évvége, éveleje, észak

Közeledik az évvége. Vagy úgy is lehetne írni, hogy az év eleje. Év eleje, amikor kb. két hétig minden üzletben súlyzókat meg kardiógépkeet lehet kapni, merthát le kell gyorsan mozogni az ünnepek alatt felkapott pár dekát...kilót. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem kábé márciusig szokott tartani, mire nagyjából megközelítem az ünnepek előtti súlyomat...szóval nem csak 1-2 hét, az biztos.

Ezt a bejegyzést egyébként rendhagyó módon útközben írom, Oslo és Stockholm között félúton, a vonaton. Az év utolsó néhány napját a családdal itt töltjük, és (megint)elcsodálkozok, amikor az itteni boltok választékát böngészem át, hogy mennyivel jobb lehet itt egészségesen táplálkozni, mint pl. Írországban. Rendkívül széles a választék a hozzáadott cukor nélküli, és/vagy az édesítőszerekkel készült termékek terén. Meg valahogy az egész skandináv térségben olyan alap, hogy van tornaterem a hotelben, hogy bárki, aki akar az tud is foglalkozni a testmozgással és a tudatos/egészségesebb táplálkozással. Stockholmban például több mint 30 ingyenesen használható konditerem van. Tudom, hogy nem feltétlenl pénzkérdés a teremhasználat, de akkor is. Ez, valamint a gyerekcentrikusság az, ami számomra nagyon kedvessé teszi a skandináv országokat.

Naszóval hamarosan itt a nyakunkon a szokásos "New Year-New Me" műsor, a fogadkozások, a nagy elhatározások ideje, ami menetrend szerint általában 1-2, de max. 3 hétig szokott tartani a legtöbb embernél.  Nálam már ez is mondhatom, hogy rutinszerűen megy a maga útján. Az évvége...a Karácsony és az Újév, meg a közte lévő pár nap a lazításé, amikor nem kell (annyit)edzeni, és lehet engedni a kaja-gyeplőn is, hiszen nyilván nem ezen a néhány napon fog múlni az egészségünk, hanem az év többi többszáz napján....szóval én úgy gondolom, elég, ha akkor tartjuk a kontrollt, ilyenkor a lazításé legyen a főszerep.

Pláne ha el is utazik az ember, és új helyeken jár...ugyebár. Érdekes volt, hogy a Stockholmi múzeumban a nagy viking-tárlat kivesézése után amikor lerogytunk az étteremben, és mindenki szokásosan húsgolyót kért, én -kóstoljuk meg alapon- az aznapi levest rendeltem, ami brokkoli-fehérrépa krémleves volt. És megdöbbentő, hogy bár egyik zöldség sem a kedvencem, a leves viszont baromi finom volt! Szóval érdemes nyitni az új felé, még nekem is :)

Oslo egyébként csalódás volt. 2016-ban jártunk itt Verussal meg Benivel.....akkor impresszíven tiszta város volt, rengeteg elektromos kocsival, kulturált, tiszta környezettel.....most az elektromos kocsik eltűntek, retek van mindenütt, és egyre több a rosszarcú ember az utcán....sajnos....ezeket a képeket az operaház tetejéről fotóztam, kint a fjordnál. 

Felelősek vagyunk az álmainkért...?

Felelősek vagyunk-e az álmainkért? Az oké, hogy álmodounk, álmodozunk valamiről. Az is oké, hogy elképzeljük a megvalósulást. De vajon megteszünk-e mindent, ami tőlünk telik....azért, hogy elérjük az álmainkat, a céljainkat? Nem feltétlenül az életmódváltásra, a fogyásra gondolok, de minden másra is akár. Ami fontos lehet az életünkben.

A tények makacs dolgok, ahogy egy kiváló barátom szokta volt mondogatni. Tény, hogy sok túlsúlyos ember él. Tény az is, hogy egészségesebb, kockázatmentesebb, és élvezetesebb tud lenni az élet, ha az embernek nincs (akkora) súlyfeleslege. Tény, hogy nincs titok a körül, hogy mi kell ahhoz, hogy a súlyfeleslegtől megszabaduljunk. És sajnos az is tény, hogy sokaknak mégsem megy.

Egy adott embernél vajon ki milyen százalékban tenné felelőssé magát az embert? Felelőssé azért, amiért túlsúlyos? Persze alapkérdés, hogy kit érdekel, de most az elv kedvéért csak azokra gondolok, akiket igen. Tehát akik szeretnének lefogyni, és súlyfelesleg nélkül élni, egészségesebben, könnyebben, kisebb kockázati tényezőkkel.

Ha azt mondom, ő tehet róla, akkor áldozathibáztatást követek el? Mennyiben tekinthető áldozatnak egy túlsúlyos ember? Mikor kellene betegnek tekinteni őt, vagy a szerencsétlen körülmények elszenvedőjének?

Nos, én azt gondolom, hogy ez minden egyes esetben változhat, de van azért valami, ami közös pont. Az egyén szempontjából igenis fontos, hogy ő maga vajon mindent megtesz-e azért, hogy lefogyjon, vagy csak álmokat kerget. És ezt mindenkinek önmagában kell eldönteni, nem kifelé. Mert kifelé pillanatok alatt vagonszám lehet a kifogásokat gyártani, amiből néhányuk még akár mentség is lehet...de önmagunknak minek hazudni? Önmagunknak kell feltenni a kérdést, hogy mit vállalunk be az álmainkért? Vagy inkább úgy teszem fel a kérdés: mit nem vállalunk be az álmainkért?

Kardió

A kardió szívás. Unalmas, fárasztó, egyhangú, sokszor fájdalmas, kényelmetlen izé. Nyilván sokkal élvezetesebb jó nagy súlyokat emelgetni, kinyomni, hajlítani, hiszen az orrom előtt ott a sikerélmény, látom, hogy megy, hogy jobban megy, hogy ennyi is megy....

Viszont mindenki tudja, aki képben van, hogy igenis szükség van a kardiózásra. Én magam mindennap kardiózom, előfordul, hogy egy-egy nap kimarad, de ritkán. Kezdem egy éhgyomri menettel, általában 1 óra szobabringa...reggel a glikogén ki van ürülve, tehát jó eséllyel rögtön a feleslegből fedezi a szükséges energiát a szervezet. Napközben aztán felváltva a súlyzós edzést, illetve a hosszú, 1 órás HIIT training-et csinálom az elliptikus tréneren. Unalmas, igen.

Szembe velem berakom a laptopom, és nézek valami filmet, hogy lekössem magam. Így előfordul, hogy olyan egyébként szar filmeket is megnézek (belenézek), amik azért annyit nem érnek, hogy csak magáért a filmért leüljek elé, de erre tökéletes.

Szóval aki időt szakít arra, hogy kardiózzon rendszeresen, az megérdemli a hátbaveregetést, mert talán az összes edzésforma közül ehhez kell a legnagyobb elszántság, kitartás, hajthatatlanság. Valaki tegnap megkérdezte tőlem, hogy jó ez a cross traineres kardiózás? Mert neki azt mondták, hogy csak a lusták szoktak ezzel edzeni....hát most erre mit lehet mondani? :)  Semmit.

Mi van, ha....?

Biztos sokan ismerik az érzést, amikor ráállunk a mérlegre fogyást várva, de az többet mutat, mint amit elvárnánk tőle. Nyilván velem is sokszor előfordult, és gondolom lesz is ilyen még...most leírom, én ilyenkor mit teszek...

Első körben végigellenőrzöm, hogy a mérési körülmények megegyeznek-e...azaz: mikor állok rá a mérlegre, milyen ruha van rajtam. Aztán felteszem a kérdést, hogy csak egyszer álltam rá, vagy többször is? Hiszen egy mérés nem mérés...ugye? Én minden alkalommal háromszor állok rá a mérlegre, ha mérem magam, és csak akkor fogadom el az eredményt, ha ugyannyit mutat. Ha mindezek mellett is olyan az eredmény, amire nem látok okot, akkor végignézem a nyilvántartásomat, hogy az egyes napokon miket ettem, és ellenőrzöm a számításokat, hogy nem tévedtem-e valahol. (Nagy rutinnal az ember háta mögött ilyen igen ritka). Aztán végigveszem magamban a víz mennyiségeket. Tartottam-e mindennap a penzumot, és nem volt-e szünet vagy fennakadás a vízbevitelben. Ha itt is minden a szokásos, akkor megnézem a rögzített értékeket. Kalória, mozgás, esetleg CH...az elmúlt hetem úgy alakult, hogy átlagosan napi 1573 kalóriát fogyasztottam, miközben átlagosan naponta 77 percet kardióztam.  A hét elején napi 5 gramm CH volt a bevitel, aztán volt a rosszullétem, és leálltam a ketóval, tehát a hét második felében 130 gramm CH-t fogyasztottam napi szinten. Ez sem olyan sok egyébként. Ha ezen is túl vagyok, akkor mérlegelem magamban, hogy esetleg fogyasztottam-e olyan ételt, ami okozhat felfúvódást, székrekedést, folyadékmegkötést ,bármi olyat, ami okozhatja a nem várt súlygyarapodást. Ha itt sincs semmi érdekes, akkor elgondolkodom azon, nem lehetek-e beteg, mert lehet hogy van egy kis torokfájás, prüszkölés-köhögés, ami fel sem tűnik sokszor az embernek, de ugye ha valami vírus vagy baktérium garázdálkodik bennünk, akkor már megváltozhat az anyagcsere. Ha továbbra is semmi, akkor lehet analizálni a tápanyagbevitelt, az én mostani esetemnél a legvalószínűbb a CH, mint ok, hiszen a hét elején ultra kevés volt, aztán az utolsó napokban hirtelen emelkedett. Talán ez az ok, nem tudom. Az is lehet, hogy az utolsó napokban már csináltam súlyzós edzést is (a ketó után), és ez befolyásolta, nem tudom.

Látható, hogy bőven van min agyalni ha ez történik, és rengeteg minden befolyásolhatja a pillanatnyi tömegünket...rengeteg olyan, amit ki tudunk deríteni, és sajnos sok olyan is, amit nem...mindenesetre a legfontosabb dolog, hogy nem szabad sem letörni, sem feladni, sem elkeseredni....tovább kell menni az úton, amit magunknak kijelöltünk. Ha a súlynövekedés trend jelleget vesz fel, azaz legalább 3 héten keresztül folyamatos lineáris emelkedést mutat, akkor lehet mondani, hogy valami nem jó, valamin változtatni kell. Persze akkor sem úgy, hogy akkor szarni mindenre, feladni mert úgysem megy....ugye.

Amúgy a ketót befejeztem, mert nem tetszett benne a sok zsír. Nem tetszett benne, hogy egész nap energia nélkül voltam, nem tudtam/mertem/akartam edzeni se, csak kardióztam mindig. Nem tetszett, hogy állandóan fáradt voltam, hogy gyakran fájt a fejem, és rosszkedvűbb is voltam. Ez persze nem jelenti, hogy a módszer nem jó, csak nekem nem vált be.

