Wednesday 15 July 2015

Önmagunk mércéje

Pár napja, mikor még nem szállt el a középcsapágyam, hazafelé tartottam egy visszafogottabb, 60 km-es bringa körből, mikor megelőzött egy másik biciklis. Gyors pillantás a kollégára, és felmértem, hogy profi...drága országúti kerékpár, fullextrás öltözék, és a tempóból valamint a haladási sebességből is lerítt, hogy nyilván nem kezdő a srác. Hazudnék, ha azt írnám, nem kezdtem el jobban tekerni, csakhogy ne hagyjon el olyan gyorsan...de ugyebár nekem nem csúcskategóriás gépem van, megaztán 50 km már mögöttem volt, amit csak megérzek, szóval akárhogy hajtottam, utol nem értem a pasast, de még jónéhány kilométeren át a nyomában tudtam maradni.

Rögtön az jutott eszembe, hogy hány olyan sztorit hallani, hogy valaki azért bukik el, mert mások alapján ítéli meg saját magát. Hogy el sem kezd zongorázni tanulni, mert egyszer meghallgatta mondjuk Rubinsteint játszani. Az élet nagy igazsága, hogy mindig van jobb. És persze rosszabb is. Visszakanyarodtunk tehát a szokásosnak mondható attitűd-kérdéshez. Ami azt jelenti, hogy valójában rajtunk múlik minden. Saját magunkon.

Micsoda meglepetés. A legtöbb önismereti tréning alapja, hogy ide érkezik. Önmagad mércéje légy, sohasem másoké. Csak az számít, hogy magadat le tudd győzni. Sose másokat figyelj, csak magadat, mert te vagy az egyetlen, aki változtatni tud. Te vagy az egyetlen, aki hiteles motivációt tud találni, és te vagy az egyetlen, aki képes megvalósítani a céljaid.

Thursday 9 July 2015

Túrós almás izé


Rég tettem fel receptet. Elsősorban azért, mert nagyjából minden olyan, amit készítettem mostanában, már valamilyen formában jelen van a blogon, szóval nagy újdonságot nem tudtam felmutatni, ami végülis érthető, hiszen eléggé beszűkült a mozgástér, ha diétás ételekről beszélünk.

Ma azonban megszállt az ihlet, és csináltam süteményt. Nincs benne se cukor, se finomliszt, se semmilyen zsiradék LOL. És mégis finom. Egy szelet belőle 85 kalória, a legnagyobb tepsimben sütöttem, és 20 szeletre vágtam fel. Ujjnyi vastag szeletek lettek. természetesen nem szép sütemény, és nyilván ha valaki egy Rákóczi túrós és egy Rigójancsi között kóstolja meg, nem fogja az egekig magasztalni....de kiváló snack, ha valaki édességben gondolkodik, ami nyugodt lelkiismerettel fogyasztható.

Íme a hozzávalók:

-500 gr túró
- 2 db alma (bazi nagy piros ír alma volt)
- 300gramm cukornak megfelelő édesítő (én sodium cyclamate-ot használtam)
- Vanília babpaszta (egy fél mokkáskanálnyi)
- 4 tojás
 * ezeket a hozzávalókat el kell szépen keverni, hogy nagyjából homogén masszát kapjunk. ha megvan, jöhet hozzá az általam a következőképpen összeállított keverék:

-100 gramm zabpehelyliszt
- 50 gr. zabpehely
- 50 gr. zabkorpa
- 50gr rizsliszt
- 10 gr nyílgyökérliszt
- 10 gr kókuszliszt
- 10 gr őrölt chia

Ezt az egészet alaposan elkeverjük, és 180 fokon megsütjük, kb 20 percig. Én extrém módon félek a leragadástól, szóval nem kockáztattam: kókuszzsírral kikent sütőpapírra egyengettem el a masszát. Simán kijött a tepsiből, és teljesen jól szeletelhető lett.

Miért jó? Azért, mert nincs benne a rettegett hármas (finomliszt, cukor, zsiradék)....ellenben van benne túró, tojás, zab...azaz kiváló fehérjék és rostok, valamint zsírból is csak természetese, ami a tojás sárgájában van. Fogyni nem alkalmas, mert baromira eteti magát, igaz, mindössze 85 kalória/szelet, szóval azért lehet belőle enni anélkül, hogy nagyon elszaladnának a kalóriák. 

