Erő

Késő este van, és végre csend. Gondolkodom az élet dolgain. Olyan kicsit, mintha ittam volna egy pohárka ötputtonyost...de nem:) Sok benne a cukor. Ritkán iszom, és sosem egyedül...és általában gintonicot, kevés ginnel és sok cukormentes tonikkal :) Szóval gondolkodom az élet dolgain. A saját, "kis tyúkszaros" életem dolgain.

Jovi a blogján azt kérdezi az egyik írásban, hol vannak az emberek. Úgy értem, akik egy adott helyzetben, egy adott projektet tűznek ki maguk elé, és valameddig...akármeddig elérnek, majd egyszercsak agylövést kapnak, és hagyják a fenébe az egészet....körülöttük hol vannak az emberek? Nincs ott senki, aki egy jól irányzott atyai-jóbaráti rúgással helyretenné őket...?

Egy cikket olvastam ma egy újabb celebről....nem akarok neveket írni, de a sor hosszú filmproducertől kezdve énekesnőn át a humoristáig sokmindenki állt már a fogyása miatt (is) rivaldafényben. Aztán amekkora hírverés, utána akkora csend...és pár hónap vagy év múlva ott van a celebünk is, ahol sokan mások....sehol. Mert kövér megint.

Hol vannak az emberek? Körülöttük.....körülöttünk. Nem olvassa el senki a cikket, amiben megkérdezi a kérdező az egyik alanyt, hogy mi hiányzik a legjobban...? A válasz: a rántott hús, mert abból csak módjával ehetek.....Hát de ha ehet, akkor az nem hiányzik.....hiszen eszik az Istenadta belőle....csak nem eleget, ugye. Akkor most mi hiányzik, a zabálás.? Vagy mi a szösz? Olyan nincs, hogy hát kérem leszoktam a dohányzásról, és nagyon hiányzik, mert csak fél dobozzal szívhatok egy nap......Minden hasonlat sántít, ez is. Tudom.

Tegnap (2011 június) ettem egy szelet tortát a kisfiam születésnapi tortájából, amit a feleségem készített. Azelőtt 2010 márciusában, a nagyfiam születésnapi tortájából ettem utoljára édességet. (Úgy értem tortát, sütit, ilyesmit....mert édes dolgokat, mint mondjuk eper, banán., vagy zöldborsó....vagy light joghurt....szóval ezeket eszem, de olyan édességre gondolok, amilyen egy tortaszelet...na :) De könyörgöm, ha az elmúlt másfél évben minden másnap letoltam volna egy szelet valamilyen cukrászsüteményt, akkor nem mondhatnám, hogy hát kérem a süti...a süti az, ami nagyon hiányzik. Vagy ez csak azén hülye logikám szerint sántít....?

Az üzenet ezúttal sem más nekem, mint oly sokszor volt már. Jelesül, hogy kurva ez a világ, mégpedig rossz kurva. Az ember azt gondolná, hogy egy celeb...egy híresség, egy valaki...annak számít, mennyire hiteles. Annak....bocsánat - NEKI- számít, hogy amit vállal, amit tesz, amögött mi van. Mert felelőssége van, hiszen rivaldafényben van, újságok címlapjain, sok ezren olvassák, nézik tisztelik, szeretik. Sokaknak lehet fontos, amit ő tesz, amit ő mutat, képvisel, üzen. Hát mit üzennek akkor? Hogy nem számít, ki mikor mit hazudik, mert úgysem a hitelességen múlik semmi sem, hanem a kapcsolatokon, a pénzen, a pozíción? Sajnos nekem ez jön le. Pedig kár.

Kivételek mindig vannak. Kár, hogy most egy sem jut eszembe. Pedig bizonyára van olyan, aki sok-sok súlytól megszabadult tartósan és példát statutálva másoknak, továbbá tette mindezt minden olyan méltatlan eszköz nélkül, mint gyomorgyűrű, vagy gyógyszerek, avgy bypass, vagy mittudomén. Szóval hogy "csak" akaraterő, meg elhatározás.....meg józan logika, felelősség, előrelátás....szeretet. Mert ha valaki valaki, akkor bizony általában nem viccből az. Van ez a hülye kényszerképzetem, hogy nyilván nem véletlenül sztár az, aki sztár. Azért sikeres, befutott, népszerű, sokat foglalkoztatott ember, mert értékes, mert okos, mert tehetséges, mert komoly, mert nagy kaliberű, mert felelős, és sorolhatnám. És e mögött az okfejtés mögött olyasmi van, ami ennek ellentmond. És az bizony baj, mert akkor alapjaiban ingatja meg a dolgot.

Egyáltalán nem szeretek elítélni senkit sem. Tényleg. határozott véleményem sok mindenről van, de ítélkezni nem lehet. Pláne nem nekem, aki messze nem vagyok különb sem a Deákné vásznánál, sem más hétköznapi júzernél. Esendő, sokat hibázó ember vagyok. De sikerült erőt merítenem. Ezt az erőt hiányolom a celebjeinknél.

Én nem vagyok valaki. Szar kimondani, depláne leírni, de én egy senki vagyok. Viszont pont ezért lehetek bárki, sőt akár mindenki is. :) Szóval hogy nem én vagyok az, aki meg tudna mozgatni sok-sok embert, aki hitet önthetne a saját példájával másokba. És a vicc az, hogy ha nekem, és még sok más embernek (akik hozzám hasonlóan senkik) sikerül, akkor már ugyan miért nincs egy celeb sem, akinek szintén sikerül....? Egy interjú kapcsán olyan bődületeket olvasok, hogy az adott emberről kialakított-rendszerint pozitív- képem kártyavárként omlik össze egy szempillantás alatt. Ezek az emberek nem lehetnek ennyire....ilyenek. Nem lehet, hogy ne lássák át/értsék meg a dolgokat....hiszen ők azok, akik a társadalom szürke napszámosai közül kiemelkednek...neeem? Az emberben ilyenkor előjön az értetlen...