Maga a módszer nagyon megosztó...és ugyebár önmagunknak kell tudni eldönteni, hogy mit és kinek hiszünk, és miért. Ha már nem vagyunk szakemberek....de közben vannak szakemberek ott is, ahol mellette, és ott is ahol ellene érvelnek. Mindenesetre a magamon tapasztaltak nem tetszettek. Valószínűleg nem csináltam elég jól, vagy tökéletesen, nem tudom, de talán mindegy is már.

Most valahogy úgy látom, hogy pusztán a fogyás az energia(kalória)-deficittel valósul meg, és erre kell törekednie annak, aki fogyni akar. Ha ez megvan, akkor a fogyás mikéntje, sebessége, görbéje, stb...múlhat azon, hogy most azt a kevesebb energiát  ketóval, vagy paleóval, vagy CH hintával, vagy intermittent fasting-gal, vagy káposztalevessel, vagy búzafűlékapszulakivonattal, vagy lándzsás utifűsziruppal, esetleg milkacsokival, nutellával, vagy szárított spirulina platensis-szel viszi be.

Ki mitől érzi magát boldogabbnak, vagy effektívebbnek. De a csapda ott van, hogy egyik módszer sem ad arra lehetőséget, hogy energiadeficit nélkül fogyjunk le...mondom én úgy, hogy alapvetően egy bullshit-nek gondolom ezt az egész napi ajánlott kalóriamennyiség dumát. Beleálltam én már (nem is) egyszer kétszer ebbe...de ugye amikor utánamentem akkor kiderült, hogy ezt nem tudományos alapon , hanem fogyasztási adatok alapján kalibrálták be, szóval....engem azért ez nem győz meg. Rengeteg ember van, aki nem kövér, és nem 2000 kalória körül eszeget, hanem kétszer, vagy háromszor annyit. Továbbá senki se mondja, hogy mindegy a forrás. Értem én, valahogy számolni kell, de nyilván más 500 kalóriányi hús, zöldség, vagy gumicukor...mondjuk.

Olyan csodamérleg kéne, amire az ember rááll, és az egyből tudja az elmúlt napok mozgását, munkáját, az elfogyasztott kaják minőségét, idejét, mennyiségét, tudja azt, mennyire vagy fitt, erős, milyen a lelkiállapotod, és mindezek alapján - nem egy számot mutat, hanem mondjuk azt mondja:

" fasza gyerek vagy, ügyes voltál, menj, élvezd az életet!"  

Sajnos a mérlegek nem ilyenek, és ostoba számokat mutatnak csak. És a számok mögött lehet sokminden olyan is, ami nem a lerakódott háj, mert nem tartottuk be a diétánk szabályait, hanem megnövekedett izom, vagy felhalmozódott víz, vagy ki nem ürült salakanyag....vagy mittudomén. Egy mérleg nem tud dialektikusan gondolkodni. Viszont mi, emberek igen, úgyhogy a remény nincs veszve :)

Testpozitív

Testpozitív. Ez a mai korban trendi kifejezés azt jelenti, hogy valaki pozitívan viszonyul a testéhez, illetve inkábba a megjelenéséhez, a kinézetéhez. Tele van a média, különösképpen az online közösségi területek (pl. instagram) olyan emberekkel, akik büszkén teszik közzé a testükről készült előnytelen képeket, felvállalva ezzel azt, hogy nemcsak az lehet szép és kívánatos, amiről a divatszakma úgy gondolja.

Illetve a divatszakma is azért változik, hiszen - mondjuk egyenlőre inkább a hölgyek tekintetében- sokan "futtatnak" oversize modelleket is, pont azért, hogy ne érhesse őket az a vágy, hogy hamis példaképeket gyártanak a fiataloknak. 

Értem én, a szépség relatív, kinek ez tetszik, kinek az. De ugye a másik oldalon ott van az egészség...hogy mi egészséges, és mi nem az. Hol a határ? Zömében persze fiatalok vállalják fel mosolyogva a narancsbőrös combjaikat, vagy az úszógumit deréktájon....de mi lesz velük néhány évtized múlva? A túlsúly problémákat okoz a mindennapi életben ugyanúgy akárcsak az emberi testben. A helytelen táplálkozás, a mozgásszegény életmód, az eltunyulás, a gyakori önkényeztetés....ez oda vezet, hogy a szervezet egy idő után nem tudja kompenzálni a "rossz tartást", és feladja. És jön a cukorbaj, a keringési gondok, a meszesedés, az arthritis.....és az idő kerekét nem tudja senki visszaforgatni.

Azt hiszem én úgy vélem, hogy ha valaki egészségesen él, egészséges ételeket eszik, és rendszeresen mozog, akkor lehet testpozitív, hiszen minden rendben van, és ha urambocsá' van rajta néhány kiló extra, akkor valóban helye lehet a kérdésnek, hogy na és akkor mi van? Akkor már egy társadalom által erősen befolyásolt, de alapvetően szubjektív dolog, hogy mi is a szépség. Rubens korában is más volt az ideál, és ma is más. 

Nyilvánvalóan a DNS-ünkben ahogy az összes fizikai jellemzőnk, a testömmegünk/alkatunk/súlyunk/megjelenésünk/alakunk is be van kódolva, és ugyan már miért ne lehetne, hogy ez egyedi, és nem egy fix szám, kiszámolva a magasságból meg egyéb adatokból. Nem vagyunk futószalagon gyártott dobozok, mindenkinek egyedi az ujjlenyomata, egyedi az anyagcseréje, és így a külső megjelenése is. Már persze abból a szempontból, hogy mi számít "jó"-nak...

Túlzás

Megint túlzásba estem. Sajnos ez a személyiségem része, küzdök ellene, de ha nem figyelek, nagyon végletes tudok lenni. Ott kezdődött a dolog, hogy tegnap már napközben is furán fáradt voltam, és nem múlt el a fejfájásom, amire pedig már egy csomó gyógyszert vettem be. Próbáltam aludni napközben, de nem lett jobb. Aztán estefelé konkrétan betegnek éreztem magam, a fejfájásom mellé jött egy erőteljes hasfájás, émelygés, hányinger.

MI más lehetne az ok, mint az aktuális diétám, hiszen sosem bírok megmaradni újabb tapasztalatok nélkül. Szerencsére viszont kurva okosak vagyunk rendelkezünk elég tapasztalattal és kellő ismeretanyaggal, depláne hogy Kari is itthon volt, aki ugyebár immunológusnak tanul, szóval eléggé képben van az anyagcsere kérdésekkel....szóval pikk-pakk kiderítettük, hogy egyszerűen annyi van, hogy túltoltam a ketót.

Aszondják, hogy a napi 50 grammnál kevesebb szénhidrátbevitel már általában elég ahhoz, hogy elinduljon a ketózis. Csakhogy én a múlt héten konkrétan napi 6,7 gramm CH-t vittem be átlagosan. Mert jól akartam teljesíteni. Csakhogy ez túl kevés, ilyenkor nagy mértékben el tud savasodni a vér, ami nagyon veszélyes. Amikor a szervezet nem tudja a zsírsavakat kellő mértékben lebontani, akkor ún.  keto-acidózis lép fel, és akár halálos is lehet, vagy vezethet kómához.

A téma óriási, és én nem vagyok szakember, de a fellelt tünetek stimmelnek, szóval változtatnom kell, mert nagyon nem éreztem jól magam tegnap. Mézes teával jobban lettem egyébként. Szóval megint újratervezem a dolgot. Sose halunk meg :D:D:D

Ilyen sajt nincs is

Mindig nyavalygok, hogy itt angolszász vidéken csak a cheddar sajt megy, ezermillió formában...és hát az összes létező sajt közül naná, hogy ez a legzsírosabb, ergo a legtöbb kalóriával ez a sajt bír. Ezért van, hogy mindig vadászom az európai sajtokat, vagy a lengyel cuccokat, mert egy átlagos normál európai sajtnak jó 20%-al kevesebb az energiaszintje, de ha elmegyek a lengyel boltba, ott isteni füstölt sajtokat lehet venni, potom 220 kalória/100 gram energiaértékekkel, juhéj.

No és akkor mi jön velem szemben a Dunnes-ban a minap? "protein sajt", azaz olyan cheddar, ami 90%-al kevesebb zsírtartalommal rendelkezik, és a kalóriája 169!! Ilyen alacsony kalóriatartalmú sajtot jelentem én még nem láttam. Ízre finom, kissé rágós, kemény, de jól viselkedk ha megsütjük, vagy virslibe dugva grillezzük.

Apró szépséghibája, hogy kilónkénti ára a 20€-t nyaldossa alulról....szóval elég drága buli, de személy szerint nagyon meg vagyok elégedve, hogy egyáltalán lehet ilyen sajtot kapni. Van remény :)

Ke-To-rta

Az én drága jobbik felem készült a szülinapomra olyan tortával, ami éppen beleillik az aktuális  elmebajomba diétás programomba, és egy szeletben mindössze 10 gramm CH van! Ez azt jelenti, hogy simán 1-2-3 szelet belefér egy napi étkezésbe úgy, hogy a szervezet nem lép ki a ketózisból. Ráadásul ultra finom is lett, igaz, nem gyengén csokoládé imádónak kell lenni ahhoz, hogy valakinek tényleg bejöjjön. Hozzávalók: (26 centis tortaformához)
A tortaformát ki kell vajazni, és kakaóporral beszórni)

"piskóta" rész:

• 300 gramm mandulaliszt
• 50 gramm lenmagliszt
• 300 gramm vaj
• 1 csésze eritrit
• 180 gramm kakaópor
• 8 tojás
• 2 evőkanál nescafé, kis vízben feloldva

(három részben megsütve, 180 fokon, 20 percig, egy nappal "bevetés" előtt, mert jól ki kell, hogy hűljön a tészta. Utána folpackba kell tekerni)

krém:

• 454 gramm vaj
• 500 gramm mascarpone
• fél csésze eritrit
• 10 evőkanál kakaópor
• 4-5 evőkanál nescafé, kis vízben oldva 

46

Azt hiszem, a szülinapomon nem szoktam ide bejegyzést tenni, úgyhogy most ezt a szokásomat megtöröm, és posztolok. Ma lettem 46 éves. Érdekes egy korszak ez egy ember életében, én lélekben sokkal fiatalabbnak érzem magam, viszont ha azt nézem, mi minden van már mögöttem, akkor ennél öregebbnek gondolnám magam. 

Nézegettem a régi fényképalbumokat adattárolókat, ezekről a napjaimról...és kicsit furán arra gondoltam, hogyha most valaki idejönne, és felajánlaná nekem, hogy a 10 évvel ezelőtti testemet visszakaphatom a mostaniért cserébe, hát a cirokseprűvel kergetném el nagyon gyorsan. Ez egyfelől jó, másfelől nem az, hiszen ez azért biztosan nem normális.

