Az életmód, mint eszköz

Világunk nagy divatja az életmód téma. Egyre többen és egyre többet foglalkoznak vele. Ezt valahol jónak tartom, mert ha bármilyen hátsó szándékkal is, de az emberek elkezdenek foglalkozni önmagukkal, az mindenképpen pozitív változás. Vannak klisék, amiktől a falra tudok mászni, és vannak figurák, akik nem tetszenek.

Ez egy olyan dolog, amikor a kamasz kölyök egyedi akar lenni, és ebbéli elvakult szándéka vezeti a full konformizmus csapdájába. Hogy pont az egyediségre való törekvése miatt veszíti el az egyediségét. Annak idején a tetoválás is a különlegességet, a másságot mutatta, az extrém, extravagáns megjelenést...valami többet, mint ami az átlag. Ha valaki el akart ütni a tömegtől, nem akart a sorba tartozni, 'különb' akart lenni a plebsznél, akkor varratott. Ma már megfordulni látszik a trend: lassan az lóg ki a sorból, akinek nincs. Szóval az életmód divatba lendülésével lett egy csomó arc....fitnesztanácsadó, életmódguru, megmondó-blogger, személyi edző, és ki tudja még milyen elnevezések vannak. Olyanok, akik megpróbálják megülni ezt a lovat. Közben ott vannak testnevelőtanárok, dietetikusok, gasztro-enteorológusok a másik oldalon, akiknek általában tanult hivatásukból kifolyólag van közük a témához. Hogy miért vannak a másik oldalon? Igazából ugyanazon az oldalon állnak: többnyire mind ebből óhajtanak megélni valahogy. A különbség ott van, hogy az előző csoport önjelölt, míg az utóbbiaknak papírja van róla, hogy ért hozzá...

Nincs ezzel nagy baj, hiszen széles a világ, és az embereknek szabad akaratuk van. Mindenki szabad akaratából dönt, hogy merre fordul, kire figyel, kinek hisz, ki mellé áll. Kényes ez a téma, hiszen én magam is egy blogger lettem végül. Talán a legnagyobb visszatartó erő az volt, hogy elkezdjem végül a blogom, hogy annyi kamu, gagyi embert láttam a neten, aki számomra ellenszenves módon kommunikált. Aztán pont ugyanez lett, ami végül mégis rávett arra, hogy elkezdjek blogolni. Jelesül, hogy ha ennyi gagyi cucc van fent, akkor talán elfér ott egy olyan is, ami nem az. Itt és most, ezen a blogon, a "gagyi" alatt azt értem, ami szerintem gagyi....nyilván :)

Amikor azt mondom, gagyi, akkor arra gondolok, hogy nem igazi, hanem mű. Hogy nem hiteles, nem őszinte, nem korrekt, és nem megalapozott. Ezek olyan jellemzők, amik nem feltétlenül vannak tudományhoz kötve. A blogolásnak pont az lenne az egyik lényege, hogy szubjektív, és tapasztalati úton szerzett megismerést vagy gondolatokat osszon meg másokkal, segítve ezzel az olvasót abban, hogy kialakítsa-fejlessze a saját világnézetét. 

Van ennek az életmód-szekciónak egy olyan szelete, ahol az emberek a jó öreg személyiség-zúzó módszerrel operálnak, és valamiféle küldetés szellemében, agresszívan próbálják a népet "felébreszteni", "felrázni". És azt sugallják az embereknek, hogy aki túlsúlyos és/vagy mozgáshiányos, az nem más, mint tudatlan, buta, ösztönlény, akit meg kell menteni a biztos haláltól. Nem ritkaság ez, gondoljunk csak Darnell Krisztiánra, vagy akár Csernusra. Ez egy módszer, és bizonyára nem is rossz módszer, hiszen láthatóan van létjogosultsága. Mondjuk ettől még nekem nem szimpatikus. Nem azt mondom, hogy nincsenek hasonló agresszív érzéseim, gondolataim, amikor szembejön velem valaki, aki példának okáért valami demagóg szarság mögé bújik el a tükör elől.....de eszem ágában nem lenne a képébe ordítani ezt. Ha hozzám fordulna segítségért, igyekeznék úgy felnyitni a szemét, hogy közben nem  fosztom meg az emberi méltóságától. Igaz, ez szigorúan csak elméleti dolog, mert nagy számú eset nincs, ami megtörtént volna, néhány példából meg nem szabad messzemenő következtetéseet levonni. Szóval azt nem kétlem, hogy ez az agresszív módszer lehet eredményes, pusztán nekem nem tetszik. Legfőképp egyébként  azért nem, mert a legtöbb ilyen igehirdetőnek az élete az életmódról szól. Úgy értem, hogy e köré van felépítve az élete. Ez a munkája, ez a hobbija, ez a családja, ez mindene. A fitnesz és a diéta. Már-már megszállottként létezik a tudatos étkezés-tudatos mozgás tengely mentén, és más nem létezik a számára. Most vagy azért, mert beteg, és tényleg megszállottá vált, vagy azért, mert ezt a képet mutatja, mert valahogy fent kell tartania magát, hiszen ebből él.

