Kényszerpihenő

Ma orromra koppintott a gondviselés. Történt ugyanis, hogy nem tudtam elaludni, és miután a programozott tévé elsötétült, fogtam magam, és lejöttem, hogy akkor bringázok egy pár órát, az majd elaltat. Ez működni szokott általában. Most azonban húsz perc után hirtelen baromi furán kezdtem érezni magam, és éppenhogy le tudtam kászálódni a szobabringáról, hogy elvergődjek a kanapéig...kb 20 percig tartott, mire össze tudtam szedni magam, és akkor felmásztam az emeletre, és visszafeküdtem aludni. Szapora szívverés, hidegveríték, szédülés, émelygés....ez reggelre masszív fejfájásra és émelygésre korlátozódott. (Estére már jól vagyok)

Nem tudtam, mi okozhatta, nem ettem-ittam semmi extrát...illetve de: a mákos beigli töltelékét kellett megkóstolnom kb 3-szor, mire tökéletes lett az íze....úgy voltam vele, hogy vagy ez, vagy az újfajta ír gin, amiből koccintottunk, és amit még nem kóstoltunk azelőtt-

De közben az az igazság, hogy a ginből összesen 5-en ittunk, és senkinek nem volt baja, szóval az nem lehetett, és hát a mák meg....az a háromszor fél evőkanál nem kimondottan az a mennyiségű ópiát, ami megütne...szóval végül (mint általában) a feleségemnek lehet igaza, aki közölte hajnalban, hogy megtilt mára minden edzést, és meg kellett ígérnem, hogy nem fogok se bringázni, se súlyzózni, se taposni....és hát igen, október vége óta -amikor Oslo-ban voltunk V-vel egy hétvégén- nem volt szünnapom, tehát minden nap kivétel nélkül edztem.

Pedig pihenőnap kell. Tudom, tisztában vagyok vele, csak valahogy elfeledkeztem róla...és lehet, hogy ez váltotta ki ezt bigyót. Szóval a tanulság: tessék pihenni! Legalább néha....:)

Kalóriák és kalóriák

Biztos nem csak én agyaltam rajta sokat, hanem más is, hogy bár számoljuk a kalóriát, amikor a napi étkezésünket tervezzük, de biztosan nem mindegy a szervezetünknek, hogy azt a kalóriamennyiséget miből visszük be. Csokiból is bevihetem, meg gyümölcsből is, meg pl. sajtból is. Ma ebédre egy fél barna zsömlét ettem, két szelet ementáli sajttal. Az ementáli sajtnak szelete 120 kalória, ami azt jelenti, hogy négy szelet közel annyi kalóriát hordoz, mint egy tábla csoki. De nyilván van különbség a sajt és a csokoládé között. Az egyik egy természetesen előállított, kalciumban, ásványi anyagokban, vitaminokban gazdag tejtermék, szénhidrát nélkül, a másik meg cukros, millió adalékkal dúsított, jó esetben transzzsírt tartalmazó feldolgozott termék, ami lesokkolja a hasnyálmirigyünket. Nem lehet egyenértékű.

Vagy ha fogyás-hízás szempontból nézem, akkor mégiscsak egyenértékű...? Látok itt némi ki nem bogozott csomót....annak is nekifutottam már, hogy egyáltalán ki a fene mondta, hogy mennyi kalóriára van szüksége egy embernek? Ki volt az, és mi alapján döntötte el, hogy pontosan mekkora mennyiségekre van szükségünk? Akkor kiderítettem, hogy ezt pusztán az amerikai emberek fogyasztási szokásaiból határozták meg, emlékszem, ki is akadtam rajta rendesen. De akkor ennek ismeretében ki merem jelenteni, hogy többféle mércére volna szükség. Mondjuk mindegy milyen kalóriából napi kétezer, természetes anyagokból napi háromezer, egészséges és értékes anyagokból meg mondjuk napi négy....? káosz lenne, tudom....mert ki mit értene a természetes meg az értékes anyagokon? 

Természetes lehetne mondjuk a feldolgozatlan, önállóan előforduló alapanyag. Gyümölcs, zöldség, hús, tojás, és az ezekből készült, mesterséges adaléktól mentes étel...a természetes módon készült sajtok, a facsart gyümölcslevek, a húskészítmények....az értékes lehetne mindeaz, amiben a szervezet számára fontos vitaminok, antioxidánsok, enzimek, rostok, stb. vannak, a gonosz meg lenne az, amiben van finomított cukor, liszt, ipari alkotóelemek, glutamát, transzzsír, meg a többi csúnyaság....

Nem tudom, de jó lenne, ha lenne valami támpont ezügyben, mert így elég logikátlannak tűnik, hogy a kalória az kalória, és slussz.

Számok, avagy a mérlegelés lélektana....

Amikor kezdtem a fogyást, egyáltalán nem terveztem meg, hogy hogyan fogom mérni magam. De valahogy adta magát, hogy hetente álljak rá a mérlegre, és hetente mérjem a körfogataimat....mell, has, derék...(később comb és kar is bejött a képbe). Aztán a körfogatmérést ritkítottam, mert nem volt igazán mérhető heti eredmény, de a súlynál megtartottam a heti egyszeri mérést. Ugyanúgy felöltözve (vagy levetkőzve), a nap ugyanazon szakában, ugyanazzal a mérleggel, ugyanoda rakva minden alkalommal. Hogy hiteles legyen.

Aztán nekem is volt a hírhedt plató-effekt, amikor egyszercsak megáll a fogyás, és nem mozdul, noha ugyanaz az étkezési rendszer áll fent. Ilyenkor az ember bepánikol, szigorít, ráedz, mittudomén...és elkezdi magát naponta mérni. Aztán átesik a ló túlsó oldalára, és naponta 2-3 alkalommal rápattan a mérlegre...

Persze a plató sem tart örökké, rendeződött a dolog, és én is visszatértem a rendes heti méréshez. Aztán a súlytartás hullámzásai között is rendre előfordult, hogy valamiért nem úgy alakult a súlyom, ahogy azt gondoltam, és néha elkapott a buzgóság, és naponta mértem magam. A napi/heti mérési adatokból aztán grafikonok segítségével próbáltam különböző trendeket, és folyamatokat megérteni, hogy tökéletesítsem a kontrollt.

Általában azt mondják a legtöbb helyen, hogy a napi mérés nem jó, mert megszállottá tehet. Továbbá azért nem jó még, mert a napi testi folyamatok ideiglenesen nagyon is befolyásolhatják a testsúlyt, és az így kapott adat nem elég korrekt. Tehát például a mérlegre állok, majd megiszom fél liter vizet és újra ráállok, akkor fél kilóval többet mutat majd, pedig a víztől semmit nem fogok hízni. Viszont ha egy tábla csokit eszem meg 5 perc alatt, és úgy állok vissza rá, akkor meg csak 10 deka gyarapodás lesz.

Továbbá ott van a lelki oldala is. Ha egy hét után, amikor fogyást várunk, és hízás lesz....akkor az nagyon el tudja szomorítani az embert, kvázi elrontja a kedvét, és a rosszkedv rányomhatja arra az egész napra a bélyegét, amit nem biztos, hogy kellően tudunk kezelni. Ezért sokan inkább kompromisszumot kötnek, és inkább nem állnak rá bizonyos alkalmakkor a mérlegre - mindegy, hogy pont ideje lenne, mert letelik egy hét -, mert nem akarják, hogy egy nem várt mérési eredmény elrontsa az alkalmat/hangulatot.