Mindenesetre szeretném tartani ezt a trendet, és nagyon nagy sikeremnek könyvelem el, hogy meg tudtam tartani az eredményeimet, és sikerült nem visszahízni. Nem tudom, mit hoz a jövő, de azt már elkönyvelhetem, hogy nyolc év telt el, amióta belekezdtem ebbe, és az elmúlt nyolc év során egyszer sem szaladtak vissza velem a lovak.

Mostanában megfigyeltem, hogy jellemző attitűdje az embereknek, hogy pl. valaki bever egy szöget a falba, és a szög nem görbül el, és mellé sem ütött egyszer sem, már esik is ki a kalapács a kezéből, és megy tanítani, oktatni, előadásokat tartani a helyes kalapács tartásról, a megfelelő mozdulatsorról, a szögfajták kiválasztásától, az optimális munkapozíció felvételéről, és az ideális munkavédelmi öltözékről. Hiszen már szakértő...már mester. Ezt én nagyon szkeptikusan nézem, mert a lefogyás nagyon kényes téma, és a többség sajnos elbukik, és visszahízik így vagy úgy. Dicséretes, ha valakinek nagy az önbizalma, és bízik abban, hogy egy elindult folyamat sikeresen be is fejeződik....de nem kéne megbizonyosodni előbb, hogy minden rendben? Hogy képes vagyok arra, amit nekiállok oktatni? Nem kéne alapból azt gondolni, hogy pont a triviális dolgok érthetőek mindenki számára, és pont az, amit tanítani, oktatni, tanácsolni lehetne...az éppenhogy az, ami nem triviális, ami nem egyértelmű, ami a legnehezebb része egy életmódváltásnak....a hosszú távú eredménymegtartás?? Ebben a kérdésben az lehet hiteles, aki ezen a téren is letett valamit az asztalra....de mára ott tartunk már, hogy minden sarkon fürtökben lógnak a kócsok meg az életmódtanácsadók, de olyan hegedűn akarnak muzsikálni, aminek a fáján tavaly még a rigó fütyült...

Jó lenne, ha az én sztorim mögött az lenne, hogy hát kérem, egyszer lefogytam, és azóta élem az életem gondtalanul, és normális emberré tudtam válni....de nem így van. Folyamatos harc ez, egy hullámzó állapot, oda-vissza jövök megyek egy súlytartományon belül. Van, amikor nehezebb vagyok, van amikor könnyebb. És ha kicsit eleresztem a gyeplőt, akkor bizony a lovak elszaladnak, mese nincs.

Sokszor próbáltam már sokféle módon megoldani, hogy ne kelljen a szoros kontroll, de eddig valahogy mindig elbuktam. Ha nincs kontroll, akkor nincs se fogyás, se súlytartás, nekem ezt dobta a gép. Ettől függetlenül megoldom, de mondom, folyamatos munka, és nincs megállás. Illetve ha van, akkor utána mindig vissza kell dolgozni a felszaladt kilókat.

Közben nem is baj, mert úgyis változunk, öregszünk, romlanak az ízületeink, lassul az anyagcserénk, őszül a szakállunk, mittudomén....szóval a kontroll hasznos segítség, és különben is ...életmódváltásról beszélünk, szóval simán úgy is lehet nézni, hogy ez maga az élet módja, ahogy az ember folyamatosan görcső alatt tartja az étkezési/mozgási szokásait. Ezzel a gondolattal be is fejezem a posztot....Az évek múlásával legyünk egyre jobb formában mindannyian, ezt kívánom mindnekinek aki erre jár!

Hol vannak a pasik....?

Valamiért olyan érzésem van, hogy az internet világából az folyik le, hogy az életmódváltás, a lefogyás, az étkezésre való odafigyelés….az mintha kizárólag női dolog lehetne csak. Vannak csoportok, blogok, kezdeményezések, amik összefogják az embereket, segítenek egymásnak, mondhatni virágzik a szegmens….de csak nőknek.

Pedig férfiak is vagyunk sokan, akik többletsúllyal küzdünk, akik le akarunk fogyni, és akik le is fogyunk…és minket is érdekelnek tippek, trükkök, esetleg receptek…most akkor ezek mind “buzis” dolgok lennének? A szó legnegatívabb értelmében… Kérdezem én, hol vannak a férfiak? Nyolcadik éve viszem ezt a blogot….de egy kezemen meg tudom számolni, hány férfi olvasóm lett/volt/van.

Most vagy azért, mert nincsenek férfiak, akik túlsúllyal küzdenek (csaknemmá)…vagy esetleg a férfiak nem annyira nyitottak, nem szeretnek a témában megszólalni….vagy mindenki túl elfoglalt…..vagy egy férfi legyen kemény, és ne akarjon másokkal a negatívumairól társalogni….vagy nem tudom.

Pedig tudnánk szerintem támpontokat adni egymásnak. Vannak tök egyszerű receptek, amiket egy pasi is vidáman össze tud dobni….vagy  edzés témakörben biztos vannak tapasztalatok, ötletek, amiket meg lehetne osztani egymással. Akár olyan hülyeségek is, hogy pl. én spórolás céljából építettem magamnak egy evező- és lehúzógépet…fillérekből meglett, és tök jól működött…ez például kifejezetten “pasis” téma, nem? 

Egy férfinak is lehetnek kérdései, kételyei, egy férfit is bánthat valami, és egy férfi is kitűzhet célokat, és egy férfi is hamarabb célba érhet, ha vannak társai, akik segítik, nem? De.

Klímaváltozás és a BMI

A világ hírei harsognak attól, hogy az elhízás micsoda nagy méreteket ölt, és összességében véve, ha csak a számokra figyelünk, akkor nagyobb veszélyt jelent a világunkra, mint a fegyveres konfliktusok, a dohányzás, az alkoholizmus, vagy a klímaváltozás. Az emberiségnek egyre növekvő százaléka lesz elhízott, ami magában hordoz bizonyos költségeket és problémákat, amiket a társadalom fizet meg. Így vagy úgy. Olyan statisztika is készült, hogy többen halnak meg a túlsúly miatt világszerte, mint az éhezés miatt. Hihetetlennek tűnik, de az biztos igaz, hogy egyre több embernek okozza a halálát közvetlenül vagy közvetve a túlsúly.

Vajon mennyire reális veszélyről beszélünk? Aki kövér, az kevésbé egészséges, így nagyobb kockázata áll fent a keringési problémáknak, a cukorbetegségnek, és nem utolsó sorban a munkavégzésben való (hasznos társadalmi érték) akadályoztatásnak. A gyógyszerek, a beavatkozások, az orvosi munkaórák, a segédeszközök....ezek mind pénzbe kerülnek, amit részben a delikvens, részben az állam fizet...így vagy úgy, de mindenképpen kiadás, aminek az oka visszavezethető a nem helyes életmódra.

Nem tudom, mikor melyik állam hogyan óhajtja a problémát kezelni, ezekből a terhekből mekkora részt hárít az emberre, és mennyit vállal maga, továbbá ha változtatni akar, akkor hol kezdi? Sajnos általában nem jellemző, hogy egy problémát bármelyik állam úgy kezdene megoldani, hogy magának szab extra feladatokat...inkább másokat próbál ösztökélni....szóval itt is szerintem az lesz a jellemző, hogy az embereket biztatják, hogy - fogyjanak le, és akkor mennyivel jobb lesz mindenkinek. Nem biztos hogy az a legcélravezetőbb, hogy akkor vezessünk be csipszadót. (Ez szerintem tipikus magyar módszer....például amikor valaki anyagi nehézségek miatt elcsúszik a banki törlesztőjével.....mit lép a bank? Büntetést szab ki....hát persze, nyilván ha valakinek anyagi gondjai vannak, akkor az a megoldás, hogy még fizessen extra büntit.) Az emberek motiválása terén volna hová fejlődni, az biztos.

Felmerül bennem a kérdés, hogy a túlsúllyal élők hány százaléka szeretne lefogyni? És hány százalék szarik rá nem foglalkozik a kérdéssel? Első körben az ember azt gondolná, hogy ugyan, ki ne akarna lefogyni, ha egyszer kövér. De ez nem úgy van, én magam több olyan kövér embert ismerek, aki köszöni, jól érzi magát, és nem gondolja, hogy bármit is változtatnia kéne.

A másik vége a szegmensnek felismeri, hogy valami nem oké, és változtat. Lefogy, elkezd erőfeszítéseket tenni azért, hogy az életmódja jobb legyen. Odafigyel az étkezésekre, mozog, érdeklődik, tanul, és nem hagyja, hogy visszaessen.

Viszont szerintem a legkomolyabb réteg az az, aki azt hangoztatja, hogy ő szeretne változtatni, csak...sajnos nem áll módjában. Itt aztán rengeteg kifogás, mentség, magyarázat, hívhatjuk, aminek akarjuk, jön, talán a leggyakoribbak:

• pénz
• idő
• egészségügyi probléma (általában pajzsmirigy)
• munka
• körülmények

Az a nehéz ebben, hogy mindegyik lehet valós, igazi nehézség, ami persze nem azt jelenti, hogy megoldhatatlan, hanem hogy nehezebb megoldani...de a személyes véleményem az, hogy 95%-ban ezek csak tényleg kifogások.

Tény, hogy átváltoztatni az életünket nem könnyű. És legfőképpen nem kényelmes. És nem is gyors. Nagyon nehéz, kellemetlen, kényelmetlen, fájdalmas, lassú folyamat. Viszont nagyon sok ember meg tudná csinálni - ha igazán akarná.

Kennedy mondta, hogy ne azt nézd, az országod mit tehet érted, hanem hogy Te mit tehetsz az országodért. Én meg azt mondom: Ne azt nézd, hogy mások hogy tudnának abban segíteni, hogy lefogyj/egészségesebben élj, hanem azt, hogy Te magad mit tudsz megtenni ennek az érdekében! Egyszerűen az alapelveket kell megérteni, és nem hinni senki olyannak, aki csak azt hajtogatja, mitől mad Te jól érzed magad! Hogy ehetsz kakaóscsigát, csak ne a simát vedd meg X forintért, hanem a másikat 5X forintért. Mindig lesznek olyanok, akik a saját hasznuk érdekében csábító dolgokat duruzsolnak....de az igazság olyan mérhetetlenül puritán és egyszerű...csak nehéz elhinni. Sokkal könnyebb abban hinni, ami jobban hangzik.

Ketogén diéta, második hét

Újabb héten vagyok túl a ketós izével. Hát az első hét nagy sikere után a második hét nem hozott olyan nagy sikert, minimális fogyást tudtam felmutatni, amiből levontam azt a következtetést, hogy zsíranyagcsere ide, ultra kevés CH oda, azért csak számít a kalóriadeficit is. Mivel szeretném a célom elérni, ezért módosítottam az étrendemen.