Csakhogy nem mindenki van rákattanva a témára ennyire. A legtöbb embernek a helyes életmód nem cél, hanem eszköz, amivel eléri a célját. Nem a körül forog minden. Hanem mondjuk van egy élete, amiben szerepelhet munka, család, vagy bármi más. Más, ami fontosabb...ami előrébb való.

Én azt hiszem alapvetően úgy gondolom, hogy nem a legjobb megoldás, ha a helyes életmód válik az ember életcéljává. Kicsit olyan, mintha létrehoznék egy gépet, ami semmi másra nem lenne jó, csakhogy a segítségével létre tudjak hozni egy olyan gépet, ami ami semmi másra nem lenne jó, csakhogy a segítségével létre tudjak hozni egy gépet, ami semmi.....Azt hiszem, én azt tartom optimálisnak, ha a helyes életmód eszköz, és az életem tele van más dologgal, célokkal, emberekkel, alkotással, gondolkodással....mert az ÉLET erről szól. 

Fontos az eszköz is. Továbbmegyek: életfontosságú. De nem maga az élet. Én így gondolom. Uff :)

Karácsony Hadművelet

Mondják, hogy a súlytartás nehezebb, mint a fogyás. Igaznak tartom. De lassan gyűlnek az igazi érvek is a dolog mögött. Mert az ember elhiszi, amit mondanak, mert nyilván nem véletlenül mondják. De teljesen más, mikor felfedezzük mögötte az igazságot. A konkrét dolgokat. Miért is nehezebb tehát?

Amikor fogyni akarok, viszonylag egyszerű dolgom van: nemet kell mondani. Persze nem egyszerű maga a lelki folyamat, hogy valaki mennyire képes koncentrálni arra és meg is valósítani azt. Nem erre értettem, hogy egyszerű. Hanem arra, hogy világos, mi a cél: kevés kalóriát bevinni. Minél kevesebbet viszek be, annál jobban fogyok. Most hagyjuk a szélsőségeket, általában azért ez így van. Világos, egyértelmű, egyszerű terv.

Súlytartásnál más a helyzet. Persze a legegyszerűbb lenne lenyúlni a fogyós eszközöket, azaz a nemet mondást. Csakhogy ha ténylegesen olyan életmódra vágyom, ami életem végéig kivitelezhető, akkor nyilván a halál náthás falszomszédja akar koplalni meg éhezni élete végéig, tehát el kell szakadni a nemet mondástól, és meg kell tanulni a mértéket, ami nagyon nehéz. Hogy is van ez? Vegyünk egy konkrét példát: Karácsony van, adja magát a beigli vagy a zserbó.

Asszony megsüti a zserbót, isteni, csodálatos, illatos, ünnepi, édes, diós, finom. Nem fogyózunk, tehát nem kell nemet mondani. Mondjunk hát igent. De mire...?? Egy kockára? Vagy háromra? Ötre, tízre, ötvenre, százra? Most sokan hördülhetnek fel okosan, hogy hát mire-mire....az egy az túl kevés, a 100 az túl sok. Jó de akkor mennyi az annyi? Hol van a határ? Abban a pillanatban, ahogy ezen elkezd agyalni az ember, rögtön jön elő a rutin, hogy oké, akkor számoljunk. Mennyi kalória, céhá, zsír, anyámkínja....csakhogy a cél, az én célom legalábbis..., pont az lenne, hogy ne kelljen számologni. Szóval ki kell alakítani az egyénre szabott mértéket.

Ezt sokkal nehezebb megcsinálni, mint megmondani, csak szólok. Parancsot teljesíteni egyszerűbb, mint önálló stratégiát kidolgozni. Az előbbinél világosan ki van adva a parancs, az én dolgom az, hogy teljesítsem. Vagy megtagadjam, de az egy más kérdés. Dezertálhatok is, csak rajtam múlik. De az utóbbival sokkal több munka van, és nagyobb a felelősség is. És nem lehet elbújni a felettesem mögé. Nincs kifogás, én vagyok az, aki a fókuszban áll. És ha kudarc van, az az én hibám, nem másé.

A megfelelő stratégia kialakítása azért nehéz, mert az egyenletünk sokváltozós. Vagyunk ugye mi, meg a megtartani kívánt súlyunk. Ezt kell első körben összehangolni a módszerrel, ahogy megvalósítani szándékozzuk a tervet. A módszert alaposan meg kell vizsgálni. Sok szempontból. Mennyire kivitelezhető hosszú távon (életmód), mennyire egyeztethető össze az életvitelünkkel, a családunkkal, a munkánkkal, a körülményeinkkel. Figyelembe kell venni a saját gyenge pontjainkat, a szokásainkat, a velünk együtt élők szempontjait is. Aztán bele kell kalkulálni dolgokat. Olyan apróságokat, mint az ÉLET.

