Sunday, 27 January 2013

Emóciók

Nem egyértelműen és nem közvetlenül tartozik ez a téma a fogyáshoz, de az életmódhoz annál inkább. Az élet-módhoz...így kötőjellel. Úgy értem, ahogyan élünk. Ahogyan megéljük az életünket. Klasszikus példa, amikor azt mondja az egészségére nem sokat adó, élvhajhász ember, hogy okézsoké, te ne egyél szénhidrátot, egyél salátát, én tolom a hamburgert meg a pizzát meg a csokifogyit...és halj majd meg egészségesen. Ez a poszt áttételes, mert elsőre talán ebből a példából az élvhajhász emberünk mellett érvel. De nem. Valójában kicsavarom a dolgot, és máshonnan közelítem meg.

Nem tudhatjuk előre a sorunkat...vagy a végzetünket, ha úgy jobban tetszik. Én világéletemben olyan ember voltam, akit alapvetően és legelsősorban az érzelmeim vezetnek. Sajnos nem mindig az eszem...de nem is sajnos! Nem bánom, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. A kövér énem is én voltam, és eszem ágában nincs megtagadni azt az életemet. Ugyanolyan boldog családapa és szerető férj voltam, akinek most is érzem magam, szóval ennek semmi köze a testsúlyhoz.

Ismerek embereket, akik ésszerűen élik az életüket. Lehet őket okosnak mondani, lehet logikusabban gondolkodóknak. Nyilván egy szempontből azok is. De ha ésszerű vagyok, akkor például nem dobom a kukába amit a gyerek meghagy a tányéron, hanem megeszem én. Ha étteremben eszünk, akkor meg depláne, hiszen az többe is kerül, mint amit a gyerek otthon hagy meg. Senki nem mondhatja, hogy nem okos dolog megmenteni a kukától a drága ennivalót. 

Az én életmód-váltásomban nagy helye van az érzelmeknek. És tudatosan csinálom is neki a helyet. Maradva az előző példánál, "el kell tudni engedni" a megmaradt ételt. Igen, ki kell dobni. Hányszor dobom ki a gyerek által meghagyott isteni vajas-eperlekváros pirítóst reggel! Még langyosan... vagy a nutellás bagelt. Vagy öntöm ki a wcbe a méregdrága cerealt, amit ott hagy az asztalon. Ezeket az ételeket nem lehet későbbre elrakni, mert a pirítós összeszottyad, a bagel kiszárad, a cereal meg elázik. tehát kuka, vagy "ne vesszen kárba" felkiáltással megeszem én. Nos, érzelmek kellenek hozzá, hogy kidobjam.

Életem során sok olyan döntést hoztam, hoztunk meg együtt a feleségemmel, ami sokkal inkább volt érzelmi, mint racionális. Húsz éve vagyunk boldog házasok, és bizton merem állítani, hogy egy ilyen nagy döntést sem bántunk meg soha. Persze azt nem állítom, hogy közvetlenül... vagy akár 1-2 évvel a döntés után, nem akartam a fejem a falba verni. De ha utólag visszanézek, mosolyogva gondolok arra, hogy milyen jó volt meghozni azt a döntést. Még akkor is, ha nem volt benne semmi ésszerűség

Szóval én azt mondom, éljenek az érzelmek, pokolba a sok ésszerű "okossággal!" Legyen akkor is elsődleges, amit elterveztünk, ha nem ésszerű. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon ez sokkal jobb....egészségesebb...kifizetődőbb....és élvezetesebb!

4 comments:

  1. jókat mosolygok azon, milyen jó érzés az, hogy újabbnál újabb blogbejegyzésekhez adok némi tippet :):):):):)

    ReplyDelete
  2. Érdekes, hogy az emberek mennyire másképpen látják a dolgokat. :) Az én szememben érzelmi döntés megenni valamit, mert szegény kaja, ne menjen kárba, főleg ha már dolgoztak vele, én meg annyira szeretem, stb. És az ésszerű döntés, hogy nem, nem eszem meg, mert azzal nem jót teszek, hanem rosszat, mert felesleges dolgot öntök magamba és ezáltal jelen esetben én leszek a szemetes, ami hamarosan meg is látszik majd rajtam, stb...így képes vagyok ellenállni..

    ReplyDelete
  3. Szia Veroca, igen, valóban érdekes, hogy mennyire sokféleképp lehet nézni a dolgokat :) Köszönöm a kommentet.

    ReplyDelete