A ketogént tovább keményítettem az ultra-intermittent módszerrel, és egyben a kalóriadeficit módszerrel is. Technikailag úgy néz ki a dolog, hogy egyszer eszek egy nap, estefelé, de nem szénhidrátot, 1100 kalória körüli mennyiséget. Esetleg hétvégén kétszer, de akkor sem megyek 1600 fölé.

Így kielégítem a ketót is, a deficitet is, és az intermittent-et is, hiszen 1-23-as arányban tartom az étkezés-nem étkezést. Nem mondom, hogy könnyű, viszont így a fogyás megint megindulni látszik, aminek örülök. Természetesen megy a minimum 3 liter víz, és a vitaminok is tovább. Viszont az edzéseimet visszafogtam. Reggeli 40-60 perc szobabringa az megy, de a súlyzós edzéseket és a taposást ritkítottam, nem kertelek: nem érzek erőt magamban napközben, hogy nekiálljak.

Nyilván ennek energiadeficitre vezethető okai vannak. Amúgy az éhezést továbbra is könnyebben bírom, mint mikor több CH megy be, annyi van, hogy néha bizseregnek az ajkaim, és meg-megszédülök ha hirtelen állok fel, ilyesmi...egyik sem vészes, gondolom az alacsony vércukorszint teszi.

Legalja

Az már milyen, hogy fogyókúrás, akarom mondani életmódváltó APP-ot reklámoznak! App-ot….egy mobiltelefonon futó alkalmazást, és sorban vigyorognak a sikeresen “ezzel lefogyó” rekmlámnénik, hogy jaja, hát én 30 éve fogyózom, de semmi…ez viszont megváltoztatta az életem! Továbbá a vásárlásra csábító mondatok: nincs tiltott étel, bármit ehetsz! Csak 10 percet vesz el az életedből naponta!

Édes f@szom, ez most komoly? Életmódváltó alkalmazás? Hát meddig mennek el az emberek hiszékenységben, hülyeségben? Mégis mit gondolnak? És sajnos simán el tudom képzelni, ahogy igenis sokan letöltik, mert elhiszik. Amúgy tök normális emberek…irodai dolgozók, középvezetők, családanyák….akárkik.

Ez engem elképeszt, elszomorít, és kétségbe ejt. Tényleg itt tartunk?

utóirat: állítólag 45millió felhasználó van regisztrálva....pfff....

Ketó, még….

Szemben a Forbes magazinnal, aki 2018 legnépszerűbb diétájának tartja a ketogén étrendet, az Új-Zélandi Readers Digest szerint ennek a diétának befellegzett. Merthogy  Petra Colindres MA RDN megmondta, hogy hosszú távon nem tartható. Sluszpássz. Ja, hát azért nem, mert nem tartalmaz elég vitamint, ásványi anyagot, satöbbi…mert egyébként minden más diéta nyilván optimálisan tartalmaz mindent, ami kell igaz?

Nos, gondoltam akkor rákeresek a szóban forgó hölgyre, mielőtt nem tudnám hova szarjak a sok betűtől a neve mögött. Hát kiderült, hogy ő egy huszonéves kisgyerekes anyuka, aki laktációs konzultáns Oklahomában, azaz frissen szült édesanyáknak ad szoptatási tanácsokat. Megtudható róla, hogy hobbija a futás, az edzés, szeret főzni, játszani a gyerekével, és utazgatásokat tervezni  Walter-rel, a kedves férjével. Ezt mind. A Linkedin-en fent lévő adatlapja szerint a van dietetikus képsítése is, tehát nyilván okkal mondja, hogy hát mivel ez az étrend nem tartalmaz elegendő rostot, vitamint és ásványi, anyagot, ezért NEM JÓ:

Félreértés ne essék: Nem tervezem, hogy életem végéig ketózzak. De utálom, amikor lehúznak valamit rádaásul elég demagóg módon, hiszen bármelyik étrendre elmondhatjuk, hogy hosszú távon nem tartható, mert: 

• Nem tartalmaz minden ásványi anyagot, vitamint, aminosavat, nyomelemet, rostot….stb
• Nem áll rendelkezésre elegendő tanulmány

Kérem szépen: az élet halálos….micsoda furcsaság. Marci fiam jut eszembe, aki hülyeskedve magyarázta, hogy a víz tuti halálos, mert eddig mindenki meghalt, aki fogyasztott vizet élete során…Mert ugye attól függ, hogyan közelítjük meg a kérdést. Ilyen alapon ne üljünk repülőgépre soha, mert nem 100%-ban tudják garantálni, hogy nem zuhanunk le....

Csakhogy az emberek jellemző módon nem kötekednek, mint én, nem gondolnak bele, nem szedik ízekre azt a cikket/interview-t, akármit….hanem hisznek. Elhiszik, hogy jajistenem, ezt nem szabad, akkor mit csináljak?

És kinek jó, ha az emberek tanácstalanok, ha kapkodnak, ha pánikolnak és kétségbeesnek? Ki tud a zavarosban halászni? Naugye.

Vágyak és valóság

Klasszikus mondás, hogy meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk. Én kiegészíteném: meg kell tanulni vágyakozni azután, ami sosem lesz a miénk. Úgy értem, hogy megérteni azt, ami elérhető, és felfogni azt, ami nem. Hogy tisztában lenni azzal, ami csak vágy maradhat csupán, valóság sosem. Vágyakozni lehet persze, de tudni kell, mi maradhat csak vágy, és mi az, ami megvalósítható. Vágyakozhatok eljutni a Mars-ra, vágyakozhatok arról, hogy egy Lamborghinit vezetek, vágyakozhatok arról, hogy 18 éves szépségkirálynők legyeznek pálmalevelekkel Hawaii tengerpartján, miközben gin-tonicot szürcsölök, és mindenki a parancsaimat lesi. Vágyakozhatok azután hogy a testem egy 20 éves teste lesz – de az igazság az, hogy ezek egyike sem válik valóra. Sosem.

Ez nem jelenti azt hogy vágyakozni rossz dolog. Nincs benne semmi rossz. Csak tudni kell, mi az, ami után vágyakozunk, ennyi. Álmodozni lehet arról, hogy lottóötöst nyerünk, ki ne álmodozott volna róla? Még azok is, akik nem lottóznak….de arra építeni nem lehet, hogy mondjuk akkor teszem rendbe az életemet, amikor majd nyerek a lottón. Úgy gondolom, egy egészséges ember tisztában van a helyével a világban, érti a környezetét, tudja honnan jön, merre tart, és tudja mi a valóságos, mi pedig nem az. És azt is tudja, hogy a vágyai reálisak-e….megvalósíthatók, vagy nem.

Mindannyian láthatunk olyan ellenpéldákat, akik – rendelkezve az erre elég anyagi lehetőséggel- kergetik a fiatalságukat, és szénné műttetik magukat, hogy tökéletes legyen az arcuk, a mellük, az orruk…hogy ne legyenek ráncaik. És mellette őrült módon diétáznak is persze, hogy elhitessék a világgal, na és persze magukkal, hogy náluk megállt az idő, és hiába 50 évesek, a testük akár egy húszévesé. Igen, sok ilyen van….rajtuk nevet a világ.

Mindig azt vallottam, hogy egyensúlyra kell törekedni, megtalálni azt a közepet, ami egészséges, ami reális, ami kivitelezhető. Biztos, hogy összetett egy ember megjelenése, és hiszem, hogy a külső valahogy kapcsolódik a belsőhöz is. Sokan mondják, hogy az elhízás mögött mindig van valami lelki ok. Én rengetegszer elemeztem magam, hogy nálam mi lehetett az….és végül nem jöttem rá. Tippeim vannak, de nem jöttem rá, pontosan mi volt az oka annak, hogy elhíztam. Úgy értem a lelki oka, mert a gyakorlati ok az nyilvánvaló…természetesen a sok eves és a kevés mozgás vezet az elhízáshoz, ez triviális…de hiszem, hogy mindig van valami spirituális ok is a háttérben…

Bolondság lenne azt gondolni, hogy a megjelenés, a testtömeg, az alkat…hogy ezeknek nincs genetikai determinációjuk. Minden tulajdonságunk be van kódolva a génjeinkbe….a szemünk színe, a hajunk színe….minden apró kis dolog, miért pont a testalkattal kapcsolatos részletek ne lennének meghatározva előre? Biztos, hogy az anyagcsereműködés egészséges határain belül a testünk ezt a bekódolt alkatot preferálja. Ha ettől el akarunk térni, akkor “meg kell erőszakolni” a genetikánkat, és ellene kell menni mindennek. Én ennek tulajdonítom azt, amikor valaki úgy érzi, hogy fogynia/híznia kéne  (10-15%-os eltérésnél….nem kóros mértékű kövérségnél/soványságnál), de csak extrém erőfeszítéssel tudja elérni azt az állapotot, ami szerinte optimális. El tudja érni, de nagyon nehezen, sok szenvedéssel. Itt jön be, hogy a genetikai sokféleség nem passzol az adott társadalmi elvárással…jelesül, hogy egy nő akkor “modell alkat”, ha csontsovány. Bár az utóbbi időben jelen van a másik –szerintem nem kevésbé veszélyes- trend, miszerint fogadd el magad, nem baj ha ötvenes a béemmíd…így vagy szép ahogy vagy…

Úgy gondolom, egyik sem jó….hanem a “jó” az egy olyan tartomány, ahol a test funkcionál normálisan, ahol az erőnlét megvan, a tápanyagok mennek befelé és mozgás is van. Ezen tartományon belül már csak az egyén maga gondolhatja magát túl kövérnek/soványnak, ami persze sokmindenre visszavezethető.

Ügyetlen szkeptikus

Az a baj az internettel, hogy bárki bármit írhat össze vissza. Lehet hivatkozni annyi mindenre, ami vagy igaz, vagy nem. Tanulmány tanulmány hátán, kutatások, kísérletek, következtetések....Millió írás van arról, hogy valaki részletesen elemzi, hogy ebben és ebben a kutatásban hányan vettek rész, meddig, mikor mi történt, mit ettek, mit nem, mit mozogtak, mit nem, és mi lett az eredmény, és akkor jön a konklúzió. Asszem Churchill mondta, hogy csak annak a statisztikának hisz, amit saját maga hamisított....van benne igazság. 

Én nem hiszek már akárkinek. Egy-egy cikknél azzal kezdem, ki írta és mikor. Bosszantóan sokszor fordul elő, hogy nincs sem név, se dátum. Akkor honnan a fenéből vegyem, hogy hiteles? Hivatkozni egy kutatásra: mittudomén, hogy valóban megtörtént-e, és valóban úgy történt-e meg, ahogy a mesélő meséli? És ki tudja a körülményeket? Oké, értem én, van két csoport, az egyiknek ilyen diétát írnak elő, a másiknak amolyat. De ugye nincs 24 órás felügyelet mindegyik emberke mellett....folyamatosan? Micsoda nagy költsége lenne, nemigaz? Nem tudom hogy megy, talán aláíratnak mindenkivel egy formot, oszt kész. Innentől kezdve sosem lesz hiteles semmilyen eredmény. 