Ezt az erőt, ezt a csít kellene valahogy bedefiniálni.....valahogy megfogalmazni. Az emberek alapból elég szűk látókörűek tudnak lenni. Ha adva van egy cél, amit én el akarok érni, akkor rögtön elkezdem gyűjteni ellene a tényeket, majd kreálok egy sor feltételt, ami általában eleve képtelenség, így máris előállt a képlet, miszerint töketlen barom helyett egy szerencsétlen áldozat vagyok. Lefogynék én, dehát sajnos.....és ezek nagyon alattomos dolgok, mert igazak ám mind. Hogy nincs időm magammal foglalkozni, hogy nincs elég pénz, és az olcsóbb étel az egészségtelenebb, hogy kisebb bajom is nagyobb ennél, hogy nincs idő....nincs semmi. És igaz is mind... egyik sem kell hogy ne legyen igaz. De közben meg az kellene valahogy belelátni a dologba, hogy mennyire baromi fontos az attitűd. Hogy ha a hozzáállásom innen indul, akkor eleve nem vezet az út sehova. Kicsit olyan ez, amikor valaki azt hajtogatja évekig, hogy a francba, külföldre kéne menni élni, mert ott jobban megfizetik az embert, jobb az életszínvonal, nyugodtabb az élet....de nem lehet, mert....és akkor zutty nincs pénz/mi lenne a gyerek iskolájával/stb (gyűjtöm a tényeket, hogy miért nem)....és megint zutty: ha lenne egy tuti állás/elég lóvé/ vagy ne lenne az anyámék/ a barátok/ a munkám (kreálok egy sor feltételt). Így le vagyok védve, elbújtam egy sor okos igazság mögé....és nincs ott az erő. A fogyás témát is úgy látom, hogy sokaknál működik így. És ezért tud megélni a sok kókler, aki hülyeséget ígér. Mert az emberek hajlamosak elhinni egy olyan baromságot, amit más dologgal kapcsolatban öt perc alatt porrá zúznának az érveikkel, de ha a saját kis eltérítő mechanizmusukba puzzle-ként illik bele, akkor elhisznek. Beveszek egy kapszulát, és ég a zsír. Aha. Hogyne. Fogyás éhezés nélkül. Persze. Naná. Feltétlenül. Ilyenkor ma már dühös leszek....ha ilyennel találkozom. Miért nem értik meg az emberek, hogy ilyen nincs?

Kérem szépen, fogyás éhezés nélkül nincs. Ez biztos. De nem baj, mert ha valaki azért kövér, mert sokat eszik,akkor kevesebbet kell ennie, hogy fogyjon. És ha hozzászokott a sok ételhez, akkor éhezni fog, amikor kevesebbet kap. Ez ennyire bonyolult lenne? Miért nem látják be az emberek, hogy az élet nem ilyen? Hogy pénzem nem lesz csak úgy...mert olyan csak a mesében van. Nincs kibúvó, nem lehet tutira menni, nincs garancia. Ha vízbe megyek, vizes leszek. Ha a fejem a falba verem, beütöm. ha széllel szemben pisilek, összepisilem magam. Vég nélkül lehetne sorolni. Talán ott kellene megfogni a dolgot, hogy nem elkerülni kell az éhezést, hanem erőt kell gyűjteni az elviseléséhez. Talán...nem tudom.

Karma és kétely

Életem elmúlt tizenöt évét át- meg átszőtték a kételyek. Kételyek önmagammal kapcsolatban. Pontosabbana külsőmmel kapcsolatban. Illetve még pontosabban azzal kapcsolatban, miért vagyok olyan, amilyen. Miért lettem kövér ember. Óhatatlan, hogy az ember másokhoz hasonlítsa önmagát. Valahol ez egy természetes viselkedésforma, a társadalom szabályaihoz tartozik. Mégis sokszor csak összezavar. Mert az ember irigykedve és értetlenül nézi az embertársait, akik ugyanannyit, ha nem sokkal többet esznek és válogatás nélkül, mindenféle kontroll nélkül táplálkoznak, és nincsen semmi gondjuk a súlyukkal/kinézetükkel. Ez nagyon destruktív irányba tudja eltolni az embert, és ha nem akarja a béka segge alá engedni az önértékelését, akkor marad a determináció elve....a karma-elmélet.

A karma, ami megmagyarázza azt, amit az ember józan paraszti logikával képtelen felfogni. Ami képes feloldozni a felelősség alól, hogy te magad tehetsz arról, ahogyan kinézel. Nagyon veszélyes, mert elszabadulhatnak a lovak. Elbújhat az ember a karma mögé, és egy vállrándítással elintézheti a felelősség kérdését.

Időbe telt nekem, míg megértettem, hogy soha sem szabad mást nézni, sohasem szabad összehasonlítani. Mindenki egy külön világ, egy külön, egyedi rendszer. És mi van, ha a karmánk pont hogy a harc valami ellen? Nagy dilemma, amikor az ember dereka meghúzódik: mit tegyek, pihentessem, vagy kimozgassam? Ez a karma kérdés is hasonló volt nekem....mit tegyek, elfogadjam, hogy így nézek ki, vagy tegyek ellene? Vajon az a karmám, hogy kövér vagyok, vagy az, hogy harcoljak a kövérség ellen?

Kifogás mindig van. Mindenre. Az ember kreatív tud lenni, ha meg kell magyarázni a saját viselkedését. Pillanatok alatt összedobunk egy elméletet, csak hogy igazoljuk önmagunkat. Én azt mondom azelmúlt évek tapasztalatai alapján, hogy a kétség az, ami igazán értékes dolog. Az mozgatja előre az embert. Kételkedni kell, kérdezni, menni előre. Én lélekben azt hiszem nem nőttem fel, és egy gyerek őszinte tudniakarásával kételkedek mindenben. Legfőképp persze saját magamban. És hiszek abban, hogy a kétely nem rossz, hanem jó, ami képes arra, hogy jobb legyen a nyomán az élet.

