Bekattanás

Kérdezték tőlem, hogy is volt a kezdet. Mi volt a bekattanás, mi volt az a valami, ami - szemben a megpróbált ezermillió fogyási kísérlet után - MÁS volt, mint addig. Amitől ez sikerült. Nagyon jó kérdés. Húsbavág. Szerintem mindenki, akinek van túlsúlya, szenved ezzel a dologgal. Van a szándék, hogy le akarok fogyni. Ez ugye alap. Vagy mégsem...?

Ahogy az ember hízik, vannak fokozatok...elérkezik oda, hogy már nem tud úgy öltözni, nem tudja tovább leplezni a kövérségét, vagy hogy másféleképpen írjam, amikor nincs értelme leplezni már, mert annyira egyértelmű, hogy minél inkább próbálkozik, annál inkább válik szánalmassá. Szóval akkor valahogy átlendülünk a másik oldalra, és első körben önigazolunk (ugyebár tudjuk, erős csontú vagyok, meg a gének, továbbá a pajzsmirigy...), aztán ráteszünk egy lapáttal, és jönnek a dumák, hogy az igazi férfi 100, az igazi disznó 200 kilótól kezdődik, meg hogy hol hagytad a barátnődet, a kesztyűtartóban....? Meg hogy maradjál már apukám, nálad nagyobb csirkéket eszem reggelire....

És ha ezen is túl vagyunk, legyártjuk a filozófiát is hozzá, attitűddel együtt, és megmagyarázzuk magunknak, hogy ez így jó ahogy van. Namost ebben az esetben nincs és nem is lesz bekattanás.

De ha megvan az alap, a szándék, akkor jön a további: a hogyan. Megpróbáltam sokféleképpen. Elkezdtem gyúrni, mozogni, amennyire engedte a súlyom. Elkezdtem odafigyelni, mit eszek. Cukros üdítőt kilőttem, csokit kilőttem....Semmi változás nem volt. Persze, próbáltam a 90 naposat, meg a gyümölcsöset, meg minden akkoriban divatos éppen aktuális cuccot. Semmi.

Újabb löket, hogy kár a gőzért, úgysincs értelme. Csak olyan soványakat ismertem, akik eleve azok voltak, de ismertem sok olyat is, aki annyit evett, hogy én kérek elnézést, és olyan girnyó volt, hogy kétszer kellett lefényképezni, hogy látszódjon a fotón. Szóval értelmetlen minden erőlködés. Nem volt még akkor internet, vagy akkoriban indult talán....nem voltak fórumok, blogok, nem ismertem senkinek a sikersztoriját, ami esetleg motivált volna....maradt a fáradt beletörődés, meg a zabálás.

Közben ugyebár az embernek van egy élete, nem foroghat minden a fogyás körül. Gyerekeket nevelünk, vállalkozást vezetünk, megharcolunk a százezer problémával, közben ne hanyagoljuk el a barátokat, rokonokat sem, ...le kell vizsgáztatni a kocsit, a gyerek tanára behív a suliba, a hétvégére vendégek jönnek, mi legyen a kaja, mikor, ki, hova megy, miért, a gyereknek pénz kell, mert programot csinált magának, ....ugye ismerős a kép? Hol van nekem időm/energiám/pénzem erre az egészre, különben is színtiszta önzés az egész...

Sajnos úgy vettem észre, hogy a bekattanáshoz az esetek túlnyomó többségében kapcsolódik valami szomorú dolog: egy betegség, vagy egy betegségnek a súlyos árnyéka. Vagy egy akadály...egyszer láttam egy filmet extrém kövérekről. Egy dokumentumfilmet. Azt mondta benne az egyik szereplő, hogy hét éve nem tusolt le, mert nem tud átlépni a zuhanykabin peremén. Hét éve! Azon gondolkodtam, hogy de hol volt a határ? Hol volt az a pont, amikor egyik alkalommal még át tudott lépni, mert elbírta a saját súlyát, aztán a következő alkalommal meg már nem. Ha valaki ekkor sem kattan be, ha valakinek ez sem elég jel, az már szerintem tényleg mentális problémára utal. Van, aho a bekattanás ott jön el, hogy az orvos közli, hogy cukorbaj van, kilátásba helyezi a vakságot, az amputációt, és ettől megijed az ember.

