Állapot kontra harc

Régóta készülök írni, csakhát ugyebár sűrű a napirend...Közeledik az évvége, sokasodnak a tennivalók. Amiről írni akartam, az egy régóta és folyamatosan foglalkoztat. AMikor valaki ráébred, hogy kövér, és le akar fogyni, harcot kezd. Belevág a kúrába... dolgozik, mozog, éhezik, satöbbi. Amikor eléri a célját, és lefogy, akkor eljön a változás, mert nyilván ha tovább fogy, akkor kórosan sovánnyá válik, így tehát változtatni kell a módszeren. Na de hogyan?

1: visszatér a delikvens a régi életmódjához ("ülj le egyes" kategória)

2: Nem áll le, anorexiás lesz, ami szintén étkezési rendellenesség, csöbörből vödörbe.

Vegyük a valós irányokat:

3: A lefogyós módszerhez képest emeli a bevitt kalóriát, mozgás marad

4: A lefogyós módszerhez képest tartja a bevitelt, mozgást csökkent

5: A lefogyós módszerhez képest emeli a bevitt kalóriát, és emeli a mozgást is.

Láthatjuk, hogy kvázi követhetetlen a dolog, mert igazából csak egy jó irány van: a folyamatos kontroll, és a visszacsatolás, ami által szabályzásra tudunk váltani a vezérlésről.

Az évek során sokszor próbáltam arra törekedni, hogy egy állapotba kerüljek, amihez tartozik egyfajta tartható étrend, egyfajta kivitelezhető mozgás, és egy bizonyos kívánatos testsúly. De arra kellett rájönnem mindig, hogy nincs ilyen állapot.

Helyette van folyamatos harc, folyamatos vívódás, idiótának, kicsinyesnek, értelmetlennek  tűnő pici döntések cunamija....na az van. Aki azt hiszi, hogy fenntarthat egy állapotot, amiben ő jól érzi magát, és annak ellenére nem hízik vissza, hogy hajlamos rá....nos szerintem az nagyot téved.

Én azt látom, hogy sokszor fontos megállni, és elgondolkodni a dolgokon: ez most egy harc, vagy egy állapot? Igen, néha egész hülye helyzetekben....például bringázás közben. Egyszerre számomra 100 kilométert letekerni nem lenne lehetséges, ha harcként bicikliznék. Ha átkapcsolom magam, "állapot-üzemmódra", és nem számolom a hátra lévő kilométereket, és nem stresszelem magam a részeredményekkel, hanem úgy gondolok a biciklizésre, mint egy állapotra, mint a létezésre magára....akkor nem gond, simán letekerek egy huzamban ennyit.

Persze a folyamatos harcot is lehet állapotként megélni, csak hozzáállás kérdése az egész. De személy szerint úgy gondolom, sokan buknak el azon, hogy nem ismerik fel:  A harc sosem marad abba. Hogy csak akkor van esély sosem visszahízni, ha sosem ássuk el a csatabárdot. 

Hasznos munka

Példátlan erejű vihar volt a napokban, itt nálunk nemigen van nagyon szélsőséges időjárás, nyilván a Golf-áramlat miatt. Most viszont  nagy szél kidöntött egy fát szembe a főúton, amit a kivonuló városi brigád a házunk előtti rétre takarított el.

Nem voltam rest berángatni a leszakadt ágakat a kertünkbe, és afféle anaerob edzés gyanánt nekiállni felvagdalni őket. A nyolc évvel ezelőtt a teszkóban vásárolt olcsó rókafarkú fűrészemmel és az otthonról hozott kis szekercével....mit mondjak, nem kevés izommunka, míg egy emberesebb tuskót szétvág az ember :)

Viszont cserébe finom meleg lesz a kandallóban, ráadásul illatos fából, még ráadásul ingyen LOL. Tény, hogy nem kis kuplerájjal jár, de a kis alkalmi "tornaszobám" pont megfelelő terep volt a fanyűvésre :)

Több irányú változás

Kétféle előadótípust ismerek: aki visszanézi magát, és aki sosem. Nyilván mindkét verzióban van ráció, inkább a személyiség lehet, ami meghatározó lehet a kérdésben. Gondolom a blogot író emberek is megoszlanak. Magamat azt hiszem úgy sorolnám be, hogy alapból nem olvasgatom a saját írásaimat, de néha beleütközök egyikbe másikba, és akkor van hogy el tudok mélyedni az emlékekben.

Ilyenkor mindig arra a következtetésre jutok, hogy a világ, és benne mi magunk is, örök változásban van. Él, pulzál, lüktet, halad, előre, hol lineárisan, hol logaritmikusan, hol teljesen kiszámíthatatlanul. A mozgó világban nem könnyű eligazodni folyamatosan. Egy adott pillanazban, egy adott problémakörre működhet egy adott metódus.....de ahhoz, hogy az ember folyamatosan egy kijelölt úton járjon ahhoz más is kell.

Tuti, hogy írtam már erről, többször is....ahhoz stratégia kell, na meg persze princípiumok. Olyan alapelvek, amire szilárdan ráállhatunk, és amik nem álszent dolgok. Sajnos hajlamosak az emberek beszűkülni, beragadni egy dologba, és nem észrevenni, hogy az idő mindentől függetlenül halad előre. Olyan dolog ez, mint a környezetérzékeny súgó egy operációs rendszerben. Ami észleli, hogy éppen hol vagy, és ott, abban próbál segíteni. Persze általában lótúrót nem szokott érni, de az elv, az szerintem szép. Mármint az az elv, hogy a bennünket irányító fontos tételeket sem szabad kőbevésni egy adott pillanatban, hanem alkalmazkodtatni (van ilyen szó egyáltlán?) a folyamatosan változó világhoz, ami körbevesz bennünket.... 

A saját hozzáállásom, a gondolataim, a következtetéseim....nos, úgy tűnik, ezek is változnak, nemcsak az életkorom :)....nyilván ahogy öregszem, ahogy megyek előre az utamon, úgy leszek egyre tapasztaltabb, higgadtabb, átgondoltabb, és talán kevésbé vehemens. Nehéz a változó világban ugyanannak lenni, ez biztos. Mert a világ egyszerre tud többfelé, több irányba, és több szinten változni, sokszor követhetetlen módon.

Konklúzió? Van. A változás örök.

November

Megdöbbentő, milyen régen nem posztoltam. Már ahhoz képest, amennyire aktív szoktam lenni. Talán annak is része van ebben, hogy elcsendesedni látom a hullámzást, amit a fogyásom keltett bennem. Talán elég régen történt mindez ahhoz, hogy ne hasson az újdonság erejével sem maga a tény, sem az azóta rutinná váló, rutinná vált életmód-váltás.

Na igen...életmód-váltás. A szénné koptatott kifejezés, ami valóban lassan már a csapból is folyik. A világ viszont nem tűnik úgy, hogy egy irányba menne. Valahogy mintha menne ki a divatból a jó megjelenés. Egyre több kövér, túlsúlyos fiatal (és kevésbé fiatal is) van, aki kvázi erényként aposztrofálja a túlsúlyt, és megjelennek a divatbemutatókon, a showműsorokban is a molettebb, vaskosabb szereplők. Az persze nem újdonság, hogy megjelennek, hanem inkább az, hogy valamiféle vad szenvedéllyel összepárosított módon úgy viselik ezek az emberek a túlsúlyukat, mintegy az életigenlést, a belevalóságot, a tökösséget jelentő és hirdető tulajdonságot.

Nekem ez kicsit fából vaskarika....amikor legyártjuk a filozófiát az adott körülményhez, csakhogy kényelmesen hátradőlhessünk, és önfeledten mosolyogva igazoljuk a hibás döntéseinket. Értem én, hogy a szépségideál mindig változik....Rubens-idomok,, Willendorfi Vénusz, és a többi. De ma már annyi okos tudományos tény van, annyi információ hozzáférhető az anyagcseréről, a cukorbajról, a keringési problémákról, a koleszterinről, és mindezek kapcsolatáról a túlsúllyal és a mozgásszegény életmóddal.

Na mindegy...de mostanság azért ez eléggé szembeötlik nekem, és egyáltalán nem tetszik.

Személyes fronton nincs semmi különös, most annyira nem zökkenőmentes az életünk, és nem könnyű napról napra hozni-vinni-tolni ezt a szekeret...de azért megoldjuk. Mostanában rámentem kicsit az erősítésre, fekvenyomok, evezek,és elég sokat súlyzózok, persze a napi minimum 2 óra bicikli mellett, bár ez már szinte mindig csak szobabringa, hiszen szinte mindig esik :-(

Az is tény, hogy közeledik az évvége, ami az arra hajlamosoknál nagyon veszélyes üzem. Örök kérdés, örök dilemma, hogy az ember savanyújóskaként megtagadja magától a sok finomságot, miközben a környezet önfeledten tobzódik az ízekben, vagy lazít, ami által hosszú hónapokig tartó fogyókúrára kárhoztatja magát, ami jó esetben Húsvétra újra formába hozza, amikor is kezdődhet előlröl a kör :)

Hát igen, a világ már csak ilyen, ez sem újdonság. Megint nincs konklúzió, csak az a fránya, bonyolult élet :) 

Személyiségfejlődés

Néha az ember rádöbben olyasmire, ami saját magával kapcsolatos. Ez úgy egyébként általában üdvös, mert legalább valamilyen részben eloszlatja a kétséget...már ha van. Normális esetben ez mindenképpen személyiségfejlődéshez vezet, hiszen valamilyen irányba továbbhaladunk. Természetesen az is egy irány, ha ugyanarra megyünk tovább, mint eleddig, de maga a tény, hogy látjuk, láthatjuk, merre is tartunk, az mindenképpen többletinformáció.

