Pörkölt, nokedli, szaloncukor, és némi önmeghasonulás

Tegnap a gyerekek nokedlit rendeltek, pörkölttel. Lévén feleségem dolgozott egész nap, így én főztem. Nagy kedvenc nálunk, pedig az igazi húsimádók valószínűleg a szemüket forgatnák, ha meglátnák, hogy fullra kicsontozott, és zsírtalanított csirkemellfilékből készítjük...A nokedliszaggatást pediglen egy otthonról kihozott echte magyar szaggatóval szoktuk elvégezni.

Azért a történet, mert amikor a maradékat pakoltam el a drága ifjúság után, hirtelen elhatározással két villányit ettem az ételből. Namost ez még nem olyan súlyú történet, és jelen súlyom mellett egész nyugodtan ehettem volna egy rendes adagot is akár, csakhogy nekem elveim voltak/vannak....mit elvek, komplett elméletek...és pontosan tudom, hogy mit gondolok az étkezésről mint olyanról, mit irkálok ide a blogba is, és mi jár a fejemben ezzel kapcsolatosan.

Gondolok arra a vezérfonalra, amikor csak az íze miatt nem tartom érdemesnek az adott ételt megkóstolni, hiszen ha attól híztam el, akkor haragudni jogos rá, nem megkívánni. És ha az eredményt meg akarom tartani, szintén nem elhajlani kell, hiszen csak úgy lehet teljes a változás, ha...nemistudom....kiszeretünk ezekből az ételekből. Szóval hogy én ezt tényleg így gondolom. Csakhogy.

Csakhogy ott volt a Karácsony, amikor is ettem a beigliből, és ettem a zserbóból is. És íme a nokedli pörkölt téma, ebből is ettem két villányi kóstolót. Akkor hogy is van ez? Természetes, nyilvánvalóan az, hogy az ember kételkedik magában, és azzal sincs baj, hogy változunk, és nem gondolom, hogy tilos megváltoztatni a véleményünket bármiről. De vajon akkor hol az igazság? Én nem akarok hazudni magamnak (se), és igenis baromira érdekel, hogy ezzel kapcsolatban mi lenne a helyes, az élhető út. Az olyan kivitelezés, ami működőképes. Mennyire lehet tudatosan irányítani az ízlést? Lehet olyat, hogy tudatosan eldöntöm, hogy akkor én mostantól utálni fogom az édességeket? Működhet ez így?

Valószínűleg az okoskdás vége megint az lesz, hogy a kulcs a mérték....de nekem akkor sem teljesen kerek a kép. Ja, szaloncukor is érkezett otthonról. Ettem abból is. Konzumot. Kettőt. Természetesen megnéztem a zacskóján, hogy 369 kcal/100gramm, a két darab 24 gramm volt azt hiszem. De most nem erről van szó, hiszen a diétám számszaki részével semmi gond nincsen. Hanem a motivációval, a lelki hozzáállással. Emberek kemény és indokolt fogyókúrájuk során rendszeresen "bűnöznek", ami nagyon veszélyes, mert nem irányítva, kontrollal teszik a legtöbben, hanem valahogy úgy, hogy x időre felfüggesztik a fogyókúrát, és kontrollálatlanul elárasztják a szervezetüket a cukorral/zsírral/akármivel. Ezt a létező egyik legnagyobb hibának gondolom. De határozott elméletem van arról is, hogy minek megkóstolni a süteményt, hiszen úgysem ehetek belőle annyit, amennyit kívánok, akkor meg miért kínozzam magam? Ez így teljesen logus. Csakhogy ennek saját magam mondtam ellent az elmúlt napokban.  És nem tudom, hogy most ezt nem kellett volna, vagy nincs jelentősége.

A töprengésen kívül más úgysincs ezzel kapcsolatosan. Tény, hogy színesítik az emnber napi étrendjét az ilyen egy-egy bekapott falatkák. Az is mellette szól, hogy például a nokedli-pörköltnél kifejezetten jól esett érezni, hogy mit főztem. Nem lépett fel utána az az ordító éhség-akarat, hogy MÉÉÉG!...viszont a szaloncukornál de. A szaloncukornál konkrét fizikai mivoltában éreztem, hogy még akarnék enni....ezért kóvályog annyit a fejemben a cukor-függőség, mint téma.

Na most jól kiagyalogtam magam...megint :):)