Hit

Mindenki hisz valamiben. Vagy valakiben. Vagy épp a semmiben, gondolom. Nyilvánvalóan ahány ember, annyiféleképpen értelmezi ezt a témakört. Alapvetően ateista nevelést kaptam, bár nominatíve római katolikusak volnánk vagy mi...meg lettem keresztelve a Mátyás templomban, de templomba soha nem jártunk. Az iskolai kirándulások alkalmával láttam csak templomot belülről. Mindemellett nem mondanám magam Istentagadónak, elég sajátos elképzelésem van ezekről a dolgokról, de ez a blog nem erről szól.

A keresztény egyháznak mocskos dolgai voltak mindig is. A keresztes hadjáratok, az inkvizíció, satöbbi...ezekre gondolok. Nyilván a hit és a vallás eszközként is funkcionált, pláne a középkorban, hiszen kiválóan alkalmas volt (és még ma is az) a tömegek manipulálására. Így a vezető elit könnyedebben haladhatott előre. A plebs pedig tűrt és fizetett, félve a pokoltól és a kárhozattól. Az Ó- és Újszövetség bizonyos tekintetből rettenetes fenyegetésekkel teli könyv, mely borzalmas, válogatott kínzásokat kilátásba helyezve terelgeti az embereket, amennyiben nem az általa megjelölt ösvényen haladnak. Egyértelműnek tűnik tehát, hogy a célokhoz mndig tartoznak eszközök is. A társadalom vezetőinek eszközként funkcionált az emberek hite, ebben biztos vagyok.

Nyilvánvalóan amikor az ember kitűz egy célt maga elé, akkor eszközöket is választ(hat) annak érdekében, hogy ezt a célt elérje. Az eszköztár elég széles, ki mindenkinek más és más. És sokszor fordul elő, hogy mások meglátják az ebben lévő üzleti lehetőséget, hiszen minél nagyobb akarással esik az ember neki a céljának, annál jobban képes eltompítani a józan ítélőképességét. Gondolok itt az elképesztő mennyiségű levélszemétre, amit kéretlenül és tömegesen szórnak az emailcímekre, válogatás nélkül. Ezen levélszemetek három nagy csoportra szoktak tagolódni: akciós nyaralások és termékek, pénisz növelés, és fogyasztószerek. Nyilván nem véletlenül, a számok erejéből és a marketingesek alapos munkájából kiindulva ezek a leginkább népszerű témák, a leggyakoribb célok. Nem csoda, hiszen valóban nagyon sok embernek van túlsúlya, és szívesen szabadulna meg tőle.

ha tehát ez egy olyan cél, ami vélhetően sok ember szeme előtt lebeg, akkor nyilván adja magát a piac, hogy eszközök tekintetében ott van a lehetőség. Kitalálom az eszközt, megmanipulálom a fogyasztót, aki boldogan nyitja a pénztárcáját. A haszon megvan, a delikvens pedig jól jár vajon? Nos, ha okos az ember, aki az eszköz mögött áll, még akár jól is járhat...mire gondolok: Arra, amikor például forgalomba hozok egy csodabogyót, amit ha valaki napi három alkalommal fogyaszt, garantálom a súlyvesztést. Majd mikor megvásárolja a könyvemet, és kitárul a megismerés kapuja, elolvassa benne, hogy a bogyó nem elég, mellette kevesebbet kell enni és többet mozogni. Hoppá, de akkor minek a csodabogyó? Namost ilyenkor lehet valamiféle önigazolás, mert ha megvettem a könyvet, mert elhittem a promóját, akkor már tartani fogom magam a saját döntésemhez (önigazolás), és belemegyek a játékba. Ha kevesebbet eszem, és többet mozgok, - és persze szedem a csodabogyót is mellé-, akkor fogyni fogok. És máris alátámasztom a bogyó nimbuszát, ami pedig csak katalizátor volt, hiszen eszközként funkcionált a célom elérésében, amit effektíve saját magam vittem véghez.

Mindenki döntse el magában, most akkor ez morálisan milyen megítélés alá eshet, illetve képes-e működni...Egy azonban biztos: a csoda bennünk van, emberekben. A képesség,a lehetőség...ott van bennünk, és nincs semmi vagy senki más, aki képes lehet változtatni a dolgokon, pláne a saját dolgainkon, csak mi magunk.

Relativitás

Szeretem Dusán dalszövegeit. Az egyik nem akárkitől átdolgozott nóta szövege így hangzik: "Hogy értsd egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell." Számomra ez a gondolat nagy jelentőséggel bír. Ha utána gondolok nyilván nem csak nekem, hiszen számos irodalmi mű szól erről, vagy fejezi ki ezt. Hogy tudniillik nézzünk tükörbe, és tanuljunk meg értékelni azt, ami van.

A fogyásomnak egyik alapköve és egyben fogódzója volt ez. Lehet látni az interneten, a médiában, mindenfelé....olyan embereket, aki mondjuk végtagprotézissel él és boldog, sikeres ember. És szemináriumokat tart. És képes nevetni, képes az élet szeretetére. Ilyenkor szinte elszégyelltem magam régebben. Azért, mert hány és hány olyan ember él ezen a Földön, aki ha meggebed, sem tud semmit tenni az ellen a nehézség ellen, amit a Sors rá mért. Ezek az emberek tényleg óriások, hiszen úgy mutatnak példát másoknak, hogy el kell fogadniuk a megváltozhatatlant. Vajon mit nem adna egy pl. végtagprotézissel élő ember, hogy visszakapja a végtagját? Vagy egy vak, hogy újra lásson? Nyavalyogna vajon, hogy a francba, de én úgy szeretem a csokit....? Mindannyian tudjuk a választ. Akkor miért nyavalyogjak én, amikor vagyok olyan szerencsés, hogy képes vagyok változtatni, hiszen rajtam áll, hogy mit/mennyit eszek, mit/mennyit mozgok. És a "fogyatékosságom" eltűnik. Mert úgy gondolom, egy 56-os bmi bőven fogyatékosságnak tekinthető, hiszen annyi mindenben korlátoz, hogy jelentős hátrányt eredményez a normális testalkatúakhoz képest.