A napi mérés előnyei között ott van, hogy láthatjuk a hullámzások mellett is a trendvonalat, és megnyugtatóbb tud lenni a sokkal több adat, mert így részletesebbb képet kapunk a súlyunk alakulásáról. Ha mindennap mérem magam, kevésbé stresszel az adott pillanatnyi eredmény. Plusz megismerem a saját testem, a saját anyagcserém egyedi ritmusát. Ebből következtetni tudok picit a működésre is. Megfigyelhetek trendeket, folyamatokat, amik következhetnek az étkezési szokásaimból. Láthatom, ha egy éjjel nem tudok aludni, az hogyan hat ki a súlyomra, ha nem iszok eleget, az hogyan hat ki, és így tovább.

Azt is kipróbáltam, hogy egyáltalán nem állok a mérlegre, hónapokig. Nem volt jó.... eleinte jó érzés volt, hogy nem kell ezzel foglalkozni, de aztán már egyre jobban zavart, hogy nem vagyok pontosan képben. Nem állítom, hogy az a jó, amit én csinálok. Én nem tudok semmit sem. Csak kísérletezek, csak próbálkozom....keresem az utat még mindig. Tesztelek, megfigyelek, analizálok. Igen, sokszor talán túlbonyolítok, túlcizellálom, túltolom a dolgot, ez biztos. 

Abban viszont erősen hiszek, hogy a számokban bízhatunk, mert segítenek eligazodni. 

Fehérje téma ízekre szedve

Ha az élelmiszerek fő összetevőire gondolunk, alapvetően a három legnagyobb rész a zsír, a szénhidrát (CH), és a fehérje. A CH-ról tudvalévő, hogy ha egyszerre túl sokat kap a szervezetünk, akkor nem tud vele megbírkózni, és inzulin segítségével elraktározza a zsírsejtekbe, ugyebár ez az, amit a legkevésbé kívánunk magunknak. A zsírok lebontása nehezebben megy a szervezetünknek, a magas zsírtartalmú ételek eleve dupla kalóriával bírnak, így tehát ezek is kerülendőek. Természetesen ez csak nagyon nagyon felületes megközelítés, hiszen CH-ból is van rossz, meg kevésbé rossz, meg jó, meg maga-az -ördög, és persze zsírokból is van ezerféle.....azonban én most a harmadik csoportról, a fehérjékről szeretnék írni.

Merthogy a fehérje az egyetlen összetevő eme három főszereplő közül, aminél a minimum van optimalizálva, és nem a maximum...azaz azt mondják, legalább ennyi és ennyi meglegyen, és nem azt, hogy legfeljebb ennyi-meg-ennyi fogyasztható. Tehát úgy tűnik, míg a CH és a zsír fogyasztása korlátozódik, a fehérjéből minél többet viszünk be, annál jobban elősegítjük az egészséges étkezésünket.

Itt akkor álljunk meg egy szóra....tehát a sok fehérje az jó. Miből tudunk sok fehérjét bevinni, miben van fehérje? Lássuk csak: tojás, túró, sajtok, tejtermékek, mogyoróvaj, húsok, húskészítmények, halfélék, bab....Az én nagy bánatomra a sajtoknak és a mogyoróvajnak a fehérjetartalmuk mellett a zsírtartalmuk is jelentős, így azok kiesnek a körből. A húsok, halak, tojásfehérje, túró, bab....ezek maradnak. A halat általában nem szeretem, a bab puffaszt és unalmas (vagy macerás ha nem unalmasan akarom elkészíteni), tovább szűkül a kör: a csirkemell, a tojás, a túró. Az ember nem eszik mindennap nagy mennyiségű húst, amellett nem is olcsó. A túróból egyértelműen a light, csökkentett zsírtartalmú jöhet szóba. Errefelé ritkán kapni, de azért van, mégha elég drága is. Mindenestre kilója ugyanott körül van, mint a csirkemellé...tehát az én szűrőmön a tojás maradt fent...a tojásfehérje.

Ez az, amit kizárásos alapon arra ítéltem, hogy sokat fogyasszak belőle rendszeresen. A fehérjét felverem habnak, édesítem, és vagy túróval-citrommal-lime-al ízesítem, vagy tejjel bekevert cukormentes desszertporokkal. Általában este fogyasztom őket, 7 darabot. Sajnos olyan hetente egy alkalommal a wc-be kell öntenem azt a 30-50 tojássárgáját, ami megmarad :-(. Hacsak el nem sütöm-főzöm a srácoknak.

Nagyjából 2 éve fogyasztom ezeket, nem szigorúan minden nap, de a 365 napból 300 nap biztosan.

Eleinte tartottam tőle, hogy mégiscsak nyers tojás....de nincs bajom belőle. Kifejlesztettem a magam technikáját a tökéletesen kemény fehérjehab készítésének, ma már ripsz-ropsz, 10 perc alatt el is készítem a vacsorám. Közben csapágyasra hajtottam a robotgépet, de amíg húzza, addig nem veszek másikat. Kicsit hangos, de szoktam közben nagy hangon énekelni úgyis mindegy alapon ...:) a családom nagy örömére....

Namost jobb későn, mint soha, de mostanában tudtam meg, hogy nem tökéletes a rendszer, mert hőkezeletlen tojásfehérjében egy avidin nevű enzim található, ami a szervezetben lenyúlja az ott lévő biotint, így az nem tudja kifejteni a kellő hatást....azaz a rendszeres fogyasztása biotinhiányt, azaz a B7 vitamin hiányt okoz, aminek viszont fontos szerepe lenne az anyagcserében....Úgy általában véve az okos tanácsok mind óvják az emberfiát a nyers tojásfehérje fogyasztásától....pont emiatt...ez az enzim ugyanis hőkezeléssel ártalmatlanná tehető. Plusz ugye a szalmonella kockázata is csökkenthető. 

Az az igazság, hogy én elég összeesküvéspárti vagyok, szóval nem szeretem a különböző fehérjeporokat, amiket lehet vásárolni 10 kilós vödrökben például. Tudom, hogy sokan használják ezeket, merthogy nem kell félni fertőzéstől, merthogy egyszerű, csak össze kell shakeelni, és kész is van, örökké eláll, és finom ízű, és optimálisan van beállítva minden összetevője. Én akkor is csak affél öreg gyanakvó iszapszemű rája vagyok, aki arra gondol, hogy annak is van fehérjetartalma, amit a csirke kiszarik, szóval pusztán egy számtól, ami a 100 grammonkénti fehérjetartalmat mutatja, még nem esek hasra.

Jobb szeretem a természetes alapanyagokat, azt, amit látok....a tojás az tojás, a túró az túró, a csirkemell meg csirkemell. Tudom én, hogy a tojást is kezelik, meg hormoninjekciók, meg stresszhormonos hibrid tartás, embertelen körülmények...ezeket mind tudom. De attól még egy darab hús vagy egy marék túró az még az, ami. Nem egy feldolgozott por alakú akármi, amit vagy elhiszek, hogy az van benne, amit ráírnak, vagy nem. Annak idején a kávébabra is azért tértem át, mert nem értettem, hogy miért drágább a szemes kávé, mint a ledarált, hiszen drágább valamit leőrölni, mint nem leőrölni....nem? Na igen, csak a kávébabon látszik, hogy micsoda, ott nem lehet kamuzni...egy finom kávéillatú barna színű őrleményben meg ki tudja mivan....?

Naszóval nem vagyok egyszerű eset....és most nem tudom, tojás-ügyben mi legyen....kezdjek el B7vitamint szedni....(soha életemben nem szedtem vitaminokat, kivéve mikor a fél arcom lebénult és mindenki már temetett, mert tuti agyvérzésem van.../200kilós manus/...közben én kiderítettem, hogy egy ún. Bell-féle arcbénulásom volt...na ehhez kellett B1 vitamin...ekkor szedtem utoljára, ez olyan 8+ évvel ezelőtt volt), vagy álljak le a tojással...?

