Sosem könnyű elfogadni a másságot. Az emberben sokszor van valamiféle törekvés arra, hogy ne lógjon ki a sorból. Ambivalens a dolog, mert ugyanakkor a kitűnni vágyás is jelen van. Ettől olyan szép bonyolult az élet :) Meg persze ha valaki olyan agyalgó típus, mint amilyen én is volnék, akkor mindig talál magának valamit, ami mentén elgondolkodhat. Ez nem feltétlenül rossz dolog, csak sokszor fárasztó.
Szóval arra jutottam, hogy lefogyottnak maradni egyáltalán nem könnyű. Mert látom, látjuk, ahogy -nem írok neveket- a publicitásban élő emberek, akikre rálátunk, vagy ha van a környezetünkben olyan, akit ismerünk konkrétan, mennyien híznak vissza miután valamennyire lefogynak. A hírhedt jojó hatás...Pedig azt hinné az ember, hogy aki rivaldafényben van, az nyilván nem viccből tűnik ki az átlag masszából. Mert annyira tehetséges valamiben, annyira jó, annyira extra...így nyilván akaraterőben, stressztűrésben is erősebb, hiszen nyilván sokkal hangsúlyosabb személyisége van, mint egy átlagembernek. De nem. Rengetegen szedik vissza a súlyt magukra.
Én megfogadtam, hogy nem fogom. Namost nyilván nem a szándékon múlik, mert nem hinném, hogy bárki, aki már megszabadult egy komoly súlyfeleslegtől, nem akarná megtartani a komfortosabb súlyát...a kérdés inkább az, hogy miképp...Vesszőparipám a kontroll. A minden reggeli mérlegre állás. Vajon a sok híres ember is rááll a mérlegre minden reggel...? Vagy minden héten? Vagy minden hónapban? Én úgy gondolom, a napi mérlegelés azért jobb mint a heti, továbbá a heti mint a havi, mert hamarabb észbe lehet kapni. A napinál gyakorlatilag folyamatos a kontroll. Igaz, talán a heti optimálisabb, mert a napi mérlegelésnél számítani kell a hullámzásra, talán az túl sűrű.
Akárhogyis, az biztos, hogy egyfelől nekem könnyű, hiszen akkora túlsúlyt dobtam le magamról, hogy hatalmas mértékű pozitív változást éltem meg az életemben, és ez képes erőt adni ahhoz, hogy tartsam magam. És nehéz is, mert a jót könnyű megszokni, és az ember természetéből adódóan olyan, hogy hajlamos magától értetődővé venni olyan dolgokat, ami nem az. Aztán azért is nehéz, mert ami egyfelől pozitív, az másfelől nagy felelősség is...súly, ha képzavarral akarok élni. Súly, amit cipelek, csak nem olyan súly, amita mérleg megmutat.
Szóval visszatérve a közszereplőkre, ez a súly náluk sokszoros, ebben biztos vagyok. Talán ezért van, hogy könnyebben visszahíznak, mint a "normál" hétköznapi emberek. Persze az is lehet, hogy ebben nincs semmi különbség a celebek meg a nem celebek között, csak az előbbiek kint vannak a porondon, az utóbbiak meg nem.
A minap hosszan gondolkodtam arról, hogy miért olyan nehéz megtalálni másokat, akik lefogytak, és úgy maradtak. És arra jutottam, hogy talán azért, mert ha valaki gyökeresen, és sikerrel változtatott az életén, akkor mondhatjuk úgy is, hogy új életet kezdett. És a régit dobta. És nem kiváncsi rá. Szégyelli. nem beszél róla. Nem vállalja fel. Vannak példák, például a fitneszguru vagy az exformaegyes pasas...nemigen találni róluk kövér képet, pedig kövérek voltak állítólag mindketten.
Szóval egyfelől könnyű ez az egész, másfelől nehéz....
Szóval arra jutottam, hogy lefogyottnak maradni egyáltalán nem könnyű. Mert látom, látjuk, ahogy -nem írok neveket- a publicitásban élő emberek, akikre rálátunk, vagy ha van a környezetünkben olyan, akit ismerünk konkrétan, mennyien híznak vissza miután valamennyire lefogynak. A hírhedt jojó hatás...Pedig azt hinné az ember, hogy aki rivaldafényben van, az nyilván nem viccből tűnik ki az átlag masszából. Mert annyira tehetséges valamiben, annyira jó, annyira extra...így nyilván akaraterőben, stressztűrésben is erősebb, hiszen nyilván sokkal hangsúlyosabb személyisége van, mint egy átlagembernek. De nem. Rengetegen szedik vissza a súlyt magukra.
Én megfogadtam, hogy nem fogom. Namost nyilván nem a szándékon múlik, mert nem hinném, hogy bárki, aki már megszabadult egy komoly súlyfeleslegtől, nem akarná megtartani a komfortosabb súlyát...a kérdés inkább az, hogy miképp...Vesszőparipám a kontroll. A minden reggeli mérlegre állás. Vajon a sok híres ember is rááll a mérlegre minden reggel...? Vagy minden héten? Vagy minden hónapban? Én úgy gondolom, a napi mérlegelés azért jobb mint a heti, továbbá a heti mint a havi, mert hamarabb észbe lehet kapni. A napinál gyakorlatilag folyamatos a kontroll. Igaz, talán a heti optimálisabb, mert a napi mérlegelésnél számítani kell a hullámzásra, talán az túl sűrű.
Akárhogyis, az biztos, hogy egyfelől nekem könnyű, hiszen akkora túlsúlyt dobtam le magamról, hogy hatalmas mértékű pozitív változást éltem meg az életemben, és ez képes erőt adni ahhoz, hogy tartsam magam. És nehéz is, mert a jót könnyű megszokni, és az ember természetéből adódóan olyan, hogy hajlamos magától értetődővé venni olyan dolgokat, ami nem az. Aztán azért is nehéz, mert ami egyfelől pozitív, az másfelől nagy felelősség is...súly, ha képzavarral akarok élni. Súly, amit cipelek, csak nem olyan súly, amita mérleg megmutat.
Szóval visszatérve a közszereplőkre, ez a súly náluk sokszoros, ebben biztos vagyok. Talán ezért van, hogy könnyebben visszahíznak, mint a "normál" hétköznapi emberek. Persze az is lehet, hogy ebben nincs semmi különbség a celebek meg a nem celebek között, csak az előbbiek kint vannak a porondon, az utóbbiak meg nem.
A minap hosszan gondolkodtam arról, hogy miért olyan nehéz megtalálni másokat, akik lefogytak, és úgy maradtak. És arra jutottam, hogy talán azért, mert ha valaki gyökeresen, és sikerrel változtatott az életén, akkor mondhatjuk úgy is, hogy új életet kezdett. És a régit dobta. És nem kiváncsi rá. Szégyelli. nem beszél róla. Nem vállalja fel. Vannak példák, például a fitneszguru vagy az exformaegyes pasas...nemigen találni róluk kövér képet, pedig kövérek voltak állítólag mindketten.
Szóval egyfelől könnyű ez az egész, másfelől nehéz....
No comments:
Post a Comment