És mégis miért olyan nehéz...? Úgy gondolom, egyik oka a már sokszor említett fokozatosság, a másik talán társadalmi okokra vezethető vissza, nem tudom. Minden esetre elég szignifikánsan befolyásolják a társadalmi elvárások az életünket ahhoz, hogy hajlamosak legyünk letompulni, elfeledkezni a relativitásról például. Hogy ne legyen energiánk észrevenni azt, ami igazén számít. Ami igazán fontos.

Még egyszer hangsúlyozom: én nem ítélek el senkit, aki túlsúlyos (mondjuk még jó :) Az elhízás népbetegség, számomra tök egyértelmű, hogy legfőképpen társadalmi okai vannak. Nem akarok Orwelli mélységekbe törni, vagy Fellini-víziókat festeni a falra....de tagadhatatlan, hogy az egyén egyre inkább háttérbe szorul a valósággal együtt. A sok reality-show, a sok manipulatív reklám....a hitel szerepe a pénzügyi világban, a társadalmi hierarchia...ezek mind-mind az embert rugdossák visszafelé....Pedig a kövérség az szigorúan a mi ügyünk. A sajátunk....pont úgy, mint a túlsúly, amit cipelünk magunkon.

Kontroll

2009...nem.... 2010 január 22-én döntöttem el, hogy megszabadulok a súlyfeleslegemtől. Ami elindított ezen az úton....illetve talán pontosabb a meghatározás, hogy az utolsó taszajtás, ami rálökött erre az ösvényre, az a tükör volt. Alig egy hete laktunk az új helyünkön, és a ház tényleg nagyon "lovely" volt. 5 hálószoba, nappali, sitting room, két fürdő, három illemhely. Csendes nyugodt környék, közel az iskolák. Szóval egy hete laktunk itt, és a mi hálószobánkban egy hatalmas szekrény volt, rajta teljes alakos tükör. Tükör, ami megmutatja azt, aki elé áll.

Érdekes dolog, mennyire fokozatos dolog az elhízás. Alattomos, sunyi, és lépésről lépésre haladó szörny, ami képes arra, hogy az alany észre se vegye, hogy baj van, csak amikor már késő. Sokszor, és sok helyen hallom emberektől, amikor összesúgnak valaki nagyon kövér ember háta mögött, hogy uramisten, hát hogy juthatott el idáig? Ilyenkor én magamra gondolok. Hogy juthattam el odáig, ahol voltam? Nos, a válasz egyszerű. Pofonegyszerű. Fokozatosan. Apró léptekkel. Kezdődik ott, hogy a társadalom - ez az álszent, hazug, manipulatív és mocskos bigyó, amiben élünk - roppant toleráns egy darabig. Vegyük ezt a konfekció méretnek. Amíg ebben a kockában vagy, senki sem rökönyödik meg. Ha a kockából kilógsz, ott kezdődik a baj. De nem komoly ám, csak bosszankodsz, mikor, nem kapsz a méretedben farmernadrágot. És füstölögsz magadban, hogy milyen kitolás, hogy most akkor keresni kell egy olyan üzletet, ahol kifejezetten nagyobb méretű nadrágok kaphatók. Apró léptekkel haladtam előre mindaddig, amíg már csak kizárólag speciális üzletekben, általában ötszörös árfekvésben tudtam csak vásárolni magamnak ruhaneműt. Tehetősebb kövérek az USA-ba járnak vásárolni, kevésbé módosabbaknak maradnak a spéci boltok, vagy a turkálók.

Ehhez hasonló masszív fokozatossággal tűntek el az életemből az olyan dolgok, mint a tükör, a mérleg. Az elkerülhetetlen alkalmakkor, amikor fényképek készültek, és nekem is rajta kellett lennem, igyekeztem elbújni a gyerekek mögé. E mögött azért nem kizárólag színtiszta önzés vagy megjátszás volt, hanem inkább esztétikai igény....:) jelesül, hogy igyekeztem nem elvonni a képet néző akárki figyelmét, mert nem azt kell nézni a családi fotón, hogy atyavilág, mekkora ember ez már....ugye. Szóval az élet minden területén kell, hogy legyen kontroll. Miért pont a saját testünk lenne másképp. Teljesen logikus. Csakhogy az életünk általában elég rendesen tele van problémákkal, megoldandó dolgokkal, olyan fontos tényezőkkel, mint hogyaszongya gyerek-nevelés, otthon, munka, pénz és társai. Mit foglalkozok én a testemmel, mikor cipő kell a gyereknek....már megint :-o Mit foglalkozok én a testemmel, ha másfélszeresére duzzadt a törlesztőrészlet? És ez csak a jobbik eset, mert csak pénzről szól. Rosszabb esetben családi tragédiák, betegségek, balesetek....sorolhatnám. Az élet bizi, mint tudjuk. Mindannyian ismerjük azt , amikor pár hónapig nem látja valaki a gyerekünket, és mikor találkoznak, felkiált, hogy hú de megnőttél! Nekünk nem tűnik fel, mert mindenap látjuk a gyereket. Persze feltűnik, hogy már iskolás, hogy már csajozik, satöbbi :) De azt a két centit, amit januártól márciusig nőtt, azt már nem....a fokozatosság miatt.

Jönnek még hozzá emberi tényezők, mert emberek vagyunk, és mert mások is emberek, akik körbevesznek minket. A lényeg, hogy a kontroll, mint olyan, egyáltalán nem könnyű műfaj. Semmilyen kontroll sem az. Esetleg az az ember, aki szörnyülködik az elhízott embertársán, az pontosan ugyanolyan kontrollálatlanul iszik, dohányzik, játszik, költ, vagy akár dolgozik. De persze az más. Legfőképpen azért más, mert az vele történik. Írtam már, mennyire nem szeretem az általánosítást. Ez is az. A kontroll megtartása nem egyszerű dolog. És ha egyszer rádöbbenünk, hogy amennyire szükséges, annyira jó is, akkor már sínen vagyunk. Lettlégyen az a testsúlyunk, vagy a pénzünk, vagy a kapcsolataink, vagy a gyereknevelés. Egyszerűen jó érzés kézben tartani a gyeplőt.