De legfőképpena azoknak nem hiszek, akik ex catedra jelentenek ki okosságokat, és valahogy a végén mindig kiderül, hogy ott van a sztori mögött egy könyv, egy kurzus, egy készítmény, és kiderül, hogy az összes (ál)tudományos okosságos fejtegetés oda vezet, hogy vedd meg, fizess elő, rendeld meg, stb. 

A ketóval kapcsolatban igyekszem minél többet megtudni a magam laikus szintjén....de lassan eljutok oda, hogy inkább nem olvasok el semmit sem. Ha a saját igazamról van szó, behivatkozok akármilyen légből kapott, "huffington post" kategóriájú "kutatásra", de ha az ellentáborról beszélek, akkor vért hányok, ha nem többtízezer alanyon 25 évig tartó kísérletet végeztek. És nincs kegyelem....olyankor mit tegyen az ember, ha a beharangozó aszongya, hogy "Dr. Kovács Béla belgyógyász szakorvos szerint....".....most álljak le csekkolni, hogy egyáltalán létezik-e ilyen ember? Mert gondolom minden arról szól, hogy mekkorát "üt" az adott cikk, és úgysem fog senki utánekeresni, mennyire hiteles a forrás? Az igazság senkit nem érdekel, csak a látogatottság/nézettség....hogy az legyen minél nagyobb.

Olyan könnyű populista demagóg szövegeket nyomni! Könnyű ijesztgetni az embereket....közben az igazi értékes információ sokszor eltűnik, mint tű a szénakazalban. Én azt mondom, nem baj ha az ember szkeptikus. Lehet tanulni, olvasni, fejlődni, utánanézni, csak sosem szabad elfelejteni, hogy a forrás a legfontosabb. Hogy ki mondja/írja....hogy mi van az írás mögött. De személyes tapasztalatom, hogy vagy hiteltelen a forrás, vagy hiteles, de érdeke fűződik - anyagi- ahhoz, amerre terel, amerre érvel. Személy szerint úgy gondolom, hogy BAROMI nehéz olyan forrásra akadni, aki érdek nélkül tud hiteles lenni.

Aztán persze, lehet, hogy csak én vagyok ügyetlen...

Keto- első hét

Egy hete váltottam a ketogén étkezésre, most leírom a kezdeti tapasztalataim. Néhány évvel ezelőtt már próbáltam az alacsony CH étrendet....de most visszanézve az értékeket, már látom, hogy a 80-100 gramm CH az ugyan elég alacsonynak számít, de nagyon messze van a ketózist elindító szinttől. Azt írja a szakirodalom, hogy általában 50 gramm már elég alacsony ahhoz, hogy a legtöbb embernél beinduljon a ketózis. Az első hetem alatt átlag napi 16,3 gramm CH-ot tartalmazott az étkezésem.

Két szignifikáns dolgot vettem észre. Az első, hogy nem probléma a napi 3 liter víz megivása, sőt, valamelyik nap egy negyedik liter is lecsúszott. Mindemellett én továbbra is megiszom a napi 5-6 kávémat, persze feketén ahogy kell. Esetleg esténként 1-2 pohár zérókólát is....szóval mindemellett a napi minimum 3 liter víz az gond nélkül lecsúszik. Régebben nekem mindig komoly gondot okozott a vízivás, úgy kellett magamat megerőszakolni, hogy a két liter meglegyen.

A másik érdekesség, és ennek külön örülök, hogy a stabil vércukorszintnek köszönhetően nincs éhségérzet, ami rám törne. Olvastam én erről sokat, de nem gondoltam, hogy ennyire így van. Rendszeresen voltak olyan időszakaim, amikor tipikusan "ölni tudnék egy falat kajáért" érzés volt bennem, amit ugyebár a hirtelen leeső vércukor szint generál. Viszont minimális CH bevitelnél nem nagyon van inzulin, hanem glukagon van helyette, és így relatíve stabil szinten marad a vércukorszint. Ez azt eredményezi, hogy az éhségérzet nem éri el azt a szintet sokszor, hogy az ember vegye a fáradtságot, és akár egy egyszerű gombás sajtos omlettet összedobjon magának edzés után. Tehát annyira nem vagyok éhes, hogy nekiálljak szutykolni magamnak. 

Ez a tény viszont nagy mértékben elősegíti, hogy ezt a fajta étrendet kombinálva az intermittent fasting metódussal (időszakos éhezés) az étkezési időszakot nemhogy nyolc, de akár 4-6 órára is leredeukáljam. Technikailag 5-6 körül eszem először bármit, és utoljára meg mondjuk 9 körül. Tehát a szervezetemnek van 20 órája az emésztésre, a pihenésre. Az étkezési időszak alatt viszont elég nehéz lenne annyit enni (követve a keto irányelveket), amennyi veszélyeztetné a kalórideficitet, pláne ha még mellette az edzés is megy.

Konkrét számot leírva több mint két kilót fogytam az első hét alatt, így tulajdonképpen el is értem a nyaralás előtti súlyom. A tervem az, hogy Karácsonyig megyek tovább ezen a keto vonalon. Karácsonykor természetesen leállok vele egy hétre, Szenteste napjától január 2-ig, aztán január elejétől megint folytatom. Már persze ha továbbra is működik rendesen a dolog, és nem lesz semmi fennakadás. Szedem a vitaminokat minden nap és ugyebár a vízbevitel is ott van.

Miket eszem? Szoktam csinálni rakott kelbimbót, virslikarikákkal, kis tejföllel, reszelt mozzarelával, itt mindössze a zöldségre kell figyelni, hogy ne legyen túl sok....aztán volt stefánia vagdalt (kenyérmentesen készítve persze), amihez vajas-fokhagymás-bacon-ös párolt zöldbab volt a köret...aztán van, hogy csinálok magamnak "trutymót" (reszelt főtt tojás, majonéz, mustár, virsli vagy sonka, vaj, só, bors, snidling, reszelt füstölt sajt...), vagy grillezek halloumi sajtot....esetleg a virsliket hosszában megvágom, tömködök bele sajtot, és meggrillezem...és ott van a mogyoróvaj is, amit imádok, és a cukormentesben csak 7 gramm CH van (/100gr), úgyhogy belefér....ma meg újrakészítettem a sajttekercset, most hűl a hűtőben...az nagyon finom csak úgy magában is, de lehet hozzá főtt vagy sült virslit is fogyasztani....

Szóval egyenlőre minden nagyon fasza, tetszik ez az étrend, nagyon jól kivitelezhető, és kigejezetten finom dolgokat lehet enni a kereteken belül :)

KETO

A ketogén diéta került a látókörömbe….megint. Egyszer már foglalkoztam vele, de úgy istenigazából nem próbáltam ki soha. Most viszont a közösségi oldalon elkezdtem lefordítani egy nyári Forbes-cikket, ami 2018 legnépszerűbb diétáit szedi össze, és ez az első helyen volt. A cikk fordítása kapcsán felhorgadt bennem az érdeklődés, és elkezdtem részletesebben utánajárni. Hogy hogyan működik…rengeteg info van fent a neten, a lényege, hogy oly mértékben le kell csökkenteni a szénhidrátbevitelt, hogy az anyagcsere átálljon a zsírokból való üzemanyag-előállításra. Ezt akkor tudjuk produkálni, ha 5-10% között tartjuk a napi energiamennyiség CH részét. Tehát egy 2000 kalóriás napi étkezésnél max 20gr. De ha valaki véletlenül 3000-et vinne be, akkor sem több 30 grammnál. (Ideálisan 75%-5%-20% a zsír/CH/protein)

A nyaralás alatt felszedett kilóim nem távoztak még el maradéktalanul…igaz, csak 2-3 kiló van hátra, hogy ugyanannyi legyek, mint mikor elindultunk nyaralni….viszont nem bánnám ha le tudnék dolgozni mondjuk egy tizest. Szóval arra gondoltam, adok egy esélyt ennek a ketónak. Mi bajom lehet. Azt mondják, hogy akinek vese és/vagy májgondja van, annak nem ajánlott. Ugyanis a sok bevitt zsír miatt megdolgoztatja ezeket a szerveket az étrend. A máj ketontesteket kezd el termelni, amik pedig lebontják a zsírokat. Az az elmélet mögötte, hogy ha a testünket könnyedebben lebontható CH-tal etetjük, akkor insulint termel a hasnyálmirigy, ami a CH lebontásához kell. Ha viszont nem kapja meg a CH-ot a szervezet, akkor jön a ketontest és a glucagon az insulin helyett, és bontja a zsírt. Ha mindig a CH indítja be a folyamatokat, akkor a zsírral nem tud a szerezet mit kezdeni, és elraktározza..de ha átállítjuk az anyagcserét zsír alapúra, akkor jó eséllyel fogja a saját zsírunkat is égetni ha energiára van szüksége.

És ez, hogy HA energiára van szüksége…ez a HA nagyon fontos. Mert persze nem arról van szó, hogy ha ketózik valaki, akkor aztán kilószám eheti a sok zsíros cuccokat…nem. Az egésznek csak akkor van értelme, ha (kalória-)energiadeficitet érünk el. Tehát ha kevesebbet eszünk, mint amennyi kell a testnek. Mert akkor hiány lép fel, és akkor –mivel ketózisban vagyunk- képes elégetni az elraktározott zsírt, mert onnan pótolja a hiányzó üzemanyagot. Ez normál (CH alapú anyagcsere esetén) esetben ugye például mehet a glikogén raktárakból, amik a májban és az izmokban vannak---de ezek CH raktárak. Tehát ha nincs CH, akkor a glikogén is ki van ürülve, tehát szintén rögtön a zsír tud elégni.

Alap, hogy a vízfogyasztást felemeltem napi 2 literről háromra. Plusz kávézgatok is, szóval a folyadékbevitelem durván négy liter is megvan. Az is alap, hogy vitaminokat szedni kell mellette, mert nyilván a táplálkozással nem jut be elég. Nem eszem gyümölcsöket, zöldséget se sokat, szóval kell az utánpótlás. Szedek magnéziumot, glükozamint, vasat, B kmoplexet és multivitamint…Negyedik napja csinálom. Amit rögtön észrevettem magamon, az az, hogy nem gond a napi 3 liter víz megivása. Ez régen mindig nagy probléma volt, pedig csak két literrel küszködtem, nem hárommal. Most viszont még nincs hat óra sem, és már több, mint 2,5 liter vízen túl vagyok. További pozitívum, hogy –ez elég bizarrul hangzik- levésbé vagyok éhes. Ma például egész nap mindössze 90 gramm mogyoróvajat ettem, és nem mardos az éhség egyáltalán. Ennek egyébként az az oka, hogy mivel kevés a bevitt CH, ezért nincs mitől ugráljon a vércukorszint, ami ugye szorosan összefügg az éhségérzettel. A ketózis alatta  vércukorszint mindig stabil, ergo nincs farkaséhség.