Talán ködösen fogalmazok. Pontosítok. Kövér voltam, lefogytam, 5-6 éve balanszírozom, menedzselem, irányítom, kontrollálom a testsúlyom, sikeresen. Ezek a tények. És ha visszanézek az elmúlt évekre, látom, hogy a lefogyást követően milyen érzelmi stációkon mentem át. Először roppant felszabadulást éreztem, ami társult egyfajta eufórikus "képes-vagyok-rá" feeling-gel. Baromira élveztem, hogy megragadhattam a gyeplőt, és kicsit játszani is kezdtem a testemmel...testsúlyommal. Lementem extrém sovány szintig, már-már anorexia kategóriába, és jókat mulattam azon, hogy a gyerekeim ruhái is jók rám.

Aztán elkezdtem a mozgást, elkezdtem felépíteni újra önmagam. Súlyzóztam, futottam, bicikliztem, teniszeztem....vettem szobabringát, evezőpadot, fekvenyomópadot csak azért nem vettem, mert megelőztek a barátaim, és kaptam tőlük egyet....és az érzelmi állapotom is változott: az eufóriából átcsaptam valamiféle közléskényszerrel átitatott hittérítő-jellegű gondolkodásmódra, ami mögött az állt, hogy Úristen, emberek, dehát ez működik....! Gyerünk, csináljátok Ti is....hiszen, körbenézek, és lehetetlen nem látni a sok kövér, elhízott, magas BMI-jű, duci, mackós, testes, nagydarab, erős testalkatú (kívánt rész értendő) embert. Úgy éreztem magam, mint aki megtalálta az aranytojást tojó tyúkot....és aranyat akartam adni mindenkinek.

Aztán eltelt némi idő. és az érzelmeim csalódottdságba kezdtek átfordulni. Mert a szavam pusztába kiáltott szó lett, a lelkesedés, elismerés helyett sokszor találkoztam közönnyel és irigységgel, na meg persze rosszindulattal. De legfőképpen csukott fülekkel, tompa agyakkal, és megvető, kirekesztő tekintetekkel. Hogy is van ez? Nem kell az embereknek a megélt igazságom...? Nem kíváncsiak a mikéntre? Nem akarnak csatlakozni mellém, és tanulva az én hibáimból, merítve az én tapasztalataimból, gyorsabban, okosabban, hatékonyabban elérni mindazt, amin én túl vagyok? Miért...? Miért van az, hogy  a blogomra mindössze pár-tíz ember kíváncsi, ellenben más blogok, amik blődségeket, triviális közhelyeket, hazugságokat, álszent világnézetet hirdetnek, többezres, többtízezres rajongói táborral büszkélkedhetnek? Hát senki sem lát, csak néz....?

Na és mostanság megint változom...már érzelmileg. Lassan kialakulni látom az életmódban rejlő lehetőségeket, látom a kivitelezhetőségeket, és azokat is, amiket nem, vagy csak túl nagy áldozatok árán lehet megvalósítani. Lassan helyére kerülnek az értékek, és ki tudom egyensúlyozni a dolgokat....így hat év után. És azt hiszem az emberekkel kapcsolatban azt gondolom, hogy általában nem nem látnak, hanemcsak nem akarnak látni. És a szabad akarat szent,,,,,ugyebár. Mindenkinek joga van azt látni, amit akar, azt gondolni, amit akar, úgy élni, ahogy akar, És nem szabad, vagy inkább úgy írom: nem érdemes haragudni rájuk ezért.

A ló hátán még mindig kevés embert látok, de az oldalakon sokakat. Viszont talán a legnagyobb tömeg az, akinek nincs ideje, kedve, energiája lépéseket tenni azokért az információkért, amiknek a tudatában meghozhatná a döntéseit. De ez nem jelenti azt, hogy attól még nem zavarja a súlya, vagy ne szeretne lefogyni....ne adj'Isten izmosabb lenni. Lottón nyerni is milyen sokan akarnak, nézzük csak meg, hány szelvényt adnak el mindenhol a világon. De csak kevesen nyernek valójában. Senkinek esze ágában nem jut haragudni azokra, akik megveszik a lottószelvényeket. Hát azokra sem érdemes haragudni, akik le akarnak fogyni, de sosem fognak, mert.....-és ide csilliónyi ok, magyarázat jöhet. Az nem jelenti azt, hogy ők rossz emberek.

Talán a korral jár, talán a tapasztalatokkal, nem tudom....de lényeges és fontos, amikor az ember rájön, hogy hol a helye a világban. Amikor képes összefüggésekben gondolkodni. Amikor a rosszban is meglátja a jót, és amikor a megoldást keresi, nem az igazságot. Általában nem tölt el megelégedéssel, ha olyat látok, olvasok, hallok, hogy arroganciával, nagyképűséggel, haraggal, nagy hanggal, magas lóról beszélve próbálnak meg emberek más emeberekre hatni. Depláne, hogy ez sokszor jön olyantól, aki adott esetben érdemtelen a pozícióra, ahova helyezi magát. (vagy ahova más helyezte.) Tudom, nem lehet mindig, mindenki felé jóságosan mosolygó, elnéző, lojális, türelmes, bölcs, építő jellegű és pozitív minden megnyilvánulás....de talán ebben a kérdésben is létezik a ló háta, amit érdemes lenne megtalálni....

Stamina kontra stratégia

Ha fogyásról, meg életmódváltásról van szó, óhatatlanul előjön a kitartás, az akaraterő témája. Márminthogy anélkül nem lehet. Úgy képtelenség lefogyni, ha valaki akaratgyenge. Hiszen a változtatáshoz erő kell, meg persze vasakarat....továbbá elszántság, keménység, álhhatatosság, és még bizonyára sokféleképpen ki lehetne fejezni a dolgot. A lefogyás folyamatához minden bizonnyal szükség van erre. Azonban a súlymegtartáshoz, a megváltozott, megjavított életmód fenntartásához vajon mennyire kell keménynek lenni?

Ha most azt mondanám, hogy ultrakeménynek kell lenni, hiszen lefogyottnak maradni még nehezebb, mint lefogyni, akkor lehet, hogy tévednék. Bár írtam ilyet biztosan, és valahol így is gondolom. Az éremnek azonban -mint tudjuk- minimum két oldala biztos van, tehát érdemes szempontot váltani, és más aspektusból is górcső alá venni a témát.

Ha nagyon erősen akarunk valamit, erőlködünk, hogy megcsináljuk, akkor az azt jelenti, hogy nem jön könnyen, vagyis a saját megszokásunk, rutinunk, ösztönünk, egyéniségünk ellen megyünk. Meddig lehet menni előre, illetve hogyan kell menni előre...? Az ember nem hal, de tud úszni. Vagyis ha a víz alatt úszok, akkor eljuthatok A pontból B pontba, de időnként fel kell jönni levegőért, mert különben megfulladok.

Szóval a kitartásos, kemény módszert talán fel kell váltson egy okosabb, néha levegőt engedni vevő, strategikusabb (van ilyen szó egyáltalán...?) rendszer. Mert egy életen át erőlködni biztosan nem jó. Se a testnek, se a léleknek. Amikor életmódváltásról beszélünk, nagyon sokmindenre kell gondolni. Olyan könnyen túl lehet lendülni magán a kifejezésen, hiszen a csapból is ez folyik....azonban az életmódváltás mögött lennie kell egy szemléletváltásnak is, amiről már kevesebbet hallani.

Világnézetet kell annak váltani, aki változni akar. Vagy inkább úgy írom, aki megváltozottnak akar maradni. A gondolkodásmódot kell átváltoztatni. Összeállítani egy portfóliót, ha úgy tetszik. A bróker is ha ügyes, képes olyan portfóliót csinálni, ami ellentmondva a befektetések egyik aranyszabályának, egyszerre lehet biztonságos, növekvő, jövedelmező, és likvid. Mert több részre osztja a tőkét, és úgy állítja össze, hogy a végeredmény szempontjából minden oldalról eredményes legyen a befektetés.

Az életmódváltásba átültetve a dolgot, sokan csak egyre koncentrálnak....mint a fogadó játékos, amikor hall egy fülest, és az összes pénzt feldobja az esélyes lóra. Vagy a befektető a hirtelen meggazdagodás reményében bevásárol egy kockázatos részvényből. Nagyon könnyű elbukni. Az okos befektető több szálon mozog. Az okos életmódváltó is több irányból kell, hogy "táplálkozzon". 

Szükség van a diétára.

Szükség van a mozgásra. 

Szükség van az evésre. 

A zsírra is, a szénhidrátra is. 

A pihenésre is, a töltődésre is. 

A kemény munkára is.

Megint csak azt a konklúziót tudom levonni, hogy ez a dolog nagyon összetett, és nagyon egyedi. nem lehet megúsznia senkinek, hogy analizálja magát, a céljait, a módszereit, és az életét....mert anélkül nem megy. Uff....

Életjel

Egy ideje nem írtam. Mert szép volt az idő, és egyfolytában a biciklimen ültem. Mert elindult az iskola, ami hat gyerek esetén fokozottan nem könnyű. Mert csillió egyéb dolog volt/van/lesz, ami eltereli az ember figyelmét, meg leköti az idejét, meg minden.

Amúgy a világon semmi eget rengető dolog nincs, Ahogy sajnos csodák sem....továbbra sem lehet úgy fogyni, hogy az ember eszik és nem mozog. vagy úgy., hogy beveszi a mágikus pirulát. A nyaralás alatt feljött pluszt szépen folyamatosan dolgozom vissza, a napi 3-4 órás kardióval, meg a célzott, ch-szegény étrenddel.

Közben filozófikus gondolataim is támadnak. Mert öregszem....naná. Ahogy az ember öregszik, egyre jobban érti meg, hogy fogy az idő, ami hátra van. Ettől persze mindkét irányba eltolódhat a szándék...jobban eleresztheti magát, hiszen egyszer élünk....ugyebár....vagy jobban szoríthat a kantáron, mondván, hogy öregebben a rizikó is nagyobb, tehát mégnagyobb mértékben dolgozni kell a kiküszöbölésén.

