Platón és a kaszinó, avagy már megint a kontroll...

Néhány (20 :-o) évvel ezelőtt, még bohó kamaszként naponta eljártam kaszinózni. Na nem játékszenvedély miatt, hanem zsebpénzkiegészítési célzattal. Az akkori Imperial Casino-nak volt egy olyan promóciója, hogy 10 márka volt a belépő, de 15 márka értékű játék-zsetont adtak érte, amit összejátszva egymással ki lehetett váltani kápére. Egyszerű volt a képlet, én a pirosra raktam, a haver meg a feketére. Valamelyikünk nyert, és kapott a 15márka értékű játékzseton helyett 30 márkányi frankó zsetont. Ezt már simán át lehetett a pénztárban váltani készpénzre. Nulla ritkán jött ki. Napi öt márka zsebpénz pedig nem volt rossz a kilencvenes évek elején egy 18 éves srácnak. Az egyik újság szemfüles riportere interjút is készített Schilling úrral, az Imperial vezetőjével, és nekiszegezte a kérdést, hogy ebben mi az üzlet. Nyílt titok volt ugyanis, hogy a pesti diákok komoly hányada jár le esténként a bónusz-zsetont kijátszani. Az illető úriember azt mondta, hogy tudja, és nem bánja. Az újságíró értetlenkedett, de Schillingnek igaza volt. Kábé mindenki, akit ismertem és ezt csinálta, bebukta a pénzt. Én is. Már összegyűlt háromszázvalamennyi márka, mikor a kisördög munkálni kezdett bennem. A jó öreg Stendhal-módszer csak nyerő lehet....nincs más, minthogy duplázni kell a tétet, ha nem nyertünk. A képlet egyszerű, tégy mindig a pirosra. Ha fekete, megduplázod. Bárhányszor lesz fekete, dupla annyit dobsz a pirosra, mint amennyit az előző körben elbuktál. Matematikailag amikor végre nyersz, pont annyival több pénzed lesz, mint amennyit elsőre feltettél. Márpedig olyan nincs, hogy örökké feketét gurítson a dealer. Egyszer csak lesz piros. Ezt a klasszikus szisztémát nem lehet kijátszani, mert általában a szabályos kaszinókban mindenhol van nemcsak minimum, hanem maximum tét is. Így még ha sok pénzed is van, akkor sem tudsz állandóan duplázni. Persze én is kidolgoztam a saját kis okosságomat, hogy megvártam a hatodik-hetedik kört, hogy egyforma színű legyen a szám, és akkor szálltam be, 5 márkás alacsony téttel, amit tudtam duplázni 4-5 körig simán.

Tök mindegy, az egyik este elszállt az összes pénzem. Hogy miért írtam le mindezt? Nos, azért, mert az élet ilyen. Ha van X jövedelmem, és X+Z kiadásom, és egy N összegű bankbetétem, akkor előbb utóbb N egyenlő lesz a nullával. Magyarán szólva elfogy a lé, és akkor végig kell gondolnom, hogyan tovább, hiszen X jövedelemből csak legfeljebb X mennyiségű költséget tudok fedezni. Világos. 

A fogyással is így van. Én döntöm el, mikor állok meg. Én döntöm el, duplázom-e a tétet addig, amíg van keretem a rulett asztalnál, vagy sarkon fordulok és odébb állok. Én döntöm el, megvárom-e míg kiürül a bankszámlám, vagy előbb elkezdek költséghatékonyabban élni. Ugyanígy én döntöm el, mikor állok le a fogyással. 

Amikor elkezdtem a diétámat, az volt az álmom, hogy 120-130 kilósra fogyjak. Ideálisnak tűnt csak ennyire kövérnek lenni. Aztán ahogy elértem ezt a súlyt, láttam, hogy sikerült, hogy a módszerem működik, és felismertem, hogy csak rajtam múlik, hogyan tovább. Megállok, vagy tovább megyek. Tovább mentem. Hiába értem el az "álomsúlyt", a BMI kalkulátor továbra is azt írta, hogy elhízott vagyok, és fogynom kell. Amikor húszévesen, 110 kilósan bementem egy farmerszaküzletbe, hogy gatyát vegyek magamnak, az eladó kiscsaj fitymálóan végigmért, majd közölte, hogy háát, kihozza a legnagyobb méretet, de kötve hiszi, hogy jó lesz....onnantól kezdve kizárólag extra méretű helyeken vásároltam magamnak. Persze ötszörös áron...nyilván. De legalább egyfelől volt a méretemben, másfelől nem fikázott ki az eladó. Bónuszként olyan figurákkal futhattam össze a boltokban, mint a Gregor Jóska (Isten nyugosztalja) például.

Szóval elértem a megcélzott súlyt, de amikor láttam a BMI értékemet, újabb célt tűztem ki. Jelesül azt, hogy olyan súlyom legyen, hogy a kalkulátor is mondja azt, hogy ideális. Hogy be tudjak sétálni egy teszkóba akár, és vehessek magamnak 5 euróért farmert...Úgyhogy folytattam tovább a fogyós diétát, és simán elértem egy idő után hogy a kalkulátor azt közölte, gratulálunk, önnek nincs szüksége fogyásra. Mit mondjak, katartikus élmény volt. Tényleg. Nem bántam meg, hogy nem álltam meg százhúsz kilónál.

Az egész a kontrollról szól már. És a kontrollt ugyanúgy kellett volna tartani 120-nál is, mint most, 80 körüli súlynál. Akkor meg már miért ne olyan súlyt választottam volna magamnak, ami ideális? Ezáltal azonban a legtöbb ismerősömnél, aki régóta ismert, hogyismondjam....kivertem a biztosítékot. Mert az oké lett volna, ha megállok 130 kilónál. De az már mekkora pofátlanság, hogy lementem 22-es béemmire...?? Hogy akkora nadrágot hordok, mint 17 évesen? Hogy a 16 éves aktív atléta fiammal vagyunk egy méretűek? Ez már így sok. Ez már túlment azon a határon, ami tolerálható.

Volt olyan ember, aki egész egyszerűen hátat fordított. Volt olyan is, aki nem fordított hátat, de időről időre belém szúr egy picit, ahol tud. Olyan is volt, aki szemtől szemben úgy tesz, mintha minden rendben volna, de a hátam mögött oszt. Olyan is van, aki csak csendben elmaradt.

Én úgy érzem, újjászülettem azzal, hogy lefogytam. Minden megváltozott. És jelenleg úgy érzem, nagy kár, hogy csak most voltam képes rá. Vannak olyan területei az életemnek, ahol össze sem lehet hasonlítani régit a mostanival. 

Platón jut eszembe, és a híres barlang hasonlata. Kezdem úgy látni a hasonló embereket, mint amilyen én is voltam, mint Platón barlangjának a lakóit. És legszívesebben kirángatnám őket a virágos rétre, hogy nézzétek! Ez az élet! Gyertek ki és éljétek meg ti is!