Nyitott szemmel

Közhelyes igazság, hogy meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. Vagy hogy tudni kell örülni, értékelni azt, ami van. A folyamatos önkontroll és a tudatos létezés egyik megvilágosodásának tartom, amikor ezeket az ember valóban átéli, megtapasztalja. Mire gondolok? Arra, hogy amikor mondjuk valaki fogyókúrázik, és napról napra az teszi ki a gondolatai nagy részét, hogy hogyan csinálja - hogy hogyan ne egyen annyit, amennyit kívánna....akkor valahogy az élete részévé válik, pontosabban azzá válhat....az állandó nyavalygás, a drámázás, a mártíromság. Tetszeleghet abban a szerepben, aki szenved, aki folyamatosan csak küzd, és egy harc az élete. Plána ha nem olyan sikeres a fogyása, hogy elég látványos legyen ahhoz, hogy ne tűnjön szélmalomharcnak a folyamat. 

Közben szép lassan elmegy olyanok mellett, hogy normalizálódik a széklete, nem puffad fel, tud aludni, nem fáj a gyomra, nem izzad mint a ló, eltűnik a reflux, kevesebbet fáj a feje, stb. Annyira csak a negatív oldalra koncentrál, hogy nem veszi észre a pozitív változásokat. Szerintem ezen nagymértékben segíteni tud, ha tudatos kontrollt gyakorlunk. Ha esetleg a kontroll nem annyira működik, akkor az is nagy rádöbbenés tud lenni, amikor egy-egy alkalommal félretesszük a diétát, és "leszaromnap"-ot tartunk. Érdekes módon abban a pillanatban előmásznak azok a fentebb felsorolt dolgok, amiknek a hiánya addig oly megszokottá vált. Hát igen, a jót könnyű megszokni, olyannyira az, hogy sokszor hajlamosak vagyunk meg is feledkezni róla. Érdemes tehát tudatosítani magunkban mindazt, ami jobb, ami több, ami értékelhetőbb azóta, hogy életmódot váltottunk, vagy azóta, hogy próbálkozunk.

Én szerencsés helyzetben voltam, mert elkerült a cukorbetegség, nem volt refluxom, aranyerem, ....mondjuk magas volt valamennyire a vérnyomásom, de mivel orvoshoz sosem jártam, így nem tudom, hogy keringésileg mi újság volt, mindenesetre érezhető problémám ezen a téren sem volt. Volt viszont nehézségem bőven....először is rengeteget ittam és izzadtam. Éjjel elfogyott egy üveg ásványvíz. A mozgás nehezemre esett. Igyekeztem azért, például tekergettem a szobabringát lelkesen (napi 25-30 percet bírtam mindössze), meg a srácokkal ha tehettem együtt fociztunk, túráztunk, ilyesmi. De a közelében nem jártam annak, hogy igazi biciklivel többtíz kilométert tegyek meg. A közelében nem jártam annak, hogy hegynek felfelé lefussam a saját 10-14 éves, kisportolt kölykeimet. Vagy hogy egyenrangú partnere legyek egy edzés folyamán a 20 éves, atletizáló, millió érmet begyűjtő kigyúrt nagyfiamnak. Igazából már azért megszenvedtem, hogy felsétáljak a faluközpontba a szerelőhöz, ha kész lett az autóm.

De talán a legpozitívabb változás a középszerűségbe való beleillés lett. Hogy nem bámultak meg a kisgyerekek, hogy nem kellett speciális boltba járni ruhát venni, hogy nem bélyegeztek meg lépten nyomon szóval vagy tettel. Azt hiszem ez volt az egyik legnagyobb élmény. Aztán ahogy a mondás is tartja, minden skoda három napig tart, szóval könnyen meg lehet ám szokni mindazt a jót, ami a nagy súly elvesztésével jár, és ha nem emlékeztetném magam soha, akkor simán lehet, hogy nehezebb lenne az ösvényen maradni.

Szóval az életmódváltás maga nemcsak azt jelenti, hogy máshogyan étkezünk, máshogyan mozgunk, Máshogyan kell gondolkodni is. Tudatosan kell fókuszálni mindarra, ami jó, ami előrébb visz, ami érték, ami pozitív, és arccal ebbe az irányba nézve menni előre. Ezt is jelenti, ebben biztos vagyok. Az úton maradni nagyon nem könnyű, és meggyőződésem, hogy csak akkor sikerül, ha a fizikai változtatások mellett mentálisan is fejlesztjük magunkat.

Önbecsülés

Egyszer valahol olvastam, hogy ha azt várjuk bárkitől, hogy szeressen, első körben saját magunkat kell megtanulni szeretni, hiszen hogyan is gondolnánk, hogy majd más megbecsül, ha saját magunkat sem becsüljük eléggé. Ha magadat besorolod valahová, az látszik rajtad, és a környezeted is oda sorol majd, ahova magadat tetted.

Azt hiszem, hogy ezt a módszert tanítják is itt-ott, de nem igazán úgy, ahogy az nekem szimpatikus lenne. Mert az önbecsülés az fontos, és szükséges dolog, ahogy az is, hogy higgyünk magunkban, értékeljük magunkat sokra....de mindez nem egyenlő azzal, hogy legyünk beképzeltek, arrogánsak, tapossunk át másokon, csakhogy mi előrébb jussunk.

Talán az egész dologban az egyensúly a lényeg. Meg kell találni a középutat. Hiszek abban, hogy tarthatom magamat anélkül is nagyra, hogy közben másokat emiatt tartanék kicsire. Hiszek abban, hogy előbbre tudok jutni úgy is, hogy nem gázolok át másokon, hanem egymást segítve haladunk. Hiszek abban, hogy nem attól leszek én okosabb, hogy a másik hülyébb.

Tény, hogy ehhez kell egyfajta dialektikus gondolkodásmód, ami túlmutat az önzésen. Fontos, hogy hogyan tekintek magamra. Saját magamat ítélem meg vagy -el, és másokhoz is úgy viszonyulok, amilyen állapotban hagytam magam. Én ebben hiszek nagyon, a tudatos önépítésben. Változtatni akarok az életmódomon? Hajrá, kiváló alkalom, hogy egy mozdulattal kisöpörjem a padlást, és hamár rendrakás, akkor el is időzhetek azon, hogy mi újság az önértékelés terén.

Saját tapasztalat, hogy amin tudok változtatni, annak érdemes nekimenni, de ha valamin nem tudok változtatni, akkor a hozzáállásomon kell. Az öreg svéd tengerész ima is azt kéri, hogy amihez nincs erőm megváltoztatni legyen erőm elfogadni. Elfogadni, vagyis a hozzáállásomat megváltoztatni. Az élet nem egy érem, aminek két oldala van. Minden ember egy külön világ, ezer oldallal legalább. Mindig van olyan, amit érdemes kihangsúlyozni, amibe bele lehet kapaszkodni, ami egyértelműen az erény kategóriába tartozik, amire büszkék lehetünk, ami vihet előre. Ezt kell(ene) mindenkinek megtalálnia önmagában, és erre figyelve kiépíteni a saját önbecsülését.

Persze nem könnyű, pláne, hogy nagyrészben hozott anyagból kell dolgoznunk. Mindenki jön valahonnan, és van valahol, és rendelkezik egy jó adag olyan körülménnyel, amik vagy segítenek ebben, vagy nem. Inkább nem, általában. Mindenesetre ritka az olyan extrém túlsúlyos, akinek van elég önbecsülése. A társadalom pedig csak rátesz egy lapáttal. Én mindig kövér gyerek voltam, és mindig ki voltam közösítve, csúfolva a többiek által. A szüleim segíthettek volna, de ilyenkor én megfigyeltem, hogy sokszor pont az ellenkezője történik: nem abba az irányba mennek el a szülők, hogy a gyereket lefogyasszák, hanem elkezdik kompenzálni. Hogy mivel...? Hát, a kedvébe járnak... ha szeret enni a drága, akkor főzünk-sütünk neki sok finomságot. Hagy örüljön...Ha szülő hosszú távon akar jót, és a gyereknek, nem magának, akkor nem így cselekszik. Akkor és ott persze jó érzés, hogy örömet okozok a gyereknek, aki boldogan elfogyasztja a finomságot, plusz megvan az a "különleges" kapcsolat a szülő és a gyerek között, aminek köszönhetően a szülő úgy érzi, ő is különleges, hiszen a gyerek nem a barátokat választja, hanem őt. Nem a haverokkal lóg kint a grundon, hanem otthon ül, és eszik. Pedig pont hogy nem így kéne....

Elkanyarodtam kicsit....érintett vagyok, velem valahogy így volt....

Szóval én azt tanácsolom mindenkinek, aki életmódváltásra készül, hogy söpörje ki a múltat és gondolja újra - becsülje sokra magát.

Kis halak, nagy halak, áramlatok és rengeteg kérdés

Félelmetes, milyen kép rajzolódik ki bennem, amikor megpróbálok kicsit a mélyére ásni az internetes jelenlét különböző mélységű bugyrainak. Annak idején anyám felsőfokú kereskedelmi és áruforgalmi továbbképzésen vett részt, és én, mint érdeklődő gyereke, gyakran kérdeztem arról, amit tanultak. Egy konkrét termék került szóba akkor, aminek volt egy alapverziója, meg egy prémium verziója. Igenám, de a mennyiség, és a tartalom ugyanaz volt mindkét termékben. A csomagolás más volt, de gyakorlatilag a legnagyobb és egyetlen különbség az volt, hogy a prémium verzió drágább volt. Akkor anyám elmagyarázta, hogy egy termék jellemzői között van az ár is, ami meghatározza, hogy milyen célpiacra van kitalálva. Mert az alapterméket, ami olcsó, azt bizonyos kör azért nem veszi meg, mert nem elég drága. Ezért ha nekik is el akarunk adni a termékből, akkor létre kell hozni egy drágább verziót is, ami nem baj, ha alapvetően ugyanaz, de legyen drágábbnak kell lennie ahhoz, hogy az a kör is megvegye.

Én akkor ezt valamiféle becsapásnak, átverésnek éreztem, nem marketingnek. Pedig ilyen a világ. A lefogyás grandiózus problémaköre itt lebeg körülöttünk, és ugyanazt a szart sok okosságot mondják mindenhol, csak az egyik helyen ingyen, a másik helyen aranyáron mérve. Közben tulajdonképpen termék nincs is, hiszen mindenki tudja, mitől döglik a légy. Tisztában vagyunk azzal, mi hizlal, és min nem. Tudjuk, hogy nem tarja, hanem csirkemell. Hogy nem krumpli, hanem káposzta. Hogy zsír nélkül, hogy sok zöldség, hogy cukormentesen, stb.