Azt hiszem az én bekattanásom picit más volt. De a szomorú dolog itt nálam is megvolt, csak nem egészségügyi téren. Terebélyes családommal külföldre költöztünk egy nagy levegővel. Én eddigre egy otthonról, számítógéppel és telefonnal irányított vállalkozást vezettem, amit ugyebár bárhonnan lehet csinálni, úgyhogy szépen összeszedtük amink volt, és irány külföld. Tulajdonképpen egy vakugrás volt a semmibe, de a legnagyobb gyerekünk ekkor 15 éves volt, és egyáltalán nem tetszett a perspektíva, ami kezdett kirajzolódni Magyarországon az ő jövőjükkel kapcsolatban. Szóval nagy levegő, indulás Írországba. 2008 szeptember, amint kiérkeztünk, egy héten belül kitört a válság, a vállalkozásom atomjaira hullott, megrendelők elfogytak, a munkák visszaestek. Itt álltunk hat gyerekkel, a pénzünk elfogyott...nem volt könnyű a helyzet, de a nejem megmentett minket: elment dolgozni. Én ugye a közel kétszáz kilómmal elég esélytelen lettem volna bármilyen állás megszerzésére. Valahogy elkezdtük felépíteni az életünket, ami nem volt könnyű, mert kiderült, hogy ahova érkeztünk, abban a városban nagyon rossz hírű az összes iskola, így egyszerűen némi informálódás után nem mertük beíratni a srácokat az iskolába, hanem elkezdtük intézni hogy otthon tanulók legyenek. Így is lett, de egy év után felfedeztünk egy közeli kisvárost, ahol viszont szuper, félig alapítványi suli volt, és beírattuk ide a gyerekeket. Kicsit kényelmetlen volt a 20 kilométert négyszer megtenni naponta, de működött. Hamarosan átköltöztünk ide Templemore-ba, találtunk egy másik, jobb albérletet is. Ehhez az új albérlethez kötődik az én bekattanásom.

Ez egy közepesnek számító ikerház fele volt, négy hálószobával, egy nappalival, ebédlővel-konyhával, kis hátsókerttel. Nejemmel elfoglaltuk a fő-hálószobát, amihez külön fürdő is tartozott. A  mi hálónk úgy nézett ki, hogy ablak, előtte egy franciaágy, és az ablakkal szembeni falon meg a fürdőszoba. Az ágy és a fürdő között i fal szekrényekkel volt kirakva, köztük a ruhásszekrény ajtaján egész alakos tükörrel. Az ember elvonult fürödni, majd mikor végzett, frissen, üdén, és persze pucéran kitipeg a fürdőből, és amíg elsétál az ágyra kikészített ruhákig, addig bizony telibekapja a saját meztelen tükörképét.....ráadásul ez még nem minden. Ha leültem az ágyra, és kinyitottam a szekrényajtót, akkor szintén saját magamat láthattam, ülve az ágyon. Namost hagy ne mondjam, hogy -nem is tudom- két vagy három alkalom után egyszerűen annyira taszított a látvány, hogy elegem lett, és bekattantam. Azt mondtam magamnak: ennek vége! Nem bírom nézni tovább, hogy hogy nézek ki, kerül amibe kerül, lefogyok!

Hát így volt az én bekattanásom. Kövérként se a tükör, se a mérleg nem volt igazán a háztartásunk gyakran használt kelléke...tipikusan. Fotózkodásnál is gyorsan elbújtam a gyerekek mögé, csak a fejemet dugtam ki az objektívnek....ez is jellemző, a bujdosó-üzemmód. Ezt a védőhálót roncsolta szét az az egész alakos tükör. Ma már hálás vagyok Desmond-nak, a tulajunknak, hogy így rendezte be azt a szobát. Ez volt nekem az utolsó csepp a pohárba, amitől kiborult(am).

Ha ma valaki megkérdezne, hogyan hívja elő a bekattanást saját magán, biztos hogy a tanácsaim között szerepelne az is, hogy vetkőzzön le anyaszült meztelenre, és töltsön el néhány percet egy egész alakos tükör előtt minden nap...