Hát, a jó papa is holtig tanul, hátmég a gyakorló életmódváltó....majdcsak lesz valami, amit kiötlök.

Mentális hadviselés

Számomra az életmódváltás mindig mentális tréninget is jelentett egyben. Miért? Azért, mert amikor elkezdtem az egészet, és gyakorlatilag az evést mint olyat majdnem megszűntettem saját magam részére, akkor realizáltam, hogy ugye nem egyedül élek egy házban valahol a világban, hanem van egy családom, akik velem élnek. És akik esznek, és nincs szükségük fogyásra.

Alapvető, hogy ha valaki éhezik, és nem adja meg a szervezetének, amit addig megkapott, akkor ingerültebb, érzékenyebb lesz. Tegyük hozzá még a frissen kisült pizza, vagy a forró almáspite illatát, és fűszerezzük meg mindezt a család iránti szeretettel, ami  sehogyan sincs összhangban az éhezés keltette negatív hullámokkal.

Ahogy harcot vívunk saját magunkkal azért, hogy ellenálljunk a rossz beidegződés-szokás által keltett fogyasztási indíttatásnak, úgy azért is harcolnunk kell, hogy ne haragudjunk azokra, akik abban a helyzetben vannak, hogy nincs szükségük efféle korlátozásra. És nemcsak a közvetlen családtagokra gondolok, hanem úgy általában az emberekre.

Most nem akarok nagy szavakat leírni, hogy ki kell tárni a szívünket, meg ilyenek....de tény, hogy ez az egész életmódváltás magával hoz valamiféle zen-es fílinget....amikor megtanuljuk szétválasztani az Én-t a Mások-tól, és külön kezelni mindkét oldal érzelmeit, vágyait, lehetőségeit, és reakcióit.

Érthetőbben fogalmazva például képesnek lenni mosolyogva, jókedvűen legyártani 40-50 darab islert a gyerekeknek anélkül, hogy egy morzsányit is megkóstolnánk belőle. Probléma nélkül beülni egy gyorséttermbe, és képesnek lenni jól érezni magunkat, miközben csak egy salátát eszünk.

Igen...ezekehez a dolgokhoz bizony mentális erő kell, ami pont úgy, mint a fizikai, nem terem magától csak úgy. Ahogy sokat kell edzeni, hogy legyen karizmunk vagy mellizmunk, ugyanúgy a lelket, az elmét is edzeni kell, foglalkozni vele, tréningezni. Oda is kell valamiféle edzésterv, egy elgondolás, egy kis elmélyedés. Csak úgy magától senki nem lesz erős.....meg kell érte dolgozni.

Jönnek az ünnepek...

Közeleg a karácsony, persze hogy terítékre kerül a szaloncukor....nyilván ha már, akkor egészséges formában, cukor nélkül. Az igazi persze úgy lenne, ha zsír- és cukornélkül lehetne valamit csinálni, de azt gondolom, ha meg is lehet csinálni, az már nem szaloncukor lenne, hanem valami műanyag kaja....mert elvileg agar agarból, vízből, édesítőszerből, és aromából gyakorlatilag nulla kalóriás zselés szaloncukrot lehetne csinálni, ami inkább lenne csak simán zselé....

De ne merüljünk el ebben túlságosan, pláne, hogy egyszer van egy évben Karácsony, és maximum három napig tart, tehát ha minden normál hétköznapon az ember tartja a diétát, akkor mikor ne engedje el magát, ha nem ilyenkor. És ha így van, akkor bőven elég, ha "csak" cukormentes az az édesség...az is jobb, mint a sok cukros ártós bigyó.

Alkottam narancsos zseléset, "belvárosi" zselatinból....édesítővel. Aztán ki akartam próbálni a nemrég beszerzett agar agart is (Kari talált nekem valami eldugott Diblini kínaiüzletben :))...úgyhogy ebből is készítettem fahéjas-szilvásat (Zoli barátom inspirált), és az általam már sokszor, sokféleképpen fogyasztott, "mákusz"nak elkeresztelt cuccból is (aminek az alapja a kókuszvaj....ezt a húszdekás tömböt kell megolvasztani mikróban, csapni hozzá annyi darált eritritet, amennyi öreganyám kávédarálójába belefér, és akkor mehet bele vagy az őrölt mák, vagy a dió....ízesíteni a mákot citrommal, a diót naranccsal szoktam...és kicsit behűtve, majd szobahőmérsékleten fogyasztva nagyon finom....), csak most behúztam csokival.

Jók lettek, érdekesek, mások, mint a megszokott. Emlékszem az első években még rendeltünk Mo.-ról mindenféle finomat...volt a Milkától még feketeerdei ízesítésű is...meg gesztenyés, meg vajkaramellás.....aztán leszoktunk róla, mert irreálisan bonyolult és drága volt a beszerzése, meg amúgy is igen bőségesen van ilyenkor édesség minden háztartásban.

Mese nincs, 9 nap múlva Karácsony....közeledik megint egy évnek a vége...

Sziklák

Az élet sokszor tele van nehézséggel. Akadályokkal, problémákkal, harcokkal. Az embernek sokszor kell valami fix pont, valami szilárdan álló, bombabiztos dolog, ami mindig ott van, amire támaszkodhat, ami -történjen bármi- minden körülmények között megingathatatlanul rendelkezésre áll.

Sok sziklánk lehet. Egy jó házastárs, egy barát, egy eszme, egy hit.....és bizony mi magunk is lehetünk a saját sziklánk. Egyik sem zárja ki a másikat. Ha mellettünk összedől minden, ha semmi sem úgy alakul, ha minden kötél szakad....én akkor is tarthatom magam sziklaszilárdan. 

Mert a saját testemmel jogom van bármikor azt csinálni amit akarok. Jogom van úgy etetni és úgy mozgatni, ahogy akarom. Nem szólhat bele senki, csak én. 

Talán megszállottságnak vagy nem normálisnak tűnhet, ha valaki extrém körülmények között sem hajlandó lemondani az edzéséről, vagy épp az étrendjéről. Kívülállóknak furcsa lehet....de ha onnan közelítjük meg, hogy az illető azért ragaszkodik hozzá, mert szüksége van arra, hogy támaszkodhasson saját magára....akkor sokkal inkább megérthető és elfogadható.

Természetesen mindenki egy külön világ, amit én állandóan hangoztatok...mindenkinek a saját ritmusában, a saját módszerével, a saját döntéseivel kell együtt élnie, és ez egy állandóan mozgó egyenlet, amiben sok a változó.

De a motiváció fontos dolog, és sokaknál nem könnyű megtalálni azt a pontot, ami képes arra, hogy erőt adjon, ami képes, hogy tovább mozdítson egyik pontról a másikra. És számtalan esetet tudok elképzelni, amikor pont saját magunk, a saját, jól felépített rendszerünk tudja nyújtani pont azt a biztonságot, azt a motivációt, ami az előrelépéshez szükséges.

Készülődés

Olyan jó öt évvel ezelőtt már írtam arról, milyen tipikus, amikor az étteremben valaki érdeklődik, hogy lehet-e kombinálni a két menüt....jelesül hogy kérheti az egyik leveséhez a másikhoz rendelt főételt...és persze hogy senki sem az erőleves-káposztástészta variácóra kíváncsi, hanem a gulyásleves- brassói aprópecsenye párosítás az igény. Csakhogy ugyebár nem véletlenül van kitalálva a rendelhető menüknél, hogy mit párosítanak mivel, hiszen a gazdaságosság is nyilván egy (fő) szempont.