Azt tanítják, hogy ha el akarsz jutni egy célcsoporthoz, akkor nézd meg, az adott csoportot mi érdekli, mire keres rá a keresőoldalakon, és szólítsd meg azzal őket, hogy az általuk keresett kulcskeresőszavakat add meg. Tényleg ennyire kiszámíthatóak vagyunk, mi emberek?

Kiszámítható-e a fogyni vágyó túlsúlyos? Hát ja, végül is igen, hiszen mit is akar: lefogyni....éhezés nélkül, mozgás nélkül, extra költség nélkül, lehetőleg minden egyéb kényelmetlenség nélkül. Csak idő kérdése mindenkinél, hogy mikor jut el oda, hogy ez nem lehetséges. Ekkor rájövünk, hogy kompromisszumot kell kötnünk, és keresni kezdjük, hol tudnánk. Pedig a szomorú valóság az, hogy általában egy sikeres fogyás mögött bizony van éhezés is, mozgás is, extra költség is, és kényelmetlenség is. De olyan mennyiségben zúdul a fejünkre az irányító-befolyásoló propaganda, hogy pillanatok alatt képesek vagyunk elhinni, hogy de igen.

Igen, lehetséges, hogy ha eleget fizetek, akkor nem lesz kényelmetlenség. Ha eleget mozgok, akkor nem lesz éhezés. Ha eleget éhezek, nem kell mozogni.....és így tovább. Megyünk együtt a nyájjal, úszunk együtt az áramlattal. Ha kishalak vagyunk, a kishalak között, ha nagyhalak, akkor azok között. Ha véletlenül cápák vagyunk, akkor megyünk vadászni.

Így megy ez...ahogy én látom. A többség megy együtt a nyájjal, a különcök máshogy csinálják. Csakhogy a többség sajnos a fogyni vágyók közül pont az, akinek nem sikerül. Én komoly sikernek élem meg, hogy onnan jöttem vissza, ahonnan a legtöbb ember meg sem próbálja. 193 kilósan finoman szólva is reménytelen volt az, hogy van visszaút. És mégis megcsináltam! És nem érzem magam semmivel sem különlegesebbnek bármelyik embertársamnál, aki hasonló problémákkal küzd, mint én akkoriban.

Akkor vajon nekem miért sikerült? Azt hiszem nagy szerepe lehet benne annak, hogy én afféle árral szemben úszó, széllel szembehugyozópisilő típus vagyok. Hogy nem hiszek, és juszt is másfelé kódorgok. És ha lepisilem magam, akkor sem fordulok szélirányba. Nem tudom....ösztönösen vagyok ilyen, sokszor magam sem értem miért viszolygok a mainstream dolgoktól, vagy  a tömegesen működő módszerektől....talán mert az individuumban hiszek. Az egyéniségben, az egyediségben, nem pedig a grande működő nagyigazságokban.

Nem vagyok sem nagyhal, sem cápa. Kishalnak érzem magam, akinek nehezére esik a rajjal együtt úszni. Mintha egy kerülőúton rövidebb idő alatt messzebbre jutnék, mint a többiek, sokszor látom úgy. Ez persze nyilván nem népszerű a raj többi hala számára....de közben én nem csinálok, soha nem is csináltam titkot arról, hogy merre vezet ez a kerülőút. Sőt. Ezért, erről írom ezt a blogot. De úgy tűnik, a mai világban nyomulni kell ahhoz, hogy meghallják a hangom, én meg az a nyomulós fajta sem voltam soha. Az is nagy falat volt a részemről, hogy a facebook-ra kitegyem a postjaim linkjeit. Pedig jó lenne eljutni másokhoz, akiknek tudnék segíteni talán....

Nem értek a marketinghez, sőt....az a kevés, amit látok belőle, az nem is tetszik. Persze az is lehet, hogy egyszerűen öregszem tovább és elszalad mellettem a technika, meg a fejlődés.....és nehéz a lépést tartani. De az is lehet, hogy nem is kell mindig lépést tartani, hanem érdemes talán kicsit lassítani is néha....Urambocsá' megállni, és körülnézni, elgondolkodni. Hátralépni a fa elől, hogy belássunk az erdőbe....szóval megint csak sok-sok kérdés van előttem, válaszok meg egyenlőre sehol...

Hitelesen, önkontrollal

A hitelességről akartam írni. Hogy mennyire fontos, és miért az. Hogy valaki mitől az, ha az. Ilyesmiről. Megírtam a posztot, aztán átolvastam többször is, mert úgy éreztem nem az igazi. Feleségemet is ráküldtem, és utána rájöttem-tünk, hogy miért nem jó. Sok volt benne az indulat. Én igyekszem tárgyilagosan megközelíteni a dolgokat, és nyugodt, felépített logikával gondolkodni róluk. Viszont ez nem mindig jön össze. Nyilván nem vagyok robot, vannak indulataim, érzelmeim, és bele tudom lovallni magam valamibe, ha úgy alakul. A hitelességről annyit, hogy kevesekről gondolom, hogy azok, és általában nem könnyű velük találkozni.

Viszont ha már itt tartok, leírom, milyen fontos mozzanat is az ember életében, amikor önkontrollt gyakorol. Az iskolában annak idején mind megtanultuk, hogy a vezérlés és a szabályzás között a visszacsatolás a különbség. A nélkül a folyamat csak buta robot. A visszacsatolástól lesz olyan, ami képes ellátni egy bonyolultabb, intelligensebb feladatot, amilyen pl. az életmódváltás.

Az önkontrollról nagyon fontos, hogy ne csak úgy csináljunk, mintha gyakorolnánk, hanem gondoljuk komolyan...tényleg. Csak úgy lehet előre haladni, ha az ember alaposan megvizsgálja saját magát. Annyira fájóan sokszor van, hogy egy ember egy másikat "roastol" valami olyan miatt, ami pontosan őrá is ugyanúgy vonatkozik.

Ha az önkontrollnak híja van, akkor messze elmehet az a hajó, és egy idő után észre sem vesszük, hogy adott esetben már milyen egyértelmű válik kifelé is annak a hiánya. Na ezt most jól megfogalmaztam...szóval arra gondoltam, hogy biztos mindenki ismeri azt a fajta kínos szitut, amikor valaki tök egyérteléműen hazudik, vagy elhallgat, vagy terel...és a társaságban mindenki tudja, mi történik, de senki sem szól semmit....erre gondolok, hogy egyértelmű az önkontroll hiánya. A társaságban azért nem szól senki, mert nyilván értelmetlen volna egy konfliktus, nem vezetne sehova, rosszabb lenne tőle minden, és ezt érzik az emberek. De az életmódváltás, az étkezési-mozgási szokások területén ez a fajta önkontrollhiány nagy veszélyeket rejt.

Ki vagyok én?

Talán az egész életmódváltásos dolognak ez a legérdekesebb része. Mondjuk nekem meggyőződésem, hogy életmódtól függetlenül alaptétel kéne hogy legyen, hogy az ember időről időre nekimegy ennek a kérdésnek. Ki vagyok én, mi a helyem a világban, miért vagyok itt? Honnan jövök, hová tartok, mi a célom? Mit miért teszek? Sok-sok kérdés, és mind nagyon fontos. Ha sosem teszem fel ezeket a kérdéseket, akkor sosem fogok tisztábban látni.

Amikor mérlegre állunk, nemcsak mérlegre állunk. Amikor tükörbe nézünk, nemcsak tükörbe nézünk. Látjuk a testtömegünket, le tudjuk olvasni a számokat, és látjuk a testünk képét....de mindezeknek sokkal továbbtartó, mélyebb vetülete is van. Az első lépések ahhoz, hogy szembe nézzünk saját magunkkal, azzal, amik vagyunk. És ha látjuk, mik vagyunk, elkezd érdekelni, hogy miért vagyunk azok. 

Ha elmélyedünk ezekben a dolgokban, akkor látni fogjuk, hogy a testsúly, és táplálkozás, valamint a mozgás, ezek mind-mind részesei önmagunknak, és ugyanúgy a tulajdonságainkká tudnak válni, mint bármi más. Ha valaki úgy él együtt egy helytelen viselkedési formával, hogy sohasem néz vele szembe, valahogy részévé válik önmagának a hibája. Ismerek olyan kövér embereket, akik inkább legyártják az ideológiát a kövérségükhöz, és néhány év(tized) alatt a túlsúly elválaszthatatlan részükké válik. Úgy értem, nemcsak fizikailag elválaszthatatlan részükké, hanem mentálisan is. Hogy nem tudják, nem akarják elengedni, mert ők maguk azok. A kisgyerekeknek is van egy olyan nevelési szakaszuk, amikor átszoknak a pelusról a bilire...amikor komoly tanulási folyamat része az, hogy elengedjék a székletüket, mert alapból, ösztönből úgy élik meg, hogy ami távozik akkor belőlük, az egy része a saját énjüknek.

Talán a kövérséggel, a túlsúllyal is így van, hogy saját személyiségünket érezzük elfogyni azzal, ha a testünk fogy. Nem tudom mi az igazság, de valahogy én azt tapasztaltam meg, hogy a rendrakás az elménkben az nagyon pozitív tud lenni. Ha tényleg végiggondoljuk, hogy kik is vagyunk valójában? Hogy mik a céljaink egy, öt, tíz, vagy húsz éves távlatokban. Nem biztos, hogy tudjuk. De az fontos, hogy akarjuk tudni.

Persze meglehet, hogy a céltudatos tervezésből csak ábránd vagy álom marad, vagy az élet egész másfelé tekeri a kormánykereket. De biztosan több és jobb lesz bárkinek az élete, ha tudatosan létezik benne.

Trükkök

Gyakran írok az életmódváltás lelki hátteréről, a buktatókról, a nehézségekről, arról, hogyan éltem meg ezeket a dolgokat. Most egy gyakorlati posztot írok, ami a technikai kivitelezéssel kapcsolatos. Sokáig gondoltam azt, hogy a belőtt kalóriakeretet csak éhezéssel lehet kordában tartani, hiszen hogy lehetne egy egész nap megelégedni annyi kalóriával, amennyi két maréknyi sós mogyoró....

A kalóriaszámolás módszere vezetett végig ezen az úton, és rájöttem néhány olyan dologra, ami nagyban segít a megvalósításban. Apróságok, de összességében véve sokat tudnak segíteni.