Ésszel...

Nehéz indulatok nélkül megállni a sok-sok neten keringő, vagy médiából ömlő információtengert. Tudom, hogy az emberek sokszor nem látják a fától az erdőt, persze...de könyörgöm, miért kell ilyen látványosan bedőlni minden baromságnak? Birkanyájként vonulunk a hamis, demagóg, minden összefüggést és logikát kizáró szlogenek után, fújjuk a hülyeséget, amit lehet hallani mindenhonnan. Én a magam részéről nagyon utálom, ha valaki manipulálni akar. Tök mindegy, milyen irányba. A politikában is azt nem szeretem, hogy populista törekvésként képes a legnagyobb baromságra is. Fennhangon hirdetik, hogy a gyorséttermek minden rossz okozói, és hogy a szegény gyerekek egészségtelenül táplálkoznak, és ezer blognak ezer kommentjén olvasni, hogy így is van, pfuj szemét mcdonalds, undorító, hazug gyilkosok mind, és műanyag mérgekkel tömik a szegény gyerekeket. Meg a sült krumplihoz "valamit" hozzá kevernek, amitől függőség alakul ki a gyerekben, mert utána mindig csak azt akarja...a nagy kedvencem, hogy a marhahús pogácsát elteszik az emberek, és figyelgetik, hogy úristen, nem indul bomlásnak, nem penészedik meg, nem bomlik el...micsoda szörnyűség, nyilván tiszta műanyag. Most ne is menjünk bele abba, hogy a megsült színhús ugyan mitől indulna enyészetnek....

Egyszerűen csak tegyük fel a kérdést: Ha minden negatív promós szart feltétel nélkül elhiszünk, amiben fikázzák a gyorséttermi kajákat, és ha valaki elmondja, hogy kérem szépen, a gyorsétteremben minden egyes apróság a legprofibban ellenőrizve van, hogy különösen ügyelnek az alapanyagok minőségére, az előkészítésre, a sütési hőfokokra, a tisztasági előírásokra, hogy csupasz kézzel nem fogják meg az ennivalót, hogy a konyhán dolgozóknak hajhálót kell viselni, hogy arcszőrzet nem megengedett.... erre mind csak legyintünk, és azt mondjuk, ugyan már, mondani mindent lehet...de ki tudja, mi az igazság? Akkor ugyanígy miért nem a negatív promókra legyintünk, miért nem azokra a rémhírekre, meg manipulált "supersizeme" típusú anyagokra mondjuk, hogy ugyan már, mondani bármit lehet.....?

Esetleg megterhelő belegondolni olyanokba, hogy például a hamburger az egy fajta étel, amit elkészíthet bárki, bárhol....és nem azért egészségtelen, mert az, ami, hanem akkor egészségtelen, ha nem megfelelően szerezzük be az alapanyagokat, ha nem megfelelően készítjük el, ha nyers marad a hús, vagy épp túl van sütve, ha túlfűszerezzük, vagy épp ha nem....a zsömle friss-e, a zöldség, amit bele rakunk, meg van-e mosva, megfelelő-e a minősége....? És ha harcosan mi otthon magunkban készítjük el a gyereknek ezt az ételt, akkor miben lesz egészségesebb az, amit mi csinálunk? Honnan tudjuk, hogy a hentesnél vett hússal mi újság? Vajon a mi konyhánkban is naponta ellenőrzik a sütő/grillező teljesítményét vagy az olaj elhasználtságát? Vajon stopper órával a kezünkben sütjük a krumplit....a megfelelő hőfokon persze...OK, a fritőzt a megfelelő osztásra állítjuk....de ellenőrizzük-e az olaj valódi hőfokát? Nem, persze hogy nem.

Amikor azt mondjuk, egyen a gyerek rendes kaját... levest meg másodikat...Minden ételt el lehet készíteni egészségesebb és kevésbé egészségesebb módon, nem? Levest is lehet zsiradék, liszt, cukor nélkül elkészíteni, és lehet finomliszttel, bő zsírral berántani, cukorral édesíteni...és a "második"? Ugyanez... Tegnap a híradóban arról beszéltek, hogy az iskolai, óvodai közétkeztetés mennyire olyan, amilyen...és mutatták a közkonyhákat... nem akartam hinni a szememnek. Az oké, hogy annak idején nálunk az általános suliban minden konyhásnéni a menzán akkora volt, mint egy ház....de ez azóta sem változott semmit....?!? Súúúúlyosan elhízott konyhásnénik, könnyű kis otholkákban kavargatják a hatalmas fakanállal a krumplimasszát....a hónaljszőrük sokszor csak centiméterekre az ennivalótól :-o Most abba ne menjünk bele, hogy az már milyen durva, hogyha egy üzemi konyhán mindenki extrém mód el van hízva....és ne foglalkozzunk a dolog gazdasági, etikai, morális oldalával (tudom, nehéz, de ne...) Foglalkozzunk azzal, hogy sétáljunk be egy sokat szidott mekibe, és nézzünk be a konyhába....hány túlsúlyos embert látunk? Mondjuk ki, a mekiben dolgozók a mekis kaját eszik, az üzemi konyhások meg az üzemit....melyik csapat hogy néz ki....? Vajon ennek mi az üzenete...?

Különben is mit tudjuk mi azt, hogy a saláta, amit a piacon megveszünk, honnan származik, mivel locsolták, ráöntötte-e Mari néni a hígtrágyát, vagy pista bácsi milyen növényvédővel permetezte a kártevők ellen? Sorolhatnám a kérdéseket, mindegyikre ott van a válasz. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, és tényleg belegondolunk, akkor ugyanígy feltehetnénk ezeket a kérdéseket is.