Mert ha holnap elüt egy autó, akkor az az életem volt, amit eddig éltem, és a fasorban se lesz az, amit élhettem volna, ha százévig élek. Ugyanígy meghalhatok egy infarktusban, elvihet a rák, vagy fejemre eshet egy tetőcserép....sohasem szabad a negatív dolgokból kiindulni, de ahogy öregszünk, úgy kezdjük el másképpen látni a dolgokat.

Annak idején a munkahelyemen találkoztam egy kedves idős párral. Nem voltak azért annyira nagyon öregek, olyan hatvanasok. Ültek az ablaknál, és nézték a késő nyári napsütést. Beszélgettünk közben, és bólogattam, hogy bizony milyen szép időnk van, hosszú és napos a nyár. Erre azt mondták, hogy igen, mindketten érzik, hogy ez az utolsó nekik. Ekkor derült ki, hogy utolsó stádiumos rákosak mind a ketten. Nem most volt ez, de szíven ütött annyira, hogy azóta is emlékszem rá. Hogy miért? Hát azért, mert huszonévesen az ember hajlamos csak legyinteni, hogy oké, ez a nyaralás/karácsony/húsvét/akármi más...most nem sikerült olyan jól, de kit érdekel, majd lesz olyan ami jobb lesz. Mert nem biztos hogy lesz.

Meg kell ragadni a napot....örülni kell minden jó és szép pillanatnak, és meg kell adni a testnek ami az övé. Meg persze a léleknek is. Na ez is az élet része, és ezt is baromira bele kell kalkulálni, ha valóban életmód kialakításáról beszélünk, nem, csak egy ütemtervről, aminek egyszer vége lesz.

Ezért mondom én, hogy nem olyan könnyű. Okosnak kell lenni. Ja...és szépnek is, naná :)

Kívánom minden erre járónak, hogy úgy telljen a Karácsonya, ahogy szeretné, hogy minden jó legyen, boldog pillanatok és csodás emlékek szülessenek meg, amik még végigkísérnek minket hosszú életünk útján. 

Boldog Karácsonyt! :)

"Súlytartók öröme", azaz egy étel, számok nélkül

Ha már az előző postban a lidl-t emlegettem, akkor ki ne maradjon már az aldi sem :):) Én innen szoktam vásárolni azt a fajta csirkemellfilé-csíkokat, amiket meg szoktam sütögetni a salátámba például. Feleségem nem szereti, mert a származási helye Kína...namost ugye az ember igyekszik támogatni a környezetvédelmet meg nem támogatni a gyerekmunkát....úgyhogy ha lehet, kínai csirkét nemigen szoktunk venni. Én azonban nem használok sokat, egy-egy alkalommal 10 deka körül, éshát valljuk meg, a legolcsóbb tiszta csirkemell filé, amit lehet itt kapni, és különösebben dolgozni sem kell vele semmit, továbbá elő is van kezelve, akár felengedés után fogyasztható. (Figyelembe véve a származási helyét és az alakját, itthon csak cíkecík-ként emlegetjük....:))

A kis Circulon serpenyőmet használtam (ha már ennyi márkanevet említek...), természetesen zsiradék nélkül. Először a gombát szeltem fel durvább szeletekre ( van aki durván szereti, pl. én...:-), majd mikor elfőtte a levét, kiszedtem egy tálkába, és a helyére szórtam a nagyobb darabokra vágott sárgarépát. A gombát természetesen sóztam-borsoztam, a répához nem adtam semmit. A répa-rönköcskökéket megpirítottam, majd szintén egy tálba öntöttem. Ezután a csirkecsíkok jöttek. Szintén só, bors, kicsi víz. Amikor ezzel is megvoltam, a fagyasztott borsót vettem elő, kis sóval felengedtem a serpenyőben, és hagytam, hogy vízben, ami a jégből leolvadt, megpárolódjon kicsit.

Egy jénaiba berétegeztem őket, alulra a hús, rá a répa, a borsó, és végül a gomba. Tetejére lehelletnyi reszelt sajtot hintettem, és a sütőben 190 fokon, nagyjából 20 percig sütöttem. Jelentem isteni lett.

Nem számoltam a kalóriákat, hanem egy finom, alapvetően egészséges, felesleges zsíroktól mentes, fehérjében és jó szénhidrátban gazdag ételt szándékoztam készíteni, azokból, ami épp volt itthon. Az elnevezésről: az ihlet egy olyan ételtől jön, amit egy szentendrei kisvendéglőben rendeltünk még az őskorban. A kisvendéglő neve az volt, hogy "Fogadó a három szerzeteshez", az étel neve pedig "Szerzetesek öröme"...sokminden más is volt benne, de a módszer ahogy készül, és az alapanyagok nagyon hasonlóak...