1. Ivás. Ennek két vonzata is van. Az egyik, hogy igyunk elég vizet, ennek egész egyszerű testi oka van. Viszont egy-egy esetben, amikor éhesek vagyunk, vagy épp enni készülünk, okos ötlet egy nagy pohár vízzel indítani. Ekkor kevesebb is elég lesz az ételből. A másik lényeges, hogy ha az a célunk, hogy minél kevesebb kalóriát vigyünk be, akkor ivással lehetőleg csak nulla kalória legyen ami a szervezetünkbe jut. Víz, tea, kávé, üdítő....mind cukor, tej nélkül természetesen.
2. Időzítés: Úgy gondolom, mindenkinek van egy életritmusa, ami egyedi. Meg kell vizsgálni, és ehhez kell igazítani az étkezési tervet. Én nem hiszek abban, hogy jaj, este hat után semmit, meg a legfontosabb a reggeli. A saját ritmusom egész más. Soha nem reggelizem, általában este 5-6 óráig gyakran nem is eszek semmit, csak iszok. Nekem hat körül van, hogy rám tör az éhség, meg még később, olyan kilenc körül szoktam a főétkezést megejteni. Ami őrültség persze, mert este lefekvés előtt az anyagcsere szinte megáll, és lassabban dolgozza fel a bevitt cuccot. De természetesen nem zsíros cukros nehéz kajákat eszem....naszóval ez csak az én saját ritmusom, mindenkinek megvan a magáé, ehhez kell igazítani, nem a trendekhez vagy a sok tudományos tényhez.
3. Térfogat. A gyomor a saját térfogata ötvenszeresére tud tágulni. Ez brutális. Szerintem az "összeszűkült a gyomra" kifejezésnek semmi értelme. Ez egy olyan szerv, ami extrém mód tágulékony, és mindig az. Tény viszont, hogy a térfogattal érdemes operálni, hiszen a tele vagyok érzést könnyebb elérni, ha nagyobb térfogatú ételt eszünk meg. Gondoljuk végig, hogy egy kiló alma mekkora helyet foglal el, és vegyünk mellé egy tábla csokoládét. Na ugye.
4. GI. Nyilván mindenki tudja mi az a glikémiás index. Minél alacsonyabb, annál lassabban szívódik fel a szervezetben az étel, ezáltal annál hosszabb ideig nem leszünk újra éhesek. Van azonban itt egy csapda....a polcokon sorakoznak az "egészségesebbnél egészségesebb" pékáruk....két jellemzőjük van a magasabb ár mellett: barnák, és tele vannak magokkal. A barnaság még oké lenne, ha nem kakaóporral színeznék, hanem attól lenne sötét, hogy mondjuk rozsliszttel vagy teljes kiőrlésűvel készült volna. A magok meg olajos magvak lévén ugyan a GI értéket leviszik, de csak mert zsírosak, és a zsírt kétszer annyi energiával bontjuk le, mint a szénhidrátot. Sokkal jobb, ha a rostok miatt csökken a GI, azaz olyan pékárut választunk (ha már muszáj), ami nem színezéktől barna, és nincsen teleszórva zsíros magokkal.
5. Megtévesztés. Sokféleképpen meg tudjuk az agyunkat téveszteni. Van úgy, hogy degeszre esszük magunkat valami sós kajával, viszont hiába vagyunk tele, valamiért ölni tudnánk egy falat csokiért. Mert az édességet kívánjuk. Ennek általában agyi, illetve hormonális eredete van, konkrétan képesek vagyunk megkívánni egy bizonyos ízt, akármennyire tele vagyunk. Ilyenkor hozzá lehet nyúlni több mindenhez is. Van, hogy elég egy epres cukormentes rágó, ami durván édes ízt közvetít tovább, de csinálhatunk olyat is, hogy apró kockákra vágott almát fahéjjal és némi eritrittel meg csoffasztunk egy wokban, és kihűtve azzal az érzéseel fogyaszthatjuk, hogy valami finom cukros édességet eszünk.

Persze lehet tovább cizellálni ezeket a trükköket, és vannak még lehetőségek, a lényeg, hogy érdemes foglalkozni a dologgal, mert meghálálja magát. Segítségükkel a fogyás nem lesz egyenlő a szenvedéssel meg az éhezéssel.

Mentesen

Egyre több helyen, egyre több módon jön velünk szembe a mindenmentesség. Nem sokkal ezelőtt az emberek azt sem tudták, mi az a glutén, ma meg már minden magára valamennyit is adó tudatos fogyasztó minimum gluténmentes. Valójában azoknak lehet ez nagyon dühítő, akik tényleg cöliákiában szenvednek, mert őket manapság pont e miatt a trend miatt nem, vagy nem annyira veszik komolyan.

Divat lett a mentesség. Talán könnyebb úgy elhitetni magunkkal, hogy igenis sokat teszünk az egészségünkért, ha beállunk az egyik sorba, és hithű alattvalóként, szent áhítattal választjuk az X mentes ételeket. Szeretem magamról azt gondolni, hogy toleráns vagyok, és nem ítélkezem könnyen mások felett. Nem azzal van bajom, ha valaki úgy dönt, hogy gluténmentesen, vagy húsmentesen, vagy cukormentesen, vagy tejmentesen étkezik. Lelke rajta, ha jól esik neki, hajrá...de ha igazán komolyan csinálja, akkor nem kifelé kommunikálja le, hanem befelé.

Annak idején, mikor nyomtam a kemény fogyókúrámat, és úgy hozta a helyzet, hogy egy nagyobb társaságban voltam, és megkínáltak valami akármivel, amit esetleg nem akartam megenni, akkor választanom kellett, hogy vagy visszautasítom, és akkor rögtön téma lesz, hogy naaa, hogyhogy, miért, és mióta, és hogyan, stb stb. Namost akkor ez rendben is van, ha én erről akarok beszélni, akarom, hogy ezzel foglalkozzunk, hogy ez legyen a téma....de ha éppen ez az, amit nem akarok, mert csak rám tartozik, mert az én harcom-ügyem, amit nem akarok kiteregetni, akkor elfogadom amivel kínálnak, esetleg eszek belőle egy falatot, és a többit ott hagyom vagy leteszem, vagy valami. Így nem mondhatta senki, hogy de meg sem kóstoltam, és nem kellett tocsogni a témában, hogy akkor én most fogyózok. Hasonlóképpen azt gondolom, ha valaki meggyőződésből mondjuk vegetariánus, akkor egyszerűen e szerint étkezik, és nem arról szól az étkezéssel kapcsolatos minden tevékenysége, hogy világgá kürtölje, hogy kérem szépen ő nem eszik húst.

Tipikus példa, hogy a nagylányom két barátnőjével túrázni ment, és csomagolt szendvicseket, amivel a hegyen megkínálta a barátnőit. Egyszerű sonkás-sajtos szendvicsek voltak. Egyik lány sem evett belőlük, mert az egyik húst nem eszik, a másik meg glutént. Mindkét lány túlsúlyos....és egyiknek sincs semmilyen emésztőrendszeri betegsége. Egyszerűen arról van szó, hogy szembenézni a táplálkozási és a mozgási életformánk hibáival nem könnyű. Sokkal könnyebb kitalálni valamilyen "intoleranciát", sokkal könnyebb beállni egy eszme mögé, és akkor máris megvan, hogy mit okolhatok önmagam helyett, és mitől várhatom a megoldást önmagam helyett.

Nem feltétlenül kell mentesen élni. Hit kérdése. Természetesen nem fogok egyik ideológia mellett/ellen sem állást foglalni, mert úgy érzem, az mindenkinek a magánügye. Én amellett foglalok állást, hogy ne keverjük a szezont a fazonnal. Hogy ha én úgy döntök, hogy laktózmentesen étkezek, akkor következetesen így egyek, ne pedig úgy, hogy csak az étteremben, fennhangon tudom kérni a spéci ételt, hogy mindenki lássa, hallja, hogy igen, én más vagyok, tessék rám külön odafigyelni, otthon, mikor egyedül vagyok, akkor meg simán betolom a vastag zsíros joghurtot meg a tejszínhabot. 

Engem szigorúan a fogyás mentén kapott el a címkenézegetés...mert kíváncsi voltam, miben mennyi kalória van, hogy meg tudjam számolni, amikor dolgozok vele. És előfordult, hogy gluténmentes kenyeret vettem, mert annak volt 100 grammja 198 kalória, de aztán leszoktam róla, mert nem szimpatikus, hogy négy eurót kell fizetni a negyvendekás kenyérért, ami ráadásul nem is finom. (És a GI száma sem a legjobb.)

Mélypontok

Sajnos az életben alakulnak úgy a dolgok, hogy nem jön össze az, amit szeretnénk. Vagy nem úgy jön össze, ahogy megálmodtuk. Vannak mélypontok, és ez így van rendjén, mert hacsak nem vagyunk belőve a nap 24 órájában, akkor az élet már csak ilyen. Mondjuk ez önmagában még nem érne meg egy posztot....de az már inkább érdekes lehet, ki hogyan éli meg a mélypontjait.

Az életmódváltás, a fogyás, a súlytartás tengelyén vagyunk, tehát a mélypont elég egyértelműen a hízás, a kudarc, plató, jojó, és egyéb nyalánkságok nyomán lendül támadásba. Sajnos az ember nem érthet meg mindent ami a testében zajlik, egyrészt mert nem feltétlenül szakértő, másrészt meg még nincs minden pontosan feltérképezve ezen a területen. Ígyhát igen bosszantó módon néha bele kell állni abba a szituációba, hogy valami úgy történik meg, hogy nem látjuk mögötte a logikát, az okot.

Nem akarok most belemenni, hogy hányféle embertípus/viselkedés/vérmérséklet van, de végülis azt hiszem tök mindegy, mert ha menet közben nem veszítjük el a fejünket, akkor képesek vagyunk a megfelelő irányba tolni a feszültséget. Mire gondolok?