Utóvégre mégiscsak az volna a cél, hogy az életünk boldog legyen. Egészséges, és boldog. Kiegyensúlyozott, és boldog. Stresszmentes és boldog. De mi van akkor, ha valaki úgy boldog, hogy sovány, vagy úgy, hogy kövér...? Már írtam sokszor a boldogság szubjektív relativitásáról...de az egyébként elég széles spektrumon sokminden megférhet egymás mellett, anélkül, hogy különösebb ellentmondás kerekedne.

A boldogság tényleg relatív. Bizonyosan nemcsak adottság, hanem tanult hajlandóság is szerepet játszik abban, vajon el tudjuk-e érni. Meg lehet tanulni boldognak lenni? Fejlődni nemcsak testileg, de mentálisan is lehet, ha az ember akar. Ahhoz persze két dolog biztosan kell: Önkritika és ambíció. Ha valaki arrogánsan sosem önkritikus, és soha, egy szemernyit sem kételkedik magában, akkor bizonyosan nem fog tudni túllépni Önmagán sem fizikai, sem mentális úton. Szerintem.

Igaz, attól még lehet boldog. Vagy hiheti magát boldognak, ami az egyén szempontjából tök ugyanaz. Fordítva sem lehetetlen, hiszen hány olyan embert ismerünk magunk körül, aki nem tudja, hogy lehetne boldog is....ha akarna az lenni. A modern világ dugig van az olyan okosan megrajzolt önképfejlesztő, öntudatserkentő, életigenlő, stb. anyagokkal. Lett légyen az tanfolyam, könyv, vagy csak egy kurzus, ami ezt harsogja non-stop.

Persze mind mögött ott van a profit sötét árnyéka....de ha valaki lecsupaszítva önmagát mélyen a saját lelkébe néz, megláthatja a boldogság lehetőségét.

A korrekt testkép, a helyes életmód, az egészséges test és elme....a megfelelő mennyiségű mozgás....a túlzásoktól, végletektől mentes világkép....az mind-mind a boldogság fogalmába tartozó kis darabka, amiket összerakva kirajzolódhat a teljesség képe, amitől boldogok lehetünk..

Süteményestál...

Kereken egy hónapja írtam utoljára. Mondhatom akkor hogy a nyári szünet kipipálva:)....Megvolt a nyaralás, igen gazdag, élménydús időszak volt, rengeteg fontos emberrel sikerült találkozni otthon, és nagyon érdekes volt 5 év után újra otthon járni. Persze az idő most is nagyon kevés volt, ötször ennyi is kevés lett volna....még nagyon sokmindenkivel jó lett volna találkozni, és még nagyon sok olyan hely van, ahova jó lett volna eljutni....de majd legközelebb talán.... 

Életmód tekintetében nem volt valami túl építő jellegű a dolog, mert mindösszesen 7500 km-t mentünk az autóval a bő két hét alatt, (ülőmunka kategória)....viszont kárpótolt a sok-sok beszerzett szuper cucc, amit idekint vagy nem, vagy brutál áron tudok csak beszerezni, és örömmel tapasztaltam, hogy egyre több olyan ismerősöm akad, aki hozzám hasonlóan nagy figyelmet fordít a mit eszünk-mit mozgunk témakörre.

Szinte naponta rácsodálkoztam a hatalmas választékra, ami magyarországon fellelhető, és nem csak a szupermarketekben, hanem a helyi kis vidéki üzletekben is. Persze korlátozottan, de azért bevásároltam eritritből, karobból, lenmaglisztből, szőlőmaglisztből, kókuszlisztből, meg ehhez hasonlókból. A mákról nem is beszélve, mert ugyan itt lehet kapni, és annyira nem is drága, de eddig még mindig avas volt, amit vettem, szerintem nem viszik, nem forog, így idővel avasodik, és mivel igen ritkán fogyasztott cucc, szerintem senki nem veszi észre, hogy avas. Nyilván egy kenyérre, muffinra szórva ez nem is annyira szignifikáns, de egy tömörebb, ütősebb mákos sütiben már dehogynem.

Naszóval hogy a témánál maradjak, alig vártam, hogy kipróbáljak néhány olyan receptet, ami már egy ideje busztergálta a csőröm, így most az alapanyagok birtokában neki is álltam a citromkrémes-mákos sütinek, és jelentem, szuperül sikerült. Ennek a sütinek több verziója fent van a neten, és a leginkább pozitívabb oldala, hogy nem kell hozzá se liszt, se cukor, se vaj. Kalóriaügyben persze nem olyan lájtos, de ugye különbség van kalória és kalória között, szóval a szeletenkénti 150 kalória azért egyáltalán nem rossz. Két mákos piskóta közé ment a főzött citromkrém, isteni lett, őrölt eritrittel megszórva nagyon gusztusos, tény, hogy nem egy szépen szeletelhető süti, de gondolom ezen a technikával lehet javítani.

Annak idején anyámékkal sokat jártunk a Kőbánya moziba, és volt egy édesség, amit a büfében árultak....rumos kocka....ez volt a neve, kis zacskóban lehetett kapni, és isteni volt. Erre hajaz a következő cucc, gyakorlatilag kókuszreszelék, őrölt mandula, kókuszliszt, kakaó, aromák, tej, kókuszzsír és őrölt eritrit....nagyon egyszerű, és az íze nagyon kellemes, kicsit olyan sport szeletes, rumos-kakaós...ja, és ez az utóbbi süti még a srácoknak is bejött! :):) Egy kocka 55 kalória, mint egy átlagos bonbon....csakugye nem mindegy, hogy ebben sincs cukor liszt, vaj....

Önmagunk mércéje

Pár napja, mikor még nem szállt el a középcsapágyam, hazafelé tartottam egy visszafogottabb, 60 km-es bringa körből, mikor megelőzött egy másik biciklis. Gyors pillantás a kollégára, és felmértem, hogy profi...drága országúti kerékpár, fullextrás öltözék, és a tempóból valamint a haladási sebességből is lerítt, hogy nyilván nem kezdő a srác. Hazudnék, ha azt írnám, nem kezdtem el jobban tekerni, csakhogy ne hagyjon el olyan gyorsan...de ugyebár nekem nem csúcskategóriás gépem van, megaztán 50 km már mögöttem volt, amit csak megérzek, szóval akárhogy hajtottam, utol nem értem a pasast, de még jónéhány kilométeren át a nyomában tudtam maradni.

Rögtön az jutott eszembe, hogy hány olyan sztorit hallani, hogy valaki azért bukik el, mert mások alapján ítéli meg saját magát. Hogy el sem kezd zongorázni tanulni, mert egyszer meghallgatta mondjuk Rubinsteint játszani. Az élet nagy igazsága, hogy mindig van jobb. És persze rosszabb is. Visszakanyarodtunk tehát a szokásosnak mondható attitűd-kérdéshez. Ami azt jelenti, hogy valójában rajtunk múlik minden. Saját magunkon.

Micsoda meglepetés. A legtöbb önismereti tréning alapja, hogy ide érkezik. Önmagad mércéje légy, sohasem másoké. Csak az számít, hogy magadat le tudd győzni. Sose másokat figyelj, csak magadat, mert te vagy az egyetlen, aki változtatni tud. Te vagy az egyetlen, aki hiteles motivációt tud találni, és te vagy az egyetlen, aki képes megvalósítani a céljaid.

Túrós almás izé

Rég tettem fel receptet. Elsősorban azért, mert nagyjából minden olyan, amit készítettem mostanában, már valamilyen formában jelen van a blogon, szóval nagy újdonságot nem tudtam felmutatni, ami végülis érthető, hiszen eléggé beszűkült a mozgástér, ha diétás ételekről beszélünk.

Ma azonban megszállt az ihlet, és csináltam süteményt. Nincs benne se cukor, se finomliszt, se semmilyen zsiradék LOL. És mégis finom. Egy szelet belőle 85 kalória, a legnagyobb tepsimben sütöttem, és 20 szeletre vágtam fel. Ujjnyi vastag szeletek lettek. természetesen nem szép sütemény, és nyilván ha valaki egy Rákóczi túrós és egy Rigójancsi között kóstolja meg, nem fogja az egekig magasztalni....de kiváló snack, ha valaki édességben gondolkodik, ami nyugodt lelkiismerettel fogyasztható.

Íme a hozzávalók:

-500 gr túró

- 2 db alma (bazi nagy piros ír alma volt)

- 300gramm cukornak megfelelő édesítő (én sodium cyclamate-ot használtam)

- Vanília babpaszta (egy fél mokkáskanálnyi)

- 4 tojás

 * ezeket a hozzávalókat el kell szépen keverni, hogy nagyjából homogén masszát kapjunk. ha megvan, jöhet hozzá az általam a következőképpen összeállított keverék:

-100 gramm zabpehelyliszt

- 50 gr. zabpehely

- 50 gr. zabkorpa

- 50gr rizsliszt

- 10 gr nyílgyökérliszt

- 10 gr kókuszliszt

- 10 gr őrölt chia

Ezt az egészet alaposan elkeverjük, és 180 fokon megsütjük, kb 20 percig. Én extrém módon félek a leragadástól, szóval nem kockáztattam: kókuszzsírral kikent sütőpapírra egyengettem el a masszát. Simán kijött a tepsiből, és teljesen jól szeletelhető lett.

Miért jó? Azért, mert nincs benne a rettegett hármas (finomliszt, cukor, zsiradék)....ellenben van benne túró, tojás, zab...azaz kiváló fehérjék és rostok, valamint zsírból is csak természetese, ami a tojás sárgájában van. Fogyni nem alkalmas, mert baromira eteti magát, igaz, mindössze 85 kalória/szelet, szóval azért lehet belőle enni anélkül, hogy nagyon elszaladnának a kalóriák. 

Ly Ly - Kétely :)

Ez a blog a fogyásról, a súlymegtartásról szól, és az azzal kapcsolatos dolgokról. Azaz mindenről. Van benne ugyanúgy ételrecept is, ahogy alig érthető, mélylélektani fejtegetés is. Mert a rossz testkép problémája - úgy gondolom - rendkívül összetett. Olyan, mint maga az Élet. Tele van kismillió aspektussal, és sokszor csak azért nem tudunk változtatni a súlyunkon, mert nem látjuk át a teljes képet, vagy mert elveszünk a részletekben, és nincs idő, energia, pénz, kedv, lehetőség, türelem, stb...a végére járni a dolgoknak.

