2009...nem.... 2010 január 22-én döntöttem el, hogy megszabadulok a súlyfeleslegemtől. Ami elindított ezen az úton....illetve talán pontosabb a meghatározás, hogy az utolsó taszajtás, ami rálökött erre az ösvényre, az a tükör volt. Alig egy hete laktunk az új helyünkön, és a ház tényleg nagyon "lovely" volt. 5 hálószoba, nappali, sitting room, két fürdő, három illemhely. Csendes nyugodt környék, közel az iskolák. Szóval egy hete laktunk itt, és a mi hálószobánkban egy hatalmas szekrény volt, rajta teljes alakos tükör. Tükör, ami megmutatja azt, aki elé áll.
Érdekes dolog, mennyire fokozatos dolog az elhízás. Alattomos, sunyi, és lépésről lépésre haladó szörny, ami képes arra, hogy az alany észre se vegye, hogy baj van, csak amikor már késő. Sokszor, és sok helyen hallom emberektől, amikor összesúgnak valaki nagyon kövér ember háta mögött, hogy uramisten, hát hogy juthatott el idáig? Ilyenkor én magamra gondolok. Hogy juthattam el odáig, ahol voltam? Nos, a válasz egyszerű. Pofonegyszerű. Fokozatosan. Apró léptekkel. Kezdődik ott, hogy a társadalom - ez az álszent, hazug, manipulatív és mocskos bigyó, amiben élünk - roppant toleráns egy darabig. Vegyük ezt a konfekció méretnek. Amíg ebben a kockában vagy, senki sem rökönyödik meg. Ha a kockából kilógsz, ott kezdődik a baj. De nem komoly ám, csak bosszankodsz, mikor, nem kapsz a méretedben farmernadrágot. És füstölögsz magadban, hogy milyen kitolás, hogy most akkor keresni kell egy olyan üzletet, ahol kifejezetten nagyobb méretű nadrágok kaphatók. Apró léptekkel haladtam előre mindaddig, amíg már csak kizárólag speciális üzletekben, általában ötszörös árfekvésben tudtam csak vásárolni magamnak ruhaneműt. Tehetősebb kövérek az USA-ba járnak vásárolni, kevésbé módosabbaknak maradnak a spéci boltok, vagy a turkálók.
Ehhez hasonló masszív fokozatossággal tűntek el az életemből az olyan dolgok, mint a tükör, a mérleg. Az elkerülhetetlen alkalmakkor, amikor fényképek készültek, és nekem is rajta kellett lennem, igyekeztem elbújni a gyerekek mögé. E mögött azért nem kizárólag színtiszta önzés vagy megjátszás volt, hanem inkább esztétikai igény....:) jelesül, hogy igyekeztem nem elvonni a képet néző akárki figyelmét, mert nem azt kell nézni a családi fotón, hogy atyavilág, mekkora ember ez már....ugye. Szóval az élet minden területén kell, hogy legyen kontroll. Miért pont a saját testünk lenne másképp. Teljesen logikus. Csakhogy az életünk általában elég rendesen tele van problémákkal, megoldandó dolgokkal, olyan fontos tényezőkkel, mint hogyaszongya gyerek-nevelés, otthon, munka, pénz és társai. Mit foglalkozok én a testemmel, mikor cipő kell a gyereknek....már megint :-o Mit foglalkozok én a testemmel, ha másfélszeresére duzzadt a törlesztőrészlet? És ez csak a jobbik eset, mert csak pénzről szól. Rosszabb esetben családi tragédiák, betegségek, balesetek....sorolhatnám. Az élet bizi, mint tudjuk. Mindannyian ismerjük azt , amikor pár hónapig nem látja valaki a gyerekünket, és mikor találkoznak, felkiált, hogy hú de megnőttél! Nekünk nem tűnik fel, mert mindenap látjuk a gyereket. Persze feltűnik, hogy már iskolás, hogy már csajozik, satöbbi :) De azt a két centit, amit januártól márciusig nőtt, azt már nem....a fokozatosság miatt.
Jönnek még hozzá emberi tényezők, mert emberek vagyunk, és mert mások is emberek, akik körbevesznek minket. A lényeg, hogy a kontroll, mint olyan, egyáltalán nem könnyű műfaj. Semmilyen kontroll sem az. Esetleg az az ember, aki szörnyülködik az elhízott embertársán, az pontosan ugyanolyan kontrollálatlanul iszik, dohányzik, játszik, költ, vagy akár dolgozik. De persze az más. Legfőképpen azért más, mert az vele történik. Írtam már, mennyire nem szeretem az általánosítást. Ez is az. A kontroll megtartása nem egyszerű dolog. És ha egyszer rádöbbenünk, hogy amennyire szükséges, annyira jó is, akkor már sínen vagyunk. Lettlégyen az a testsúlyunk, vagy a pénzünk, vagy a kapcsolataink, vagy a gyereknevelés. Egyszerűen jó érzés kézben tartani a gyeplőt.