Hát, viccesen szoktam mondani régebben a kamaszodó gyerekeimnek, hogy lázadni akartok? Hajrá, menjetek ki az udvarra, és akkurátusasn szedjétek össze a kutyakakit, vagy takarítsátok ki a pajtát, vagy nyírjátok le a füvet, de ha kell még ötlet, csak szóljatok, biztosan ki tudok találni valamit a keletkezett indulatok levezetésére. Ez persze poén, de mögötte az van, hogy ha okosan engedjük el a bennünk lévő vadállatot, akkor nem a saját fejünket akarja majd letépni. Valahogy ragaszkodni kell a mélypontokon is az eredeti, prioritást élvező céljainkhoz. Hiszen másfelé is lehet tombolni. Konkrétan ha például valaki koplal egy hétig, és nem fogyott le semennyit sem, akkor két irányba is tombolhat: dönthet úgy, hogy még egy hétig koplal, akár bedurvulva és még szigorúbb szabályok szerint, vagy bedurcul, és nekimegy a süteményhegynek. Ugye nem kell leírnom, hogy 10-ből kilenc versenyző melyik irányba hajol el? 

A mélypontokat is fel lehet fogni kihívásoknak, akadályoknak, legyőzendő bukkanóknak, amiken át kell menni, így is, úgy is. Már persze ha végig akarunk menni az úton. Azt szokták mondani, az akadállyal két dolgot lehet csinálni: leküzdeni, vagy megkerülni. Én hozzáteszem azt is, hogy lehet egy harmadikat is: megakadni rajta. Szerintem mind közül ez a legrosszabb. Lélekben fel kell készülni arra már a legelején, hogy lesznek mélypontok. Mert lesznek. Több is. Ha valamennyire fel tudunk készülni ezekre, még lelkes, pozitív időszakunkban, akkor talán több erőnk lesz nem összeesni, koncentrálni, és irányítani a negatív energiákat.

Önzetlen egoizmus

A siker mára önálló üzleti kategóriává nőtte ki magát. Emberek abból gazdagodnak meg, hogy megmondják, hogyan legyél sikeres. Ömlenek mindenhonnan a végtelen bölcsességek, a frappáns megfogalmazások, a mély ősigazságok. Tulajdonképpen napi 24 órában lehetne azzal foglalkozni, hogy okosakat olvasunk. De ha megfigyeljük, a legtöbb ember csak a másik dolgában tud kurvaokos lenni. A sajátja az valahogy mindig más tészta.

Az életmód megváltoztatása egy olyan dolog, ami baromi egyszerűen hangzik, de közben minden benne van. Minden, hiszen az ÉLETem módját, mikéntjét akarom megváltoztatni. Az életemét, ami nem véletlenül olyan, amilyen, hanem azért, mert az ÉN körülményeim, lehetőségeim, tapasztalataim, iskoláim, családom, baráti köröm, attitűdöm, munkám, szerelmem, stb....tette olyanná, amilyen. És ha én ezen változtatni akarok, akkor első körben pont mindazzal kell szembemennem, ami tulajdonképpen én magam vagyok.

Van, aki szerencsés, és úgy éli le az életét, hogy ezzel a meghasonulással sohasem találkozik. De akinek testkép-problémája van, az belefut, ebben egész biztos vagyok. Ha képes időt, energiát szánni rá, és megvan a vér a pucájában is, akkor eljut ahhoz a logikai hurokhoz, aminek a lényege, hogy önmaga az okozója annak a problémának, amivel szembenéz. Persze, nyilván többszörös áttéttel, és nem rögtön első megvilágosodásában....de törvényszerűen el kell jutnia ide, én így érzem. Hangsúlyozom, hogy itt alapvetően a kövérségről van szó. Arról a kövérségről, ami a helytelen táplálkozásból, és a mozgásszegény életformából alakul ki. Hiszem, hogy a fogyni vágyók nagyon nagy százaléka ilyen, és elenyészőek azok az emberek, akik valamilyen konkrét szervi probléma miatt kövérek. 

Sok embert ismerek, aki túlsúlyos, és fogyni szeretne, de kb 5 perc után rávágja, hogy áá, nekem nincs meg az akaraterőm ehhez! Én meg azon gondolkodom, hogy tényleg nincs? Vagy inkább csak mennyivel kényelmesebb azt mondani, hogy nincs...Olyan ez, mint amikor valaki kemény munkával megtanul néhány idegennyelvet, és akkor másvalaki az arcába vágja, hogy ja, neked könnyű, mert jó a nyelvérzéked. Nekem sajnos nagyon rossz, úgyhogy engem sajnáljunk, hogy én nem beszélek más nyelveket. Rögtön áldozat leszek, ami nyilván kellemesebb szerep, mintha azt mondanám, hogy hát kérem, igen, egy lusta f*sz vagyok, nincs türelmem, a tanulás helyett inkább lógok a haverokkal, vagy kocsmázok....például. Vagy valaki komoly erőfeszítéssel elér valamit az életben, és akkor mások meg odavágják, hogy ja igen, szerencséd volt. Megint rögtön én vagyok a szegény áldozat, aki hiába teszi oda magát, ha peches.

Én nem ebben hiszek. Én abban hiszek, hogy a sikerért, az eredményekért igenis tudunk tenni, és nem valami megfoghatatlan, ősi géniusznak kell lenni ahhoz, meg tibeti gurunak, hogy képesek legyünk megváltoztatni magunkat. Fel kell állni a fotelből, ki kell nyitni a szemünket, az elménket, és körbe kell nézni a világban. Mindig ott van a lehetőség, és általában mi magunk vagyunk azok, akik a legközelebb állnak a saját dolgainkhoz. Nem a szomszéd, nem a főnök, nem a házastárs,....kizárólag én magam.

Ehhez szükséges egyfajta egoizmus, hiszen önmagammal kell foglalkozni kicsit, és el kell mélyedni a saját magam elemzésében. De mennyivel kevésbé önző emiatt kevesebbet adni a környezetemnek magamból, mint mondjuk amennyivel több kellemetlenséget okozni azzal, hogy nem vagyok kibélkülve magammal, vagy azzal, ha pont én vagyok a kövérségemmel, a frusztráltságommal, a depressziómmal a kerékkötője bármi jó dolognak, és látványosan szenvedek az önként vállalt hamis mártírszerepbe bújtatott áldozat képét magamra húzva.

Lehet, hogy az önzetlenség álcája mögé bújva válok igazán önzővé, mert hátradőlve, elbújva a kifogások, a gagyi okosságok mögé, kizárva magam az élet napos oldalából, kövéren és gonoszan élek/ halok meg.

Mozgási irányzékok és befelé látszódás

Sokszor kell az alapokig visszanyúlni, hogy az ember teljes mértékben és biztosan átlásson valami olyat, ami fontos. A mozgással kapcsolatban ez fokozottan így van szerintem. Az én álláspontom egyrészt a saját tapasztalataimból, másrészt a megszerzett ismeretanyagokból van összerakva. Meggyőződésem, hogy semmilyen mozgással nem lehet lefogyni. Tisztában vagyok azzal, hogy sokmindenki mást kommunikál, és azt is tudom, hogy több megközelítés is van.

Ha valaki csak 50 kiló plusszal próbált mondjuk futni 5 percnél tovább, akkor pontosan érti azt, amit most írni fogok. A test mozgatása mindenképpen nagyon jó dolog. Szükséges is, és élvezetes is tud lenni, ha.... Ha megvan a képesség minderre. Ha a mozgás szenvedés, kínlódás, erőlködés, akkor két dolog történik:

1. nem lesz eredménye
2. meggyűlölöm

Nem lesz eredménye, mert ahhoz, hogy zsír égjen, ahhoz először a glikogén tartalékokat kell az izmokból és a májból eltüzelni, ami átlagosan 400 kalória körül van, és az a mozgásmennyiség, ami ennek az energiának az elégetéséhez kell, az általában egy elhízott embernek a kivitelezhetetlen kategória. És meggyűlöli, mert iszonyatos szenvedéssel jár. Ha futásról beszélünk, - mint talán az egyik legnépszerűbb mozgásfajtáról, aminek talán a legnagyobb píárja van a fogyás felé- akkor tudjuk, hogy minden egyes lépésnél a saját súlyunk háromszorosának megfelelő erejű terhelésnek tesszük ki az ízületeinket, amik egy elhízott ember esetében eleve nincsenek a legtökéletesebb állapotban, vélhetően. További veszély, hogy  tévesen a megszenvedett munka függvényében jutalmazzuk magunkat, hiszen ledolgoztuk, nem gyengén...teljesen tipikus, hogy egy kövér ember 20 percnyi futást (szenvedést) követően megjutalmazza magát egy bödön fagyival, és nem érzi, mennyire nincs arányban a két dolog.

Pedig a mozgás ha okosan állunk hozzá, nagyon jó dolog. Felszabadít, lefáraszt, megtisztít. De ehhez mindenképpen képesség kell. Én ebben hiszek. Én 200 kilósan is szobabicikliztem minden nap. Azt hiszem, 25 perc volt a maximum, amit képes voltam egy huzamban tekerni. Nem mondom, hogy felesleges volt, mert a szobabiciklizés pont egy olyan dolog, ami az ízületekkel azért kíméletesebb, és egyáltalán nem haszontalan....de ha fogyás szempontjából nézem, akkor totál értelmetlen volt. Egy dekát sem fogytam tőle.

A másik nagy félreértés, amikor a súlyzós edzésekhez nyúlunk, és attól várjuk a fogyást. Talán a legtipikusabb példa, hogy valaki a hasáról szeretne fogyni, ezért hasizomgyakorlatokat kezd el végezni. Ha logikusan végiggondolom, a hasizom fejlesztése izomnövekedést okoz, ami ugyebár tömegnövekedés, ami nyilván egy testtömeg-, és testkörfogatnövekedés is egyben, ami ugye ellentéte a fogyásnak.

Értem én, hogy az embereket mi motiválja. Nyilván könnyebb valamit csinálni a fogyásért, mint valamit nem csinálni érte. Könnyebb futócipőt húzni, és kimenni kocogni, mint nem megenni a vacsorát. Na meg persze nemcsak könnyebb, hanem látványosabb is, hiszen az aktív tevékenységet lehet kirakatban csinálni, az viszont, hogy otthon a tévé előtt mi kerül a pocakba, az már nem publikus.

A nagy igazság az, hogy nem kifelé, hanem befelé kell viselkednünk. Befelé kell látszanunk, befelé kell megfelelnünk, befelé kell bizonyítani. Nem a világ akar lefogyni, hanem én. És még valami: ha valaki azt mondja, a pénz áll a fogyás útjában, gondoljon arra, hogy nem csinálni valamit nem kerül semmibe. Nem meg(v)enni az ételt nem plusz költség, hanem inkább mínusz. 