Remélem tudom csinálni rendesen, és nem lesz sem epe, sem vese, sem májproblémám. A CH szintet alacsonyan tartom, 26,18,13 grammok voltak az elmúlt napokban, amihez átlagosan 2450 kalóriát vittem be, és a napi edzésem továbbra is egy óra bringa+1 óra HIIT a taposógépen, vagy súlyzós edzés.

Kit érdekel...?

Ennek a kérdésnek olyan a jelentése, amilyen hangsúllyal ejtjük ki a szavakat. Lehet kedvesen érdeklődő, lehet keserű, lehet reménykedő, vagy lemondó.

Ha az ember nem elégedett a tükör képével, amikor belenéz, akkor tulajdonképpen mégis mi az, ami okozza az elégedetlenséget? El szoktak ezen gondolkodni az emberek? Kinek miért az a baja, ami? Kiért, miért akarunk megváltozni? Mi az, ami elmozgat minket attól, ami van? Vannak nyilvánvaló okok, amilyen az egészségügyi például, ott nincs kérdés. De rengeteg embernél van az, hogy nem kifejezetten egészségügyi okok miatt akar lefogyni, hanem mert "nem elégedett magával." Azért raktam idézőjelbe, mert ez egy nagyon gyakran hangoztatott indok. De mi van mögötte?

Önbecsülés hiánya? Megfelelni akarás másoknak? Partnernek, szomszédnak, szülőnek, gyereknek, kollégáknak, világnak, társadalomnak? Mit is jelent az, hogy magamnak megfelelni? Magamnak nyilván én döntöm el, mi a jó és mi a nem jó. De a felszínes primer indok mögött ott húzódik a miért....hogy miért gondolom azt, hogy az úgy jó, ahogy hiszem hogy jó.

Sokszor érzem, hogy a világ nagyjából két részből áll: vannak, akik hajtanak, és vannak, akiknek hajtanak.  Az élet szép, de nem tart örökké, és valamiből ugyebár élni kell, ez nem is vitás. De hol húzódik a határvonal? Olyan sok ember észrevétlenül sodródik át egy képzeletbeli vonalon, és válik fokozatosan a társadalom rabszolgájává....Mert egy ponton túl már minden idő, minden pénz, és minden energia arról szól, hogy kifizessem a lakáshitelt, a kocsihitelt, hogy megszerezzem ezt vagy azt, hogy megfeleljek a soron következő elvárásnak. Egyre drágább és egyre okosabb gépek vesznek körül minket, és egyre többször dönti el más, hogy mit akarunk. És egyre többször már nem mi magunk diszponálunk sem az időnk, sem a pénzünk, sem az energiánk felett. Disztópikusan hangzik, tudom. De a mai világ a fogyasztásról szól. És persze a birtoklásvágyról.

Mindezek mellett szinte apró problémának tűnik, ha valaki túlsúlyos és le akar fogyni....aprócska kellemetlenség, amire nincs idő/pénz/kedv/energia/akármi. Mert az élet nem áll meg és indul újra csak azért, mert nem tetszik a tükör képe. Kit érdekel? Menni kell tovább, igények vannak. A kérdésre, hogy kit érdekel, sajnos a válasz az, hogy nagyjából senkit. A társadalmat biztosan nem. Nem érdeke senkinek, hogy rendben legyen az életünk, csak magunknak, és azoknak, akik szeetnek minket. A társadalom érdeke az, hogy fogyasszunk, hogy vásároljuk tonnaszám már novembertől a csokikat, a finom süteményeket, a marcipánokat, hiszen karácsony van...majdnem....aztán majd januárban tömegével vásároljuk fel a súlyzókat meg a jógablokkokat az üzletekből, de lehetőleg egy hétnél ne használjuk tovább őket, hiszen hamarosan ott lesz majd a valentinnap, amikoris bokáig kell járnunk a lindt pralinékban, hiszen hát a szeretet szent dolog. Utána úgyis jön a húsvét, amikoris szintén vásárolni, enni, fogyasztani kell. Aztán ha betegek leszünk, majd átnyergelhetünk az ételvásárlásból a gyógyszervásárlásba....szándékosan fogalmaztam szarkasztikusan.

Én hiszek abban, hogy az életmódváltás sokkal több egy divatos trendnél. Mert ha valaki képes megváltoztatni az életét, akkor az azt is jelenti, hogy górcső alá vesz mindent, és kielemzi, mit miért csinál, megvizsgálja az okokat, a célokat, stratégiát épít a jövővel kapcsolatosan. Csupa olyan tevékenység, ami során esélyt kapunk arra, hogy kikerüljünk a mókuskerékből, és újraértékeljük az életünket.

Hogy ne a mainstream média által ránk aggatott szemüvegen keresztül váljunk rabjává a fogyasztásnak. Hogy öntudatosan, tisztában az értékekkel, a felszín alá benézve élhessünk tovább. Ebben hiszek.

Okkeresés már megint

Újra meg újra visszatérő kérdés az életemben, hogy vajon mi vezetett oda, hogy annyira elhíztam. Persze első körben az ember a szokásos indokokkal megelégszik: rossz táplálkozási szokások, kevés mozgás. Rendben van, de a rossz táplálkozási szokás hogyan alakul ki? Akaratlanul is a kisgyermekkor merül fel bennem, amikoris a táplálkozási szokások valójában kialakulnak. Kezdődik természetesen a szoptatássa...Nem fér kétség hozzá, hogy az anyatej a legjobb, amit egy újszülött kaphat. Azonban a szoptatás után jönnek a hagyományos ételek.

Én sok kisgyerekes családot ismerek, ahol szinte tömik a gyerekeket, és általános téma, ki milyen trükköt vet be, hogy minél több ételt erőltessen a gyerekbe. Mert az rossz, ha a gyerek nem eszik eleget. Ugyanakkor minden tudományos munka arról beszél, hogy az az ideális, ha a szülő biztosítja azt, hogy mikor, hol, és mit egyen a gyerek, de a gyereknek hagyjuk meg a döntést, hogy mennyit egyen belőle.

Mert ösztönösen tudni fogja, mikor elég. Mert mindenkiben benne van ez a tulajdonság, de ha folyamatosan megtömjük a gyerekeket, akkor ez a képesség eltompul, és nem fog működni a későbbiek során. És szükségtelenül fog többet enni annál a mennyiségnél, amennyi ideális lenne. Általában a "toddler" időszakban van, mikor előjön a gyerekeknél a válogatós időszak. Ilyenkor sokan pánikolnak, és mindenféle ravasz trükkel etetik meg a gyerekekkel az ételeket, abban a hitben, hogy jót tesznek. De bennem ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy a szülők mitől félnek? Hogy a gyerek éhen hal végül? Nyilván nem fog. Ha éhes lesz, majd eszik. Hiszen mindannyiunkban benne van az ösztön. Szerintem még nem volt olyan, hogy egy tipikus "rossz evő" gyerek végül éhenhalt volna.

Állítólag ez egy régi dolog....evolúciós...mert amíg egy csecsemő nem tud önálló helyvltoztatásra, addig az anyukája meg tudja ítélni, melyik étel a biztonságos, és melyik nem. Azonban mikor elkezd mászni, járni, totyogni (toddler korszak), akkor sokszor kerülhet olyan ételekkel, amik mérgezőek vagy károsak lehetnek.Így tehát szükség van a szelekcióra, az óvatosságra, a "válogatásra"....de ez a korszak elmúlik, és nem jelent majd gondot egyáltalán. De hitem szerint addig sem fog egy gyerek sem éhen halni, ha hagyjuk, hogy annyit egyen, amennyit akar.

Persze ez csak az én véleményem, és nem tudom, engem például hogyan etettek kisgyerek koromban, de simán el tudom képzelni, hogy az én étkezési problémáim is nagy részben ide vezethetők vissza, ahogy sokan mások is talán itt találják meg a válaszokat a kérdésekre.

Alan-féle horgonyológia

Ha csak az üres semmiben megyünk előre, akkor is van ellenállás. Valamennyi. Ha vízben megyünk, akkor nagyobb. Ha az életben akarunk haladni, akkor meg még nagyobb. Mindig van, ami képes nemcsakhogy meggátolni a haladást, de vissza is húzni. Igen, a siker is, igen, a kudarc is. Egy társadalom összetett rendszer, és mi magunk is összetett rendszer vagyunk a társadalmon belül. Ezért aztán elég bonyolult lehet kielemezni és megérteni azt, ami körülöttünk, velünk, és bennünk történik.

Ezért kellenek a támpontok. A horgony, ami a hullámverés ellenére helyén tartja a bárkát. A biztos pont, amihez vissza tudunk kötni, mert mozdulatlan és rendíthetetlen. Persze a legbiztosabb az, ha mi magunk vagyunk a horgony. Ha mi magunk vagyunk az, ami elmozdíthatatlan. De szerintem ez nagyon nagy ritkaság. Inkább valószínű, hogy a szeretetünk, az elkötelelezettségünk, a kitartásunk, az erőnk....az valaki más számára lesz képes horgonnyá válni.

És ugyanígy nekünk is lehet horgonyunk olyasmi, ami nem bennünk van, hanem másban. A szerelmünkben, a gyerekünkben, a szüleinkben, a barátainkban. Az éleben sokszor jön jól, ha képesek vagyunk felemelni a fejünket, és körbenézni, hogy észrevegyük, mi az, ami kapaszkodóként szolgál, és mi az, ami csak visszanyom a mélybe. Tudni kell szelektálni, ami nem mindig egyszerű, sőt, szinte sosem egyszerű.

A helyes életmód fenntartása nem gyerekjáték. Kicsit valahol mindennap újra kell kezdeni az egész harcot, ami tény, hogy unalmassá tud válni. Tény, hogy fárasztó, kimerítő, kemény munka ez, elsősorban lelki, és agyi munka természetesen. Az ember van, hogy elvéti a helyes irányt, amikor a kötél után nyúlna, és csak levegőt markol. De ha minden nap "újrakezdi", akkor nincs nagy baj ilyenkor sem, csak tudni kell elengedni a rossz láncot, és átfogni a megfelelő horgony láncára/kötelére. Ennyi. Ez sem egyszerű, hiszen elengedni valamit, amiről eddig azt hittük, hogy biztos pont, az nehéz lehet, mert ha már egyszer utána nyúltunk a kötélnek, nyilván valamikor úgy gondoltuk, az a helyes, tehát ha elengedem, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy rossz döntést hoztam. És ha egyszer rossz döntést hozok, akkor hozhatok többször is rossz döntést, és ha sokszor hozok rossz döntést, akkor  sorozatosan mellényúlok, ami kudarchoz vezet, tehát elbuktam.