Én azóta sokszor hozom fel a mindennapi életben, hogy ha valakit vagy valamit jellemezni kell, hogy ez olyan "gulyásleveses" szitu. Tehát hogy valami kerülőúton, valami kis megbonyolítással el akarjuk érni, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljünk, mint ahogy lenne eredetileg. Maga a törekvés rendben van, hiszen a világ ugyebár attól megy előre, hogy vannak ambícióink, és mindig van, aki többet, jobbat akar elérni, aki más akar lenni, aki ki akar tűnni.

Csakhogy vannak olyan területek az életben, ahol ez a fajta kompromisszumkeresés nem korrekt, vagy nem vezet jóra...nekem az élet egyik nagy leckéje volt, hogy megtanuljam: meg kell adni az árát valaminek, ha azt akarom, hogy tényleg az enyém legyen. Persze hogy kisebb dolgokban működnek a kompromisszumok, de pont a lefogyásban, pont az életmódváltásban nagyon fontos, hogy mindenki megértse, hogy alapvetően nem léteznek olyan kerülőutak, amik ugyanoda vezetnek, de rövidebbek, könnyebbek, kevésbé izzasztóak. 

Azt szokták mondani, hogy legalább annyi időt hagyj a fogyásra, amennyi idő a hízásra volt. Ebben van igazság, de például nálam általában háromszor gyorsabb ütemben jön a hízás, mint a fogyás...gondolom más is büszkélkedhet ezzel a "szerencsés" tlajdonsággal. Végülis ha mindennek tudatában vagyunk, akkor nincs gond, jól fel kell készülni azokra az alkalmakra, amikor el akarjuk engedni magunkat.

Az egyik ilyen alkalom, ami jellemzően nem jön derült égből villámcsapásként, az pont a Karácsony, az évvégi grande buli, amikor összejön a család, és általában a betevővel emeljük az alkalom fényét. Tradícionális sütemények, ételek, ínyenc finomságok kerülnek az asztalra. Minden évben jön, mese nincs. Kikerülni úgysem lehet, neki kell menni, bele kell állni, ahogy most szokás mondani. Mindenesetre az semmiképpen nem árthat, ha az ember lelkileg is felkészül az évvégére, és kigondolja a túlélési stratégiáját. Mert nincs kerülőút....vagy megtartóztatjuk magunkat, és visszük a futó fogyós projektet, vagy "offolunk", és lazítunk. Ha viszont az utóbbi mellett döntünk, akkor meg kell az árat érte fizetni, erre mindig fel kell készülni. Mert az élet olyan, hogyha gulyáslevest akarunk, és utána a brassóit is, az többe kerül, mint a normál menü.

Teccik-nem-teccik

Régi, de egyik kedvenc filmem Mel Gibsontól a Mi kell a nőnek? című. Ebben a főhős belelát a női fejekbe, és hallja a ki nem mondott gondolataikat. Vajon milyen lehetne mások fejébe belehallgatni? Vajon mit hallanánk? Ha a lefogyásról, ha az életmódváltásról van szó, vajon őszintén ki, mit gondol? Ki mire kíváncsi igazán...?

Azt hiszem a kiábrándító verzióm az, hogy egyszerű: zabálni és nem meghízni. Valószínűleg ez az, amire annyira vágynánk mindannyian. Felelőtlenül megtömni a hasunkat minden áldott nap, jósággal, bőséggel, és mellette büszkén feszíteni nyáron a fürdőruhában, és csillogtatni a makulátlan, feleslegtől mentes, tökéletes testünket. Probléma nélkül felfutni a sokadik emeletre, lihegés nélkül lejátszani egy kosármeccset, száz kilométereket biciklizni, és reggelig szeretkezni megállás nélkül.

Talán erre biztosan kíváncsiak lennénk....mi emberek. Meglehet, ehhez bele sem kell látni az agyakba, ezt ki lehet jelenteni, hogy nyilván nem bánná senki, ha így lehetne. Csakhogy az élet nem ilyen. Sajnos.

Az élet olyan, hogy amikor fizikai teljesítőképességünk csúcsán vagyunk, amikor fiatalok vagyunk, szépek, soványak, fittek....akkor a legkevésbé vagyunk ennek a tudatában. Aztán ahogy az idő múlik, múlunk vele mi is. Öregebbek, kövérebbek, tunyábbak leszünk, és kurva kemény munka kell ahhoz, hogy ezt a folyamatot lecsökkentcsük, vagy elviselhetővé varázsoljuk. Akkor meg pláne, ha még menet közben el is híztunk.

Sokan talán a kérdést sem teszik fel, mert nem kíváncsiak a válaszra. Sokan nem is akarnak hallani ilyesmiről. Elfordítjuk a fejünket, mert amit nem látunk, az nincs is. Keressük a hozzánk hasonlóan gondolkodókat, és együtt dugjuk a fejünk a homokba, és ott jókat bulizunk, humorizálunk, eszünk-iszunk. Ez így önmagában oké is lenne, ha néha nem törne ránk a frász, hogy bassza meg, magas a cukrom, megszédültem, fáj a hasam, nem érem utol a gyereket, izzadok, és nem tudom bekötni a cipőfűzőmet rendesen. Mert akkor hirtelen talán egy-egy röpke pillanatra meg akarunk fordulni, és visszamenni az időben. Vagy nagy elhatározással elkezdünk életmódot váltani. Nézelődünk, próbálkozunk, kérdezünk....de aztán nem tetszik amit látunk, nem tetszik ha kudarcot vallunk, és nem tetszik a válasz a feltett kérdésre.

Hát igen, sajnos. A világ már csak ilyen. Én azt mondom, ez is olyan, mint például a gyerekvállalás: tessék komolyan venni. Gyereket akkor vállal valaki, ha végig tudja csinálni felelősséggel. Nem eszközként felhasználni, vagy körülményként elszámolni. Tisztességgel, becsülettel, odatéve magunkat 110%-ban. Csak így lehet eredményesen teljesíteni.

Kicsi rész vagyunk

Talán anarchizmus, hogy nem szerettem soha a tömeghez tartozni. Valahogy alapból taszít az, ha valamit sokan szeretnek/csinálnak/hirdetnek. Valahogy vonzódok a másfelé, szeretek mindig szembemenni. Lehet, hogy az elhízásomnak ehhez is köze van, nem tudom. Mindenesetre ambivalens érzés, mert közben meg az élet pont az áramlatokról szól. Pont a tömegekről, az egységes irányról. Ezt a blogot többek között azért hoztam létre, hogy másokon segítsenek a saját tapasztalataim, hogy mások hasznot lássanak mindabból, amit én átéltem, megéltem, éreztem, kikísérleteztem, teszteltem, ésatöbbi. De közben ha ennyire mainstream-ellenes vagyok, akkor hogy akarnék segíteni minél több emberen? Nem is lehet....Pedig túlsúllyal sokan küzdenek. Kevesen vannak - vagyunk - akik sikerrel fel tudják venni a harcot a kilók ellen, és sokan, akiknél csak a szándék - vagy csak valami, ami annak látszik - van meg.

Arra törekszem, hogy minél nagyobb legyen a mi kicsi részünk. Hogy minél több embert ki tudjak mozdítani abból helyzetből, ahonnan ideális esetben ő maga is kijönne, ha... De a világ baja ezer tonnával nyomja mindannyiunk vállát, és mindig van valami, ami fontosabb, ami előrébb való, ami prioritást élvez egy olyan szándékkal szemben, ami eredendően ugyan jó, de kivitelezés szempontjából az élet szinte minden területén nehézségekbe ütközik.

Sokszor érzem szélmalom harcnak, de azért olykor kapok visszajelzéseket, amik elmondhatatlanul jól esnek....amikor általam sosem ismert emberek fejezik ki megbecsülésüket, tiszteletüket nekem, ennek a blognak, ennek az egész akárminek, amit csinálok most már sokadik éve. Ezek a visszajelzések azt mutatják, hogy mégsem szélmalomharc, mégsem érdektelen az, amit csinálok, amit hirdetek, amit akarok elérni. Hogy igenis van értelme, mert ha csak egy embernek segítek vele, már nem volt hiába.