Az elfogadás

Veszélyes trendet látok mostanában ébredezni. Persze lehet, hogy egyáltalán nem újkeletű a dolog, csak mostanság tűnt fel nekem. Arról van szó, hogy minden nagyon relatív, és nehéz a határvonalakat meghúzni. Az egész életmódváltás-fogyás témakör ilyen. Honnantól számít a kövérség? Miből kell kiindulni? Bmi? Egészségügyi okok? Akadályoztatás? Érzések, szubjketív megítélés....mikor mondhatom valakire, hogy kövér, és le kéne fogynia? Nagyon nehéz megmondani.

A Bmi lehet egy kiindulópont, de mindkét irányba vannak buktatói: egyrészt a bmi nem ismer kórtörténetet, és nem tud elemezni. Azaz csak a tiszta testtömegből indul ki, de a tömeg takarhat izmot, csontokat, bőrt, és persze zsírt is. Tehát ha valaki extrém izmos, vagy nehezebb csontú (nyilván nem olyan gyakorisággal, mint ahogy hivatkoznak rá, de azért biztosan van ilyen),vagy van rajta le nem operált bőr egy komolyabb fogyás után például, akkor máris nem teljesen pontos a kép. A bmi abból indul ki, hogy egy átlagos testalkatú, átlagos életmódú, átlagos egészségű, átlagos előéletű embert kell analizálni. Namost előfordul azért, hogy valaki nem átlagos. A másik problémám a bmi-vel a hitelessége: engem nagyon érdekelt, hogy ki, mikor, és milyen alapon döntötte el, hogy mennyi az ideális bevivendő kalória. És megdöbbentő módon ennek az egésznek nem sok tudományos alapja van, hanem merő statisztika az egész a fogyasztásból, és a lakossági adatokból összekotyvasztva. Szóval én nem egy, nem kettő olyan embert ismerek, aki háromszor-négyszer annyit megeszik, mint amennyi a "ADI" javaslat lenne, és egyáltalán nem kövér. SZóval a bmi sem ad tűéles képet.

Megközelíthetem onnan, hogy akkor kövér valaki, ha egészségügyi problémái vannak a kövérségből. Sajnos viszont ez is relatív. Én szerencsés vagyok, mert nekem soha nem voltak a kövérségemből egyértelműen eredő egészségügyi problémáim. Továbbá van olyan is ugyebár, hogy egy absztinens halálozik el májrákban. 

Mondhatom, hogy ha az élete során akadályozza a súlya a mozgásban, a tevékenységben, akkor kövér. Ez még igaz is lehet, de megintcsak szubjektív, mert kinek mit jelent az akadályozás? Mi van akkor, ha XY-t nem zavarja, hogy alig tudja bekötni a cipőfűzőjét. Aztán az is lehet, hogy valaki azt is ilyennek tekinti, ha a 10 éves gyerekkel együtt nem tud végigmenni a kölyökkiképző akadálypályán, vagy azt sem, hogy a fenekét nem tudja kitörölni rendesen....

Marad az érzések és a szubjektív megítélés. Itt nehéz pontosítani. Mikor érzem magam kövérnek? Én 100 kiló fogyás után is előfordult, hogy kövérnek éreztem magam, amikor pedig a környezetem pont azt próbálta üzenni nekem, hogy elég volt mostmár, ez a ló másik oldala. Vagy mi van az anorexiásokkal? Ők a végletekig vihetik sajnos az érzést. A szubjektív megítélésre szót sem érdemes vesztegetni, hiszen épp a szubjektivitás nem zárható dobozba. Objektív megítélés meg talán nem is létezik, hiszen valami mindig befolyásol minket. Érzelmek, akarat, pénz, érdek, hatalom....ritkán őszinte az ember a másikkal, hogy teret adjon az objektivitásnak.

A veszélyes trend, amire céloztam az elején az az, hogy túlsúlyos embereknek azt sugallják, hogy nem kell lefogynod, elég, ha "elfogadod magad".

Nem értek egyet. Ne fogadja el magát, ha el van hízva. Azért ha a bmi is, az egészségügyi kockázatok is, az akadályoztatás is, az érzelmi tényezők is, és a mások megítélése is a túlsúly felé billen, azért ott valószínű, hogy tényleg elhízásról van szó, és nem valamiféle analizálgatni való határeset. Rosszat teszünk vele, ha arra buzdíjtjuk, hogy ne akarjon ellene tenni, hanem fogadja el, hogy kövér. Nagyon veszélyes, mert ha a minimális kontroll is elvész, akkor nagy sebességgel indulhatunk el lefelé a lejtőn, ami felülről is veszélyes, de ha már félúton vagyunk, akkor könnyen válhat végzetessé

Szerek és szerkezetek nélkül

Az egyik nagy sikerem, amit legalábbis én ennek élek mag, az az, hogy a 117 kilónyi fogyást minden féle eszköz nélkül vittem véghez. Nem szedtem semmilyen gyógyszert, és nem műttettem ki vagy be semmit magamból/ba. Igazság szerint orvos sem látott egyszer sem. Előtte sem, utána sem, azóta sem. Nem vagyok az az orvoshoz járós típus. Ez persze már nem egyértelműen erény, de arra büszke vagyok, hogy nem vettem igénybe semmilyen segédeszközt a fogyás során.

Ez megosztó téma. A magam részéről ellene vagyok annak, hogy feleslegesen kés alá menjen valaki. Tisztában vagyok azzal, hogy ekkora fogyás után volna mit levágni rólam is, de szerintem felesleges, drága, kényelmetlen, és haszontalan is. Ez mondjuk nyilván mindenkinek a magánügye, de most nem is elsősorban a fogyás utáni állapotra gondolok, hanem megvalósítási eszközre a fogyás, mint cél tekintetében.

A különböző csodaszerekről már sokszor esett szó ezen a blogon, mindig van valami aktuális bogyó, vagy speciális gyümölcskivonat, vagy egzoktikus alga esszencia, stb...ami olyan mértékben csökkenti az éhségérzetet, hogy a páciens röhögve fogy le úgy, hogy észre sem veszi. Vagy másodpercek alatt, turbó-üzemmódban égeti szét a zsírt, ami bennünk van. Ja persze. Valamennyi hatásuk biztosan van, ha más nem, hát placebo....de én mindegyik mögött a vastag üzleti szándékot látom, ami alapból két dologra épít: a hiszékenységre és a kényelemre. Addig, amíg lesznek olyanok, akik elhiszik azt a sok reklám-szemetet, amit ezek kapcsán hallani/olvasni/látni lehet, addig ilyen szerek is lesznek mindig.

Aztán ott vannak a beavatkozások. Eleinte csak a gyomorgyűrűkről hallottam, aztán sorban jöttek a különféle megoldások: gyomorbypass, ballon, vagy az ún. "gastric sleeve", amikor konkrétan eltávolítják a gyomor egy részét. Az elérhető szakirodalom azt írja, hogy ezek a műtéti beavatkozások akkor alkalmazandók, ha a hagyományos, konzervatív diétás módszerek nem vezetnek eredményre. Álljunk itt meg egy kicsit, és vegyük végig, mit is jelent az, hogy nem vezet eredményre? Hogy nem megy? Hogy elsőre nem megy? Vagy másodikra? Vagy hanyadikra? Nem volna egyszerűbb a módszertant megpiszkálni? Felkutatni és megérteni a hogyanokat?

Értem én, hogy ebben egyrészt sok pénz van, másrészt nyilván az orvostudomány nagy vívmányai, hogy ilyenekre is képes már az ember. Ez rendben  van. Az is rendben van, hogy szélsőséges esetekben, amikor életmentésről van szó, akkor alkalmazzák. Természetesen inkább ez, mint a halál.

De könyörgöm, úgy csinálni, hogy mindez nem egy szükséges rossz, hanem egy szuper megoldás lenne?? Hogy lehet valaki büszke arra, hogy a kés alá fekszik önszántából? Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy arra büszke, hogy nincs elég ereje, hogy gyenge, mert nem képes kontrollálnia a cselekedeteit, nem képes önerőből kordában tartania saját magát. Erre hogyan lehet büszkének lenni?

Engem dühít ez, mert tizedannyira nem népszerű az a módszer, ami mindenki számára ingyen elérhető és kivitelezhető, és nem segít, hogy népszerű sztárok nyúlnak ezekhez a módszerekhez, és oktalanul hirdetik ezeket az eljárásokat. Az a baj, hogyha valaki képtelen a döntésein keresztül kontrollt gyakorolnia, és attól érzi jól magát, ha fizikailag lekorlátozzák abban, hogy bizonyos dolgokat meg(t)egyen, akkor a végén kockazombikká válunk, akik mint valami torz pinkfloyd-kényszerképzet, vagy egy elcseszett Orwell regény szereplői, mások által taszajgatva éljük azt az életet, amit a minket irányító és korlátozó hatalom kiszab.

Máshogy

Időnként felmerül bennem, ha most kezdeném el újra, vajon mit csinálnék máshogy. Gondolom az élet minden egyéb területén ez egy visszatérő elem, hogy az ember újragondolja a dolgait. Nekem a bekattanás idején lövésem sem volt az étkezésről olyan értelemben legalábbis, ahogyan ma gondolkozom róla. Egy dolgot tudtam száz százalékosan: hogy nem akarok tovább úgy kinézni, ahogy kinéztem. Hogy elegem van a kövérségből. Hogy muszáj megváltoznom. Ennyit tudtam, semmi mást.

Illetve persze túl voltam én addigra már annyi mindenen, és szépen menetrendszerűen magamba szívtam a szokásos dolgokat: ilyenek a génjeim, úgyis bármit csinálok, sosem fogok lefogyni, biztos szét van cseszve a hormonrendszerem, stb.stb. Az elhatározásomon kívül nem volt más. Józan paraszti ésszel estem neki a dolognak, és egyszerűen abbahagytam az evést. Nem számoltam sem a kalóriát, sem a szénhidrátokat, semmit sem. Egyszerűen csak befejeztem az evést. Persze enni kell, éppen ezért nehéz, hiszen ha valaki nem eszik, akkor éhen vesz, így valamit mindenképpen ennem kellett. Abból indultam ki, hogy a zöldség-gyümölcs nem árthat, úgyhogy nyers sárgarépát ettem (pár szálat) napközben, esetleg 1-2 almát mellé, főétkezésként pedig általában valamilyen halat pároltam magamnak, és azt is zöldséggel...kelbimbóval, karfiollal, vegyes fagyasztott cuccal fogyasztottam el.

Valahogy ösztönből azt gondoltam, ez így jó lesz. Végül is bevált, de ma már máshogy csinálnám.

