Az ösvényen maradni

Nemcsak mindig csupa siker és csillogás minden. Nem csak csupa pozitív dolgok vannak. Van olyan is, amikor valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül. Ilyenkor derül ki igazán, ki mennyire erős. Mert nagy igazság az, hogy csak az vét hibákat, aki csinál egyáltalán valamit. Hibátlan ember nincs. A kérdés az, ki hogyan viszonyul a hibáihoz. Mert mondani könnyű, hogy okos ember a más kárán tanul, meg hogy a hibáinkból le kell szűrni a tanulságot. A valóságban ez is más, mint papíron, vagy elméletben.

Aki foglalkozott komolyabban a fogyással, az pontosan tudja, miről beszélek. Egy fogyás egésze is lehet persze sikertelen, de a közbenső szakaszok is lehetnek kudarccal telt egységek. Akkor vagyunk jók, ha a kudarcainkból valóban tudunk építkezni. Ha nem elkeseredünk, depláne nem feladjuk, hanem megrázzuk magunkat, és górcső alá vesszük azt az ominózus kudarcot, és széjjelanalizáljuk, hogy miért történt úgy, ahogy történt. 

Én a magam részéről hiszek a megismerés erejében, és vallom, hogy ha higgadt fejjel végiggondolja az ember a történteket, akkor meg lehet találni a kiváltó okokat, és rá lehet lelni a helyes útra.

Azt persze nem mondom, hogy könnyű. Nagyon is nehéz. Ilyenkor az ember újra meg újra kételkedik magában, vagy az elméleteiben, vagy a világban, ami körülveszi. Súlyosabb esetben akár haragszik is arra. Testközelből élhettem át az ilyesfajta élményeket, a fogyásom idején. Sokkszerűen hatottak rám azok a pillanatok, mikor a heti mérésnél arcon csapott a kijelző. És hiába csináltam mindent ugyanúgy, ahogy addig, a fogyás nem hogy megállt, de egyenesen híztam.

Amióta elértem a megálmodott súlyt, azóta küzdök azzal, hogy megvalósítsam azt az életmódot, ami hidat ver az elmebeteg (már-már orthorex) számolás-tervezés-analizálás, és a gondtalan élet között, amikoris az embernek nem az teszi ki a mindennapjait, hogy kitalálja, mit, mikor, mivel és miért egyen. Ha már az ember nem kövér, lehetővé válik a különféle sportok űzése, amik elősegíthetik ezt az utat. Elképesztően nehéz megtalálni az ösvényt, és rajta maradni, kapaszkodás nélkül. Persze úgy simán megy, ha az ember koplal és/vagy széthajtja magát. 

Ha egy hegyi ösvényen becsukott szemmel kellene végigmenni, úgy hogy nem kapaszkodhatok a korlátba, és nem léphetek le az ösvényről, akkor is minden gond nélkül lehet haladni, ha csigalassúsággal rakom a lábam egymás után, és nagyon lassan óvatosan haladok. A probléma ott van, ha időben el kell érni az út végét, és gyorsan kell haladni. Gyorsan, kapaszkodók nélkül, vakon....ááá....

Nyilván ha valaki aszkéta-életet él, és mindig mindent optimálisan csinál, összhangban a tudomány aktuális eredményeivel....akkor biztosan nagyon egészséges és hosszú életet él meg. De vajon akarnék-e cserélni a Kaukázusi 120 éves bácsika életével, aki egész –hosszú és egészséges- életében kecskesajton, meg pálinkán élt. Szóval a civilizált világ, minden nyűgével-bajával...az az én világom, abban érzem jól magam, aminek része mindaz az élvezet, amit nyújtani tud. Köztük a változatos, színes, és gazdag kulináris paletta is, naná....azt hiszem, az igazi nagy dobás, az igazi nagy titok ott lehet, ha valaki a két véglet közti középutat képes megtalálni....aki képes nem tyúklépésben, de nem is életveszélses vakrepüléssel végighaladni azon a bizonyos ösvényen.