Mi dönti el akkor hát, hogy melyik oldalra nézünk ferde szemmel? Mi segít eldönteni, hogy a pengehátú ló melyik oldalára essünk....? Biztosan nem a pénz....vagy az önigazolás. Vagy lehet, hogy előfordul olyan, hogy valaki azért tiltja el a gyerekét a mekitől, mert gusztustalanul drága....? És mert talán részben ezért is olyan népszerű a kölyköknél...? Na igen, a jó szülő egyik ismérve, hogy legyártja öt másodperc alatt a filozófiát, ami alapján alátámasztja azt, amit tesz, vagy nem tesz. Amit enged a gyereknek vagy nem enged neki. Amit támogat, vagy amit tilt. Hiszen ha kell, fossuk magunkból az érveket. Akár pro, akár kontra....

Még mindig support

Állati nagy szerencsém van a feleségemmel. Mindenféle szempontból, amik jelentős többségét most és itt nem fogok részletezni :) Ami viszont idepasszol, az a fogyás-diéta-életmódváltáshoz kapcsolódik. Amikor megszállt az ihlet, hogy elég volt a rettenetes túlsúlyból, akkor teljes mértékben nemcsak hogy mellém állt, de velem tartott Ő is, és bár Neki egyáltalán nem volt olyan nagyon sok túlsúlya, de ettől függetlenül leadott 30 kilót velem párhuzamban. Könnyebb volt így, hiszen nemcsak egy személyre kellett a külön Ceasar salit legyártanunk a normál ebéd mellé, hanem kettőre. Mindjárt más az optika... Ettek a gyerekek, és külön ettünk mi is. Valami, amit megint együtt, és teljes egyetértésben csináltunk végig.

Azt írom, hogy végig, mert tulajdonképpen a részéről véget is ért valamennyire a dolog, hiszen azt gondolom, a 21-es BMI érték önmagáért beszél. És csak valamennyire, hiszen megbeszéltük, hogy a legfontosabb üzenete ennek az egész harcnak a mérték megtartása, és Ő ma már korlátozás nélkül eszik, amit szeretne/megkíván...lettlégyen az pizza, fagyi, sajtkrémes-sonkás frissen sült ropogós zsömle vagy juharszirupos-pekándiós péksütemény :) Csak ésszerű keretek között...Szóval az Ő támogatása nélkül biztos hogy nem sikerülne nekem mindazt elérni, amit pedig de.

Support

Fontos dolog a támogatás. Akkor mindenképpen, ha nem önállóan élünk, hanem családban. Most mindegy, hogy saját családdal, vagy a saját családunkban...de a lényeg, hogy amennyiben ebben a társadalomban létezünk, vannak emberek, akik a környezetünkben előfordulnak. Családtagok, barátok, munkatársak....nem várhatunk mindenkitől támogatást, de arra biztos, hogy jó az adott helyzet, hogy kiderüljön, ki hogyan gondolkodik rólad.

Sok helyen olvasom, hogy hát nem tehetem meg a házigazdával, hogy visszautasítom a süteményét. Nem értek egyet. Ha a házigazda nekem jó barátom, akkor respektálni fogja a törekvésemet, és meg fogja érteni, ha nem fogadom el, amit jó szívvel kínál. Tapasztalat. Van jó példa és van rossz is. Amikor félúton jártam a fogyással, a saját szüleim gyakorlatilag személyes sértésnek vették, hogy nem zabálom magam halálra a házi koszttal, pedig pontosan tudták, hogy diétázom. Apám például rendesen lelkiismeret furdalást próbált kelteni bennem, mondván, hogy "dehát anyád csak miattad főzte ezt a kaját, legalább egy keveset egyél." Szerény véleményem szerint egyébként ez mondjuk pont éppen hogy nem a szülőkre kellene hogy jellemző legyen, és hiszek benne, hogy ez nincs is így, csak én vagyok a kakukktojás :) A jópélda, amikor a barátaink amióta tudják, hogy átírtuk az étkezési szokásainkat, már nem az addig megszokott sósmogyi-ropi-keksz, vagy házisütemény kombót rakják ki az asztalra, hanem cikkekre vágott almát, körtét, sárgadinnyét. Mert tudják, hogy mást nem eszünk meg. Az utóbbi példa számomra a támogató-előmozdító, az előbbi a gátoló-hátráltató támogatás.

"Norbi"

Régebben történt, hogy kezembe vettem egy mesekönyvet, amit épp egy közelgő szülinap alkalmából készültünk valamelyik gyerekemnek adni....és az állam leesett. Tele helyesírási hibákkal, tele súlyos téveszmékkel....és enyhén szólva is kifogásolható morállal. Persze a könyv a kukában végezte. két dolgot fogadtam meg akkor. Az egyik, hogy mielőtt megvásárolok egy könyvet, előtte legalább (!) belelapozok. A másik, hogy a már meglévő könyveket, amiket a gyerekeim olvastak/olvasnak átnézek. Így is tettem. Röpke pár hét alatt elolvastam temérdek ifjúsági könyvet, aminek mindjárt három haszna is akadt:

1. Megtudtam, miket olvasnak a kölykeim
2. Tudtam velük erről beszélgetni
3. rájöttem, hogy szerencsére nem tendenciáról van szó.

Ami mindenképpen nagy tanulság volt számomra, hogy tovább mélyült abbéli talmi vagy sem bölcsességem, hogy ne ítéljek könnyen, és ne higgyek a külcsínnek feltétlenül.

Hogyan jön ez ide? Úgy, hogy akartam írni a Norbiról. Az exrendőr fitnesz paliról. Régebben nem bírtam a pasast, valahogy idegesített. Miért? Talán azért, mert a világom tele volt és tele van olyan emberekkel, akik erényt kovácsolnak az adottságaikból. Aki osztja az észt, és mélyen megveti a túlsúlyos embereket, csak azért, mert vékony alkat (vagy emésztési/hormon/pajzsmirigy/stb zavarai vannak), és ehet annyit, amennyit akar. És soha egy gyufaszálat nem tett arrébb csak azért, hogy ne legyen kövér. Ahogy például én sem tettem soha egy gyufaszálat sem arrébb annak érdekében, hogy mondjuk ne legyek kopasz. És pedig jövőre leszek negyven, de (még) van hajam. De ettől még nem érzem magam feljogosítva, hogy a nálam fiatalabb és kevesebb hajjal rendelkező embereknek hajmegtartási kurzusokat tartsak, és mély megvetéssel viseltessek irántuk. Szóval rájöttem arra, hogy nem utálhatok valakit úgy, hogy csak a média által mutatott arcát látom. És elolvastam az egyik könyvét. És tetszett. Nem ír hülyeségeket. Sokszor kivillan valamiféle józan paraszti ész a sorok mögött, és a szándékát én tisztának látom. Szóval többé nem vagyok a Norbi gyűlölők körében. Nem mondom, hogy mindennel egyet értek, amit mond, vagy mondott valaha, de nem utálom. Továbbra is úgy gondolom, hogy nem a Norbi vagy a Mekdonálc vagy a szomszéd Jóska tehet arról, ha kövér vagyok. Ahogy azért sem más tehet, csak én, hogy ez ne így legyen

