemet. Ugyanolyan boldog családapa és szerető férj voltam, akinek most is érzem magam, szóval ennek semmi köze a testsúlyhoz.

Ismerek embereket, akik ésszerűen élik az életüket. Lehet őket okosnak mondani, lehet logikusabban gondolkodóknak. Nyilván egy szempontből azok is. De ha ésszerű vagyok, akkor például nem dobom a kukába amit a gyerek meghagy a tányéron, hanem megeszem én. Ha étteremben eszünk, akkor meg depláne, hiszen az többe is kerül, mint amit a gyerek otthon hagy meg. Senki nem mondhatja, hogy nem okos dolog megmenteni a kukától a drága ennivalót. 

Az én életmód-váltásomban nagy helye van az érzelmeknek. És tudatosan csinálom is neki a helyet. Maradva az előző példánál, "el kell tudni engedni" a megmaradt ételt. Igen, ki kell dobni. Hányszor dobom ki a gyerek által meghagyott isteni vajas-eperlekváros pirítóst reggel! Még langyosan... vagy a nutellás bagelt. Vagy öntöm ki a wcbe a méregdrága cerealt, amit ott hagy az asztalon. Ezeket az ételeket nem lehet későbbre elrakni, mert a pirítós összeszottyad, a bagel kiszárad, a cereal meg elázik. tehát kuka, vagy "ne vesszen kárba" felkiáltással megeszem én. Nos, érzelmek kellenek hozzá, hogy kidobjam.

Életem során sok olyan döntést hoztam, hoztunk meg együtt a feleségemmel, ami sokkal inkább volt érzelmi, mint racionális. Húsz éve vagyunk boldog házasok, és bizton merem állítani, hogy egy ilyen nagy döntést sem bántunk meg soha. Persze azt nem állítom, hogy közvetlenül... vagy akár 1-2 évvel a döntés után, nem akartam a fejem a falba verni. De ha utólag visszanézek, mosolyogva gondolok arra, hogy milyen jó volt meghozni azt a döntést. Még akkor is, ha nem volt benne semmi ésszerűség

Szóval én azt mondom, éljenek az érzelmek, pokolba a sok ésszerű "okossággal!" Legyen akkor is elsődleges, amit elterveztünk, ha nem ésszerű. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon ez sokkal jobb....egészségesebb...kifizetődőbb....és élvezetesebb!

A szabadság n-edik megközelítése

Még a középiskolában volt feladat, azt hiszem filozófiaórán, hogy a tanár mondott tíz szót egymás után, kis szünetet hagyva mindegyik között, és nekünk le kellett írni az első szót, ami eszünkbe jut annak a másik szónak a hallatán. Világos, hogy az asszociációnkra irányult a feladat. A tizedik szó volt a szabadság, és mindenkiét felolvasva, ezt boncoltuk aztán tovább. A legtöbben hazánk klasszikusa után persze rögtön a "szerelem"-re asszociáltak, köztük én is, szomorúan véve tudomásul, hogy nem tartozom azon kevesek közé, akik ennél egzotikusabb szavakat vetettek papírra.

A szabadság nagyon fontos dolog, és azt hiszem, hogy az evés-életmód kérdéskörben is kulcsfontosságú. Legelső sorban azért, mert abban a pillanatban, amint elkezdjük korlátozni azt, hogy mit együnk, gátat akarunk szabni a feltörő vágyak ösztönök vagy a média által irányított hullámainak. Úgy érezzük, a szabadságunkat korlátozzuk, hiszen nem ehetünk akármit és akármennyit.Van benne valami.

Megközelíthetjük onnan is, hogy én döntöm el szabadon, mit akarok enni, és mit nem. Azaz szabadon szárnyalok az ösztöneim és a vágyaim felett. Ez is egyfajta szabadság talán. Az éremnek általában több oldala van, és azt hiszem, az egyénnek a saját életminősége függ attól, hogy a tényekhez hogyan áll hozzá. Vagy persze a fogalmakhoz. Eldönthetem, hogy szenvedek az első körben leírt szabadságom elvesztésétől, vagy örülök a második körben leírt szabadságom megélésétől.

Bennem felmerült egyfajta N-edik megközelítés is. 

Amikor először hallottam a monodiétáról, legyintettem, hogy micsoda marhaság. Mondták, hogy a Palik Laci három évig evett pattogatott kukoricát. (Ráadásul pont azt...). De most jobban belegondolva egyáltalán nem akkora marhaság. Rugaszkodjunk el a szélsőségektől, és ne azt mondjuk, hogy pattogatott kukorica, hanem vegyünk egy egyszerű, 3-4 alkotóelemből álló étrendet, ami optimálisan tartalmazza a szükséges kalóriát, fehérjét, zsírt, szénhidrátot, rostot, vitaminokat, ásványi anyagokat, stb. Ha valaki egyszer összeállítja ezt az étrendet, és onnantól kezdve kizárólag ezt fogyasztja, akkor nem kell soha azzal terhelnie az agyát/idejét/energiáját/stb. hogy kitalálja, mikor, mit főzzön, mikor mit egyen, és mennyit. Ha tovább gondolom, és még megszórom a dolgot olyan kritériumokkal, mint pl. hogy nem csak az étel maga, hanem a mennyiség is legyen szabott, és álljon az a 3-4 összetevő olcsón és akárhol beszerezhető alapanyagokból, akkor nemcsakhogy a tervezés és a megvalósítás terén lesz szabad kapacitás, hanem a források terén is, azaz olcsóvá váik az étrend, és a beszerzés sem lesz bonyolult. És ha valóban alapanyagokról beszélünk, akkor főzni sem kell.