Sokan hazudunk magunknak, hogy túléljünk. Könnyebb így.....gondoljuk. És még az is lehet, hogy igazunk van, ahogyan a lelki szegények is boldogok. Ahogyan a világ legegyszerűbb embere is lehet elégedett és boldog olyan körülmények között, ami másokat mondjuk az öngyilkosságba hajt. A kérdés, hogy mi az igazi különbség a két embertípus között? Igény? Elvárás? Intelligencia? Ambíció?

De ki mondja meg, hol vannak a határok? Ki képes irányítani a tudatalatti énjét? Az olyan érzések, mint az irigység, a vágyakozás, a birtoklási kényszer, a rosszindulat.....ezeket nem lehet csak úgy egyszerűen teljes mértékben kontroll alá vonni. Ilyenkor kell(ene) előhúzni azt a fajta "zen" megközelítést, aminek a lényege, hogy egyet hátralépünk, lecsillapodunk, és elgondolkodunk. Ki is vagyok én? Honnan jöttem? Hová tartok? Mik a céljaim? Mi tesz boldoggá, és miért? Mennyire vagyok képes irányítani az életem?

Annyi kérdés, és látszólag egyiknek sincs köze az életmódhoz, a túlsúlyhoz, a fogyáshoz. Pedig mégis. Ahhoz, hogy valaki el tudjon indulni ezen az úton, legelsősorban önmagával kell egyenesbe jönnie. Megértenie saját magát, felfogni azokat a dolgokat, amik igazából motiválják....nem a felszínről beszélek, hanem arról, ami a lelkünk legmélyén van, ahol nincs senki más, akinek imponálni akarunk, vagy akit meg akarnánk győzni arról, hogy mások vagyunk, mint akiknek látszunk.

Az elmélyedés önmagunkban érdekes folyamat. Nyilván kell hozzá néhány körülmény, de ha valakinek az egész napja egy rohanás, akkoris egyszer vége a napnak, és lefekszik aludni. Ha máskor nem, ekkor van idő eltűnődni. De szerintem sok embernek van/lenne alkalma a mindennapokban is egy kis mentális alámerülésben. Vannak olyan motorikusan végzett tevékenységek, amik mellett az ember gondolatai elkalandozhatnak másfelé anélkül, hogy ez bármilyen veszéllyel járna. Nyilván nem a pilótára vagy a sebészre gondolok....

Mélyen hiszek abban, hogy sok embernek lenne jobb az élete, és vele együtt a környezetének az élete is, ha tisztába tudná tenni a saját, mélyen gyökeredző problémáit. Nem feltétlenül a megoldásról beszélek, hanem a feltárásról. A feltárás után jöhetne a szembenézés, és a tervezés...és aztán a megvalósítás. De addig, amíg az emberek képtelenek szembenézni a saját életükkel, gondjaikkal, céljaikkal, módszereikkel, na és persze legfőképpen a hibáikkal, addig sajnos nem sok remény van a változásra.

A gyerekeimnek sem győzöm eleget hangoztatni, hogy nincs tökéletes, nincs hibátlan ember. Mindenki, aki létezik, az hibázik is olykor. A lényeg ott van, hogy ki hogyan kezeli a hibáit. Hogy eltagadja, másra fogja, elfordítja a fejét, és nem vesz róla tudomást, terel, stb....vagy szembenéz velük, tanul belőlük, elemez, felvállal, és korrigál. Az utóbbi típus az, akinek jó esélye van arra, hogy sikeres és őszintén boldog, kiegeynsúlyozott életet éljen, aminek fontos része a helyes testkép, és az egészséges életmód.

Visszafelé nehezebb menni. Eljuthatok autóval úgyis A pontból B pontba, hogy kézi erővel forgatom a kereket, és attól várom, hogy a motor beinduljon....és lihegve magyarázkodok, hogy nem tehetek róla, van a tartályban üzemanyag, az autóval minden rendben van, a motor kifogástalan, stb...szóval nem az én hibám, hogy nem jár a motor. Pedig csak a kulcsot kéne elfordítani, és hirtelen a megtett út sokkal rövidebb és kényelmesebb lenne.

Tudom, minden hasonlat sántít, így ez is....de hitem szerint sokan vannak, akik nem látják a fától az erdőt....és tudják, hogy hátra kellene lépni egyet, de.....mindig van valami kifogás, hogy miért nem.... biztosan nem a lefogyás fog segíteni az életemen, ha rossz testkép csak egy tünet, Attól, hogy a fehér kalács helyett rozsos zsömlébe burkolom a sonkát, attól nem lesz megoldva az életem. Persze lehet úgy vélni, hogy nem tünet a túlsúly, csak egy kis csorba, amit odafigyeléssel ki lehet köszörülni. Én azt tanácsolom mindenkinek, hogy kételkedjen. Mert a kétely az első lépcsőfok ahhoz, hogy elmélyedjünk önmagunkban, és feltárjuk a motivácós területeket, az igazi problémákat. Kételkedjünk abban, hogy tünet-e az elhízás, vagy nem.

Őszintén

Ahogy múlnak az évek, lassan talán kitisztul a kép: kezdem megérteni miérteket. Lefogyásom után lelkesen és értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy mennyire nem találhatóak a neten esetleírások, tapasztalatok, miért tűnnek el azok a sikersztorik, amik nagy lefogyásról szólnak. Ma valahogy úgy látom, hogy van egy jó része a lefogyottaknak, akik nem tudtak soványnak maradni, és azért tűnnek el. Aztán vannak, akik felépítenek rá valamilyen vállalkozást, és üzletszerűen folytatják. És vannak, akik elindulnak ezen az úton, de nem jutnak messzire.

A túlsúlyosság...a helytelen táplálkozás, az életmód....ez mind-mind óriási üzleti lehetőség. Pusztán azért, mert az embereknek nagyjából a fele túlysúlyos, és komoly részük szeretne egválni ettől a problémától. Csakhogy amennyire nagy ez a piaci rés, olyannyira kicsi is...ugyanis az emberek általában nem akarják megérteni, hogy ez nem másoktól, vagy a pénztől közvetlenül függ, hanem csak saját maguktól.

Semmilyen módszer vagy tabletta, vagy vallás nem fog változást hozni. Az életmód okozta problémákat csak az életmód megváltoztatásával lehet megoldani. Ennyi. És ha egy száznegyven kilós (például) ember fogyni kezd, akkor szerintem hazudik, ha azt mondja, könnyű. Szerintem hazudik, ha azt mondja, vidáman teszi, könnyedén, éhezés nélkül.

Én végigcsináltam a fogyást is, és az életmódváltásban is nyakig benne vagyok még ma is, és máshogy éltem meg. Nagy harc ledobni a testsúlyunk jelentős részét. Nagy harc túlélni.....végigcsinálni. És nagy harc a nem visszahízás is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nagyon könnyű, és élvezem, és fáklyásmenet, továbbá leányálom az egész. Hazudnék, ha azt mondanám, az életem egy habostorta, és nincsenek nehéz helyzetek, és minden súllyal, életmóddal, mozgással kapcsolatos kérdés megszűnt, hogy többé már nem kell foglalkozni ezekkel a dolgokkal.

Az igazság az, hogy a mai napig harcolok, és gyanítom, ez nem fog változni már. Amíg élek, addig igenis KELL kontrollálni a testsúlyom, figyelni kell arra, mit és mennyit eszem, figyelni kell arra, mit és mennyit mozgok. Attól, hogy lefogytam, még nem váltam genetikailag mássá. Ugyanúgy hízásra hajlamos, endomorf (ugye így mondják) alkatú ember vagyok, és nem váltam olyanná, aki ehet bármit, úgysem hízik meg.

Kemény munka megtartani azt, amit elértem. Ha lazítok, igenis úgy szaladnak fel a kilók, hogy nem győzöm kapkodni a fejem, meghát persze a lazítós időszak után keményebben hajtani, hogy visszaálljon a "versenysúlyom". A napi 3-4 óra kardiómozgás, a heti átlag 60-70 nyers tojásfehérje, és 1-2 kiló sovány túró elfogyasztása, a fehér liszt, a cukor, és az édességek drasztikus csökkentése, a minden zsiradék lecserélése nyers kókuszzsírra, a folyamatos számolás, a sok-sok apróság, amit nehéz lenne most felsorolni.....ez mind ott van. Még akkor is, ha nem látszik kívülről, csak az eredmény....ami esetleg tűnhet úgy, hogy egy állapot, amit el kellett "csak" érni.

A valóság az, hogy ezért az állapotért nap mint nap meg kell dolgozni, keményen. Ez sok munkát, energiát, időt, türelmet, kitartást, akaraterőt, állhatatosságot, elszántságot, kényelmetlenséget, és akár  konfliktust is jelent. Azt hiszem úgy fair, ha ezt tudatosítja magában az ember. Semmi sincs ingyen, mindennek meg van az ára, amit így, vagy úgy, de meg kell fizetni.

...tovább...

Állítólag a szorgos hangyák nem is olyan szorgosak. Amikor sok-sok hangya húz egy irányba egy nagyobb levelet például, akkor nem közös munka folyik, hanem mindenki saját maga felé húzza, és amelyik irányba elbillenek az erőviszonyok, abba az irányba indul el a levél. Ezt még régen olvastam valahol. A lényege, hogy optikailag úgy tűnik, komoly csapatmunkáról van szó, de valójában önző disznó mindegyik kis hangya, és magának akarja az egészet.

Azt hiszem mi emberek is ilyenek vagyunk. Tulajdonképpen akkor lennénk elégedettek (talán), ha nem kéne mozogni semmit sem, lehetne zabálni mindent korlátok nélkül, és tökéléletes alakunk, továbbá ultrafit testünk lenne. Ja, és a nap minimum 48, de inkább 72 órából állna. Persze az is lehet, hogy egy idő után ez is kevés lenne, mert többet akarnánk.