Érdekes dolog, mennyire fokozatos dolog az elhízás. Alattomos, sunyi, és lépésről lépésre haladó szörny, ami képes arra, hogy az alany észre se vegye, hogy baj van, csak amikor már késő. Sokszor, és sok helyen hallom emberektől, amikor összesúgnak valaki nagyon kövér ember háta mögött, hogy uramisten, hát hogy juthatott el idáig? Ilyenkor én magamra gondolok. Hogy juthattam el odáig, ahol voltam? Nos, a válasz egyszerű. Pofonegyszerű. Fokozatosan. Apró léptekkel. Kezdődik ott, hogy a társadalom - ez az álszent, hazug, manipulatív és mocskos bigyó, amiben élünk - roppant toleráns egy darabig. Vegyük ezt a konfekció méretnek. Amíg ebben a kockában vagy, senki sem rökönyödik meg. Ha a kockából kilógsz, ott kezdődik a baj. De nem komoly ám, csak bosszankodsz, mikor, nem kapsz a méretedben farmernadrágot. És füstölögsz magadban, hogy milyen kitolás, hogy most akkor keresni kell egy olyan üzletet, ahol kifejezetten nagyobb méretű nadrágok kaphatók. Apró léptekkel haladtam előre mindaddig, amíg már csak kizárólag speciális üzletekben, általában ötszörös árfekvésben tudtam csak vásárolni magamnak ruhaneműt. Tehetősebb kövérek az USA-ba járnak vásárolni, kevésbé módosabbaknak maradnak a spéci boltok, vagy a turkálók.
Ehhez hasonló masszív fokozatossággal tűntek el az életemből az olyan dolgok, mint a tükör, a mérleg. Az elkerülhetetlen alkalmakkor, amikor fényképek készültek, és nekem is rajta kellett lennem, igyekeztem elbújni a gyerekek mögé. E mögött azért nem kizárólag színtiszta önzés vagy megjátszás volt, hanem inkább esztétikai igény....:) jelesül, hogy igyekeztem nem elvonni a képet néző akárki figyelmét, mert nem azt kell nézni a családi fotón, hogy atyavilág, mekkora ember ez már....ugye. Szóval az élet minden területén kell, hogy legyen kontroll. Miért pont a saját testünk lenne másképp. Teljesen logikus. Csakhogy az életünk általában elég rendesen tele van problémákkal, megoldandó dolgokkal, olyan fontos tényezőkkel, mint hogyaszongya gyerek-nevelés, otthon, munka, pénz és társai. Mit foglalkozok én a testemmel, mikor cipő kell a gyereknek....már megint :-o Mit foglalkozok én a testemmel, ha másfélszeresére duzzadt a törlesztőrészlet? És ez csak a jobbik eset, mert csak pénzről szól. Rosszabb esetben családi tragédiák, betegségek, balesetek....sorolhatnám. Az élet bizi, mint tudjuk. Mindannyian ismerjük azt , amikor pár hónapig nem látja valaki a gyerekünket, és mikor találkoznak, felkiált, hogy hú de megnőttél! Nekünk nem tűnik fel, mert mindenap látjuk a gyereket. Persze feltűnik, hogy már iskolás, hogy már csajozik, satöbbi :) De azt a két centit, amit januártól márciusig nőtt, azt már nem....a fokozatosság miatt.
Jönnek még hozzá emberi tényezők, mert emberek vagyunk, és mert mások is emberek, akik körbevesznek minket. A lényeg, hogy a kontroll, mint olyan, egyáltalán nem könnyű műfaj. Semmilyen kontroll sem az. Esetleg az az ember, aki szörnyülködik az elhízott embertársán, az pontosan ugyanolyan kontrollálatlanul iszik, dohányzik, játszik, költ, vagy akár dolgozik. De persze az más. Legfőképpen azért más, mert az vele történik. Írtam már, mennyire nem szeretem az általánosítást. Ez is az. A kontroll megtartása nem egyszerű dolog. És ha egyszer rádöbbenünk, hogy amennyire szükséges, annyira jó is, akkor már sínen vagyunk. Lettlégyen az a testsúlyunk, vagy a pénzünk, vagy a kapcsolataink, vagy a gyereknevelés. Egyszerűen jó érzés kézben tartani a gyeplőt.
No comments:
Post a Comment