Érzelmi evés

Újra meg újra a terítékre kerül a téma: vajon miért lettünk/vagyunk/leszünk kövérek? Túl a fizikai ok-okozati összefüggéseken, tehát nem a direkt indokra gondolok, hiszen az elég egyértelmű: sokat eszünk, keveset mozgunk. De miért...? Miért nem tudunk helyesen táplálkozni? Nyilván nem csak én próbáltam ennek sokszor nekimenni, hanem sokan keresik a gyökereket, ahonnan indul maga az elhízás. A szakirodalom nagymértékben teszi felelőssé az ún. "emotional eating" jelenséget, amit hevenyészve  "érzelmi éves"-nek lehet fordítani, és az a lényege, hogy nem akkor nyúlunk ételhez, amikor a testünk jelzi, hogy igény van az energiára, hanem különböző érzelmi hatásokra, válaszként eszünk.

Öröm, bánat, unalom, szomorúság, düh, elkeseredettség, apátia.....ezek mind olyan érzelmi hangulatok, amik tulajdonképpen simán torkollhatnak evésbe. Sok családban a gyerekek is úgy nőnek fel, hogy az étel a szeretet egyik kifejező eszközeként jelenik meg. Szülinapra tortát sütünk, ünnepi menü kerül az asztalra....tehát a gyerekben valahogy egyenes arányba kerül az étel és a szeretet, a jutalom, az öröm, a boldogság. Csoda-e, ha később amikor ezek valamelyike után szaladunk, akkor az ételen át vezet az utunk?

Valahogy észrevehetetlenül fonódik össze az evés és az érzelmek, amikben élünk, amik meghatározzák az életünket. Sokan, sokszor egyfajta hullámszerűen étkeznek, ami abból áll, hogy fogyókúrák, és evészetek követik egymást. Vagy koplalások és zabálások. Vagy diéták és "off-napok"....végülis tök mindegy, hogy hívjuk őket. Az egyik végletből simán lehet súlyos étkezési zavar, (anorexia, bulimia) a másik véglet talán az, amikor a hullámzás amplitúdója nagyon kicsi, a környezet észre sem vesz semmit, de itt is fennáll néhány veszély: ortorexia, exorexia, amik szintén étkezési zavarok.

Na és akkor mit lehet tenni? Az én válaszom egyfelől az, hogy soha ne hagyjuk abba a kontrollt, és az információgyűjtést, mert a tudás hatalom, amivel sok esetben élni tudunk a problémákkal szemben. Az is segíthet, ha valahogy az evést nem a külső kényszerek hatásai idézik elő, hanem a belső kényszereké. Szóval hogy ne akkor és azt együnk, amit az adott körülmények határoznak meg, hanem figyeljünk a testünk jelzéseire. 

Persze ezek csak szavak, amiket leírni könnyű...sőt felfogni, megérteni sem nehéz. Ami nehéz, az felismerni az éles helyzetben, hogy hoppá, most van! Most van, hogy nem is vagyok éhes, mégis enni fogok. Most van, hogy azért fogok enni, mert megkínálnak, és nem akarom visszautasítani. most van, hogy azért fogok enni, mert baromira unatkozom. Vagy mert ott a kaja a tányéron. vagy mert nem akarom kidobni. Vagy mert anyám/gyerekem/férjem/feleségem/stb. örömmel készítette. Vagy mert szülinap van. Vagy mert munkaebéden vagyok. Vagy mert a másik is eszik. Vagy mert jaj, de finom. Sorolhatnám még sokáig. 

Szóval a kemény dió nem a megértés, hanem a felismerés, és az erő, hogy a felismerést megvalósítás kövesse.