Ugye milyen könnyű egy hibából pillanatok alatt lehúzni magam? A gyerekeimnek is mindig azt mondom, hogy mindenki hibázik, olyan ember nincs, aki sosem. Ami igazán megkülönbözteti az embereket egymástól az az, hogy ki hogyan viszonyul a hibáihoz. Hogy tanul-e belőle, vagy hárít. Sok olyan ember van, aki ha hibázik, akkor vég nélkül tudja sorolni azokat a körülményeet, embereket, tárgyakat, eseményeket, stb....amik mind hibásak. egedül  ő a hibátlan tökéletes láncszem a folyamatban. 

Erőre van szükség, mégpedig folyamatos, megingathatatlan erőre, ami képes arra, hogy tovább vigyen. Bele kell kapaszkodni mindabba, ami pozitív, és el kell engedni mindazt, ami negatív. Erőt, energiát magunkévá tenni sok csatornán lehet, ahogy az elektromos energia is jöhet az atommagtól kezdve a napsütésen át a vízen keresztül a szélig sokfelől. Ha a fejünket felemeljük, és "széjjeltekintünk", akkor látni fogunk erőforrásokat, és horgonyokban végződő köteleket is.

Mi visz tovább?

Kérdezték tőlem, hogy éltem meg amikor elkezdtem fogyni, és sok munka volt mögöttem, de eredmények még ha voltak is, de nemhogy látványosnak nem voltak látványosak, de észrevehetőek sem....És mi kellett hogy tovább tudjak menni az úton. Mi volt képes motiválni, hogy tovább harcoljak, mindamellett, hogy pozitív viszacsatolás egyáltalán nem volt.

Azt mondtam az illetőnek, hogy ez nagyon fontos kérdés. Azért gondolom fontosnak, mert úgy vélem, nagyon sokan véreznek el ezen a ponton. Sokszor gondolok arra, hogy ténylegesen mi az oka annak, hogy valaki képes lefogyni, mások meg nem. Túl az elkoptatott kliséken, meg a szavakon, mi lehet a valóságos oka? ÉS talán itt van az egyik sarokpont, ebben a kérdésben.

Saját példámból indulok ki, mint általában. Amikor elkezdtem a fogyókúrámat, közel kétszáz kilósan indultam el, ami extrém sok. És amikor már lement 30 kiló, nagyon büszke voltam magamra. Úgy éreztem, most végre sikerülni fog, hiszen harminc kiló! Gondoljunk csak bele...harminc csomag egykilós kristálycukor! Amitől megszabadultam. Boldog voltam. Egy boldog, vidám kövér :)...mert még mindig 166 kilót nyomott a mérlegen a súlyom. Én senkinek nem harangoztam be, hogy figyelem, én most fogyózni kezdek, majd tessék nyomon követni. Nem ez a típus vagyok. Én magamban határoztam el, és csak a feleségem, és a gyerekeim tudtak róla. Más nem.

Közben ugye az ember éli az életét, természetesen. Barátainknál voltunk vendégségben, ülünk a nappaliban, a házigazda kedvesen kínál a süteménnyel, én udvariasan visszautasítom, mondván, hogy köszönöm nem. Megütközve nézett rám, hogy miért nem? Mondom, hogy fogyózom....

itt álljunk meg egy pillanatra...

Mindannyian láttunk már kövér embert, aki csak salátát eszik. Láttunk olyat, aki súlyosan elhízva a hamburgere mellé zérókólát kér. Utálom, amikor az emberek ilyenkor gúnyosan felnevetnek, hogy nézdmá...mit játsza meg magát! Nem mindegy már neki? Hát nem. Nem mindegy. Mert valahol el kell kezdeni, és ha a cukros kólát lecseréli a cukratlanra, akkor már egy bizonyos mennyiséggel kevesebb felesleges energiát fog elfogyasztani, ami jó, és fontos lépés. Nem röhej tárgya. Szerintem.

..no haladjak tovább a történetben. Házigazdán látom, hogy nem tudja először hovatenni a hallott információt tán viccelek? Ott ül előtte egy kopasz, szakállas, 163 kilós állat, aki alig fér bele a kanapéba, és aszongya, fogyózik. Gondolom nem akart megbántani azzal, hogy felröhög, így mindössze annyit kérdezett, a szemében a szánalom csillogásával: "- És van értelme? "

Nyilvánvalóan egy normális, avagy egy "szalonkövér" ember számára nincs különbség a 163 kilós, meg a 193 kilós megjelenés között, tehát adott esetben szíve szerint azt kérdezné, hogy: "Ez most komoly? Fogyózol? Balettozni véletlenül nem iratkoztál be?" A másik oldalról viszont - az én oldalamról- mi is játszódik le? Hát kábé az, hogy az addig is gyereklábakon álló önbizalom, hit, és erő kap egy pofont. Egy olyan negatív megerősítést, hogy rögtön az válik világossá, hogy naugyehogyugye...úgysincs értelme, hiszen én vastagcsontú-pajzsmirigyes-örökölt hajlamú-reménytelenül kövér- genetikailag bekódolt krokodilbálna vagyok. Amivel ugye az ember  nap mint nap megküzd, hiszen a változáshoz le kell nyúlni a mélyre, és az addig felhalmozott összes komplexust, rossz szokást, beidegződést, hamis elveket le kell rázni magunkról, ami nem könnyű, és azt igényli, hogy folyamatosan életben tartsuk azt a tüzet, ami lelkesíteni tud. És amikor valaki ilyet kérdez, akármilyen indíttatásból, akkor az olyan, mintha egy vödör vizet öntene az épphogycsak lángra kapott tüzünkre.

És ilyenkor biztos vagyok benne, hogy sok ember azt mondja, hogy hát, mittudomén, vagy mindegy, azért néha muszáj megpróbálni, vagy valami hasonlót eldünnyög, és csendesen összeomlik. Én a magam részéről a kérdésre azt válaszoltam, hogy hát, már 30 kiló lement. Láttam az illető szemében a kérdést meg a kételyt. Aha, ja persze....értem én, nem látszik. Hogyan is látszana? Viszont a kérdés, amitől indultam itt merül fel igazán, hogy:

Mi visz tovább?

Ha nagy nehezen tüzet rakok, és valaki egy vödör vizet ráönt, mit teszünk? Helyesebben megfogalmazva: mit teszünk, hogy a tűz újra égjen? Mindenki gondoljon csak bele. De hogy egy másik példát is írjak: felmostam a konyhát, ragyog az egész, mint a visegrádi torony Salamon tökeitől.....és ahogy megfordulok, véletlenül leverek egy nagy üveg baracklekvárt, ami leeseik, ezer darabra robban, és még a falról is a lekvár csöpög. Mit teszünk? Oké, kidühöngöm magam, de aztán? Gondolkozzunk gyakorlatiasan: tűzrakásnál várok egy keveset, szerzek száraz fát, meg valami jól éghető segédanyagot, és lassan újra gyújtom a tüzet. Felmosásnál: balettmozdulatokkal szerzek egy papucsot hogy ne vágjam szét a talpam, és nekiesek...söprűvel a nagyja szilánkokat egy helyre húzom, lapátra teszem, papírtörlővel felszedem a nagyja cuccot, utána felmosom a helyet, aztán kiporszívózom, felkutatva az elpattant kis szilánkokat, és jó esetben lecserélem a felmosófejet, amiben szintén lehet megbújva szilánk. Ezután lemosom a falat, és ha kell, le is festem. Egyik sem könnyű. Se a tűzgyújtás, se a felmosás.

De aki praktikusan tud gondolkodni, akinek mondjuk van gyereke, aki reménykedve ott áll, és várja, hogy legyen tűz, vagy aki majd hazajön a suliból, és nekiáll mezítláb szaladgálni a konyhában....szóval azok az emberek tudják, hogy bizony ezt akkor is meg kell csinálni, ha nem könnyű.

De mégis mi visz tovább, hogy képes legyek rá? Megint csak a saját a példámmal jövök. Az én esetemben ez a dac. Az az érzés, hogy azért is megmutatom, hogy majd nem fogja senki azt kérdezgetni, hogy ugyanmár, van értelme? Hanem majd inkább azt, hogy basszus hogy csináltad? Nyilván nem vagyunk egyformák, de biztos vagyok abban, hogy ez sokaknál működőképes. Lehet, hogy nem a legpozitívabb energia, de kit érdekel? A lényeg, hogy működik. Nálam legalábbis :)

Django és az abilitás

Több életmodell létezik, és nincs sok közünk hozzá, melyik a miénk. Van egy része az életünknek, ami rajtunk múlik, és van egy olyan rész, ami nem. Ami a génjeinkbe van beleégetve. A hajunk színe, a szemünk színe, a magasságunk, a személyiségünk...felsorolhatatlanul sokminden, úgy gondolom, köztük az anyagcserénk is. MI következik ebből? Az, hogy nem lehet mindenkinek egyformán jó egy bizonyos motivációs tréning. Nincs egy személyre húzható tuti módszer.

Tudom, sokszor mondogatom, hogy mindenki egy külön világ...de ez nem csak frázis puffogtatás a részemről, hanem komolyan is gondolom. Az életmód megváltoztatásának mindig vannak olyan nagyon mély vetületei, amik a felszínről egyáltalán nem látszanak. Ha valaki változtatni akar azon a képen, ami hosszú idő alatt kialakult, akkor le kell nyúlni egészen mélyre. Fel kell ismernie, hogy mi az, amink tud változtatni, és mi az amin nem. El kell fogadnia azt, hogy a genetikába nem lehet belepiszkáni. Legalábbis  mindennapi szinten biztosan nem.

Az életünk végéig tartó viselkedés irányítása nem kis feladat. Folyamatos kontroll kell hozzá, és a folyamatos tényleg megállás nélküli tevékenységet jelent. Van aki képes rá..? Ez olyasmi, ami sosem derül ki....ez olyasmi, ami csak elvi szinten létezik.

De miért kell filozofálni az életmódváltáshoz? Ha meg akarjuk változtatni magunkat, akkor az első lépés mindig az kell hogy legyen, hogy megismerjük magunkat. Hogy tudjuk, mit és hogyan akarunk  megváltoztatni. És amikor megismerjük magunkat nem arra gondolok, hogy felismerjük a tükörképünket....hanem a mélyebbről induló dolgokat. Például az egyértelmű, hogy speciel én nem szeretem a pacalt. Ezt világosan tudom magamról. Azt viszont már nem, hogy amikor éhes vagyok, akkor miért leszek az? Mi az a megfoghatatlan biológiai parancs, ami azt súgja, hogy enned kell? És mitől függ vajon az, hogy ellen tudok-e állni? Mitől függ, hogy az akaratom meddig bírja?

Tudjuk, hogy a hormonok komoly befolyással vannak az éhségérzet kialakulására, illetve arra is, hogy mikor mit kívánunk, és őszintén szólva elég félelmetes arra gondolni, hogy egy kis mirigy működése dönti el, hogy valaki kövér lesz-e vagy sem. Még ha áttételesen is...

