Sokszor fejtegetem, milyen fontosnak érzem az egyensúlyt. Az evés, mint életösztön, talán a legerősebb bennünk élő késztetés, amit nyilván nem lehet büntetlenül, és durván elnyomni. Okosan kell. Persze megpróbálhatunk ajtóstul rontani a házba, de általában megfigyelhető, hogy ez nem vezet eredményre. Akkor hogyan lehet okosan ellenszegülni?
Pontos választ én biztosan nem fogok adni....viszont azzal egész biztos nem követünk el nagy hibát (sőt, az is lehet, hogy kicsit sem), ha néha megetetjük a bennünk élő szörnyet. Hogy nem várjuk meg, míg kitör belőlünk, és letépve láncát mindent elpusztít, amit addig nagy nehezen felépítettünk.....meggyőződésem, hogy egy-két nap alatt hetek hosszú munkáját lehet tönkretenni, ha az a bizonyos szörny elszabadul. Márpedig ha éheztetjük, akkor bizony el fog szabadulni, és láttam már olyat, hogy valaki reménytelenül próbálja újra befogni, nem sikerül soha. Megízleli a szabadságot, és ennyi. Jöhetnek a különböző cselek, trükkök, próbálkozások, de leginkább csak káosz lesz belőle, fel-le hullámzó testtömeg, elkeserítő eredménytelenség, hisztéria, és kifogásgyártás.
Pórázon kell tartani, néha kicsit engedni, hagy szaladgáljon, hagy portyázzon, de soha ne szabaduljon el teljesen. Amolyan húzd meg-ereszd meg módra. Közben persze tartva a kontrollt. Tudom, ezzel tulajdonképpen semmi újat nem írok le, ezzel tisztában vagyok. Azonban az élet nagyrészt ismétlődő dolgokból áll, lássuk be. Az evés is ilyen, csak mondom....mégsem unjuk el (sajnos)....lefekszünk aludni, és akármilyen jól laktunk előző nap, másnap bizony megint enni fogunk. Nem felejtkezünk el róla, pedig maga az evés fizikája ugyanaz. Szánkba vesszük az ételt, megrágjuk, lenyeljük.
Szóval én valahogy az elméletekkel, meg a módszertannal is valahogy így vagyok. Nem árt, ha újra meg újra átrágjuk, nem baj ha ismétlés. Csakhogy véletlenül se felejtsük el.
No comments:
Post a Comment