Vajon ez baj? Vagy ez viszi előre az emberiséget? Ettől leszünk jobbak, vagy ez hátráltat? Egyáltalán hogyan lehet ugyanaz a dolog aspektustól függően totál ellentétes jelentésű? Láthatjuk, mennyire lényeges lehet a hozzáállás....

Hogy a legutolsó post után felkapjam a fonalat: Kocsikerék megcsinálva, GPS lecserélve, bringa helyrerakva. Vettem új külső gumit, belsőt is, mindjárt kettőt, felkészülve a lehetséges további problémákra, és vásároltam kézipumpát is, és mindjárt le is teszteltem, hogy fel tudom-e fújni a kereket.....fel tudom. A mai korban ez kábé olyan, mint a kézzel levélírás. Elvileg az ember tudja, de mikor odakerül a sor, az eredmény elég lehangoló tud lenni.  Matekoztam fél óráig, mire rájöttem, hogy kell felpumpálni kézzel a kereket....Telefonom a szervizben, kicsit az is ijesztő, mennyire furcsa tud lenni az ember élete okostelefon nélkül. Nem merek új utakra menni a bringával, mert úristen, mi van ha elkavarodom? Hogy találok haza gps nélkül? Lol. Nem tudok zenét hallgatni sem... Na nem mintha leszakadna az ég, ha menet közben nem muzsikál a fülembe senki, de amikor a hegyek között suhanok a biciklivel, miközben Bach levegős G húrja zsong a fülembe....az azért nem kárpótolható a közlekedés-zajjal.

Érzékelem a fejlődést, mert tegnap 80 km-t mentem egyhuzamban, ill. a felénél 5 perc pihenőt tartottam, és sokkal jobban bírtam, mint legutóbb, mikor ennyit mentem egyszerre. Az időjárás nagyon meghatározza azokat a napokat, amikor tudok tekerni. Ha süt a nap valahol, ki kell használni, mert lehet, hogy aztán hetekig alkalmatlan lesz az időjárás a bringázásra.

Napi több órát tölteni sporttal, mozgással nem könnyű feladat. Senkinek sem az, függetlenül az egyéni körülményektől. Nemcsak fizikailag kell teljesíteni, hanem logisztikailag, és bizony mentálisan is. Azt hiszem, ez nagyon lényeges pontja az eredményes súlytartásnak. Legalább akkora jelentőséget tulajdonítok neki, mint a fogyásnak a diétában. És továbbra is dühít, mikor összekeverik a kettőt, és súlyosan elhízott embereket kizavarnak futni, meg sportolni azért, hogy lefogyjanak. 

Valamiféle kettősséget érzek magamban, mikor az életmódváltással, a fogyással kapcsolatos műsorokat/beszélgetéseket látok/hallok. Egyfelől örülök annak, hogy a téma fel van kapva, másfelől dühít a dilettantizmus, és az, hogy igazából ritkán beszélnek a lényegről, és a sok elhangzó jótanács meg okosság ritkán van összhangban az általam gondoltakkal. Azt viszont tudom, hogy én amit gondolok, amögött soksok tapasztalat, élmény, szenvedés...van. Sokszor van, hogy aki hirdeti az igét, nemhogy ragozni sem tudja, de kompetenciában sincs sehol. Vagy ha van, nincs megmutatva a hitelessége.....sajnos.

Nyári üzemmód

Szerintem nem volt példa még arra, hogy ennyi szünetet hagyjak két post között, bár ki tudja. Részben azért nem írtam, mert nem volt semmi különös történés, részben azért nem, mert eléggé lefoglaltak a dolgaim. Igazából sokszor utaltam már arra, hogy a megváltoztatott életmód, a nem-visszahízás egy alapvetően folyamatosan megvívandó harc, ha úgy tetszik, egy olyan háború, ami sosem ér véget, így nyilvánvalóan nem feltétlenül van mindig valami új, valami izgalmas.

Sokszor kicsit unalmas, monoton a történet, már ami például az étkezést illeti. Ha valaki komolyan veszi a dolgot, azért olyan nagyon sok variácója nincs ezen a téren. Kerülni a zsírokat, a szénhidrátokat, előtérbe tolni a fehérjéket, a természetes alapanyagokat. Igazából ez nem annyira izgalmas étrendet tesz lehetővé. Úgy is fogalmazhatnék, hogy kicsit beszűkül a választék.

Szóval új recepteket nem alkottam az elmúlt pár hétben, a jól bevált túró-nyers tojásfehérje, gyümölcs, zöldség, hús vonalon haladok, néha egy kis rizs, kis kókuszzssír, 80% feletti étcsokoládé, és ha nem férek hozzá a túróhoz, akkor az ultralight natúr joghurt. 

Mozgás téren viszont kitört az ír nyár, ami azt jelenti, hogy melegebb eső esik nincs annyira hideg, és ritkábban van csapadék, úgyhogy a gyerekek is odakint sportolnak, amikor csak lehet, én pedig bringára pattantam. Vettem egy új biciklit, mert a régi valahogy kattog alattam, mert szerintem csapágyas lett...és hát itt Írországban sokszor gazdaságosabb új holmit venni, mint javíttatni, mert nagyon magasak a munkabérek (mondjuk azért ez nem baj). Ezúttal nem hegyi biciklit vettem, hanem egyfajta keveréket a versenybringa és az MTB között, amit itt hibridnek hívnak...elméletileg az országúti használatra ÉS kevésbé jó utakra, terepre is egyaránt alkalmas. Sajnos viszont ez sem bírta túl sokáig, nincs egy hónapos, de tegnap egy hatalmas durranással szétrobbant a hátsó külső gumi, továbbá kicsit elkezdett kotyogni a hajtókar.

Nem volt egyszerű a történet, mert egy relatíve nem túl közeli helyre indultam, a Rock of Cashel-hez, ami egy nagyon szép katedrális, és kedvelt turistaközpont is. Nincs messze tőlünk, 35km...Reggel kilenckor indultam, szokásosan vittem magammal egy liternyi vizet meg egy banánt. Fél tizenegyre oda is értem a katedrálishoz, pihentem egy 5 percet, megettem a banánom, és usgyi haza. Kis kerülőúton indultam el, és kb 20km-rel a cél előtt eldurrant a kerekem, nagyjából a semmi közepén. Jó két centis hasadás a külső gumin, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni sehogy sem, úgyhogy eltoltam a bringát a legközelebbi faluig (5km), és megkértem a feleségemet, hogy mentsen haza kocsival. Namost nyilván a Föld nem áll meg és indul újra csak mert én lerobbantam a biciklivel, úgyhogy pár órát várnom kellett, hogy V. el tudjon indulni értem. Viszont  süt a nap, végül is 62 km-t sikerült bringáznom is, gondoltam semmi gond, pihenek kicsit, önfeledten netezek a két hete vett telefonommal....de nem sikerült, mert rájöttem, hogy valami baja van, ugyanis a 4G ellenére időnként úgy dobott le a netről, hogy a fal adta a másikat, és csak a reboot segített. Sejtenem kellett volna, hogy valami gond van vele, mert előző nap lett kész az autó a negyvenvalahány km-re lévő szervizben, ahova bringával mentem érte, és egész hazafelé nem jelzett térerőt, így haza sem tudtam üzenni, hogy minden ok....

Életem értelme elindult a megadott pozícióm felé, de az öreg dzsípíeszünk nem annyira volt a helyzet magaslatán, meg hát az ír utak sem olyanok, hogy kényelmesen bámészkodhat az ember, meghát én sem álltam az út szélén piros zászlót lengetve, szóval a lényeg, hogy V elhúzott a kis falu mellett, és továbbment egy 10 km-el. Sebaj, telefonon értekezve rájöttünk, hogy meg kell fordulnia, csakhogy sajnos egy métert sem mert menni a kocsival, mert mikor megállt, észrevette, hogy a jobb hátsó kerék füstöl, és ferrodolszag van....úgyhogy mit volt mit tenni, elindultam a biciklit tolva a lerobbant kocsi felé, miközben mindketten telefonon kértünk segítséget. Pár óra múlva sikerült mozdítható állapotba hozni a kocsit, másnap visszavittem a szervizbe, ahol kiderült, hogy az eredetileg furcsán viselkedő jobbhátsó keréknek nemcsak az volt a baja, hogy elhasználódtak a fékbetétek, és cserélni kellett, hanem a chryslernek tripla féke van, azaz a hátsó tárcsafékkel párhuzamosan egy dobfék is jelen van, amit a kézifék működtet. Itt volt a bibi.

Szóval aznap este valamikor este hét-nyolc körülre sikerült hazaérni...mostanra a kocsi rendben, a telefonom szervizben, a biciklim kormányra-nyeregve állítva várja a sorsát...utánanéztem, hogyha strapabíróbb külsőgumit akarok rá venni, annak 50€ darabja, nem beszélve a csapágyról, szóval lehet, hogy maradok a szobabringámnál inkább. Bár tény, hogy jól esett ez a majd' ezer kilométer, amit mentem a hónapban (996)....de felelős családapa lévén azért van egy határ, amit a bicikliüzletágra szánok LOL Nem óhajtok többezer eurós biciklit venni, csakhogy tutira bírja a tempót meg a kiképzést....Családi tekerésekre meg megfelelnek ezek a biciklik, is, amik vannak, igaz Benike kinőtte a sajátját, így mindenki ugrott egyet felfelé, és most megint venni kéne egyet, hogy mindenkinek legyen mit hajtani. Mondjuk az is igaz, hogy a szobabringán tudok menet közben például blogolni is, amint a mellékelt post mutatja :D

Bicikli

Végre újra itt van a bringaszezon, és én kisfiús lelkesedéssel vetem nyeregbe magam. Ilyenkor mindig rádöbbenek, mennyivel élvezetesebb az igazi biciklizés, mint a szobabringázás. Látvány, zaj, változatos útviszonyok...az ember érzi maga alatt a szerkezetet, ahogy dolgozik, és persze a legfontosabb: a megtett út/távolság öröme.