Hazug világ

Nem könnyű az ember dolga, ha őszintén akar élni. A világot a pénz, a hatalom, és a politikai áramlatok irányírják. Nem a jószándék, nem az irgalmasság, és nem az igazságosság. Minden, mindig arról szól, hogy Te, mint a nép....Te, mint ember....Te, mint egy dolgozó, aki apró részként hozzájárul az egész nagy kerék forgásához,..Te fogyassz. Dolgozz, termelj másnak hasznot, majd a neked szórt morzsákat költsd el gyorsan, és megintcsak másnak termelj vele profitot.

Nem akarok nagyon filozófiai mélységekbe merülni....de amikor elkezdtem ezt a blogot írni, megfogadtam, hogy én itt őszinte leszek. Nem hazudok. Egyrészt saját magamnak is tenném, másrészt pont hogy a blogom céljának menne szembe, ha nem lennék őszinte. Persze az ember nincs könnyű helyzetben, ha nem akar hazudni. Hány filmet építettek arra, hogy ha valaki csak mindig az őszintét mondaná (nem a frankót lol), akkor élhetetlenné válna az élete. Elvesztené az állását, széthullana a családja, stb. Persze ezek általában ki vannak sarkítva rendesen...de nem baj.

Mindannyian biztos voltunk már olyan helyzetben, hogy nem mondtunk el valami valakinek őszintén. Akár kíméletességből, akár érdekből, akár csak úgy. Nos, a lefogyás és nem visszahízás ideájának a legalapvetőbb része, hogy ne hazudjunk önmagunknak, hogy nézzünk szembe az életünkkel, a hibáinkkal, a gyengeségeinkkel, a rossz szokásainkkal....a lustaságunkkal, a nemtörődömségünkkel, és így tovább. Ezért írom olyan sokszor, hogy rakjunk rendet magunkban, mert úgy gondolom, anélkül nem megy. És a rendrakásba az is beletartozik, hogy szét kell csapni a körülöttünk lebegő nem igazi buborékokat. Akkor is, ha közben ránk fröccsen a szappan.

Dwayne Johnson és Józsi bácsi, avagy Holywood messze van.

Csodájára járunk a nagy átalakulásoknak, példaképként tekintünk a hollywood-i izomhegyekre, a kigyúrt sztárokra, akik nagy dérrel durral "szivárogtatják" ki a műhelytitkukat, az étrendjüket, az edzéstervüket. Aztán ott vannak a modellek, akiknek a csodás, tökéletes alakjuk mágnesként vonzza az emberek tekintetét....Én valami más közöset látok bennük....az ő tökéletes megjelenésükben.

Én úgy látom, ezek az emberek nem alkalmasak példaképnek. Nem azért, mert elítélem, vagy nem hiszem, vagy kétlem az erőfeszítéseiket, a módszereiket, amik arra vezettek, hogy így nézzenek ki, ahogy. Nem ezért. Hanem azért, mert egy egyszerű átlagembernek olyan metódust kell kifejleszteni, ami az ő életében kivitelezhető. Nem hasonlíthatjuk Kovács kettő József életét mondjuk Dwayne Johnson-éhoz. Ahogy Rózsi néniét sem Gisele Bundchen-éhez. Mert a celebek más miliőben élnek, és hát ők valahogy oda jutottak, ahol vannak. Márpedig a világ kőkemény, és ahhoz, hogy valaki ilyen magasra jusson, bizony nem elég az elszántság, hanem megszállottnak kell lenni. Olyannak, aki mindent, de mindent alárendel a céljainak, és nem számít semmi és senki, aki a cél útjába áll.

Aki rendelkezik ilyen természettel, annak nem ügy egy fogyás, egy súlytartás. meggyőződésem, hogy ezek az emberek csuklómozdulattal ha kell, napokig nem esznek...ha a cél azt kívánja. És itt a cél jelentheti a producert, az impresszáriót, de jelentheti a sikert is....a pénzt, a hatalmat, a hírnevet. Valahol ezeket az embereket ugyanolyan függőnek gondolom, amilyen függő egy alkoholista, egy drogos, vagy egy játékos. Csak ők ettől függenek. A pénztől, a hírnévtől, a hatalomtól, az ismertségtől, a világot jelentő deszkáktól, a luxustól, stb stb.....Sok példa van rá, hogy milyen képtelenül gyors és látványos átváltozásokra képes például egy színész, ha ilyen igény van rá egy szerep miatt.

Namost ezzel semmi baj nincs egész odáig, amíg Rózsi néni el nem irigyli Gisele Bundchen alakját, vagy amíg Kovács kettő József nem akar olyan bicepszet, mint amilyen  "A Sziklának" van....ugyanis az én kitalált hétköznapi embereimnek hétköznapi életük van, és nem keresnek harmincmillió dollárt egy egész életben sem, nemhogy egy év alatt.

Abban hiszek, hogy hétköznapi embereknek hétköznapi hősök kellenek. Akik képesek arra, hogy hasonló körülmények között navigálják el őket, akik hasonló szituációkat éltek-élnek meg, akik pontosan tudják, hogy mi újság a faliújság. Hétköznapi hősök, akik talán nem is mind hősök, csak olyanok, akik felfedeztek egy utat már, akik kijárták a csapást, letaposták a csalánokat, elhajtották a belógó ágakat, és köveket fektettek le a patak csordogáló vizébe, hogy azokra lépve ne legyenek vizesek a követők....

Itt van ez az idős nyugdíjas bácsi, aki csodás példaképe lehetne sokunknak!

Perfekcionizmus - jó vagy rossz?

Mi sem természetesebb, hogy törekszünk a minél jobb eredményre, hiszen ettől jut előbbre a világ, ettől érjük el a célunkat, ettől leszünk sikeresek. Vagy mégsem? Lehet-e rossz az, ha valaki túlzottan a tökéletes felé hajt? A szándék nyilván nemes, de vajon mi történik, ha nem ismerünk kompromisszumot, és túl magasra tesszük a lécet?

Egyrészt ott látok egy elcsúszási lehetőséget, hogy ha nem ugorjuk meg a lécet, akkor feladjuk, kudarcnak éljük meg, és nincs tovább. Vagy van tovább, de megtört lelkesedéssel, és ahányszor szembejön egy kis kudarc, mindig tovább csoffad a lelkesedés, míg végül elenyészik a semmibe. A másik verzió, hogy megugorjuk a lécet, és abban a pillanatban már egy másik, magasabb léc felé megyünk, és átesünk a ló túlsó oldalára, ami vagy egy óriási kudarcba fullad, vagy megszállottá tehet minket.

Mennyi lehetőség a negatív kimenetelre...egy egyértelműen pozitívnak tűnő törekvésből!

Ezért vallom én, hogy a folyamatos kontroll, az önvizsgálat, a boncolgatás azok, amik segíthetnek megmaradni a sokat emlegetett arany középúton. A számolás, a tervezés, az elemzés, és persze a dokumentálás. Nem mindenki született zseninek, hogy pontosan, ösztönből tudja, merrefelé vezet a helyes út. Általában a legtöbbünknek ez komoly munka, amit magunknak kell elvégezni.