Wednesday 8 July 2015

Ly Ly - Kétely :)

Ez a blog a fogyásról, a súlymegtartásról szól, és az azzal kapcsolatos dolgokról. Azaz mindenről. Van benne ugyanúgy ételrecept is, ahogy alig érthető, mélylélektani fejtegetés is. Mert a rossz testkép problémája - úgy gondolom - rendkívül összetett. Olyan, mint maga az Élet. Tele van kismillió aspektussal, és sokszor csak azért nem tudunk változtatni a súlyunkon, mert nem látjuk át a teljes képet, vagy mert elveszünk a részletekben, és nincs idő, energia, pénz, kedv, lehetőség, türelem, stb...a végére járni a dolgoknak.

Sokan hazudunk magunknak, hogy túléljünk. Könnyebb így.....gondoljuk. És még az is lehet, hogy igazunk van, ahogyan a lelki szegények is boldogok. Ahogyan a világ legegyszerűbb embere is lehet elégedett és boldog olyan körülmények között, ami másokat mondjuk az öngyilkosságba hajt. A kérdés, hogy mi az igazi különbség a két embertípus között? Igény? Elvárás? Intelligencia? Ambíció?

De ki mondja meg, hol vannak a határok? Ki képes irányítani a tudatalatti énjét? Az olyan érzések, mint az irigység, a vágyakozás, a birtoklási kényszer, a rosszindulat.....ezeket nem lehet csak úgy egyszerűen teljes mértékben kontroll alá vonni. Ilyenkor kell(ene) előhúzni azt a fajta "zen" megközelítést, aminek a lényege, hogy egyet hátralépünk, lecsillapodunk, és elgondolkodunk. Ki is vagyok én? Honnan jöttem? Hová tartok? Mik a céljaim? Mi tesz boldoggá, és miért? Mennyire vagyok képes irányítani az életem?

Annyi kérdés, és látszólag egyiknek sincs köze az életmódhoz, a túlsúlyhoz, a fogyáshoz. Pedig mégis. Ahhoz, hogy valaki el tudjon indulni ezen az úton, legelsősorban önmagával kell egyenesbe jönnie. Megértenie saját magát, felfogni azokat a dolgokat, amik igazából motiválják....nem a felszínről beszélek, hanem arról, ami a lelkünk legmélyén van, ahol nincs senki más, akinek imponálni akarunk, vagy akit meg akarnánk győzni arról, hogy mások vagyunk, mint akiknek látszunk.

Az elmélyedés önmagunkban érdekes folyamat. Nyilván kell hozzá néhány körülmény, de ha valakinek az egész napja egy rohanás, akkoris egyszer vége a napnak, és lefekszik aludni. Ha máskor nem, ekkor van idő eltűnődni. De szerintem sok embernek van/lenne alkalma a mindennapokban is egy kis mentális alámerülésben. Vannak olyan motorikusan végzett tevékenységek, amik mellett az ember gondolatai elkalandozhatnak másfelé anélkül, hogy ez bármilyen veszéllyel járna. Nyilván nem a pilótára vagy a sebészre gondolok....

Mélyen hiszek abban, hogy sok embernek lenne jobb az élete, és vele együtt a környezetének az élete is, ha tisztába tudná tenni a saját, mélyen gyökeredző problémáit. Nem feltétlenül a megoldásról beszélek, hanem a feltárásról. A feltárás után jöhetne a szembenézés, és a tervezés...és aztán a megvalósítás. De addig, amíg az emberek képtelenek szembenézni a saját életükkel, gondjaikkal, céljaikkal, módszereikkel, na és persze legfőképpen a hibáikkal, addig sajnos nem sok remény van a változásra.

A gyerekeimnek sem győzöm eleget hangoztatni, hogy nincs tökéletes, nincs hibátlan ember. Mindenki, aki létezik, az hibázik is olykor. A lényeg ott van, hogy ki hogyan kezeli a hibáit. Hogy eltagadja, másra fogja, elfordítja a fejét, és nem vesz róla tudomást, terel, stb....vagy szembenéz velük, tanul belőlük, elemez, felvállal, és korrigál. Az utóbbi típus az, akinek jó esélye van arra, hogy sikeres és őszintén boldog, kiegeynsúlyozott életet éljen, aminek fontos része a helyes testkép, és az egészséges életmód.

Visszafelé nehezebb menni. Eljuthatok autóval úgyis A pontból B pontba, hogy kézi erővel forgatom a kereket, és attól várom, hogy a motor beinduljon....és lihegve magyarázkodok, hogy nem tehetek róla, van a tartályban üzemanyag, az autóval minden rendben van, a motor kifogástalan, stb...szóval nem az én hibám, hogy nem jár a motor. Pedig csak a kulcsot kéne elfordítani, és hirtelen a megtett út sokkal rövidebb és kényelmesebb lenne.