A müzlis zsömle, avagy egy kevésbé magas röptű bejegyzés

Van úgy, hogy az ember egész nap rohan, megállása sincs, és akkor hirtelen rátör az éhség. A tipikus adjatok valamit enni, mert megőrülök érzés. Nos így voltam tegnap is. Feleségem a zserbót gyártotta, mikor derült égből villámcsapásszerűen elfogyott a baracklekvár, és angolosan kifejezve meg lettem kérve, hogy ugyan, ugorjak már el a Lidl-be és hozzak. Slőn, elszaladtam. Az üzletbe érve vágott mellbe, hogy mennyire éhes vagyok. Gondoltam gyorsan "széjjeltekintek", mit lehetne vásárolni, ami alkalmas az éhség csillapítására. Azért nem nagyon ettem egész nap, mert csak fehér kenyér, meg sütemények voltak otthon, és bár Karácsony van, meg nem is fogyózom, de azért ilyesmivel jóllakni nem a legszerencsésebb. ...nos, megakadt a szemem a müzlis zsömlén a pékáruknál. Friss is volt, barna is, szezámmagos a teteje, gondoltam ha már kenyérféle, legalább legyen egészségesebb....ráadásul akciós volt, egy euró a három darab. Megvettem.

Amíg hazaautóztam, ki is gondoltam, hogy otthon megcsinálom szendvicsnek, teszek bele light sajtkrémet, egy szelet borsos szalámit, pár szelet kígyóuborkát, és elropogtatok hozzá néhány koktélpareszt. Hazaérve kettészelem a zsömlét, és csak néztem, mint a kiszántott egér....mazsola, dió, meg mittudomén mi volt belesütve. Édes volt....édes, barna színű zsömle, a tetején szezámmaggal, benne meg édes magokkal, meg mazsolával....

Valamiért azt hittem, hogy a "müzlis" kifejezés arra utal, hogy esetleg a lisztbe, amiből sütötték különféle pelyheket, meg teljes kiőrlésű összetevőket kevertek, de nem.

Mit mondjak...elég makacs ember vagyok. Ha egyszer kitaláltam, akkor meg is csinálom. Megkentem light sajtkrémmel, raktam bele egy isteni szelet borsos szalámit (23 kalória/szelet....nem számolok, csak mondom...), uborkaszeleteket, és megettem. Nem volt finom. Bár jól esett azért. A textúrája egész jó volt, csak az ízek...mondjuk a bors, meg a mazsola nem a legszerencsésebb így együtt :):) Mármost hogy ez ugyan mitől volt müzlis zsömle, nem tudom...

Egyet megettem, kettő még megvan, szerintem ma kidobom, mert nem kell senkinek. nesze neked akciós hármat egy euróért pékáru :):)

Egyezség a testtel

Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismer olyan embereket, akik tökmindegy, mit esznek, tökmindegy, mennyit, akkor sem híznak meg tőle. Persze ennek megvannak a maga materiális okai, úgymint gyorsabb anyagcsere, genetika, stb.

Csakhogy az Agykontroll és még ezernyi más hasonló rendszer óta tudjuk, hogy az agyunk olyan módon is tud működni, amire mi a mindennapi életünk során közvetlenül nem tudunk hatni. Amikor az ember veszélyben van, az adrenalin meg tudja sokszorozni az erejét, és akár egy felborult kocsit is meg tud mozdítani. Tehát léteznek "trigger"-ek, amik beindítanak olyan folyamatokat a testben, amiket tudatosan nem tudunk irányítani. Mi van akkor, ha ezek az emberek azért képesek arra, hogy nem híznak el, akármennyit esznek, mert tudatalatt be vannak állva arra, hogy a testük ne raktározzon, hanem söpörje ki a bevitt kalóriákat? Mi van ha a materiális okok mellett van egy mentális rész is?

Sokak szerint az emberi agy egy rádiókészülékhez hasonlít, aminek van egy keresője, és ahova tekerjük a tunert, abban a sávban lesz vétel. Azt mondják, az agyunkat rá lehet állítani a sikerre például. Gondolom, mindenkinek ismerősek azok a szlogenek, mondások, szólások, amik erre utalnak. Mindez lehet negatív előjelű is, vannak emberek, akik "vonzzák a bajt", akik notórikusan rossz döntéseket hoznak, akikkel mindig történik valami. Akik ha belépnek a szobába, szinte érezni lehet, hogy elszívják az energiát. Akikre azt mondjuk, hogy "negatív"...

Ha ez így van, miért ne lehetne segítségül hívni a tudatalattinkat a súlymegtartáshoz, a helyes életmódhoz? Ahogy az éhség is csak egy inger, ami az agyban testesül meg, ahogy a lustaság, a kedv....ahogy ezek mind igazából megfoghatatlan dolgok, mert egyszerűen csak vannak, ugyanúgy lehetnének ilyen dolgok a másik oldalon is. Tipikus példa, amikor a kölyök unatkozik. Hiába sorolok fel neki kismillió dolgot, hogy olvass, legózz, építs várat, menjél ki focizni, ugrálj a trambulinon, nyomkodd a wii-t....ha neki unatkozni van "kedve", mondhatok bármit, csak vergődni fog, mint a zacskós hal. Akinek van gyereke, biztosan ismeri a jelenséget. Szóval ilyenkor vajon mi van a háttérben? A gyerek nem hülye, se nem vak, pontosan tudja, látja, mennyi minden van, amit csinálhatna, tehát nem arról van szó, hogy nincs ötlete, hogyan foglalja le magát...hanem az van, hogy semmihez sincs kedve azok közül, amik rendelkezésre állnak. Tökmindegy, hogy az most kétféle vagy húszféle tevékenység. Ha meg van nyomva a vergődés-gomb, akkor vergődni fog, és kész.

