Tudom, a téma meglehetősen sablonos. De nem baj. Annyi jel van, ami nincs is igazából. De ha az ember figyeli a jeleket....akkor csőstül jönnek. Zseniális az emberi elme, ahogy képes üzenetet fabrikálni a dolgokból. Nem feltétlenül baj ez, csak nagyon érdekes. Felllebbenti kicsit a fátylat erről a bonyolult, összetett, titokzatos és ismeretlen emberi agyról. Hiszen minden itt dől el, az agyban. A fogyás is, meg minden más. Mi más lenne, mint jel, amikor kövérként hiába figyeltem oda, mit eszek, egy jottányit sem fogytam le? Jel, hogy kár erőlködni, ilyen az alkatom. Genetika. Aha...meg az öreganyám vasporos hálóinge...Ja, hogy az nem elég, ha csokit meg kólát nem eszem? Ja, hogy az nem ér semmit, hogy visszább veszek az étkezéseimből, ha nyolcezer kalória helyett csak hétezerötszázat eszem meg? Jelek, persze..
Egész életünk nem más, mint a saját döntéseink következményeinek a viselése. Mese nincs, ez van. Nem azt mondom, hogy mindig minden körülmények között, mert persze ezt nem így gondolom, de nagyjából azért így van. Pontosabban én így látom.
Vannak azonban csalhatatlan jelek, amiknek egész konkrét üzenete van. Mint például ma az áruházban megláttam a régi szomszédainkat. A Té betűs család....apuka, anyuka és a tündéri kislány is T betűvel kezdődő keresztnevűek. Beni és Tory imádták egymást. Két évesen. Tündéri volt a két kiskölyök, ahogy nagy ívben tojva a nyelvi különbségekre eljátszottak egymással. Namost, majd' három évvel később, nógatnom kellett Benit, hogy menjen oda Toryhoz, de olyan kis szégyenlős volt. Anyukájának odaintettem és köszöntem neki, de úgy nézett rám vissza, hogy egy pillanatra arra gondoltam, talán összetévesztettem valaki mással. Gyorsan tovább oldalogtunk, de akkor Beni kérdezősködni kezdett, és mindenáron vissza akart menni. Mire odaértünk, Verbéna is ott volt. Néhány percnyi csevej után T. megkérdezte Verbénát, hogy van a férje. Namost ott álltam mellettük, és idiótán vigyorogtam...Verbéna mondta a csajnak, hogy dehát itt áll mellettem.
Hát olyat kiáltott fel T., hogy komolyan megijedtem. Teljesen kész volt, nem akarta elhinni, hogy én vagyok, azt hitte az öcsém lehetek, mert valamennyire hasonlít az arcom rám, de hogy én lennék magam, legalább 10 percig hüledezett, én meg zavaromban nem tudtam hova legyek...Rögtön kiderült, miért nem intett vissza...egyszerűen nem ismert meg.
Tudom, sokat fogytam, meg a szakáll is...de azért elég fura érzés szembetalálkozni, hogy konkrétan valaki a szemembe néz, és nem ismer meg :-o
Szóval azt hiszem ez olyan jel, amit tuti nem az agyunk kreál, fakultatív értelmezésre adva okot. Ez elég egyértelmű és ütős jel volt.
Egész életünk nem más, mint a saját döntéseink következményeinek a viselése. Mese nincs, ez van. Nem azt mondom, hogy mindig minden körülmények között, mert persze ezt nem így gondolom, de nagyjából azért így van. Pontosabban én így látom.
Vannak azonban csalhatatlan jelek, amiknek egész konkrét üzenete van. Mint például ma az áruházban megláttam a régi szomszédainkat. A Té betűs család....apuka, anyuka és a tündéri kislány is T betűvel kezdődő keresztnevűek. Beni és Tory imádták egymást. Két évesen. Tündéri volt a két kiskölyök, ahogy nagy ívben tojva a nyelvi különbségekre eljátszottak egymással. Namost, majd' három évvel később, nógatnom kellett Benit, hogy menjen oda Toryhoz, de olyan kis szégyenlős volt. Anyukájának odaintettem és köszöntem neki, de úgy nézett rám vissza, hogy egy pillanatra arra gondoltam, talán összetévesztettem valaki mással. Gyorsan tovább oldalogtunk, de akkor Beni kérdezősködni kezdett, és mindenáron vissza akart menni. Mire odaértünk, Verbéna is ott volt. Néhány percnyi csevej után T. megkérdezte Verbénát, hogy van a férje. Namost ott álltam mellettük, és idiótán vigyorogtam...Verbéna mondta a csajnak, hogy dehát itt áll mellettem.
Hát olyat kiáltott fel T., hogy komolyan megijedtem. Teljesen kész volt, nem akarta elhinni, hogy én vagyok, azt hitte az öcsém lehetek, mert valamennyire hasonlít az arcom rám, de hogy én lennék magam, legalább 10 percig hüledezett, én meg zavaromban nem tudtam hova legyek...Rögtön kiderült, miért nem intett vissza...egyszerűen nem ismert meg.
Tudom, sokat fogytam, meg a szakáll is...de azért elég fura érzés szembetalálkozni, hogy konkrétan valaki a szemembe néz, és nem ismer meg :-o
Szóval azt hiszem ez olyan jel, amit tuti nem az agyunk kreál, fakultatív értelmezésre adva okot. Ez elég egyértelmű és ütős jel volt.
5 comments:
Egy órája kb. itthon járt a fiam, kérdezte mit olvasok, mutattam neki. Legalább 5x mondta a képeket nézve: gurítsd vissza az első képre. Most le. Majd: de durva! :)
:):) Ez tetszik ...:)
Szerintem még anyukád is kételkedve nézné a képeket, ha így és most látná először őket.:) Elképesztő a változás.
Nekem évekig volt egy fodrászom, a Sanyi. Nem jártam túl gyakran hozzá, csak negyedévente. Aztán a 20 kilós fogyásom után bejelentkeztem, elmentem hozzá, épp dolgozott valakin. Én leültem és vártam a soromra. Néhányszor odanézett és egyszer csak megkérdezte. "Tetszett már járni nálam?" Mondtam neki, hogy "5 éve rendszeresen járok ide". Leesett az álla.:) Ez az igazi sikerélmény. Meg tudom érteni mit érezhettél.
Zsike, igen, ezek azok a pillanatok, amik sok-sok erőt tudnak adni az embernek :)
Az biztos, hogy hatalmas lehetett a találkozás, jó az ilyet megélni. Ha valami erőt ad,hát ez biztosan ad muníciót az elkövetkező hetekre, hónapokra, évekre is.
Post a Comment