Az első 40 kiló után még mindig nagyon kövér voltam, a környezetem nem is vette észre, hogy fogytam. Érdekes érzés volt. Ennyit fogyni észrevétlenül...50-60 kilónál a barátaim óvatosan érdeklődtek, hogy esetleg fogytam-e :)....Aztán ahogy mentek le a kilók, úgy mélyedtem el egyre jobban a témában, és elkezdtem naplózni a súlyom alakulásán kívül azt is, hogy mit, mennyit eszem.

Ha újra kezdeném, biztosan 

• Megtervezném alaposan a folyamatot, hiszen amikor ki van tűzve a cél, akkor teljesen megbízhatóan hagyatkozhatunk a számokra, nem fognak cserbenhagyni. Én a számok segítségével tudtam mindig a megfelelő irányba menni, miután az ösztönös induláson túl voltam.
• Nem a halakat enném  elsőre. Fogalmam nem volt arról, hogy melyik hal milyen, azt hittem mindegyik egészséges, meg light. Namost a makréla vagy a lazac, de még a pisztráng sem egy tőkahalfilé....ma okosabban és színesebben indulnék.
• Biztosan nem vásárolnék össze annyi szart  ruhát magamnak, élvezve, hogy jé, már ez a méret is jó rám. És akkor például tuti nem járnék úgy, hogy mire az USA-ból ideér az Old Navy-s rendelésem, addigra már az a méret sem jó, mert megint kevesebb lettem.
• Nem vennék annyi készített joghurtot, ami light, de csak mert nem zsíros. A mai napig nem tudom felfogni, miért nem lehet édesítőszerrel joghurtokat csinálni. 5 éve őrjöngök azon, hogy a weight-watchers termékekbe miért raknak cukrot. 5 éve nem értem, és láss csodát...1-2 hónapja megjelentek a polcokon az édesítőszeres zsírmentes joghurtok. Halleluja. Igaz, ritkán, kevés helyen és ultra drágán van, de legalább van.
• Nem problémáznék bizonyos dolgokon annyit. Például bizonyos édesítőszerek káros hatásain. Ma már úgy gondolom, ezek mögött nagyrészt a cukoripar haszonélvezői állnak, és sokkal inkább gondolom hit-kérdésnek, mint tényeknek a témában elérhető híreket, információkat.
• Tartózkodnék a rexiáktól...nemcsak utólag, de előre is. Beleestem sokszor. 75 kilósan konkrétan ijesztően néztem ki - anorexia veszély....aztán volt egy időszakom, hogy napi 6 órát kardióztam - exorexia veszély....aztán szinte mániákusan néztem az összetevőket, és végletesen viselkedtem, ha evésről volt szó (olyan ételt voltam hajlandó fogyasztani kizárólag, amit csak én és csak úgy és csak olyan körülmények között készítettem) - ortorexia veszély.

Nyilván még sok apróság van, ami most nem feltétlenül jut eszembe, vagy nem annyira lényeges. Ami viszont az, hogy ez az egész blogolás úgy indult, hogy hittem/hiszek abban, hogyha minden fontos (vagy lényegtelen) tapasztaltomat, minden érzésemet, kételyemet, örömömet, bánatomat ide leírom, akkor lesz itt egy csomó információ olyan dolgokról, amikről például én nem találtam szinte semmit sem a neten. Állati nehéz olyan helyet találni, ahol huzamosabb ideig, hiteles forrás osztana meg tapasztalatokat. Pedig ezekből mások is nyerhetnének. Ismereteket, információkat legalábbis biztosan. Márpedig az igazi életmódváltáshoz a szándékon kívül az információ, ami leginkább szükséges.

Sok hely van amúgy, mert ez egy nagyon felkapott dolog lett. Mondjuk érthető, hogy az, hiszen a bolygónak tetemes része túlsúlyos, és összességében véve tök jó lenne, ha ezt orovosolni lehetne valahogy. Csakhogy ahogy szoktam mondani, a netet én úgy látom, mint egy nagy szénakazalnyi szemét, amiben itt-ott akad egy vékony tű, ami hasznos és érdekes tud lenni. De ember legyen a talpán akinek van ideje/energiája/türelme/ismerete/kitartása/ésígytovább kibogarászni a sok ocsú közül a búzát. Szóval sok hely van, de sajnos a legtöbbje vagy már nem él, vagy van valami mögöttes szándék, vagy hiteltelen az elkövető, értem ezalatt, hogy kovács kettő józsef, aki százhetvencentisen nyolcvannyolc kilóról lefogyott hetvenkettőre, az az én szememben nem mindentudó guru, de még csak nem is megbízható forrás, akiben/akinek hinni tudnék.

Nem mintha kisebbíteni akarnám bárkinek az akár egy kilós fogyását is. Nem akarom. Becsülendő teljes mértékben. Csak ne keverjük a szezont a fazonnal: az, aki ötven fölötti béemi-vel él bármeddig is, az nem tud mit kezdeni egy olyan fogyós sikersztorival, aminek a kiindulópontja ott van, amiről ő csak célként álmodozhat...talán. Helyén kell kezelni a dolgokat.

Kudarcok és kapaszkodók

Az, aki csak a közelében is járt már a problémának, az pontosan tudja, hogy egy-egy sikeres fogyás mögött milyen sok kudarc áll. Hogy a sok erő mögött mennyi gyengeség húzódik meg. Alaptétel, hogy a sikerhez vezető út kudarcokon át ível. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember, aki egy életmódváltást, vagy egy fogyást végig tud csinálni úgy, hogy közben egyszer sem gyengül el, és egy kudarcélménye sincs. Ezek hozzátartoznak a folyamathoz, ahogyan az emberi természethez is hozzátartozik a hiba.

A gyerekeimnek is mindig azt tanítottam/tanítom, hogy nem az különbözteti meg az egyik embert a másiktól, hogy mennyit hibázik, hanem hogy hogyan kezeli a hibáit. Őrült buta dolog úgy viselkedni, mintha létezne olyan, hogy valaki nem hibázik sosem. És nagyon visszataszító tud lenni, ha valaki a saját hibáit másra keni. Szóval azt hiszem, a kulcs valahol ott van, hogy amikor hibázunk, ne leüljünk, összeroskadjunk, bűnbakot keressünk, mentségeket hozzunk fel, kifogásokat kreáljunk, stb...hanem gondoljuk végig a folyamatot, ami a hibához vezetett. Aztán rázzuk meg magunkat, mint az öreg szamár a kút mélyén, akire földet dobnak, de az lerázva magáról és letaposva azt végül kijut a kútból.

Na ez is olyasmi, amit könnyű mondani, viszont  a gyakorlatban egyáltalán nem az. A világ rohan körülöttünk, tele van gondokkal, amik megoldásra várnak. Tele van ügyekkel, amit intézni kell. Kötelezettségekkel, amiket teljesíteni kell. Felelősséggel, amit vállalni kell. Munkával, amit el kell végezni. Ezek mellett ha nem figyelünk oda, beszippanthat maga az élet sodra, mint egy örvény, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy valami nem jó, és nem tudjuk, mikor, ki, és hogyan rontotta el.

Nem baj ez, csak fel kell ismerni időben, hogy a magunkra fordított idő nem feltétlenül tartozik az önzés kategóriájába. Vagy nem a szó hagyományos értelmében. Saját magunk formálása (külső és belső egyaránt) a környezetünk hasznára is válik.

Az életmódváltás nagyon összetett és nehéz folyamat. Maga a szó már közhellyé koptatott, de ez mondjuk nem feltételnül baj, hiszen legalább terítéken van mindenhol, beszélünk róla. (Az értelmezés már egy nehezebb szint) A legnagyobb nehézsége szerintem abban van, hogy az első lépcsőfok után, amit eleve nehezen lépünk meg, jönnek a még nehezebb lépcsőfokok. És amikor legurulunk a lépcsőn, kezdhetjük újra az egészet. 

Biztos, hogy kapaszkodók nélkül nagyon nehéz. Kapaszkodni lehet önmagunkba és másokba, a legjobb ha mindkettőre van lehetőség. Önmagunkba a motivációnk frissen tartásával tudunk kapaszkodni eleinte, később az eredményeinkbe, a tapasztalatainkba is. Akár a kudarcainkba is. Másokba pedig sokféleképpen, sorstársak, sorsközösségek, segítő családtagok, rokonok, barátok segítségével. Egy azonban biztos: kell egyfajta felemelkedés, hogy az ember a saját életét, a saját helyzetét kicsit felülről, kicsit kívülről, kicsit tágabb látószögben lássa. Néha hátrébb kell lépni, hogy meglássuk a saját hibáinkat, és észrevegyük, hogyan tanuljunk belőlük.

Tartsd életben!

Meggyőződésem, hogy amennyire fontos az ún "bekattanás", legalább ugyanolyan fontos az is, ami utána jön. Sajnos tipikus jelenség, hogy valaki elindul a helyes úton, de aztán több kevesebb (általában sajnos kevesebb) idő elteltével alábbhagy a lelkesedés, és valahogy már nem működik tovább ugyanúgy. A motiváció elenyészik. Nem szabad hagyni, hogy így legyen. Életben kell tartani, mint valami tüzet. A tűzre ha nem dobunk újra meg újra, akkor bizony kialszik. Én ezt a dolgot is valahogy így élem meg. Életben kell tartani a motivációt. Persze mondani könnyű. De mi is történik valójában?

Amikor elkezdünk egy fogyókúrát, és az első pár nap alatt relatíve gyorsan leszalad néhány kiló, akkor természetesen örülünk, és büszkék vagyunk magunkra, és úgy érezzük, hogy lám-lám, meglett a sok munka meg áldozat eredménye. Aztán a fogyás lelassul....esetenként bizony meg is állhat....és akkor viszont jön a keserűség, hogy na mi van, hát hiába teszem oda magam, hiába csinálok mindent ugyanúgy, mint a legelején, mégsem megy tovább a mérleg nyelve lefelé. Van, aki tovább megy, mert úgy értelmezi, hogyha eddig kevés kalóriát vitt be, akkor mostantól még kevesebbet kell, és hátha akkor újra megindul a fogyás. Nagyon kényes és veszélyes szituáció. Ha itt valaki nem tudja tartani magát, akkor megbillenhet, és vagy elindul egy olyan úton, ami még súlyosabb zavar, az anorexia felé vezet, vagy egész egyszerűen ez lesz a pillanat, amikor elveszíti a motivációt.