Nem lehet-e az, hogy ezeket a folyamatokat amiket végülis az agyunk hoz létre, megpróbáljuk befolyásolni? Nem vagyok egy elvakult agykontrollos, és két lábbal a földön járok, de alapvetően nyitottan állok hozzá mindenhez, aminek van vagy lehet értelmes haszna. Az agykontrollban nagyon sok technika van, ami igenis képes előhozni a tudatalatti energiákat, és bizony konkrét, mindennapi szintre diffundálni azt. Szóval némi kreatív agyalgás után kitaláltam, hogy erősítvén az eddigi eredményeket, és megtartandó az elért dolgokat, én megpróbálok alkut kötni a testemmel. Ha tudatosítom magamban, hogy az agyam irányítja a testem, akkor nyilván nem lehetetlen, hogy ebbe az irányításba bekapcsolódjak én is...mármint a Freud-féle ego-énem...

Ez amúgy gyakorlatilag nem egy bonyolult dolog, nagyjából mindent úgy csinálok, mint eddig, de megerősítésként mindennap, amikor alkalmam van rá, igyekszem ellazulni, koncentrálni, és emlékeztetni a testem arra, amiben "megállapodtunk". Én megígértem, hogy minél kevesebb junk kaját adok neki, és minél több egészségeset. Továbbá megadom neki a napi két liter tiszta vizet. Továbbá a napi másfél órás aktív edzést. Továbbá a heti egy pihenőnapot. (vasárnap). Cserébe tökéletesen működő anyagcserét, tartalékolásmentességet, és egészséget várok.

Lehet, hogy hülyeség, de hiszek benne. Márpedig ha hiszek benne, akkor működni fog, márcsak a placebo elmélet szerint is :):) 

Karácsonyi sürgés-forgás

Sűrűsödik az élet, ahogy közeleg az ünnep, gondolom ez mnindenütt így van. A Karácsony a legtöbb helyen mérföldkő egy család életében. Alkalom, amikor összejön az egész család, alkalom, amikor mindenki együtt van, és van egy kis idő mindenre és mindenkire. És nincs iskola, jó esetben nincs munkahely, ahova megint rohanni kéne, és jó esetben az egész néhány nap jókedvben, ajándékok között, ünneplőbe öltöztetett lakással, és terülj-terülj asztalkámmal jár. 

Tradícóhegyek, amik felkezettől és egyéni ízlésvilágtól függően, de majdnem mindenütt súlyos, zsíros főételeket, és cukorban, lisztben bővelkedő süteményeket jelent. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy Karácsonykor nem lehet diétázni. Aki nem így véli, azoknak a nagy része úgy gondolja, hogy lehetni lehet, de nem érdemes. A maradék közül is kevesen gondolják azt, hogy ez sem különbözik az év többi napjától, és minden átlagos napra jut száz kifogás, amit felhozhatunk, hogy miért együnk.

Ezügyben akkor véleményt alkotnék én is. Alapvetően három csoportot különböztetnék meg. Első csoportba tartoznak azok, akik súlyosan el vannak hízva, ami azt jelent az én világomban, hogy mindenképpen le kell fogyniuk, mert jobb esetben az egészségükkel, rosszabb esetben az életükkel játszanak. Gondolom nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy ennek a csoportnak bizony tökmindegy, hogy éppen karácsony van, vagy világvége, vagy szülinap, vagy akármi. Nincs evés, és kész. Ha valaki, azt hiszem én mondhatom, hiszen 2010 karácsonya ebben a szellemben telt el, és bizony nagy család vagyunk, és röpködtek a házban a frissen kisült sütemények, meg a különféle nyálcsorgató finomságok. Egy árva mákszem nem sok, annyit sem ettem semmiből. Csak a saját étrendem után mentem. Szóval nem lehetetlen, meg lehet csinálni.