Persze segíthet benne sokminden, de más nem végezheti el, ez biztosan alapszabály. Megúszni nem lehet. Íme néhány jel, hogy mikor jársz perfekcionista vizeken:

1. Ha valahol hibát látsz, tarthatatlan törekvést érzel rá, hogy korrigáld, függetlenül attól, mennyi közöd van hozzá.
2. Nagyon pontos elképzelésed van arról, melyik munkát kinek, hogyan kéne elvégezni.
3. Mindent vagy semmit alapon tekintesz a legtöbb dologra. 
4. A végső eredménynek rendelsz alá mindent, ami addig vezet. Az eszköz, a módszer, a részletek nem fontosak. Csak a végeredmény
5. Túl kemény vagy magadhoz. Hajlamos vagy akár büntetni is magad, ha úgy érzed, kudarcot vallottál az adott dologban.
6. A lécet olyan magasra rakod, amit gyakorlatilag szinte lehetetlen megugrani.
7. A siker nem elég. Nem elégszel meg egy pillanatra sem, nem dőlsz hátra, nem tudod élvezni a siker ízét, mert rohansz tovább a következő feladat felé.
8. Habozol valamit megtenni a megfelelő pillanatban, mert mindig vársz egy tökéletesebb alkalomra.
9. Ott is hibát látsz, ahol senki más nem.
10. Ahhoz, hogy a célod elérd, semmi sem számít. Ha kell nem alszol, ha kell, megfosztod magad, sőt másokat is mindentől, a teljesítés sikeressége érdekében.

...Etetni a szörnyet...

Sokszor fejtegetem, milyen fontosnak érzem az egyensúlyt. Az evés, mint életösztön, talán a legerősebb bennünk élő késztetés, amit nyilván nem lehet büntetlenül, és durván elnyomni. Okosan kell. Persze megpróbálhatunk ajtóstul rontani a házba, de általában megfigyelhető, hogy ez nem vezet eredményre. Akkor hogyan lehet okosan ellenszegülni?

Pontos választ én biztosan nem fogok adni....viszont azzal egész biztos nem követünk el nagy hibát (sőt, az is lehet, hogy kicsit sem), ha néha megetetjük a bennünk élő szörnyet. Hogy nem várjuk meg, míg kitör belőlünk, és letépve láncát mindent elpusztít, amit addig nagy nehezen felépítettünk.....meggyőződésem, hogy egy-két nap alatt hetek hosszú munkáját lehet tönkretenni, ha az a bizonyos szörny elszabadul. Márpedig ha éheztetjük, akkor bizony el fog szabadulni, és láttam már olyat, hogy valaki reménytelenül próbálja újra befogni, nem sikerül soha. Megízleli a szabadságot, és ennyi.  Jöhetnek a különböző cselek, trükkök, próbálkozások, de leginkább csak káosz lesz belőle, fel-le hullámzó testtömeg, elkeserítő eredménytelenség, hisztéria, és kifogásgyártás.

Pórázon kell tartani, néha kicsit engedni, hagy szaladgáljon, hagy portyázzon, de soha ne szabaduljon el teljesen. Amolyan húzd meg-ereszd meg módra. Közben persze tartva a kontrollt. Tudom, ezzel tulajdonképpen semmi újat nem írok le, ezzel tisztában vagyok. Azonban az élet nagyrészt ismétlődő dolgokból áll, lássuk be. Az evés is ilyen, csak mondom....mégsem unjuk el (sajnos)....lefekszünk aludni, és akármilyen jól laktunk előző nap, másnap bizony megint enni fogunk. Nem felejtkezünk el róla, pedig maga az evés fizikája ugyanaz. Szánkba vesszük az ételt, megrágjuk, lenyeljük.

Szóval én valahogy az elméletekkel, meg a módszertannal is valahogy így vagyok. Nem árt, ha újra meg újra átrágjuk, nem baj ha ismétlés. Csakhogy véletlenül se felejtsük el.

Off nap

Tegnap szülinapot ünnepeltünk, az enyémet. Vendégek, torta, buli. Ilyenkor általában Off napot tartok, azaz feloldozom magam a diéta kötelezettségei alól. Mit is jelent ez? Egyfelől plusz 2,5 kilót (ennyivel többet mutat a mérleg ma reggel, mint tegnap reggel), másfelől egy kis önfeledt lazítást, harmadrészt viszont kiváló alkalom arra, hogy átgondoljuk újra, mit miért csinálunk. Az életben vannak alkalmak, nemcsak szülinapok, hanem ünnepek, nem várt események, hirtelen megváltozó körülmények, stb. Mit lehet ilyenkor tenni, hogyan oldjuk meg, hogy ne csússzon szét az étrend?

Nyilván több szint van...ha arról beszélek, hogy valaki beteg, vagy súlyos mértékben el van hízva, és rettentő komolyan kell venni mindent, akkor persze mese nincs, tartani kell a kontrollt az offos napokon is, és akkor úgy kell megoldani az ünneplést, hogy illeszkedjen az aznapi étrend a kialakított, megtervezett folyamatba. Ha nem erről van szó, akko úgy gondolom, vállalható a kisebb elhajlás, de két dologra nagyon figyelni kell:

1. Ne essek túlzásba....azaz csak azért, mert off napom van, ne vigyek be tízezer kalóriát, és ezer gramm  szénhidrátot, mert azzal igen rosszat teszek magamnak. Egyfelől nagy megterhelésnek teszem ki a szervezetemet, másfelől ekkora bevitel nagyon megnehezíti a visszaállást a meghatározott pályára.
2. A lelki része. Az ember hajlamos beleesni abba, hogy oké, ez a nap már úgyis el van szúrva, akkor már az egész hetemnek annyi, akkor már mindegy, ezen a héten már nem is számolok, nem is figyelek arra, mit eszem. Mozogni sem mozgok annyit, hiszen úgysem ér ez a hét.

Mindkét verziót átéltem. Nem jó egyik sem. Az első esetén a szervezet totál lesokkolódik, összezavarodik, az anyagcsere nem tud mit kezdeni a logikátlan bevitellel. Beteg voltam, minden bajom volt, sehogy se volt jó. A második verzióban meg később nem egy nap elhajlásával kell megküzdeni, hanem egy hétnyi lazasággal, és nem tudom ki hogy van vele, de nekem általában háromszor-négyszer annyi idő kell, hogy egy bizonyos tömeg lemenjen, minthogy feljöjjön. Azaz ha minden alkalomból lesz egy hét dőzsölés, akkor gyakorlatilag az egész életmódváltás értelmét veszti, mert hízás lesz a vége.

Az az igazság, hogy csináltam végig Karácsonyt úgy is, hogy egy árva szelet beiglit, zserbót, vagy flódnit sem ettem, egy szelet rántott húst sem, sem töltött káposztát. Sőt, mivel nagy család vagyunk, ezeknek a finom ételeknek az illata, a látványa végig ott volt a szemem előtt. Továbbmegyek: egy részüket én magam készítettem el úgy, hogy még csak meg sem kóstoltam, hogy milyen lett, kell-e bele még valami. Hát mit mondjak....felér egy ötcsillagos lelkigyakorlattal valami tibeti kolostor tetején....de megcsináltam, tudom milyen.

Olyat is megcsináltam, hogy szülinapi tivornya, eszem-iszom után (ez ugye nálam december elseje) már azt mondtam, mindjárt itt a karácsony, a téli szünet, a lazítás, a bulizás, most mit bohóckodjak itt a diétával, majd januártól....nem is álltam rá a mérlegre, minek stresszeljem magam. Eredmény? Három és fél hét alatt 15 kiló plusz. Tartott nyárelejéig, mire ismét pályára álltam.

Konklúzió? Én azt mondom, megint a középút. Legyen az ünnep ünnep, ne tagadjuk meg magunktól a finomságot, emeljük a dolog fényét az evés-ivás adta élvezettel, de ne engedjük, hogy elszaladjanak a lovak, mert nehéz lesz majd visszaterelni őket az útra.