Amióta először biciklire ültem, azóta folyamatosan le tud nyűgözni a helyváltoztatás képessége, amit a kerékpározás által az ember megélhet. Az átlagember számára ez biztos nem újdonság, legfeljebb kölyökkorban, mikor az első biciklijét megkapja a szüleitől, csakhogy nekem gyerekként sem volt soha, mert az szüleim sosem vettek :-(...

Először talán 2012-ben vettem két biciklit, kapásból a legolcsóbb MTB-t, és elkezdtem őket nyúzni. Többezer kilométert pakoltam bele, és megtanultam, hogy bizony rengeteg mindent lehet beruházni a biciklizés kapcsán. Sisakok, nadrágok, felsők, lámpák, kulacstartók, zárak, kesztyűk, szemüvegek, fejkendők, mobiltartók, compjuterek, nyeregtáskák...és így tovább. 

Aztán hamarosan vettünk bicikliket a srácoknak is, így együtt tudott moccanni mindenki, ha arról volt szó. A két piros MTB relatíve hamar megadta magát, a csapágyak nem bírták túl soká (egyik sem), igaz, a nagyfiamnak jelentős része volt ebben :) Később vettem egy komolyabb biciklit, ami mostanra szintén csapágyas lett, de ebben szerencsére csak a központi csapágy szállt el, amit ki fogok cseréltetni, így maga a bicikli menthető még. 

Most viszont idén először egy "hibrid" biciklim lett, ami errefelé azt jelenti, hogy átmenet a verseny, a MTB és a túrabiciklik között. Azaz vékonyabb kerekű, mint egy MTB, de nem annyira, mint egy versenybicikli, és tökéletesen alkalmas az utakra akkor is, ha éppen nem első osztályú az aszfaltréteg. Most először a vázméretre is odafigyeltem vásárláskor, cserébe egyszerűen csodálatosan érzem magam biciklizés közben. A bicikli minden szempontból tökéletes, ráadásul nem is volt drága. Ma 45 km-t mentem egyhuzamban vele, pedig eredetileg be akartam volna iktatni pihenőt is.

Közben olvasgatom a neten, hogy milyen tanácsokat adnak a magamféle laikus bicikliseknek az öltözködést illetően, de szokásosan eléggé felhúzom magam....mert rendre kiderül, hogy azok a cuccok, amiket én vásárolok magamnak, még az olcsó kategóriát sem érik el....de könyörgöm, ötvenezer forintos biciklisnadrág??? Kinek? Minek? Szóval nekem nincsenek ilyen fancy cuccaim, csak a sima, Lidl-ből, Heatons-ból összevásárolgatott holmik, de az élmény tökéletes ezekben is :)

Kár

,hogy a híres, médiában előforduló közszereplők között nem annyira találni sikeres életmódváltót. Időről időre tűnnek fel híres színészek, énekesek, sztárszakácsok, humoristák, stb....akik látványosan nekiállnak fogyókúrázni meg életmódváltásról nyilatkozni, nem ritkán reklámozva valamit vagy valamilyen szolgáltatást, vagy  egyetemes okosságokat osztani a nép egyszerű gyermekének, azaz nekünk, fogyasztóknak.

Ez alapvetően nem is lenne zavaró számomra....de mint bennfentes, azért eléggé bosszant, hogy eredményt még nemigen láttam senkitől. Nagy elánnal elkezdik, szerepelnek ezer helyen, elmondják a nagyokos tippeket, trükköket, nevetgélve visszautalnak a korábbi életvitelükre, hogy milyen butuskák voltak, és hát változtatni kell, ugyebár.

Nem voltam soha 'celeb', nem tudom hogy a háttérben mi a folyamat....alapvetően a törekvést jónak tartom, de rengeteg hiba van mindig a koncepcióban. Ilyenkor két dolog közül kell döntenem: vagy jól felhúzom magam, és fennhangon cáfolom a tévéből elhangzottakat (lol), vagy nevetek...vagy a harmadik, hogy gyorsan kiírom magamból itt a blogon.

Azonban bár a törekvés, és ennek népszerűsítése hasznos, de szerintem sokkal nagyobb kárt okoz hosszú távon a sikertelenség, hiszen, maga a kudarc is hasonlóan a promócióhoz, publikussá válik, ezáltal lovat adva sok ember alá, akik belekapaszkodva abba a ténybe, hogy lám, másnak sem sikerül, nem bennem van a hiba, hamar feladják. Pedig az életmódváltás nem kivitelezhetetlen. Meg kéne érteni azoknak, akik a témában döntéspozícióban vannak, hogy ennek felelőssége van. Tudom, minden a profitról, a nézettségről, a fogyasztásról...a pénzről szól.

De ha igazán fontos lenne valakinek az emberek egészsége, akkor érzéseim szerint ez nagyon máshogy lenne. 

Megint egy útkeresős post

Sokféle mondás létezik arra vonatkozóan, hogy miközben valami cél hajt előre felé, pont a lényeg vész el éppen. Kiöntjük a gyereket a fürdővízzel együtt, nem látjuk a fától az erdőt, a sok bába közt elvész a gyerek és a többi. Ez a szituáció fokozottan gyakran jöhet elő az életmódváltás témakörében is.

Mire gondolok....? A "testképzavar" szó nagyon összetett és sokrétű problémakört takarhat. Nyilván elsősorban azt jelenti, hogy a valóság és a magunkról alkotott kép nincs összhangban. Namost ez sokféleképp lehetséges, ugyanúgy egészségtelen, ha valaki kövéren soványnak látja magát, vagy soványan kövérnek. Viszont a nézőpont onnan indul, hogy mi is a valóság?

Minek higgyünk? A BMI-nek, a férjnek/feleségnek, a trendnek, a szomszédnak, a mérlegnek, vagy a kamerának/tükörnek? Mindegyik nézőpont lehet jó és rossz is. A magam részéről úgy tartom, van egy elég széles spektrum, ami mind jó lehet. Két szempontnak biztosan meg kell(ene) felelni:

•  egészség.....ha a túlsúly, vagy épp az alacsony testtömeg nem okoz semmilyen egészségügyi problémát, nem gátol a mindennapokban, nincs útban, nem zavar be a mozgási szokásaimban, stb...akkor tulajdonképpen mondhatjuk, hogy mindössze esztétikailag kifogásolható a nem ideális testsúly.
• boldogság.....na ez már bonyolultabb. A boldogság legalább annyira relatív, mint amennyire szubjektív is, akkor az egész dolog nagyon átláthatatlan és egyéni lesz.Vajon lehet-e tanulni a boldogságot? Tételezzünk fel egy 170 centi magas, középkorú hölgyet, akinek a súlya 65-70 kg között mozog, vagyis a BMI szerint normál kategória, de valójában ő nem érzi jól magát, mert úgy gondolja, igazából 55-60 kg közötti súllyal néz ki jól. Két úton biztosan el tud indulni:

1. Étrendmódosítással, edzéssel, és sok-sok szenvedéssel eléri a kitűzött tartományt, és próbálja tartani a kemény napi edzéseket, valamint a szigorú diétát. 
2. Nem foglalkozik vele, megpróbálja elfogadni magát annyinak, amennyi a súlya egy kényelmesebb, rugalmasabb, könnyen kezelhető életmód mellett

Mindkét irányban ott van a boldogság és a boldogtalanság lehetősége. Az egyikhez fizikális tevékenység, gyakorlás...effektív fizikai munkavégzés kell, a másikhoz mentális képesség. Egészségügyi szempontból indifferens, ki melyik irányba indul. Esztétika itt ugyebár nem játszik, mert az nagyon egyéni, hogy kinek mi a szép. Biztosan akad olyan ember akinek a teltebb alak jön be, és olyan is, akinek a karcsúbb. Ebből tehát nem lehet kiindulni.

Most akkor mit is akarok mondani?...Nagyjából azt, hogy tulajdonképpen mindegy, ki melyik irányba indul, csak INDULJON EL VALAMERRE. Mert a boldogságot erre is, arra is meg lehet találni, mert valójában bennünk van. Ha van. Ugyanis ha nincs, akkor tökmindegy, merre nincs...mert a legrosszabb mind közül az, ha valaki egy helyben toporog, és maga sem tudja mit akar. Illetve persze, hogy tudja: jókat enni, az összes szabadidőben csak heverészni, és szép soványnak lenni.

Sajnos azonban pont ez az, ami nem kivitelezhető. Vannak szerencsés kiválasztottak, akik megtehetik, mert valahogy olyan az anyagcseréjük, hogy sosem híznak el, de a többség sajnos nem ide tartozik.

Konklúzió: azt tanácsolom mindenkinek, aki érintett lehet, hogy álljon meg egy pillanatra, és gondolja végig, melyik az az irány, amely irányba indulva könnyebben megtalálja a boldogságot. Ha biztosan tudja, akkor induljon csak el, de akkor viszont tényleg :)

Reggeli gondolatok

Az embernek egyszerre több irányba kell megfelelnie az életben, és azt hiszem, ez így van rendjén. Csakhogy általában hamar felismeri mindenki, hogy ez a több irányba való megfelelés erősen kompromisszuméhes. Máshogy fogalmazva, mindenkinél van egy rangsor, ahol elég könnyen hátracsúszhat az önmagunkra való idő/pénz/energia fordítás. Ráadásul első körben ez még helyénvalónak is tűnik, hiszen az az ember, ha önmagát bármilyen téren előréb veszi más(ok)nál, az bizony önzés, márpedig az önző minőségjelző nem pozitív előjelű.

De az első kör a szerencséseké, ugyebár, általában viszont mindig van második, meg sokadik kör is, hiszen a szempontjaink rugalmasak, és nagyon nem mindegy, mikor, milyen irányból közelítünk. Tudom, minden példa sántít....de mondjuk a kötéltáncosnak is nyilván a legfontosabb az élete és a biztonsága, de rögtön utána ott toporog a sorban a mutatvány sikere, és az elismerés kivívása is. Kis képzavarral élve ezek között kell egyensúlyoznia úgy, hogy ne essen le.