Mit kapunk tehát eredményül? Egy olcsó, könnyen és gyorsan beszerezhető és fenntartható étrendet, amin nem kell gondolkodni, nem kell agyalni, és nem kell elkészíteni sem. Mellette felszabadul nagyon sok agyi kapacitás, nem terheli le az embert az evés körüli állandó fejmunka. Igaz, a főzés persze nagyszerű dolog, kreatív alkotómunka, aminek látványos eredménye van. Ez nem is kérdés. Ugyanakkor ha az ember a saját diétáján agyal, akarva-akaratlanul is időt tölt az ételekkel, gondolatban. Nem biztos, hogy ez hozzájárul a diéta betartásához. Éppenhogy el kellene terelni a gondolatokat az evésről, az ételekről.

Nem foglalok állást ebben a kérdésben. De az biztos, hogy ez is egyfajta szabadság, aminek nyilván lehet örülni, hovatovább élvezni azt. Mindenki külön világ, ezt sokszor elmondtam már, (és el is fogom még nyilván :), szóval ki-ki válogathat, melyik szabadságból kér, és melyiket tudja megélni.

Belső motiváció

Azon gondolkodtam, mennyire jellemző az ok, amiért a legtöbb ember elhízik. Persze szokásosan összetett a dolog, hiszen például apám 30 évig volt alkoholista, és a büdös életben nem tudtam (tudok) rájönni arra, hogy miért is nyúlt az italhoz. Leszokni akkor szokott le, mikor egy orvos azt mondta, nincs több hátra hat hónapnál, de megvakulni akár pár hét alatt is megvakulhat. Ekkor a haláltól félve, letette a poharat.

Az ital, a drog, a cigi...az más, mint az étel, hiszen, ezek nélkül lehet élni, de étel nélkül nem. Ez egy sokszor hangoztatott,már-már elkoptatott igazság. Azonban a "lehet élni nélküle" kifejezés is elég tág fogalom. Mert lehet élni szemek vagy lábak nélkül is, továbbá lehet élni egy magánzárkában is. A kérdés inkább az, hogy érdemes-e. Illetve, hogy milyen az az élet. Talán helyesebb, ha úgy fogalmazom, hogy teljes életet lehet élni ital, cigaretta és drogok nélkül, ....de bekorlátozott étrenddel vajon lehet-e? Lehetne boncolgatni, mit is jelent, hogy "teljes élet"...de nem akarok olyan mélyen belemenni.

Ismerem magamat elég jól. És nem tartom magamat jellemtelen embernek.A 10 évvel ezelőtt, 200 kilós énemet sem. Sem gyengének. Ezért aztán jó agy adag empátia és lojalitás van bennem a kövérek iránt, és nem mondhatom, hogy ha valaki el van hízva, akkor jellemtelen, gyenge ember. Én úgy látom, hogy az elhízott embernek el kell érnie egy pontot, amikor a belső motivációja megvan ahhoz, hogy elinduljon a fogyás útján. A külső motiváció sokszor inkább kényszer, ami az emberekből kiválthat valamiféle dacot. Ha az orvos, vagy ha a feleség/férj, vagy a szomszéd, vagy a haver mondja, hogy apám/anyám dagadt vagy vazze, fogyjáá le, akkor esetleg hajlamos az ember valami frappáns válasszal az illető tudomására hozni, hogy joga van a saját testével azt csinálni, amit akar. Kifogás van bőven, sokszor mentség is. A baj ott lehet, amikor nem jön el a belső motiváció pontja....amikor az ember nem jut el oda, hogy ő maga akarja a fogyást.

Kognitív énem sosem hagy nyugodni, és mindig keres. A mai napig keresem az okot, amiért kövér voltam. Úgy értem a pszichés okot. Hiszek a tudatalattiban, hiszek abban, hogy a legtöbb kövérségnek van egy olyan háttere, ami vagy spirituális, vagy tudatalatti, vagy valami kevésbé megfogható. A saját dolgomban azt nem értettem soha, hogy bár édesszájú voltam, és nagyon sok szénhidrátot ettem meg....de rengeteg embert ismertem, akik ugyanígy voltak, csakmég mellé tolták a csülköt pacallal, a sok zsíros kaját, vedelték a sört, és a kávé helyett is valami cukros-tejes édességet fogyasztottak. És ugyan kövérek voltak, na de nem kétszáz kilósak....csak mondjuk 120-130. Gyerekkorom óta kövér voltam. A szakirodalom a leggyakrabban azt mondja, hogy a háttérben sokszor van valami olyan, ami ellen védekezik az egyén azzal, hoyg "megnő". Erős akar lenni...ijesztő. Vagy undort keltő...a lényeg, hogy távol akar tartani magától valamit/valakit. A másik lehetséges lelki ok a tekintély-növelés. Úgy olvastam, ez inkább a hölgyekre jellemző. Férfiközpontú társadalmunk nem annyira veszi komolyan a nőket alapból sem, depláne ha kis vékonyderekú, csinibabáról beszélünk.Egy testesebb hölgy ügyvédet/orvost/tanárt sokkal komolyabban vesznek, mint egy fitnesz-cica kinézetűt, adva ugyanolyan észbeli jellemzőket. Az emberek már csak ilyenek.

Okoskodni lehet, a lényeg viszont egyrészt az, hogy pusztán mert valaki kövér, az még nem jelenti szükségképpen, hogy jellemgyenge, másrészt az, hogy külső motivációval az életben nem lehet elérni olyan eredményt, amire belső motivációval képesek vagyunk.