Szeretem Dusán dalszövegeit. Az egyik nem akárkitől átdolgozott nóta szövege így hangzik: "Hogy értsd egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell." Számomra ez a gondolat nagy jelentőséggel bír. Ha utána gondolok nyilván nem csak nekem, hiszen számos irodalmi mű szól erről, vagy fejezi ki ezt. Hogy tudniillik nézzünk tükörbe, és tanuljunk meg értékelni azt, ami van.
A fogyásomnak egyik alapköve és egyben fogódzója volt ez. Lehet látni az interneten, a médiában, mindenfelé....olyan embereket, aki mondjuk végtagprotézissel él és boldog, sikeres ember. És szemináriumokat tart. És képes nevetni, képes az élet szeretetére. Ilyenkor szinte elszégyelltem magam régebben. Azért, mert hány és hány olyan ember él ezen a Földön, aki ha meggebed, sem tud semmit tenni az ellen a nehézség ellen, amit a Sors rá mért. Ezek az emberek tényleg óriások, hiszen úgy mutatnak példát másoknak, hogy el kell fogadniuk a megváltozhatatlant. Vajon mit nem adna egy pl. végtagprotézissel élő ember, hogy visszakapja a végtagját? Vagy egy vak, hogy újra lásson? Nyavalyogna vajon, hogy a francba, de én úgy szeretem a csokit....? Mindannyian tudjuk a választ. Akkor miért nyavalyogjak én, amikor vagyok olyan szerencsés, hogy képes vagyok változtatni, hiszen rajtam áll, hogy mit/mennyit eszek, mit/mennyit mozgok. És a "fogyatékosságom" eltűnik. Mert úgy gondolom, egy 56-os bmi bőven fogyatékosságnak tekinthető, hiszen annyi mindenben korlátoz, hogy jelentős hátrányt eredményez a normális testalkatúakhoz képest.
És mégis miért olyan nehéz...? Úgy gondolom, egyik oka a már sokszor említett fokozatosság, a másik talán társadalmi okokra vezethető vissza, nem tudom. Minden esetre elég szignifikánsan befolyásolják a társadalmi elvárások az életünket ahhoz, hogy hajlamosak legyünk letompulni, elfeledkezni a relativitásról például. Hogy ne legyen energiánk észrevenni azt, ami igazén számít. Ami igazán fontos.
Még egyszer hangsúlyozom: én nem ítélek el senkit, aki túlsúlyos (mondjuk még jó :) Az elhízás népbetegség, számomra tök egyértelmű, hogy legfőképpen társadalmi okai vannak. Nem akarok Orwelli mélységekbe törni, vagy Fellini-víziókat festeni a falra....de tagadhatatlan, hogy az egyén egyre inkább háttérbe szorul a valósággal együtt. A sok reality-show, a sok manipulatív reklám....a hitel szerepe a pénzügyi világban, a társadalmi hierarchia...ezek mind-mind az embert rugdossák visszafelé....Pedig a kövérség az szigorúan a mi ügyünk. A sajátunk....pont úgy, mint a túlsúly, amit cipelünk magunkon.
A fogyásomnak egyik alapköve és egyben fogódzója volt ez. Lehet látni az interneten, a médiában, mindenfelé....olyan embereket, aki mondjuk végtagprotézissel él és boldog, sikeres ember. És szemináriumokat tart. És képes nevetni, képes az élet szeretetére. Ilyenkor szinte elszégyelltem magam régebben. Azért, mert hány és hány olyan ember él ezen a Földön, aki ha meggebed, sem tud semmit tenni az ellen a nehézség ellen, amit a Sors rá mért. Ezek az emberek tényleg óriások, hiszen úgy mutatnak példát másoknak, hogy el kell fogadniuk a megváltozhatatlant. Vajon mit nem adna egy pl. végtagprotézissel élő ember, hogy visszakapja a végtagját? Vagy egy vak, hogy újra lásson? Nyavalyogna vajon, hogy a francba, de én úgy szeretem a csokit....? Mindannyian tudjuk a választ. Akkor miért nyavalyogjak én, amikor vagyok olyan szerencsés, hogy képes vagyok változtatni, hiszen rajtam áll, hogy mit/mennyit eszek, mit/mennyit mozgok. És a "fogyatékosságom" eltűnik. Mert úgy gondolom, egy 56-os bmi bőven fogyatékosságnak tekinthető, hiszen annyi mindenben korlátoz, hogy jelentős hátrányt eredményez a normális testalkatúakhoz képest.
És mégis miért olyan nehéz...? Úgy gondolom, egyik oka a már sokszor említett fokozatosság, a másik talán társadalmi okokra vezethető vissza, nem tudom. Minden esetre elég szignifikánsan befolyásolják a társadalmi elvárások az életünket ahhoz, hogy hajlamosak legyünk letompulni, elfeledkezni a relativitásról például. Hogy ne legyen energiánk észrevenni azt, ami igazén számít. Ami igazán fontos.
Még egyszer hangsúlyozom: én nem ítélek el senkit, aki túlsúlyos (mondjuk még jó :) Az elhízás népbetegség, számomra tök egyértelmű, hogy legfőképpen társadalmi okai vannak. Nem akarok Orwelli mélységekbe törni, vagy Fellini-víziókat festeni a falra....de tagadhatatlan, hogy az egyén egyre inkább háttérbe szorul a valósággal együtt. A sok reality-show, a sok manipulatív reklám....a hitel szerepe a pénzügyi világban, a társadalmi hierarchia...ezek mind-mind az embert rugdossák visszafelé....Pedig a kövérség az szigorúan a mi ügyünk. A sajátunk....pont úgy, mint a túlsúly, amit cipelünk magunkon.
No comments:
Post a Comment