Sajnos a való, mindennapi életben a leesés nem feltétlenül látványos dolog, éppen ellenkezőleg, szinte van, hogy fel sem tűnik. Szép lassan átveszi életünk az feletti uralmat a pénzkergetés, a munkahelyi megfelelni akarás, az anyagi terhek elosztása, a gyereknevelés, az egészségügyi gondok....szóval szinte minden fontosabbnak tűnik az egészséges életmódnál.

Valahogy mintha ez olyasmi lenne, amit tologathatunk, hogy jó, majd foglalkozunk ezzel is, csak előbb felépítem a házat/ megszerzem a pozíciót/kifizetem a hitelt/ és így tovább. Jó esetben szimplán elég a kor, hogy az ember újratervezze az életútját, rosszabb esetbe ebbe azért bele-belejátszik egy orvosi diagnózis is, vagy egy rossz lelet. 

Nem könnyű felnőtt fejjel lerombolni a magunkban felépített tévhiteket, átírni a prioritási sorrendet, és nekiállni olyan dolgoknak, amiket addig közelről sem csináltunk. Ezért gondolom, hogy a létező legjobbat tesszük azzal ha a gyerekeinknek minél korábban megmutatjuk ezeket a mintákat. Hogy ők például ne negyvenévesen álljanak neki átformálni az életmódjukat, hanem eleve olyan legyen addigra az életvitelük, ami jó úgy ahogy van.

Lehet trendeket követni, de szerintem sokkal jobb az ösztönben megbízni. Vannak olyan területek, ahol hinni kell, mert nincs lehetőségünk a bizonyosságra (például az édesítőszerek világa), vannak viszont olyan kérdések, amikben viszonylag egyszerű döntést hozni. Az egészen biztos, hogy az egyénre szabottan mértékletes mozgással nem ártunk, ahogy a földből kinövő zöldségek, gyümölcsök fogyasztásával sem. 

A lényeg, hogy az iránnyal tisztában legyen mindenki. Szerintem az emberek egyre inkább elfordulnak a reklámozott figuráktól, a mondvacsinált példa-emberektől, és az éppen divatos módszerektől. És keresni kezdik azt, ami megmagyarázhatóan, érthetően, és -a legfontosabb- hitelesen belátható. 

Sodródók és életutak

Tulajdonképpen akárhányszor futok neki, mindig arra jutok, hogy az életmódváltás sikere azon múlik, hogy az ember mennyire tudja motiválni magát. És talán az is közrejátszik abban, hogy nincs doktrína, ami ráhúzható egységesen mindenkire, mert mindenki más és más. Mindenkit más motivál, és máshogy motivál. Én nem tudom megmondani senkinek, hogy hol van az a pont, amitől bekattan. Persze ezek a szavak annyira sokszor elhangzanak, hogy olyanok, mintha üres jelszavak lennének, ami mögött nincs tartalom. Pedig van....

Az embereknek van egy életútjuk. Jönnek valahonnan és tartanak valahová. Egy részük ezzel tisztában van, másik részük nem. Azt hiszem ők azok, akik sodródnak, és megsértődve veszik tudomásul, hogy az élet tengere úgy dobálja őket, ahogy épp a szél fújja a hullámokat. Azok viszont, akik fel-, meg-, be-, elismerik az életútjukat, azoknak esélyük van arra, hogy befolyásolják azt. A befolyásoláshoz viszont meg kell találni azt a pontot, ami képessé teszi az embert arra, hogy a szándékának alárendelje a testét, illetve az evés utáni vágyakozást.

Lehet hogy ágyúval lövök verébre ezzel az életút-elképzeléssel, de komolyan így gondolom. A sodródó ember csak kapkopdja a fejét, és nem érti, mi miért történik. Csak azt tudja, hogy ő akar valamit, de nem sikerül elérnie. Ezeknek a sodródóknak meg kéne állni, és végiggondolni a saját életútjukat. Megérteni azt, hogy mindig van valami amit tehetünk azért, hogy közelebb kerüljünk a célhoz. Még akkor is, ha sosem érjük el.

Mindig, mindennél van jobb és rosszabb is. Attitűd kérdése, hogy az ember melyik irányba néz, és hogyan. Lehet előre nézni pozitívan is, ezt hívhatjuk mondjuk ambíciózusságnak, eltökéltségnek...hogy valaki előrébb akar jutni, igyekszik megtenni azt, ami telik tőle. Ha nem tudja, mit kell tennie, törekszik arra, hogy megtudja, és megléphesse. Ezek az emberek nem gyűlölettel néznek előre. Nem irigységgel, nem utálattal....mert úgy is lehet előre tekinteni, hogy közben  tele van az ember negatív hullámokkal.

Akik viszont hátrafelé néznek, azok nehezen fognak előrébb jutni. Ők azok, akik saját maguknál alacsonyabb színvonalon élő emberek között érzik jól magukat. Nem baj, ha én kövér vagyok, mert XY, a legjobb barátnőm viszont még kövérebb. Nekem nincs sok pénzem, de XY-nak még ennyi sincs. És így tovább.

Őszintén hiszem, hogy meg kell értenünk, hogy hol a helyünk a világban, és meg kell értenünk, hogy hová tartunk, és meg kell értenünk, hogy nekünk kell megtenni dolgokat, hogy közelebb jussunk a célunkhoz. Nem könnyű szembenézni a helyünkkel a világban....a kudarcainkkal, a problémáinkkal. De muszáj megtenni, mert egy sikeres életmódváltáshoz rendbe kell tenni az életünket. 

A szeretet, mint lehetséges motiváció

A világ azt hiszem olyan, amilyennek látjuk. És ez nemcsak jellem- vagy attitűdfüggő. Ugyanis általában úgy láthatjuk, ahogy nézzük. És hogy hogy nézzük...nos, azt már irányíthatjuk. Sokszor megtörténik, hogy valaki életében eljön egy pillanat, és hirtelen máshogy kezdi látni az életet. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amik alkalmasak a motivációs pontok létrehozásáoz.

Klasszikus példa, amikor a mai rohanó világban az ember, aki hajtja a taposómalmot, hogy elérjen valamit, hogy kiverekedje magát a hitelből, hogy útnak indítsa a gyerekét, vagy akármi másért...a nagy hajtásban elvakultan néz előre, és nem látja meg, mi az élet igazi értelme. Persze ez most elég arrogánsan hangzik....mert hogy jövök én ahhoz, hogy kijelentsem, mi is az élet értelme igazából....szóval pontosítok: nem látja meg, miért fontos az egészség, a helyes életmód, és az elhízásmentes élet.

Bizonyára ahány ember, annyiféle motiváció létezik, de egy biztos: akinek van gyereke, annak a legfőbb motiváció a szeretet kell, hogy legyen. Valahogy minden olyan embernek, akinek szüksége van a fogyásra, meg kéne állnia, és hátralépnie egy lépést, és objektíven ránézni a saját életére. Sajnos az élet távirányítóján nincs pillanat-állj gomb, és ez technikailag nem lehetséges. Pedig jó lenne, mert sok esetben tisztulna ki a kép, és sokan jöhetnénk rá arra, mennyire pitiáner problémákon ragadunk le sokszor, amikor pedig a világ tele van igazi bajjal. És vannak, akik az igazi bajokat is túl tudják élni. 

Sokan csak akkor kapcsolnak, amikor már késő. Amikor már vagy nincs visszaút, vagy van, de nem ugyanoda visz. Itt jön be azoknak a felelőssége, akik hatással vannak, hatással lehetnek más emberekre. Elsősorban persze a média, a kormány, a pedagógusok, a körzeti orvosok, és sokmindenki más, egészen az olyan apró pontokig, amilyenek a privát bloggerek, akik "hirdetik az igét"....persze ugye tudjuk jól, hogy ragozni is tudni kell.

A gyerekekről szokás mondani, hogy ártatlanok, mert nem fertőzte meg őket a csúnya felnőtt világ, nem szövi át az életüket a pénz és a hatalomvágy, ami a felnőtt világ két legnagyobb mozgatóereje. Éppen ezért ők azok, akik általában gond nélkül képesek megérteni a logikus érveket, és akik egy vállrándítással fogadják el azt, amit mi felnőttek annyira nem akarunk. Tanulhatna tőlük sok felnőtt.

A gyerekek, akiket mi felnőttek szeretünk, és akik viszontszeretnek minket. Azt hiszem minden szülő tartozik azzal a gyerekének, hogy vigyáz magára, és megtesz minden tőle telhetőt az egészsége, és a várható minél hosszabb élekor elérése érdekében.

Címtelenül....

Érdekes megfigyelni, hogy a világban hányféle trend van, már ami a szépség, mint fogalom, és az egészség, mint állapot irányba mutat. Van egyfelől a klasszikusnak mondható trend, miszerint csontsoványan lehet csak valaki szép, és kívánatos, és persze egészséges is. Van azonban ellenkező trend is, ami azt próbálja sugallni, hogy nem az anorexiába hajló megjelenés a nyerő, hanem igenis lehet szép valaki akkor is, ha túlsúlyos. 

Jellemzően itt a hölgyekről beszélünk...egyre több olyan kezdeményezést látni/hallani, ahol, duci hölgyek akár meztelenül is, büszkén vállalva a testüket, pózolnak, egy adott terméket reklámozva, például.

Tudjuk ugyebár, hogy a szépség igen relatív fogalom, ezen a blogon, én magam is kiveséztem már nem egyszer, hogy igazából milyen sokféle irányból lehet megközelíteni a dolgot. Általában én úgy gondolom, hogy mindaddig, amíg valakit nem korlátoz az életében a túlsúlya, illetve nincsenek egészségügyi problémái abból kifolyólag, addig marad a saját esztétikai besorolása, azaz ő maga jogosult eldönteni, hogy rendben van-e vagy sem.