Itt van, amikor értelmetlennek látja az erőfeszítéseket, és a tálcán heverő kifogásgyűjteményhez fordul. (gének, pajzsmirigy, hormonok, stb). Azonban ha elmerülünk a témában, akkor rengeteg információt találunk. Először is egy kezdeti szakaszban, amikor valaki egyszercsak jelentősen lecsökkenti a bevitt kalóriamennyiséget, első körben a víz távozik a szervezetből. A víz, ami haszontalanul a sejtek közti térben pang (ödéma). Ezért van a hirtelen nagy súlyvesztés. Kiürül a víz. Ezután ha megszállottá válik valaki, és próbálja ezt a kezdeti tempót visszahozni a fogyásban, könnyen olyan rossz döntéseket hoz, hogy éhezni kezd, veszélyesen kevés kalóriát visz be, plusz elfeledkezik az elegendő folyadékbevitelről.

Az is kismilliószor túltárgyalt dolog, hogy az ultra kevés kalóriabevitelre a szervezet úgy reagál, hogy pánikba esik, és raktározni kezd. Ha valaki 800 vagy 1000 kalóriára tolja le a napi bevitelt, ez annyira kevés energia, hogy a szervezet úgy érzékeli, hogy baj van, ezért felkészül, és a maga módján védekezik: lelassítja az anyagcserét, és eltárol minél több energiát. (nyilván zsírként). /Azt most hagyjuk, hogy a szervezet miért nem csinálja ugyanezt, csak fordítva, amikor túl sokat viszünk be/

Az én tapasztalatom szerint nagyon határozottan kell a saját magunk által jól meggondolt stratégia mellett kitartani, és mindenképpen jönni fog az eredmény. Mellette persze fontos, hogy a motivációt életben tartsuk. Ez viszont erősen egyénfüggő. Mindenki ismeri magát, tudnia kell, hogy mi hat rá igazán. Nem azt mondom, hogy meztelenül kell enni teljes alakos tükör előtt (bár van, aki erre esküszik, mint motivációmegtartási technika), de nem árt időnként előhívni azokat a gondolatokat, amik elindítottak minket az úton.

Biztos, hogy egy teljes életmódváltás során vannak hullámvölgyek. Én magam isr áléptem már egy két olyan oldalhajtásra, ami zsákutca volt. Ilyenkor vissza kell találni a normális útra, nem pedig sátrat verni, és ott maradni. Az akaraterő, a kitartás, a hajthatatlanság az nem valamiféle veleszületett adottság, vagy olyasmi, amit pénzért megvehetünk, vagy egy könyvből megtanulhatunk. Meg kell küzdeni érte, vele. Ki kell fejleszteni lassan, sok munkával. Viszont ha az eredeti szándék megvan hozzá, akkor acélossá lehet edzeni.

Kattints rá!

Takarítás közben szoktam zenét hallgatni. A telefonomról blutooth-szal kiküldöm a zenét a sound bar-ra, és azon tud jó hangosan szólni, ami elnyomja a porszívó hangját. Namost az aktuális telefonom éppen egy új darab, amin persze hogy egész más a zenelejátszó, mint az előzőn, ezért valamilyen oknál fogva állandóan újraindult a zeneszám. Letettem a porszívót, leültem, és nekiálltam beállítani. De az Istennek sem akart sikerülni. Vagy összevissza játszotta, vagy csak azt az egy számot újra meg újra. Az összes létező virtuális gombot, legördülő menüt, hangbeállítást, mapparendezési lehetőséget végigzongoráztam, de nem. Ilyenkor két dolog merül fel bennem: az első, hogy földhöz vágom a telefont, és elásom magam, mert egy öregember vagyok, akinek nem való, legfeljebb a tárcsás telefon. Aztán túllendülök a második szintre, és segítséget kérek a 16 éves kamasz gyerekemtől. Én valami olyanra számítottam, hogy leül mellém, és közösen agyalunk tovább. Erre fölémhajol, finoman rápöccint az alul lévő kis csíkra, ahol a kezelőgombok látszanak, és voila'! Máris ott volt annak a beállításnak a lehetősége, amit kerestem.

Nem tudom, azért van ez, mert öreg vagyok, vagy mert máshogy gondolkodom....de nagyon érdekes élmény volt, mert arra jöttem rá, hogy hányszor van ehhez hasonló az életben...amikor hetvennyolc helyről közelítem meg az adott problémát, többlépcsős rendszereken rágom át magam. Anyagcsere folyamatok, hormonműködés, endokrin rendszer, ketózis, savak-lugok, mit mivel kell enni, ja, meg mikor. Egyik nap csak szénhidrátot, másik nap csak fehérjét. Kilencvennapig csak így, meg csak úgy. Csodalevesek, negatív kalóriás ételek, amiből bármennyit megehetsz. Holott mennyire egyszerű az egész: csak kattints rá: ... egyél kevesebbet!

Tudom, arrogánsan hangzik. De kifejtem: Nem azt mondom, hogy éhezni kell. Hanem azt mondom, az élet sokkal kevésbé bonyolult, mint amennyire annak tűnik. Ha kevesebbet eszünk, mint amennyi energia kell a testünknek, akkor fogyni fogunk. Ilyen egyszerű. Lehet ezerféle komplikált rendszereket tesztelgetni, meg elméleteket a valóságba ültetni. Vagy lehet lesöpörni az asztalról mindent, és józan paraszti számtannal operálni. 

Nem akarom, hogy bárki is félreértsen: szeretek kísérletezni, új anyagokat, módszereket megismerni, új irányokba tekinteni, és egyáltalán nem ítélkezem könnyen. De amikor a fogyásnak van itt az ideje, akkor szerintem nem kísérletezgetni kell, hanem "rá

kattintani", és menni előre.

A szeretet rétegei, avagy nem baj ha sírsz

Szeretni sokféleképpen lehet. Ha egy szülő szereti a gyerekét, akkor azt sok féleképpen teheti, például elhalmozhatja minden jóval, kérdés nélkül. Megadhat neki mindent, amit csak bír, vagy még többet is. A nagy kérdés ilyenkor az, hogy mennyire tesz jót vele? Mi szolgálja igazán a javát a gyereknek? Na és persze honnan indul a szeretet? Mennyire önzés, és mennyire jóakarás. Mert a jószándék önmagában egyáltalán nem sok. Az annyi, amennyi jó esetben minden emberben alapból megvan. Elméletileg a szeretet is a saját gyerekünk felé. De közben nem elég ez a kettő, mert a cél az lenne, hogy....na igen, mi is a cél?

Hogy a gyerek viszont szeressen? Hogy szót fogadjon? Hogy problémamentes legyen? Hogy könnyű legyen vele az élet? Vagy hogy boldoguljon az életben? Hogy egészséges életet éljen? Hogy minél tisztább képe legyen az életről? Hogy minél kevesebb problémával, gonddal kelljen szembesülnie felnőtt élete során?

A túlsúlyos ember, amikor meg akar szabadulni a túlsúlyától, hasonló kérdésekkel néz szembe önmagával kapcsolatban is. Egészen pontosan kismillió kérdéssel, és azt hiszem, amíg ezekre a kérdésekre nem kezdi el akarni a válaszolat, addig mindig problémás lesz a valódi életmódváltás. Mindig onnan kell(ene) indulni, hogy alaposan végiggondolom, honnan jöttem, mit akarok, ki vagyok, hová tartok, hogyan akarok odaérni?

Ahogy a gyereknevelés is akkor sikeres, ha az alapfogalmakkal tisztában vagyunk. Ha nem elégszünk meg azzal, hogy csak simán nagypn szeretjük a gyerekeinket, hanem a szeretetet rétegeire bontjuk, mint egy vöröshagymát. Akkor is ha csípi a szemünket a folyamat. 

Az életmódváltásnak is talán a legszembemaróbb része a bontás. Vagy inkább boncolgatás. Mert nem tudjuk kikerülni, hogy elemeire bontsuk az életünket, a személyiségünket, és a végére járjunk, kik vagyunk, és miért vagyunk azok, akik. Rendet kell rakni, tisztán kell látni. Meg kell fogalmazni a célokat, és meg kell nevezni az eszközöket. Csak így működhet.Nem baj, ha csípi a szemed, nem baj ha sírsz.

Kivitelezési nehézségek

Amikor elkezdtem ezt az egészet, komoly gondot okozott, hogy a gyakorlatban hogyan vitelezzem ki az életemet. Mire gondolok? Hát hogy oké, hogy én elhatároztam, hogy le akarok fogyni, de ez technikailag hogyan fog működni? Az ember életét átszövi az étel, és az evéssel kapcsolatos tevékenység. Kezdve a bevásárláson keresztül, a főzés-sütésen át a vendégségbe járásig. Mert amíg az ember otthon van, a saját kis keretei között, addig relatíve könnyen megvalósíthatóak a dolgok.

Már akinek. 

Mert ha rajtad kívül más is van, házastárs, netán gyerekek, akkor azért már ez sem olyan egyszerű. Mert ha te fogyni akarsz, akkor mi köze van ahhoz a gyereknek, aki nem kövér, és nagy örömmel fogyasztana olyan ételt, amit szeret? A nem önző szülő persze, hogy dehogy korlátozza a csemetéjét...igenám, de amikor valaki erős diétán van, és a frissen sült pizza illata belengi a lakást...na akkor kell erősnek lenni. Szerintem itt nagyon sokan elbuknak. Tulajdonképpen három lehetőség van.

1. Drámatagozat: összeszorított szájjal ellenálsz, és  fátyolos tekintettel a jövőbe révedve, robot-üzemmódban teszed a dolgod
2. Elhajlasz, és eszel egy keveset...de persze odafigyelve, okosan...esetleg chcsökkentett-norbiturbó-tönkölybúzafűlélisztből csinálod a pizza tésztáját....kevésbé elhivatott esetben csak hajítasz a lisztbe egy fél marék zabpelyhet, és voila' - máris lehet falatozni belőle, miközben állati büszke vagy magadra, hogy milyen kreatívan megoldottad a problémát.
3. Az intenzív illatok elérkezte után négy és fél perccel dobod a francba az egészet, és jóízűen bezabálsz, miközben leteszed magadban a nagyesküt, hogy holnaptól/hétfőtől/elsejétől/Újévtől majd elkezded, ezen már úgysem múlik semmi.

Hát mit írjak....egyik verzió sem jó. A magam részéről általában az első verziót választottam, némi ájtatos mosoly kíséretében, de nem volt könnyű egyáltalán. Mégis a három közül ez az egyetlen út, amely járható szerintem. Miért?