A második csoportba sorolnám azokat, akik fogyni szeretnének, ezért diétáznak, de közvetlen egészségügyi kockázata nincs a súlyfeleslegüknek, hanem a motiváció, ami a fogyni akarás mögött van, inkább esztétikai, vagy praktikus indokból van jelen. E csoportbéli embereket szoktam én "szalon-kövér"-eknek hívni. Ha a magam példájánál maradok, akkor 190 kilósan az első csoportban voltam, és ebben a másodikban akkor voltam, mikor a súlyom 120 kg körül volt. Ez az a kategória, amikor előkerülnek a sifonérból az olyan jelzők, hogy tekintélyes, meg nagydarab, meg tagbaszakadt, meg jól megtermett....amik egy férfi szempontjából még akár pozitív előjelűnek is mondhatóak. Nagyon veszélyes faktor, innen nagyon könnyű az előző kategórába átcsúszni. Szóval én úgy vagyok a kérdéssel, hogy ebben a második csoportban már megengedhető némi lazaság, és beleférhet akár az is, hogy néhány kiló felszaladjon az ünnepek alatt. Feltéve, ha közvetlenül előtte és utána kicsit szigorúbban vesszük a dolgot, ezáltal a görbét ki tudjuk egyenesíteni. Lelkünk megnyugtatása végett a statisztikát, vagy az grafikongörbe forrásadatpontjait úgy kell megalkotni, hogy kiegyenlítődjön ez a rész, így éves relációban még akár lineáris csökkenést is tudunk produkálni.

A hamradik csoportba a lefogyott, de az elért súlyt megtartani óhajtó embereket tenném. Jelenleg magamat is ideértve. Ez még nekem új, hiszen ilyen Karácsony még nem volt, szóval itt még bizonytalan lesz, amit írok, legfőképp teoretikus...de ha megtapasztalom, majd leírom azt is. Az elméletem tehát valami olyasmi köré szóródik, hogy megengedhető a lazaság, a kontroll nélküli élvezete az ételeknek, de egyrészt nem ész nélkül...(ami alatt azt értem, hogy éjfélkor nem púpozom meg a tévé elé leülve a nagytál jénait töltött káposztával, nem török félbe egy frissen sült még langyika fehér cipót hozzá, és nem vágom nyakon egy doboznyi minimum 20%-os tejföllel....majd miután megettem, megvárom még újra kapok levegőt, és a tálcányi beiglivel fojtom le a háborgó pocakom)...másrészt egy kicsivel jelentősebb mennyiségű mozgással kompenzálom az időszakot.

Hát, ez lenne az elmélet, a gyakorlat megmutatja majd, hogyan állja meg a helyét a dolog.....

Összességében véve mindenkinek, aki erre jár, azt kívánom, hogy lehetőségeihez képest élvezze ennek a gyönyörű ünnepnek minden percét, és ha teheti, ne tagadja meg magától a kulináris élvezetet sem! :)

Ennedik terv az életben /meg/maradásra

Amikor először kezem ügyébe került a fegynecedzés módszertana, és elhatároztam, hogy kipróbálom, nagy arccal rögtön az ötödik szinttől kezdtem el a gyakrolatokat, aztán alaposan végiggondolva rájöttem, hogy egyrészt minek rohanni, másrészt az elején kell mindent elkezdeni, rendesen ahogy az ki van találva. Ezért aztán elkezdtem az első szintről, és meg kell mondani, egyáltalán nem csalódtam a döntésemben.

Amennyire pitiánernek, nevetségesnek, és méltatlannak tűnnek a kezdő gyakorlatok, olyannyira bizonyultak hasznosnak. Amikor a húzódzkodás ajtófélfánál gyakorlatból csináltam a háromszor ötvenet (pontosabban nem ajtófélfánál, hanem lépcsőkorlátnál, de ez csak technikai különbség), konkrétan éreztem, hogy a hátizmaim hogyan dolgoznak. A második szintet ezen a héten kezdtük el a srácokkal, akik a kezdetektől csinálják velem együtt. Persze nem erőltetem nekik, ők maguk akarják, és ők maguk kelnek fel velem hajnalban, hogy együtt nyomjuk. Azért ez egy 10 és egy 12 éves fiútól nem semmi :) A nagyfiam is csinálja, de ő nem reggelente, és ő nem csak három, hanem négy modullal foglalkozik (híd-szekció). 

A második szakasz a húzódzkodásnál azt írja elő, hogy a rudat csípőmagasságban kell elhelyezni. A fegyenc módszer alapján ez egy asztalperem lehet mondjuk, ami alá benyújtva lábat meg lehet valósítani a gyakorlatot, azonban ez technikailag elég bonyolult, ráadásul megerőlteti a kézfejet is. Ezért aztán ki kellett találnom valami egyszerű, gyors, és olcsó megoldást. A srácok emeleteságyának az egyik ágyrács-léce eltört, pont rossz helyen volt a fa becsomósodva, így elrepedt. Ebből a kettétört anyagból vágtam le kisebb darabokat, és felcsavaroztam az ajtókeretbe. A nagy kérdés az volt, milyen rudat kerítsünk oda. Első körben egy régebbi fém felmosószárat támogattam meg egy nyolcas menetes szárral, kimerevítve három helyen megfelelő méretű anyákkal és alátétekkel, de az elég hamar megadta magát, így komoly beruházást eszközöltem, és kettő euróért vásároltam egy tömörfa lapátnyelet, amit a megfelelő méretre vágtam. Az asztallapnak (rúd)  a könyv szerint csípőmagasságban kell lenni, ami azt jelentette, hogy ugyan a nagyfiammal ugyanolyan magasak vagyunk, de a kiskölykök jóval alacsonyabbak, így nekik külön felraktam egy-egy peremet, hogy ők is szabályosan tudják csinálni a gyakorlatot.