Bekattanás

Kérdezték tőlem, hogy is volt a kezdet. Mi volt a bekattanás, mi volt az a valami, ami - szemben a megpróbált ezermillió fogyási kísérlet után - MÁS volt, mint addig. Amitől ez sikerült. Nagyon jó kérdés. Húsbavág. Szerintem mindenki, akinek van túlsúlya, szenved ezzel a dologgal. Van a szándék, hogy le akarok fogyni. Ez ugye alap. Vagy mégsem...?

Ahogy az ember hízik, vannak fokozatok...elérkezik oda, hogy már nem tud úgy öltözni, nem tudja tovább leplezni a kövérségét, vagy hogy másféleképpen írjam, amikor nincs értelme leplezni már, mert annyira egyértelmű, hogy minél inkább próbálkozik, annál inkább válik szánalmassá. Szóval akkor valahogy átlendülünk a másik oldalra, és első körben önigazolunk (ugyebár tudjuk, erős csontú vagyok, meg a gének, továbbá a pajzsmirigy...), aztán ráteszünk egy lapáttal, és jönnek a dumák, hogy az igazi férfi 100, az igazi disznó 200 kilótól kezdődik, meg hogy hol hagytad a barátnődet, a kesztyűtartóban....? Meg hogy maradjál már apukám, nálad nagyobb csirkéket eszem reggelire....

És ha ezen is túl vagyunk, legyártjuk a filozófiát is hozzá, attitűddel együtt, és megmagyarázzuk magunknak, hogy ez így jó ahogy van. Namost ebben az esetben nincs és nem is lesz bekattanás.

De ha megvan az alap, a szándék, akkor jön a további: a hogyan. Megpróbáltam sokféleképpen. Elkezdtem gyúrni, mozogni, amennyire engedte a súlyom. Elkezdtem odafigyelni, mit eszek. Cukros üdítőt kilőttem, csokit kilőttem....Semmi változás nem volt. Persze, próbáltam a 90 naposat, meg a gyümölcsöset, meg minden akkoriban divatos éppen aktuális cuccot. Semmi.

Újabb löket, hogy kár a gőzért, úgysincs értelme. Csak olyan soványakat ismertem, akik eleve azok voltak, de ismertem sok olyat is, aki annyit evett, hogy én kérek elnézést, és olyan girnyó volt, hogy kétszer kellett lefényképezni, hogy látszódjon a fotón. Szóval értelmetlen minden erőlködés. Nem volt még akkor internet, vagy akkoriban indult talán....nem voltak fórumok, blogok, nem ismertem senkinek a sikersztoriját, ami esetleg motivált volna....maradt a fáradt beletörődés, meg a zabálás.

Közben ugyebár az embernek van egy élete, nem foroghat minden a fogyás körül. Gyerekeket nevelünk, vállalkozást vezetünk, megharcolunk a százezer problémával, közben ne hanyagoljuk el a barátokat, rokonokat sem, ...le kell vizsgáztatni a kocsit, a gyerek tanára behív a suliba, a hétvégére vendégek jönnek, mi legyen a kaja, mikor, ki, hova megy, miért, a gyereknek pénz kell, mert programot csinált magának, ....ugye ismerős a kép? Hol van nekem időm/energiám/pénzem erre az egészre, különben is színtiszta önzés az egész...

Sajnos úgy vettem észre, hogy a bekattanáshoz az esetek túlnyomó többségében kapcsolódik valami szomorú dolog: egy betegség, vagy egy betegségnek a súlyos árnyéka. Vagy egy akadály...egyszer láttam egy filmet extrém kövérekről. Egy dokumentumfilmet. Azt mondta benne az egyik szereplő, hogy hét éve nem tusolt le, mert nem tud átlépni a zuhanykabin peremén. Hét éve! Azon gondolkodtam, hogy de hol volt a határ? Hol volt az a pont, amikor egyik alkalommal még át tudott lépni, mert elbírta a saját súlyát, aztán a következő alkalommal meg már nem. Ha valaki ekkor sem kattan be, ha valakinek ez sem elég jel, az már szerintem tényleg mentális problémára utal. Van, aho a bekattanás ott jön el, hogy az orvos közli, hogy cukorbaj van, kilátásba helyezi a vakságot, az amputációt, és ettől megijed az ember.

Azt hiszem az én bekattanásom picit más volt. De a szomorú dolog itt nálam is megvolt, csak nem egészségügyi téren. Terebélyes családommal külföldre költöztünk egy nagy levegővel. Én eddigre egy otthonról, számítógéppel és telefonnal irányított vállalkozást vezettem, amit ugyebár bárhonnan lehet csinálni, úgyhogy szépen összeszedtük amink volt, és irány külföld. Tulajdonképpen egy vakugrás volt a semmibe, de a legnagyobb gyerekünk ekkor 15 éves volt, és egyáltalán nem tetszett a perspektíva, ami kezdett kirajzolódni Magyarországon az ő jövőjükkel kapcsolatban. Szóval nagy levegő, indulás Írországba. 2008 szeptember, amint kiérkeztünk, egy héten belül kitört a válság, a vállalkozásom atomjaira hullott, megrendelők elfogytak, a munkák visszaestek. Itt álltunk hat gyerekkel, a pénzünk elfogyott...nem volt könnyű a helyzet, de a nejem megmentett minket: elment dolgozni. Én ugye a közel kétszáz kilómmal elég esélytelen lettem volna bármilyen állás megszerzésére. Valahogy elkezdtük felépíteni az életünket, ami nem volt könnyű, mert kiderült, hogy ahova érkeztünk, abban a városban nagyon rossz hírű az összes iskola, így egyszerűen némi informálódás után nem mertük beíratni a srácokat az iskolába, hanem elkezdtük intézni hogy otthon tanulók legyenek. Így is lett, de egy év után felfedeztünk egy közeli kisvárost, ahol viszont szuper, félig alapítványi suli volt, és beírattuk ide a gyerekeket. Kicsit kényelmetlen volt a 20 kilométert négyszer megtenni naponta, de működött. Hamarosan átköltöztünk ide Templemore-ba, találtunk egy másik, jobb albérletet is. Ehhez az új albérlethez kötődik az én bekattanásom.

Ez egy közepesnek számító ikerház fele volt, négy hálószobával, egy nappalival, ebédlővel-konyhával, kis hátsókerttel. Nejemmel elfoglaltuk a fő-hálószobát, amihez külön fürdő is tartozott. A  mi hálónk úgy nézett ki, hogy ablak, előtte egy franciaágy, és az ablakkal szembeni falon meg a fürdőszoba. Az ágy és a fürdő között i fal szekrényekkel volt kirakva, köztük a ruhásszekrény ajtaján egész alakos tükörrel. Az ember elvonult fürödni, majd mikor végzett, frissen, üdén, és persze pucéran kitipeg a fürdőből, és amíg elsétál az ágyra kikészített ruhákig, addig bizony telibekapja a saját meztelen tükörképét.....ráadásul ez még nem minden. Ha leültem az ágyra, és kinyitottam a szekrényajtót, akkor szintén saját magamat láthattam, ülve az ágyon. Namost hagy ne mondjam, hogy -nem is tudom- két vagy három alkalom után egyszerűen annyira taszított a látvány, hogy elegem lett, és bekattantam. Azt mondtam magamnak: ennek vége! Nem bírom nézni tovább, hogy hogy nézek ki, kerül amibe kerül, lefogyok!

Hát így volt az én bekattanásom. Kövérként se a tükör, se a mérleg nem volt igazán a háztartásunk gyakran használt kelléke...tipikusan. Fotózkodásnál is gyorsan elbújtam a gyerekek mögé, csak a fejemet dugtam ki az objektívnek....ez is jellemző, a bujdosó-üzemmód. Ezt a védőhálót roncsolta szét az az egész alakos tükör. Ma már hálás vagyok Desmond-nak, a tulajunknak, hogy így rendezte be azt a szobát. Ez volt nekem az utolsó csepp a pohárba, amitől kiborult(am).