Azért, mert egyrészt komoly lelkierőre lehet szert tenni ezen időszak alatt, ami elképesztő módon jól jöhet még később az életben, másrészt így nemcsak önmagadnak, hanem másoknak is azt sugárzod, hogy erős vagy és nem törsz meg, harmadrészt megvan az az örömöd is, hogy nem kényszerítesz rá a gyerekedre semmit a saját defekted/bolondériád/egyéni céljaid miatt, negyedrészt ez az egy működik.

A második verzió sajnos gyakori. Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy elhiszzük...el akarjuk hinni, hogy egy különlegesebb hozzávaló majd semlegesíti a sok kalóriát. Könnyen elhisszük, hogy megszámolni a kalóriát LEHETETLEN. Könnyen elhiszzük, hogy pár apró változtatással máris reformkonyhánk van, egészségesen eszünk, és le is fogyunk majd hamarosan. A harmadik verzió, ha lehet még gyakoribb, mert ez talán a legkönnyebb. Hátradőlhetünk, megmagyarázzuk magunknak, hogy megérdemeljük, hogy istenbizony a kitűzött határidővel indulunk, azon a kis idpőn, ami addig eltelik, már nem múlik semmi sem.

Pedig komoly veszélyek vannak mindkét esetben. A kettes verziónak a nagy veszélye, hogy valamennyi idő elteltével, amikor láthatóan nem jön a kívánt eredmény, hiába a norbis kakaóscsiga, meg a zabpelyhes pogácsa, meg a csodakókuszos-eritritolos muffin, nem fogyunk, akkor könnyen juthatunk arra a hamis és veszélyes következtetésre, hogy lám-lám, hiába módosítottunk ezeken a dolgokon, úgy látszik, a gének, a hormonok, stb...szóval tökmindegy mit csinálunk, ez nekünk úgy sem megy. A harmadik verzió pedig azért veszélyes, mert néhány kör után oly mértékben sérülhet az önbecsülésünk, hogy hajlamossá válunk saját magunk ledegradálására, és pillanatok alatt feladjuk az egészet.

Pedig tudni kell, hogy ez egy baromi lassú, és nehéz folyamat, aminek a legfontosabb eleme, hogy sosem szabad feladni. És persze nem is érdemes. Bolond az, aki villámgyors eredményeket vár. Nyilván nem egy éjszaka alatt lesz valaki elhízott, tehát a visszafelé vezető út sem lesz gyors. És hogy miért nem fair, hogy tovább tart lefogyni, mint meghízni? Hát, ha lefelé haladunk a lejtőn,. az is gyorsabb, mint mikor hegyet mászunk, nemigaz? :) 

Nincs holnap

Mostanában sokszor eszembe jut, hogyan is kezdtem az egészet. Nagyon fontos, amikor az ember eljut ahhoz az általam sokszor emlegetett belső motivációs ponthoz, amikor valami bekattan, és igazán neki indul. Nemcsak nyavalyog, meg kifogásokat keres, meg hárít, hanem félresöpri az összes maszlagot, és egyszercsak meglátja a lényeget.

A lényeget, miszerint nincs más, csak ő maga, aki változást hozhat. Pedig sokan, sok helyen mondják/írják/hangoztatják ezerféleképpen, hogy mi újság. Mondjuk tény, hogy minimum ugyanennyien, ha nem még sokkal többen hangoztatnak olyat, ami viszont egyáltalán nem jó - szerintem. Ha jól számolom, én minimum 20 éven át voltam súlyosan elhízott. 7 kiló híján 200 kilót nyomott a mérleg, ami tulajdonképpen egy lejtő legalja volt.

Azon a lejtőn egyszer én elindultam lefelé, és nem tudtam, hogy hova vezet az út. Csak húzott magával lefelé, mint egy örvény, és a végén ott találtam magam 193 kilósan, reménytelennek tűnő helyzetben. Lehet, hogy ahhoz, hogy elinduljak visszafelé ezen a meredek emelkedőn, kellett az is, hogy ilyen mértékben elszaladjanak velem a lovak, nem tudom. Lehet, hogyha csak 120 kilós vagyok, akkor soha nem kezdem el az életmódváltást.

Az alatt a húsz év alatt sok mindent megtettem, hogy ne úgy legyen. Próbálkoztam sokmindennel. Kiiktattam a cukros üdítőket, a csokoládét, elkezdtem a súlyom megléte mellett mozogni. Értelemszerűen nem ritmikus sportgimnasztika vagy vizibalett volt ez, hanem inkább szobabringa, súlyzózás, túrázás, amit lehet lassan, de sokáig csinálni...de semmi ilyesmi nem segített. Szerintem azért nem, mert ezek csak felszíni dolgok. Hiába nem eszem csokit, ha eszek helyette mást, ami nem csoki, de a kalória ugyanúgy meg van benne. Hiába tekerem a szobabringát addig, amíg elzsibbad a hátsóm, ha nem számolom ki/értékelem az így elégetett kalóriákat. Hiába akarok lefogyni, ha nem megyek utána, hogy hogyan is működik a testem. Hiába kapaszkodok szalmaszálként a génekbe, a pajzsmirigybe, az ACTH hormonra, a vastag csontokra. Nem lényeg. A lényeg ott van, hogy be kell kattanni. Igazán komolyan kell gondolni, és mélyére ásni mindennek.

És felfogni, hogy nem szabad halogatni, mert nincs holnap. Ma van, most van.

Az élet nem helikopter...., de azért lazítani néha ér.

Mikor még marketing vonalon léteztem, gyakran hangoztatott hasonlat volt, hogy az üzlet olyan, mint a repülőgép: vagy megy előre gyorsan, vagy lezuhan. Egy helyben stagnálni nem tud. Mert az élet nem egy helikopter.

Hát valahogy én is így vagyok a súlyommal....azt hiszem, hogy nagyon hasonló legalábbis a helyzet. Vagy fogyok, vagy hízok, de a súly egy szinten tartása elég kivitelezhetetlennek tűnik. Na jó, nem az....úgy fogalmazok inkább, hogy nehezen kivitelezhető. Szóval csak úgy megérzésekre hagyatkozva....odafigyelve....okosan...mértékkel... (ugye ismerős kifejezések?)...nem megy. 

Jó hír viszont, hogy tudatosan működik a dolog. Megtervezve, kiszámolva, elszámolva. Az ember összead, kivon, kalkulál....és a számokban én még nem csalódtam. Van persze, hogy egy-egy rövid időszakon belül logikátlannak tűnik a folyamat (mondjuk egy 1400 kalóriás nap után 1,5 kilóval többet mutat a mérleg, mint előző nap :D)...de hosszú távon igenis ott van az eredmény a számok mögött.

Mindez persze vonja maga után a következtetést, hogy akkor sosem lehet lazítani, mindig észnél kell lenni, meg számolni, meg tervezni? Úristen, ez mennyire megterhelő! Na ja, de ha belegondolunk, akkor mi más az egész élet? Csupa ilyesmi: az ember tervez...családot, munkát, költséget, nyaralást, hitelt, mittudomén. Majd kalkulál, mit, mikor, hogyan, merre, meddig....mért pont az evés lenne kivétel? Ha lecserélem a kocsit, vagy lakást szeretnék vásárolni, vagy bankhitelért folyamodok....de akkor is, ha jön a karácsony, vagy a gyerek szülinapja, a logisztika mindig kell. Végig gondolni, hogy ja, akkor mit is kell, meg mikor, meg mennyit. Meg honnan hová. Tehát ha így vesszük, akkor totál jogos, hogy az étrend sem lehet ez alól kivétel.

Nem hiszem, hogy sokan élnek úgy sikeresen, hogy nem tudják (legalább nagyjából), hogy mennyi pénz van X bankszámlán, vagy a tárcában. Ahogy nyaralni sem úgy indul el egy család, hogy nincs képben az ember, meddig nyújtózkodhat. Vagy tudom, hogy meddig elég a kerozin a tartályban, és időben kell új adagot rendelnem, ha nem akarok fázni. Vagy mikor kell tankolnom az autóba például....És sorolhatnám sokáig. Az ember élete végülis abból áll, hogy tervez, és számol. Nincs ebben semmi extra, ha ebből a szemszögből nézem.

Aztán lehet még máshogy is meglátni ebben a szépet: jelesül hogy amikor olyan alkalom van, ami kivétel, akkor az is emelni tudja az esemény fényét, hogy akkor aznap, azon a héten, stb...nem kell számolni, nem kell tervezni. Attól is jobb lesz az a nap.

Néha ilyen lazítós napokra is szükség van, ahogy Hofi annak idején meg is énekelte. Egyébként volt most a napokban ebben nekem is részem, mert hármasban a feleségemmel és a legkisebb gyerekemmel csináltunk egy "city break"-et, és el- villámlátogattunk Osloba. Csak két napot töltöttünk ott, de persze a diéta fel volt függesztve, tehát simán beültünk egy kávéra-sütire a kávézóba, vagy simán bepizzáztunk a tévé előtt, vagy simán megettünk ketten Benivel egy bödön isteni pekándiós-mogyoróvajas-juharszirupos fagyit az Osloi kikötőben....

Oslo egyébként fantasztikus hely, és van idevágó vonzata is: elképesztő, hogy mennyit mozognak az emberek. Mindenki fut, biciklizik, rollerezik, kortól függetlenül. A fiatalok is kisportoltak, túlsúlyos embert alig látni. Sokszor láttam 40-es palikat öltönyben, válltáskával rollerezni át a városon. Nagyon zöld város. Átlag minden második autó elektromos volt.

És szemben például Írországgal, konkrétan nem lehet olyan joghurtféléket kapni, amiben csoki, drazsé, vagy bármi cukros bigyó van. Müzlis, gyümölcsös, és ennyi. Bezzeg itt a pezsgőkrémtrüffelgolyóstól kezdve az aftereightcsokison át az emendemszesig mindenféle van. Ott kifejezetten alacsony százalékban vannak jelen az egészségtelen élelmiszerek az üzletekben. Nyilván ez azért összefüggésben van azzal is, hogy milyen kevés a túlsúlyos...szóval szuper élmény volt.

Meggyőződésem, hogy szükségesek az "off"-os napok, amikor az ember kicsit elengedheti magát. Mert sosem az számít, hogy azon a pár különleges napon mit eszünk, hanem hogy a köztes napokon mi újság van.