Önismeret és lojalitás

Több sikersztori kering fent a neten. Fogyásos, persze. Vannak köztük olyanok is, amik így első ránézésre is tuti kamu történetek. Vagy színtiszta markeing. Reklám, semmi több. Újabb terméket eladni, ez a célja. Vannak olyan több ízben, több helyütt előforduló motívumok, amik újabb gondolatokat ébresztenek bennem. Érdekesség, hogy a már eddig általam sokszor észrevett pénz-fogyás reláció máshogy is jelen van. Jelesül a szokásos tény mellett, hogy ti. az egészségesebb ételek rendre többe kerülnek, az idő is pénz, mint ugye tudjuk. És ha valakinek családja, egzisztenciája van, akkor bizony költségvetése is, ami alapja az idő-pénz tengely. Ebbe a büdzsébe kell beleszuszakolni azt a törekvést, amitől eredményt várunk. Nem könnyű.

Egyáltalán nem az, mert az élet nemcsak magunkról szól. Hogy szólna csak magunkról....én merem állítani, hogy elsősorban nem magunkról szól az életünk. A legtöbb embernek van egy célja, ami felé megy. Kimondva, kimondatlanul, de van. Sajnos sokszor a céllá maga az életben maradás, máshogy mondva a felszínen maradás válik. És ilyenkor az ember fogódzót keres, mert oda mégsem juthat el, hogy növény vagyok, életem értelme a fennmaradás. És akkor jön sokszor, hogy életem értelme a gyerekem, hogy többre vigye, hogy boldogabb legyen, blablabla. Ezzel semmi gond nincs, csak ahhoz, hogy önmagunkra tudjunk koncentrálni, kell a pénz mellé egy kis -vagy nem is csak kicsi- idő is. Vagy mert a mozgás veszi el, vagy mert a lelki, agyi tréning. De kell. Lehet, hogy autóvezetés közben, lehet hogy egy kádnyi forró vízben, lehet hogy hajnalban, amikor mindenki alszik még, vagy a laptop mögé bújva elmerengve....de kell találni időt, hogy magunkba szálljunk, és betréningezzük az agyunkat arra, amit el akarunk érni.

Nem szeretem az általánosítást, ez amolyan determinált dolog nálam, ahogy a pacifizmus is :) Tartózkodni szoktam az ex cathedra kijelentésektől. Az élet megtanított arra, hogy az éremnek sokszor több oldala van, mint kettő. És nem vélem úgy, hogy ha valaki kövér, akkor igénytelen, lusta disznó, aki két pofára zabálja kanállal a zsírt meg a cukrot. Nem ismerhetek minden kövért, mit tudhatom én, kinek milyen élete van, kit mi motivál, mi történt vele az életben, mik a szokásai, és miért, milyen az egészsége és miért...sorolhatnám. Úgy gondolom, mindenkinek önmagához van meg a kulcsa. Mindenkinek saját magának kell tudni, miből mit tud kihozni. Mi indítja be, mi képes hajtani. Mások sikersztorija hozzá tud tenni az övéhez, vagy elvesz abból. Nekem nagy szerelmem a gitár, lelkes amatőr vagyok, bár egyszer még profi is voltam :) a szó klasszikus értelmében persze. Nem tudom elképzelni az életem a zene és a gitár nélkül. A nappalimban 5 gitár lóg a falakról, és mindegyiket kézbe veszem hetente pár alkalommal. Rajongok a jó zenéért, ami igényes, műfajtól függetlenül. Tanítottam is már gitározni másokat, sőt, jelenleg is foglalkozom a saját srácaimmal....és tudom azt, hogy van, akire úgy hat mások sikere, hogy elkedvetleníti. Van olyan, aki miután kitalálja, hogy gitározni akar, és meghallgatja mondjuk a Snétberger Ferit, utána azt mondja, hogy na jó, hagyom a francba az egészet, én így úgyse sose...az ilyen tanítványt is máshogy kell kezelni. Alapvető, hogy ismerjük magunkat, és képesek legyünk előre látni a reakcióinkat. Úgy gondolom, ez is egy olyan dolog, ami nem mindig és nem mindenkinél egyértelmű.

Szembemenés

Nézzük csak meg, mire sarkall a világ, mi az ami az újszülött kisbabának egyaránt célja, mint egy felnőtt embernek: a gyarapodás. Lehet más köntösbe bújtatni, más szavakkal illetni, úgy mint: fejlődés, előrébb jutás, gazdagodás, vagyonosodás, satöbbi. Ám mindnek egy és ugyanaz a jelentése: a kevésből legyen több. Ez az, amit a társadalom a kezdetektől fogva az emberekbe plántál. Mi motivál egy fiatalembert, amikor kikerül az életbe? Jó állás megszerzése, ahol minél több pénzt tud minél kevesebb munkával megkeresni, hogy minél többet tudjon megadni a szeretteinek.