Minden reggel lenyomjuk a három szériát a fekvőtámasz-húzódzkodás- lábemelés gyakorlatokból, amit én még kiegészítek egy 6X12 -es sorozattal a fekvenyomópadon, a maximális 32 kilónyi súllyal. Annak idején emlékszem, hogy bele-belenyomtam a 120 kilóba is, mikor lejártam "gyúrni"...szériázni viszont már nem emlékszem, mennyivel szériáztam, talán 80 kiló körül...nem tudom. Most nyomom egy darabig ezzel a 32 kilós szerényebb mennyiséggel, aztán ha már nagyon könnyű lesz, beszerzek nagyobb súlyokat :) Ezek mellett heti három alkalommal (minimum) letolok egy zsírégető programot a szobabringán. Ez az én magasságomra, koromra, súlyomra és pulzusomra kiszámolt progi, negyven perces, elég dinamikus (a zöme 11-es erősségen fut, 16 a maximum) általában 700 kalória körül égetek el vele.

E mellett az edzésterv mellett továbbra sem eszem kenyeret, krumplit, tésztát, és egyéb szénhidrátdús ételeket, és a fő csapásirány a zöldség-gyümölcs-hús-sajt-tojás ötösfogat, kiegészítve olykor-olykor némi mogyoróvajjal, esetleg pisztáciával. Engedek magamnak azokból az ételekből is, amiket nem eszem rendszeresen, de ritkán, és az adott kalóriakeretben benne maradva. Nem írom le a kalóriákat, de hazudnék, ha azt mondnám, egy-egy szabad percemben fejben nem futom át, hogy amit megettem egy nap, az hány kalória lehet. Az elmúlt években kialakult rutinom által nagyon pontosan tudok becsülni, néha szúrópróbaszerűen ellenőrzöm, és rájöttem, hogy ebben nagyon jó vagyok :)

Kíváncsi vagyok, ezzel az életmóddal hogyan fog alakulni a testem. Szándékosan nem súlyt írtam, hiszen a fogyókúra és a test-építés egymás ellentétei, hiszen az egyik a csökkenésről szól, a másik a növekedésről, az építkezésről. Megdöbbentő egyébként, hogy a fegyencedzés mennyire látható és érezhető izmosodást eredményez a testem különböző részein.

Azt hiszem hosszú távon tartható ez a napi durván egy órás edzésterv. Heti egy nap pihenőt tartunk mindenből. Ez sokkal nehezebb egyébként, mint gondoltam. Kifejezetten nehéz egy nap nem edzeni, valahogy olyan érzés, mintha az ember lopná a napot, vagy nem tudom....de mindenképpen kell a testnek heti egy pihenőnap, hogy regenerálódhasson. A másik dolog a víz, amiből kényszerítem magam, hogy megigyam a napi két litert. Baromi nehéz. Ha nem figyelek oda, nem megy. Rájöttem már, hogy ott kell hogy legyen mellettem a palack, és mindig mikor eszembe jut, innom kell....Ekkor nem gond a két liter elfogyasztása egyáltalán. Ha megfeledkezem róla, este már képtelen vagyok egyszerre annyit meginni.

Ezekkel a vezérelvekkel, még akkor is, ha nem 100, csak 80 vagy 75%-ban betartja az ember, hiszem, hogy egy egészséges és erős test alakul ki. Meglehet, hogy nem trendi vagy divatos, de most nem az anorexiáról van szó :). A 100% sem egészséges, hiszen néha kell lazítani, élvezni az ízeket féktelenül, ennek bele kell férnie egy boldog életbe, hiszen az ember ünnepel, nyaral, lazít...néha. - Jó esetben :)

Borderlines

A címben szereplő szó pszichoanalitikai szakkifejezés. A személyiségzavar egyik fajtája. Aki ebben szenved, ingadozó hangulatú, önkárosító, identitásproblémás ember, aki nem ritkán fordul depresszióba, fóbiába, ill. pszichózisba. Bennem viszont most inkább egy másfajta megközelítésből merült fel ez a szó. Határvonal. Milyen nagyon fontos dologra utal, és mennyire nem egyértelműen tulajdonítanak neki jelentőséget.

Egy fogyási szakasz alatt is, és a súlytartás alatt is vannak olyan pontok, amikor az ember kilép egy pillanatra a saját maga által kiszabott útról. Nincs ezzel baj, hiszen ha egy ösvényen haladunk, akkor annak van egy szélessége is, és azon belül azért lehet szabadon mozogni. Nem kell egy tízcentis sávot tartani, mert az ösvény attól még elvisz a célhoz, hogy imbolyogva járunk rajta. Tehát adott esetben egy kis kilengéssel nem feltétlenül van baj.

