Az egyik nagy sikerem, amit legalábbis én ennek élek mag, az az, hogy a 117 kilónyi fogyást minden féle eszköz nélkül vittem véghez. Nem szedtem semmilyen gyógyszert, és nem műttettem ki vagy be semmit magamból/ba. Igazság szerint orvos sem látott egyszer sem. Előtte sem, utána sem, azóta sem. Nem vagyok az az orvoshoz járós típus. Ez persze már nem egyértelműen erény, de arra büszke vagyok, hogy nem vettem igénybe semmilyen segédeszközt a fogyás során.
Ez megosztó téma. A magam részéről ellene vagyok annak, hogy feleslegesen kés alá menjen valaki. Tisztában vagyok azzal, hogy ekkora fogyás után volna mit levágni rólam is, de szerintem felesleges, drága, kényelmetlen, és haszontalan is. Ez mondjuk nyilván mindenkinek a magánügye, de most nem is elsősorban a fogyás utáni állapotra gondolok, hanem megvalósítási eszközre a fogyás, mint cél tekintetében.
A különböző csodaszerekről már sokszor esett szó ezen a blogon, mindig van valami aktuális bogyó, vagy speciális gyümölcskivonat, vagy egzoktikus alga esszencia, stb...ami olyan mértékben csökkenti az éhségérzetet, hogy a páciens röhögve fogy le úgy, hogy észre sem veszi. Vagy másodpercek alatt, turbó-üzemmódban égeti szét a zsírt, ami bennünk van. Ja persze. Valamennyi hatásuk biztosan van, ha más nem, hát placebo....de én mindegyik mögött a vastag üzleti szándékot látom, ami alapból két dologra épít: a hiszékenységre és a kényelemre. Addig, amíg lesznek olyanok, akik elhiszik azt a sok reklám-szemetet, amit ezek kapcsán hallani/olvasni/látni lehet, addig ilyen szerek is lesznek mindig.
Aztán ott vannak a beavatkozások. Eleinte csak a gyomorgyűrűkről hallottam, aztán sorban jöttek a különféle megoldások: gyomorbypass, ballon, vagy az ún. "gastric sleeve", amikor konkrétan eltávolítják a gyomor egy részét. Az elérhető szakirodalom azt írja, hogy ezek a műtéti beavatkozások akkor alkalmazandók, ha a hagyományos, konzervatív diétás módszerek nem vezetnek eredményre. Álljunk itt meg egy kicsit, és vegyük végig, mit is jelent az, hogy nem vezet eredményre? Hogy nem megy? Hogy elsőre nem megy? Vagy másodikra? Vagy hanyadikra? Nem volna egyszerűbb a módszertant megpiszkálni? Felkutatni és megérteni a hogyanokat?
Értem én, hogy ebben egyrészt sok pénz van, másrészt nyilván az orvostudomány nagy vívmányai, hogy ilyenekre is képes már az ember. Ez rendben van. Az is rendben van, hogy szélsőséges esetekben, amikor életmentésről van szó, akkor alkalmazzák. Természetesen inkább ez, mint a halál.
De könyörgöm, úgy csinálni, hogy mindez nem egy szükséges rossz, hanem egy szuper megoldás lenne?? Hogy lehet valaki büszke arra, hogy a kés alá fekszik önszántából? Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy arra büszke, hogy nincs elég ereje, hogy gyenge, mert nem képes kontrollálnia a cselekedeteit, nem képes önerőből kordában tartania saját magát. Erre hogyan lehet büszkének lenni?
Engem dühít ez, mert tizedannyira nem népszerű az a módszer, ami mindenki számára ingyen elérhető és kivitelezhető, és nem segít, hogy népszerű sztárok nyúlnak ezekhez a módszerekhez, és oktalanul hirdetik ezeket az eljárásokat. Az a baj, hogyha valaki képtelen a döntésein keresztül kontrollt gyakorolnia, és attól érzi jól magát, ha fizikailag lekorlátozzák abban, hogy bizonyos dolgokat meg(t)egyen, akkor a végén kockazombikká válunk, akik mint valami torz pinkfloyd-kényszerképzet, vagy egy elcseszett Orwell regény szereplői, mások által taszajgatva éljük azt az életet, amit a minket irányító és korlátozó hatalom kiszab.
No comments:
Post a Comment