Nem nehéz megállapítani, hogy ezzel a döntéssel sokan állnak hadilábon. Ha kimegyünk az utcára, bőven lehet látni olyan embereket, akikről messziről lerí, hogy bizony nem jól döntöttek. Sajnos sok olyan fiatalt látni, akiken látszik, hogy -finoman szólva is- az egészségügyi kockázat határvonalán túl súlyfelesleget cipelnek magukon, és láthatóan nemhogy nem zavarja őket, de egyenesen büszkék a testükre...jó, persze, nem látni bele a gondolataikba, de akkor úgy fogalmazok, hogy az öltözködésük arra enged következtetni, hogy nem gondolják, hogy rejtegetni kéne azokat a hurkákat. Ugyanakkor ismerek nagyon sok olyan embert, aki azért nem öltözködik merészebben/lengébben, mert meg van győződve arról, hogy kövér és csúnya, holott egyáltalán nem így van.

Szóval könnyű azt mondani, el lehet dönteni, hogy esztétikailag rendben vagyunk-e  vagy sem....de valójában szerintem egyáltalán nem az. Ha a BMI-ből indulunk ki, az sajnos nem ad túl sok teret, és ugyebár sokan a mozgással-edzéssel akarnak javítani a kinézetükön, ami viszont a BMI számolásnál eléggé eltolhatja a mutatókat. Az izmosodás és a hájasodás egyaránt tömegnövelést eredményez, ami a mérlegen többletsúlyt mutat. Továbbá az izom legtöbbször nem a háj helyett keletkezik, hanem pluszban kerül fel a testre, mondjuk a zsírréteg alá.

Persze ha mindenkinek módja és lehetősége lenne saját személyi edzőt és dietetikust foglalkoztatni, akkor "csak" be kéne tartani az általuk előirányzott étrendet és edzéstervet. Azonban sajnos a legtöbbünknek erre nincs lehetősége, így marad az agyalás, a próbálkozás, az ötletelés....a sok edzés, az "odafi

gyelős" étkezés....és jó esetben nem lövünk mellé.

Rosszabb esetben mellélövünk, ami nem jó, mert elveheti a kedvet az egésztől. Márpedig a végső cél éppen hogy nem a fogyás, vagy az izomnövelés kell, hogy legyen, hanem egy olyan életmód kialakítása, ami optimális testképet, optimális fittséget, és kivitelezhető életvitelt eredményez. Ehhez viszont folyamatos kontroll kell, kitartás, és persze türelem. Meg kísérletező kedv. Meg idő, meg pénz, meg energia.....meg még ilyen apróságok :)

Pici szünet, avagy Monte Carlo rabul ejtett

Pici szünetet tartottam a blogolás terén. Írhatnám úgyis, hogy a diéta terén...de végülis asszem a mérleg két serpenyője egyenlő mértékben tért el :).....ugyanis bár nem figyeltünk az egészséges étkezésre a hétvégén a nejemmel, de szerintem életünkben ennyit nem lépcsőztünk, meg gyalogoltunk, mint most.

Azt sok helyen olvastam, hogy Monaco, ill. Monte Carlo egy kis ékszerdoboz, meg a milliomosok idejárnak, meg itt van a legtöbb luxusverda, ill luxusyacht.....de azt nem tudtam, hogy ennyi lépcső van benne. Igaz, liftekkel is lehet közlekedni, de a lépcső sokkal izgalmasabb volt.

Tulajdonképpen egy hosszú hétvégére "szöktünk" el a feleségemmel kettesben. Nizzában laktunk egy nagyon hangulatos négycsillagos hotelben, de sok időt nem töltöttünk ott, amit igen, azt leginkább vízszintesen, vagy a fürdőszobában, az út porát mosva le magunkról.

Hamisítatlan Dél-Franciaországi feeling....pálmafák, robogók mindenütt, színes utcák, vidám fiatalok, örök mozgás, élet mindenütt. A monaco-i hercegség szavakkal nehezen leírható, valóban találó elnevezés az "ékszerdoboz" kifejezés. Tény, hogy egy frekventált kávézóban 20 eurót is elkérnek egy kávéért, és egy közepes hamburger 18 eurótól kezdődik akárhol....de ugyebár hol legyen drágaság, ha nem itt? :) A látvány viszont lélegzetelállító, egyszerűen belefárad az ember szeme a nézésbe. Mint az itatóspapír, a kiborult tintát, úgy issza be a szem a sokmillió pixelt....

11 évvel ezelőtt volt, hogy kettesben voltunk valahol, akkor is egy hétvége erejéig merészkedtünk el a srácoktól, most is csak egy hosszú hétvégét szerveztünk meg, de nagyon jól esett. Ha ennél tovább maradtunk volna, már kibírhatatlanul hiányoztak volna a kölykök. Így pont kibírható volt a hiányuk :) Gasztronómiailag nem különösebben hódoltunk a provance-i ízvilágnak...maradtunk a jó öreg Hard Rock Cafénál, (de legalább az ablakból a Cote D'Azur látványa megvolt lol), de természetesen vörösbor, ementáli sajthegyek, és baguette nélkül bűn lett volna visszajönni a ködös Írországba.

Immár itthon, mehet tovább a mindennapi ch-figyelős, kardiózós élet, juhéj :):):)  

Sikeres kudarcok

Többször láttam már felsorolásokat, amikor megmondják, miért vall kudarcot az átlag fogyókúrázó. Talán nem jogos az átlag szó használata, nem tudom....csak azt tudom, hogy sok embert ismerek, aki fogyni szeretne, de kevés olyat, aki valóban le is fogyott. Szóval elmondhatjuk, hogy a sikeres fogyókúra nagyon sok embernek nem jön össze. Vajon miért?

Engem az élet megtanított arra, hogy ne ítélkezzek könnyen, és gyorsan, és valahogy úgy vagyok vele, hogy kifejezetten nem szeretem a skatulyákat. Értem én, hogy hát ez egy populáris téma, és hogy máshogy lehetne okosat mondani, minthogy skatulyákat gyártunk, és megmondjuk a "frankót". Én pedig úgy gondolom, hogy nincs "frankó". Emberek vannak, önálló kis univerzumok, saját kis rigolyákkal, ízléssel, anyagcserével, szokásokkal, világnézettel. Nem szeretem az univerzális szabályokat, továbbá nem énnekem készülnek a kereskedelmi televíziók reggeli műsorai sem. Ahol csak ki kell pipálni, hogy jó, beszéltünk erről a témáról is, megvolt a három perc, mehetünk tovább. És ha a meghívott vendég - a nyomorult- próbálna abban a kevés három percben valami értelmeset mondani, akkor sem figyelnek rá, csak hajtogatják a sztereotípiákat, és értelmes tekintetet próbálva az arcukra erőltetni bólogatnak, miközben fél szemmel kinéznek a kamerából, és látják, hogy le kell zárni a dolgot, mert lejárt az idő. És akkor még utoljára (nehogymá' ne övék legyen az utolsó szó) odabiggyesztenek egy rövid mondatocskát, amiből a napnál is világosabban tűnik ki, hogy halvány fogalmuk nem volt az egészről, amiről ezidáig a szerencsétlen meghívott próbált beszélni, és amivel villámgyorsan zúzzák szét a vendég által kínkeservesen felépített, alig megálló kártyavárat... De nem baj, jöhet a műmosoly, bele a kamerába, és száguldhatunk tovább....  

Namost kicsit belelovalltam magam, de visszakanyarodva a fogyásnak a kudarcára...én azt gondolom, hogy meg lehet találni a kudarc okát, de nem három perc alatt, és nem a mindent vivő " nyolc szupertipp, hogy sikerüljön" -féle irományok szentírássá avatásával. Éppen az idő az, amiből mindig kevés van, és az, amit viszont feltétlenül rá kell áldozni a témára. Amiből mindenki bátran kiindulhat, az talán az, hogy alaphelyzetben a testben végbe menő folyamatok érthető, világos, és számmal mindig kifejezhető metódus mentén történnek meg.

Továbbá ne feledkezzünk meg az okság törvényéről, azaz az ok mindig megelőzi az okozatot....és mindig van mindennek oka. Meg kell keresni, a végére kell járni, bele kell nézni a tükörbe, bele önmagunkba, alaposan el kell gondolkodni, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk. Mik a céljaink, és mit teszünk értük. Ezért olyan nehéz az egész.

Mert ehhez rendet kell vágni magunkban. Tisztázni kell az axiómáinkat, amire felépíthetjük a rendszerünket. Egy olyan rendszert, amiben világos, saját törvényeink vannak, és amiben jól kiigazodunk. Nyilván könnyebb egy mások által felállított szabály szerint játszani, és kőkomolyan venni az olyan fájóan triviális, és sokszor teljesen értelmetlen jelszavakat, hogy "mozgás nélkül nem megy", meg "este hat után már semmit", meg "minden héten kell egy cheat-nap", és sorolhatnám sokáig.

Tulajdonképpen a sikerhez rengeteg kudarcon keresztül vezet az út. Ebből persze logikusan az is következik, hogy a kudarc maga a siker építőköve, amire igenis szükség van, mert ezekből az építőkövekből van kirakva a sikerhez vezető út. Ha nem lenne kudarc, sosem jutnánk el a sikerhez. Aki kudarcok nélkül éri el ezt a fajta sikert, az vagy hazudik, vagy ő az, aki érdemtelenül csinál erényt az adottságából. A klasszikus "életmód-guru", aki kemény szavakkal, szigorú diétával, edzéstervvel, és kíméletlen stílussal vezényli maga körül az emberiséget, miközben úgy táplálkozik, hogy más ember, aki hízásra hajlamos,  már belehalt volna. Sajnos sok ilyen van, és ugyebár az nem látszik, hogy valaki azért szép sovány, mert sokat dolgozik érte, vagy azért, mert szerencsés az alkata, és ehet annyit akár egy viziló, akkor sem hízik egy dekát sem.

Mondhatjuk, hogy ez nem igazság, de ahogy már ezt sokszor kijelentettem: igazság márpedig nincs, vagy ha van, azt ne így keressük. Mindenkinek a saját maga igazsága kell, azt pedig meglelhetjük, csak kitartás, idő, és sok-sok energia kell hozzá.