Ha ma valaki megkérdezne, hogyan hívja elő a bekattanást saját magán, biztos hogy a tanácsaim között szerepelne az is, hogy vetkőzzön le anyaszült meztelenre, és töltsön el néhány percet egy egész alakos tükör előtt minden nap...

Posztulátumok - ahogy én látom

Tegnapelőtt este a gyerekeimmel való beszélgetés során szóba került Euklidész, és az axiómái. Az axióma olyan alapigazság, ami megkérdőjelezhetetlen, és amire általában felépül valamilyen elmélet. Nem összekeverendő ugyebár a posztulátummal, ami kábé ugyanez, csak nem megkérdőjelezhetetlen az az alapigazság, hanem csak az illető ember fogadja el annak, aki hivatkozik rá.

Namost a matematika egy komoly tudomány, viszont axiómái az életmódváltásnak is vannak. Kell, hogy legyenek, mert anélkül összeomlana az egész rendszer, amit megalkotunk. Már ha megalkotunk bármilyen rendszert is magunknak. Szilárd alap kell, ami bírja a terhelést.

Megpróbálom az én alapigazságaimat leírni....

• Számok nélkül nehezebb

Tudom, hogy sokaknak komoly gondot okoz a kalóriák számolása, de biztosíthatok mindenkit, hogy igenis lehetséges. Sőt....olyan szinten bele lehet jönni, hogy egy idő után bármiről meg lehet elég jó pontossággal saccolni, mennyi kalóriát tartalmaz. Ha az ember tényleg komolyan foglalkozik vele, akkor ismeri az eljárásokat is, tehát a becslésbe belekalkulálja az adott hely jellegzetességeit is. Szóval ha faluhelyen a szomszédasszonynál eszek egy tányér gulyáslevest, akkor nyilván tisztában vagyok azzal, hogy nem egy csirkemellből, zsiradékmentesen, saját magával besűrített, krumpli nélküli, glutamátmentes verzióval számolok, hanem rendes falusi módra készült, zsírosabb összetevőjű verzióval. És így tovább.

• A mozgásnak a fogyáshoz kevés köze van.

Kifejtem: Úgy gondolom, hogy van köze, de csak a célzott kardiómozgásnak. Szóval ha kiürült glikogénnel kardiózok másfél órát, akkor annak lehet köze a fogyáshoz, mert elérem a zsírégetési tartományt. De ha vacsi előtt gyúrok egy nagyot, vagy kimegyek délelőtt futni a parkba egy félórát, az maximum az erőnlétnek, a fittségnek ad egy löketet, de tömegcsökkentésre biztos hogy nem jó. A mozgás fantasztikus dolog. Felszabadít, erővel tölt el, fitté varázsol, fiatalon tart, ésatöbbi. De fogyáshoz csak bizonyos módozatai jók.

• A siker az őszinteségen és a követekezetességen alapul

Ott kezdődik az egész, hogy ha nem vagyunk őszinték saját magunkhoz, akkor veszett fejsze nyele az egész. Semmit nem ér a legoptimálisabban kidolgozott étrend sem, ha két étkezés között csipegetek "kicsit"...mondjuk kinyalogatom a maradék tejszínkrémet, amiből például süteményt gyártok a gyerekemnek/unokámnak....mert persze az elkészült édességből nem eszem, mert diétázok. De a nyalakodással pont tönkre verem az összes egyéb erőlködést. Sajnos hajlamosak vagyunk szemet hunyni saját magunk hibái fölött, pedig nem szabad. Nem azt mondom, hogy soha nem szabad bekapni egy bonbont, vagy enni egy szelet süteményt. Szabad. Csak akkor számoljunk vele, Legyünk vele tisztában, hogy az mennyi kalória volt (nagyjából úgyis lehet tudni, de ha mégsem, akkor egyszer kiszámolunk egy szelet csokitortát, és minden tortát onnantól kezdve annyival számolunk be, nagyot nem fogunk tévedni.). Ha nem hazudunk saját magunknak, és következetesen betartjuk a saját magunk által körvonalazott szabályokat, nem lesz gond.

Ha a definícióknál maradunk, akkor azt hiszem, ezek inkább akkor posztulátumnak tekinthetők, semmint axiómáknak....de sebaj, akkor legyenek posztulátumok. Én ezeket fogadom el alapigazságoknak, és nem kételkedem abban, hogy igazak. Úgy vélem, ezekre lehet építeni, legalábbis az eddigi tapasztalataim ezt mutatják.

44

44 éves vagyok ma. Mi ez a kor, melyik kategória? Ma hajlamos lennék középkorúnak mondani magam, de ugye ez mindig relatív. Egy hetvenéveshez képest fiatal vagyok, egy kamasz kölyöknek meg már egy vénember. Hogy én mennyinek érzem magam? Fizikálisan legfeljebb 30-nak, lelkileg meg sokszor száznak, mert azt gondolom, nagyon sokat megéltem már. Egy biztos: ma százszor jobban érzem magam fizikailag, mint mondjuk 10 vagy 15 évvel ezelőtt, amikor még olyan kövér voltam, hogy jószerivel csak mackónadrágban, meg lepedőnyi pólókban tudtam létezni.

Azt mondják, az emberi agy úgy is tud működni, mint egy rádió....be kell hangolni a megfelelő frekvenciára, és akkor a megfelelő adást fogja fogni. Amikor megszületett a döntésünk a feleségemmel, hogy a gyerekeink jövőjére gondolva megpróbálunk külföldre költözni, elérhetetlennek tűnt. Hat gyerekkel, idegen országban...na és persze nulláról indulva. Nejemmel kerestünk egy képet, amin egy takaros kis ír házikó volt, a zöldellő hegyoldalban, füstölgő kéménnyel....idilli kép volt. Kiraktuk a munkaszámítógép monitorja mellé, hogy mindig a szemünk előtt legyen, mit is akarunk, mi felé kell haladnunk. Végülis az elhatározástól számított 1,5 éven belül meg tudtuk valósítani a célunkat, és körülbelül azt hoztuk, amit elvártunk. Vajon ebben mekkora szerepe lehetett annak a kis képnek?

Vizualizáció. Elképzeljük amit szeretnénk, lelki szemeink előtt látjuk. Az agyunk pedig valahogy ráhangolódik, és behívja. Lehet benne valami. Nem érzem magam öregnek egyáltalán. 44 évesen simán felpattanok a bringámra (már ha van éppen lol), és megállás nélkül bármikor letekerek 50-80 kilométert. 60 kilóval lenyomok fekve egy hatszor nyolcas szériát. Végig játszok egy harmincmeccses teniszmenetet a húszéves gyerekemmel. És húzom a szám, ha egy nap nem sikerül összebújni a feleségemmel.

A gyerekeim sínen vannak. A legidősebb már lediplomázott, és most Münchenben dolgozik. A következő a sorban fél év múlva végez jogi karon. A következő most kezdte az egyetemet, és 100%-os teszteket csinál. Mindhárom Írország legjobb egyetemén, a Trinity-n volt/van. A három kisebb is mind jó tanuló, problémamentes, imádnivaló kölyök. A házasságom példás, az összhang 25 éve ugyanúgy megvan, imádjuk egymást. Tele vagyok tervekkel, egyszerre több projekt is a fejemben van, persze a jövőbe nem látok, de nem is az a fontos. Azt hiszem elégedett vagyok az életemmel. És ez nagy dolog, úgy érzem. Autópályán érzem magam, nem mellékúton, pláne nem parkolópályán.