És a megadás, vagy az adni szó a kulcs, mert ezek által lesz a kevesebb több. Lehet, hogy túl cizelláltnak tűnik, de nekem mély meggyőződésem, hogy a fogyni vágyó emberek egyik legnagyobb gátja mélyen a pszichében gyökeredzik, és a kulcsa a gyarapodás felé való igyekvés. Amikor magunkévá teszünk egy szelet csokoládét, akkor többek leszünk tőle, hiszen az a szelet csoki pénzbe kerül, és a pénz az, amiért dolgozunk, megalkuszunk, robotolunk, kompromisszumokat kötünk, szenvedünk, harcolunk, küzdünk, ha kell ölünk is. Azzal tehát, hogy a csokit megesszük, egyfajta spirituális szemszögből nézve megbecsültebb emberekké válunk. És ha az ellen akarunk küzdeni, amiért egész életünkben harcolunk, az bizony paradox helyzetet eredményez, és összekuszálhatja az elmét.

Véleményem szerint át kell látni világosan ezeket az összefonódásokat ahhoz, hogy megértsük, és elfogadjuk a törekvéseinket. És persze nem utolsó sorban elérjük a céljainkat. Meg kell látni, hogy a társadalom, illetve az abból fakadó törvényszerűségek mind a fogyasztás köré csoportosulnak, így ha a fogyasztással, a gyarapodással, ergo a hízással szembe akarunk menni, az bizony az eredendővel való szembemenés. A társadalommal való szembemenés. És nem apróság.

Kis szemantika

Hány és hány fogyókúrán jutottam túl....és beletelt jó sok időbe, mire felfogtam, hogy a kúra, az már csak olyan, aminek van egy eleje, meg egy vége. Namost ha vége van, akkor a fogyásnak is vége van, mint a botnak. Mi jön utána? Na mi...persze hogy a jojó effekt...szóval fel kellett fognom, hogy életre szóló változtatás lehet csak az, ami életre szóló változást hozhat. Nem kúra kell. Kúra annak kell, aki ideiglenesen akar megváltozni. Én pedig életre szóló változásra vágytam. Divatos és agyonhasznált kifejezéssel: életmódváltásra. Ezzel kapcsolatban valóban hosszú távú történet kell, ezt nem lehet rövid idő alatt és nem komolyan átgondolva véghez vinni.

Sztereotípiák

Gyűlölöm a sztereotípiákat. Mérhetetlenül dühít, hogy vannak olyan dolgok – és a túlsúly-fogyás témakör is ilyen - , amit pókhálószerűen körbefon valamiféle paradigmaháló...valami sztereotip rács, amiből lehetetlen kiszabadulni. Ennek egyik része a gyorséttermi vonal. Miért olyan baromi nehéz az embereknek elfogadni azt, hogy nem kifogásokat kellene keresni, hanem megérteni azt, hogy önmagunkért csakis önmagunk felelünk. Én nem azért vagyok túlsúlyos, mert van a világon mekdonálc. A sok manipulatív kisfilm pont olyan, mint az összes statisztika. Azt mutat meg, amit akar. Pontosabban, amit a megrendelő akar. Gondoljuk már végig, ha mindenkinek 48 órája éjjel-nappal rögzítésre kerülne, abból össze lehet vágni egy olyan tízpercest is, hogy az illető maga a földre szállt angyal, de olyat is, hogy egy elmebeteg pszichopata idegroncs. Csak a megfelelő pillanatokat kell összeollózni. Ennyi. Ugyanígy nem a meki tehet arról, ha valaki elhízik. Senki más nem felelős érte, csak ő maga. Pont. Én a nagy fogyásom alatt rendszeresen jártam gyorsétterembe. És toltam be az arcomba a salátát a grill csirkemellel, meg a lájtkólát. És nem torpant meg a fogyásom ezért soha.

Máshogy

Talán a leglényegesebb momentum, amiben alapvetően érzem különbözőnek magam a nagy fogyós sikersztoriktól, az az, hogy én ez alatt a majd’ másfél év alatt egy fekvőtámasz nem sok, annyit sem mozogtam. Egyáltalán. Tudom, mindenhol ez jön, hogy edzés, mozgás, futás, bringázás...ja. Mindig sportoltam valamit. Mármint azért, hogy fogyjak. Gyúrni jártam, heti négyszer két órát. Futni jártam, kezemben az asztmagyogyóval :) minden reggel úgy indítottam a napot, hogy 10 km-t lebringáztam. Nos, ahogy szokták mondani, Boga faszát nem ért semmit sem. Már a fogyás szempontjából. Amúgy dehogynem, mert alapvetően a mozgás jó, és a kondícióm sem volt rossz, és dacára a szörnyű túlsúlynak nem gyűjtöttem be sem cukorbajt, sem aranyeret, sem semmi egyéb, nagy túlsúlyra oly jellemző szimptómát. De soha egy dekával nem lettem kevesebb, csakmert mozogtam extrán.

A mozgással kapcsolatban amúgy is van egy olyan dolog, hogy baromira igénybe vesz. Úgy értem, macera. Idő, hely, felszerelés, utána tusolás, átöltözés. Namost erre ugye nem feltétlenül van mindig idő, lehetőség, kanál. Pláne ha az embernek van munkája, felesége/férje, gyerekei, kutyája, kocsija, háztartása, emberi kapcsolatai, egyéb bajai. Ezt mindig összeegyeztetni nem egyszerű. Én annak idején azért keltem mindig hajnali ötkor, mert akkor nyugodtan fel tudtam kapaszkodni a biciklire, és le tudtam tekerni a magamét. Utána el tudtam menni nyugodtan letusolni, és mire a nap kezdődött, nem vettem el semmitől és senkitől azt az időt. Ezzel szemben, ha a táplálkozási végéről kapom el a dolgot, akkor mindenki csak nyer vele, hiszen ha kevesebbet és kevesebbszer eszem, akkor több időm marad, hiszen az az idő, amit evéssel és/vagy főzéssel töltök, megmarad. Többször nekifutottam már annak a kérdésnek, hogy miért is van ez így. És szerintem nekem mindig túl nagy túlsúlyom volt ahhoz, hogy egyszerre annyit tudjak mozogni, hogy érzékelhetően kezdjem elégetni a zsírt. Addig sosem jutottam el, de a mozgás megvolt, és nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem olyan volt a mozgás, mint a szex. Utána hirtelen megjön az étvágyam...