Hogy van az, hogy van, aki képes motiválni magát ugyanazzal, amivel más nem? Hol kapható el a személyiségnek azon területe, amin ez múlik? Van aki képes lefogyni, van aki képtelen. Ugyanolyan emberekről van szó, mégis mi a különbség? Meg lehet-e változtatni ezt a "képességet", vagy ez is genetikailag kódolt? Le kell csupaszítani a külvilág apró és kevésbé apró nyomait, és a végére kell járni, hol van az a pont, amin képes eldőlni egy ilyen dolog.

Visszatérve az életmodellre: az sem rajtunk múlik, hogy hova születünk, milyen környezetben vagyunk felnevelve, milyen útravalót kapunk a szülőktől....nyilván a testfelépítés-anyagcsere-neuro endokrin rendszer milyensége sem szándékfüggő. Mindenkinek olyan, amilyen jutott. Ebből kell kihozni mindenkinek, amit tud. Ahogyan ki lehet törni a mélyszegénységből is.....és ahogyan Django Reinhardt annak idején két ujjal leiskolázta a világot a gitárjátékával. Két ujjal!...

Szóval van egy hozott anyag, és van egy akaratunk. Ezeket kell összehangolni, vagy inkább alárendelni egyiket a másiknak. Soha nem könnyű. De bizonyosan segít, ha tisztában vagyunk azzal, hogy képesek vagyunk rá. A képesség adott, csak valahogy elő kell bányászni. Kinél innen, kinél onnan, az már megint az egyéntől függ. Szerintem.

Viszonylagosan

Tegnap a Baló műsorát hallgattam elalvás előtt a tévében. Egy amerikában befutott magyar sráccal beszélgetett, aki a bostoni egyetemen tanít, és akinek most jelent meg könyve a sikerről. A beszélgetés éppen arról folyt, hogy mi is a siker. Hogy mi van a szó mögött....milyen jelentés. A srác arról beszélt, hogy a siker elsősorban a teljesítményt jelenti, és azt, hogy az a hálózaton keresztül hogyan értelmeződik. Tehát hogy amikor a teljesítmény önmagáért beszél, mert mondjuk egy sportoló X időn belül teljesít egy távot, akkor egyértelmű a siker ténye. De minél inkább relatív vagy szubjektív a teljesítmény, annál inkább függvénye a siker annak, hogy azt az adott hálózat (társadalom) hogyan ítéli meg, és hogyan értelmezi. Legalábbis számomra valami ilyesmi jött le, amíg el nem aludtam....

És azt gondolom, hogy ez baromira így van. Olvastam ma egy érdekes kommentet, valaki keresett egy embert, trainert, módszert, mert le akar dobni 20 kilót...de olyat ajánljanak neki, aki tényleg tuti. Mert próbálta már ezt is, azt is, de egyik sem volt jó. Ja, és koplalni egyedül is tud, szóval ne olyat javasoljanak, aki ezt erőlteti....hát..

Mert az ugye nem merül fel esetlegesen az emberünkben, hogy ha ezer féle dolgot "kipróbált" és mind rossz volt, akkor nem-e lehet-e é e hogy a hiba benne van?? Koplalni egyedül is tud....és számolni? És olvasni? Nekem ez azt jelenti, hogy ő nem akarja az akadályt leküzdeni, ami előtte áll, hanem megkerülni akarja. Kikerülni, átbújni alatta, vagy lefizetni, hogy szűnjön meg gyorsan, mire odaér...de úgy nem fog menni SOHA egy életmódváltás...egy testkép-rendbetétel. Egy eredményes fogyókúra. Mert a kulcs nem abban van, aki megmondja a tutit....hanem bennünk van, mert hiszen a mi életünk az, amin változtatni akarunk. Ha fogyni akarok, akkor az az én testem, az én túlsúlyom....tehát a kulcs is én vagyok, nem más. Az akadályt nekem kell leküzdenem, nem pedig mástól várnom a tutit. Hogy rakjon elém olyan kaját, amitől majd nem hízok, hanem fogyni fogok. De nemá hogy éhezzek közben! Heló, nem azért fizetek....!

Á, ez így nem megy...ezért kevés a siker, mert kevés az, aki képes meglépni agyban a dolgot. Azt hiszem. Közben annyi ember van, aki képes átlátni a lényeget, és hirdeti fennen az igét a neten...de valahogy mindig ott van, hogy kiderül a sok süketelésből, hogy vagy pénzért adja az étrendjét, vagy reklámozza a saját weboldalán elérhető protein-készítményeket meg zsírégetőket, és rafináltan arra lyukad ki mindig, hogy milyen fontos a proteinshake.

Úgy érzem, az emberek nem akarják megérteni, hogy az átlagpolgár énjüket kell segítségül hívni, mert egy celeb, aki modell, vagy aerobiksztár, vagy színész....az van annyira nárcisztikus, önző ember, hogy mindig mindent és minden körülmények között feláldoz az egójáért. Ha kell nem eszik, ha kell csak brokkolit eszik natúr csirkemellel, huszonöt éven át, mert ez kell, hogy ragyogjon a színpadon, vagy hogy elérje a célját. Ezek a celebek viszont nem a hétköznapi emberek, akiknek össze kell szedni a gyereket az iskolából, akiknek ebédet kell főzni, vásárolni, takarítani, munkába járni, küzdeni a hiteltörlesztőrészlettel, satöbbi. Ezt meg kéne érteni, hogy mi, szürke emberek nem vagyunk sztárok, és örüljünk neki, mert van életünk, és nem vagyunk sem nárcisztikus szociopaták, sem egoista barmok, akik átgázolnak az emberiségen csak azért, hogy magukat előtérbe tolják.

Rossz példaképek után szaladunk...és hamis bálványt imádunk....sokszor és sokan. Sajnos...

A-betűs szavak

Ez a blog már lassan nyolc éve megvan, és időről időre változik, volt, hogy bezártam, volt, hogy meg akartam szűntetni, volt, hogy elvettem belőle a publikusságot. Nem is tudom hányszor írtam már le, hogy e mögött a legtöbbször valamiféle makacs, dacos izé áll....hogy én bizony megfogadtam, hogy a blog nem szűnik meg...juszt sem. Mert milliószor bosszantott fel, hogy jó, érdekes, hasznos (mármint persze szerintem ilyennek talált) blogok elenyésznek az éterben. Pedig ugye ennek az egész életmódváltásnak/fogyásnak/súlytartásnak van egy trendvonala....az ember belevág, megcsinálja, kialakítja, és nagyjából egy idő után ugyanott forog minden....az ösvényen maradás...lehet unalmas is. Hiszen nem izgalmas és érdekes, ha az ember egyhangú fogyós étrendet követ, vagy ha órákat tölt kardiógépeken minden nap. 

Mindegy, vannak visszatérő gondolataim, amiről rendre írok a blogon, és az egyik ilyen nagy témakör az okkeresés. És nemcsak annak az oka érdekel nagyon, hogy ki miért hízik el. Az is egy nagy kérdés, ez tény....de engem az is baromira foglalkoztat, hogy ki miért nem sikeres, amikor fogyni akar. Hogy mi teszi a különbséget a siker és a kudarc között? Jó, rá lehet vágni, hogy mittudomén, "nekem nincs akaraterőm"...meg " á, én erre képtelen vagyok"...de ugye tudjuk, hogy ezek sosem igazak, hiszen ha van, aki meg tudja csinálni, és annak sincs három feje vagy öt füle....akkor egyértelmű, hogy a kudarcnak nem fizikai képesség lehet az oka, hanem valamiféle mentális hozzáállás...

Például nagy visszatartó erő lehet, ha valakinek akkora igazságérzete van, hogy nem tud felülemelkedni bizonyos tényeken. Tehát hogy az nem igazság, hogy a Jóska ehet akármennyit, és megihatja a napi két rekesz sört, és mégsem lesz kövér, maximum kis sörpocakot növeszt, én meg a két kis pogácsám miatt egy tehén vagyok, pedig salátát is eszek a csülökhöz....Mert az életben igenis van olyan, amit az egyén, tehát mi magunk, nem érthet meg. Ahogy bármennyire imádom a kutyámat, arról sosem fogok tudni vele elbeszélgetni, hogy a Cédúr után milyen dögös átvezetés a céeszfiszá szűkített szeptim.....mert kutya. Meg sem próbálom tehát, mert nem vagyok hülye, és értem, hogy nincs értelme. Ugyanígy az emberi folyamatokban is vannak olyan dolgok, amiket akárhogy feszülünk, nem értjük meg. Vagy azért mert meghaladja a képességeinket, vagy azért, mert nem vagyunk milliomosok, és nem élünk örökké. De végülis az ok nem számít, a lényeg, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk érteni, hogy ez axiómaszerűen így van és kész, és ne harcoljunk ellene, hanem elfogadjuk, ahhoz kell egy bizonyos alázat, ami sok emberben egyszerűen nincs meg.

Mert alázat kell ahhoz, hogy saját magunkat alárendeljük olyan magasabb szintű dolgoknak, amik körbevesznek. Az univerzum egységét, struktúráját sem értjük, nem látjuk át. Tudjuk hogy az Einsten-Rosenfeld híd az nem a Duna felett ível át....jó esetben...de ez nem elég. Ahhoz, hogy valaki sikeres legyen ezen a területen, első körben azt kell megértenie, hogy milyen kicsi és milyen buta. Ehhez kell szerintem az alázat, ahogy ahhoz is, hogy megértse valaki, hogy ha neki olyan anyagcsere jutott, amilyen, akkor neki ahhoz kell életmódot választania, nem pedig az igazságot keresni, és nagy ívben tenni az életmódra.

Hiszek az emberiségben. Nem mindig, ez igaz. De azért néha igen....és meg vagyok győződve arról, hogy az emberek többségének elég lenne az információ ahhoz, hogy sikeres tudjon lenni egy életmódváltásban. Hiszek abban, hogy hátat lehet fordítani a pénz és a hatalom által társadalmilag generált és okosan manipulált fogyasztási szokásoknak. Hiszek abban, hogy közös érdek mellett, hasznos tapasztalatok megosztásával, összefogással lehet javítani az arányon.

De nem könnyű. Az alázatosság hiány amellett van még egy A-betűs szó, ami mindig előjön, és ez az arrogancia. Talán van összefüggés ott, hogy megértem: "vannak dolgok, amiket úgy kell elfogadnom, hogy nem értem őket", és ott, hogy "leszarom, nekem ne mondja meg senki, mit csináljak, majd azt én tudom". 

Nem vagyok sem lélekbúvár, sem csodaguru....szóval ezek csak az én gondolataim a témáról...de valahogy én abban hiszek, hogy ezen a téren kellene sok embernek változtatni, és ez lehetne a kapu a sikeres életmódváltáshoz.