Tudom, minden hasonlat sántít, így ez is....de hitem szerint sokan vannak, akik nem látják a fától az erdőt....és tudják, hogy hátra kellene lépni egyet, de.....mindig van valami kifogás, hogy miért nem.... biztosan nem a lefogyás fog segíteni az életemen, ha rossz testkép csak egy tünet, Attól, hogy a fehér kalács helyett rozsos zsömlébe burkolom a sonkát, attól nem lesz megoldva az életem. Persze lehet úgy vélni, hogy nem tünet a túlsúly, csak egy kis csorba, amit odafigyeléssel ki lehet köszörülni. Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy kételkedjen. Mert a kétely az első lépcsőfok ahhoz, hogy elmélyedjünk önmagunkban, és feltárjuk a motivácós területeket, az igazi problémákat. Kételkedjünk abban, hogy tünet-e az elhízás, vagy nem.

Saturday 4 July 2015

Őszintén

Ahogy múlnak az évek, lassan talán kitisztul a kép: kezdem megérteni miérteket. Lefogyásom után lelkesen és értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy mennyire nem találhatóak a neten esetleírások, tapasztalatok, miért tűnnek el azok a sikersztorik, amik nagy lefogyásról szólnak. Ma valahogy úgy látom, hogy van egy jó része a lefogyottaknak, akik nem tudtak soványnak maradni, és azért tűnnek el. Aztán vannak, akik felépítenek rá valamilyen vállalkozást, és üzletszerűen folytatják. És vannak, akik elindulnak ezen az úton, de nem jutnak messzire.

A túlsúlyosság...a helytelen táplálkozás, az életmód....ez mind-mind óriási üzleti lehetőség. Pusztán azért, mert az embereknek nagyjából a fele túlysúlyos, és komoly részük szeretne egválni ettől a problémától. Csakhogy amennyire nagy ez a piaci rés, olyannyira kicsi is...ugyanis az emberek általában nem akarják megérteni, hogy ez nem másoktól, vagy a pénztől közvetlenül függ, hanem csak saját maguktól.

Semmilyen módszer vagy tabletta, vagy vallás nem fog változást hozni. Az életmód okozta problémákat csak az életmód megváltoztatásával lehet megoldani. Ennyi. És ha egy száznegyven kilós (például) ember fogyni kezd, akkor szerintem hazudik, ha azt mondja, könnyű. Szerintem hazudik, ha azt mondja, vidáman teszi, könnyedén, éhezés nélkül.

Én végigcsináltam a fogyást is, és az életmódváltásban is nyakig benne vagyok még ma is, és máshogy éltem meg. Nagy harc ledobni a testsúlyunk jelentős részét. Nagy harc túlélni.....végigcsinálni. És nagy harc a nem visszahízás is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nagyon könnyű, és élvezem, és fáklyásmenet, továbbá leányálom az egész. Hazudnék, ha azt mondanám, az életem egy habostorta, és nincsenek nehéz helyzetek, és minden súllyal, életmóddal, mozgással kapcsolatos kérdés megszűnt, hogy többé már nem kell foglalkozni ezekkel a dolgokkal.

Az igazság az, hogy a mai napig harcolok, és gyanítom, ez nem fog változni már. Amíg élek, addig igenis KELL kontrollálni a testsúlyom, figyelni kell arra, mit és mennyit eszem, figyelni kell arra, mit és mennyit mozgok. Attól, hogy lefogytam, még nem váltam genetikailag mássá. Ugyanúgy hízásra hajlamos, endomorf (ugye így mondják) alkatú ember vagyok, és nem váltam olyanná, aki ehet bármit, úgysem hízik meg.

Kemény munka megtartani azt, amit elértem. Ha lazítok, igenis úgy szaladnak fel a kilók, hogy nem győzöm kapkodni a fejem, meghát persze a lazítós időszak után keményebben hajtani, hogy visszaálljon a "versenysúlyom". A napi 3-4 óra kardiómozgás, a heti átlag 60-70 nyers tojásfehérje, és 1-2 kiló sovány túró elfogyasztása, a fehér liszt, a cukor, és az édességek drasztikus csökkentése, a minden zsiradék lecserélése nyers kókuszzsírra, a folyamatos számolás, a sok-sok apróság, amit nehéz lenne most felsorolni.....ez mind ott van. Még akkor is, ha nem látszik kívülről, csak az eredmény....ami esetleg tűnhet úgy, hogy egy állapot, amit el kellett "csak" érni.

A valóság az, hogy ezért az állapotért nap mint nap meg kell dolgozni, keményen. Ez sok munkát, energiát, időt, türelmet, kitartást, akaraterőt, állhatatosságot, elszántságot, kényelmetlenséget, és akár  konfliktust is jelent. Azt hiszem úgy fair, ha ezt tudatosítja magában az ember. Semmi sincs ingyen, mindennek meg van az ára, amit így, vagy úgy, de meg kell fizetni.