Akkor miért vallunk olyan sokszor kudarcot? Miért nem megy annyi embernek, hogy végig menjen az ösvényen? Azt hiszem, amikor a megadott útvonalról letérünk, akkor nem ritkán bekattan valami kapcsoló, és hajlamosak vagyunk arra, hogy elszabaduljon a pokol. Ez az a bizonyos rész, amikor megkínálnak egy tál süteménnyel, és ugyan fogyózok, de nem azt gondolom magamban, hogy oké, megeszek egy süteményt, érezni fogom milyen az íze, finom lesz, nem fognak cseszegetni sem, hogy miért nem kóstoltam meg legalább...nem. Hanem ellenállok egy ideig (ez lehet egy milliomod másodperc is akár), majd utána azt gondolom, hogy basszakutya, most felfüggesztem a fogyókúrát egy órára/napra/stb. és befalom a fél tálat.

Na ez olyan lehet, hogy a pocsolyát, ami az ösvényemen van, nem úgy kerülöm ki, hogy lelépek az útról, és kettőt lépve oldalt megkerülöm, majd visszatérek az ösvényre, hanem kilencven fokban lefordulok, és elkezdek rohanni....aztán ki tudja, hol marad magam mögött az az ösvény. Mert soha nem találok vissza.

Személyes tapasztalataim alapján ez egy nagyon veszélyes terület. Meg kell határoznunk, hogy hol van a határvonal. Nem csak egy határ van. Van "A" határvonal, amit jó lenne nem átlépni....aztán van egy következő határvonal, majd sorban jönnek egymás után, mint a hagyma héjai. Minél messzebb megyek, annál nagyobb munka lesz visszatalálni. És ha egy bizonyos határvonalat átlépek, értelmetlenné válik az egész úgy ahogy van. És akkor elmondhatom magamról, hogyhát sajnos annyi mindent kipróbáltam, de egyik fogyókúra sem működik. Holott nem a fogyókúrával van baj, hanem magammal.

40

Újabb néhány nap szünet után....már a negyedik ikszből fogok jelentkezni. A posztmentesség oka a negyvenedik szülinapom volt, aminek okán több szempontból is féktelen hétvégén vagyunk túl, ami tele volt  egy darab fergeteges partival, sok-sok kedves vendéggel, töménytelen mennyiségű étellel és itallal, és szüntelentül túlcsordulni akaró szeretettel-kedvességgel-figyelmességgel.

Barátaimnak hála, a hétvégén esetlegesen felröppent dekagrammok villámsebesen fognak izmokká dolgozódni a házi "gym" legújabb tagjának, a fekvenyomó padnak a segítségével. Rendes húzódzkodó rudat is kaptam, szóval mese nincs, tényleg tornaterem lesz a végén az ebédlőhelyiségből :):)

Diéta szempontjából semmilyen korlátozást nem tartottam a hétvégén, tudatosan, hiszen  néha el kell ereszteni a lovakat :) De menet közben igyekeztem sokat mosogatni....lévén még mindig nincs mosogatógépünk :D:D:D:D

Billegés és megint egy kis összhangzattan

Véget ért a három hetes fogyókúrám. Elégedett lehetek, majdnem nyolc kilót adtam le, elérve ezzel a megcélzott tartományt. Ki tudja hanyadszor jöhet tehát az újabb kísérlet a súlymegtartásra. Régebben azt írtam, hogy olyan a helyes életmód, mint egy akkord. Kellenek hozzá a megfelelő összetevők, azaz a megfelelő hangok. Ha egy is közülük hiányzik, nincs meg a kívánt harmónia.

Nos továbbmegyek: Nem egy akkord...inkább egy szimfónia az egész. Sok hangszer, sok szólam, és baromi nehéz megtalálni és összeegyeztetni a hangokat benne. Önmagában az evés is egy nagyon sokrétű dolog, hiszen tudjuk, hogy nemcsakhogy olyanok vannak, mint szénhidrát meg zsír, hanem ezekből is tovább bővül a sor, és vannak jó zsírok, meg rosszak, meg jó szénhidrátok, meg rosszak, és sorolhatnám. Persze. Hiszen nyilván nem ugyanaz a ch van a sárgarépában, meg a csokoládéban....

És akkor még jön az egészhez a mozgás, az anyagcsere,  a tevékenységek...szokások. Ki mikor szokott enni, mikor fekszik, mikor kel, milyen életritmusa van. Hogyan eszik, mennyi folyadékot fogyaszt, mennyit alszik, mennyit stresszel. És akkor ott van a lelki faktor is. Ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy az anyagcsere az agyi folyamatok által is bisztergálva van. Biztos vagyok benne, hogy a lelki folyamatok legalább annyira befolyásolják a működését, mint a fizikai jellemzők.

Igen, sokszor az ember billeg, mint rigó a dögön, és nem tudja....dehát végül is egy szimfóniát megírni sem könnyű, hát még eljátszani....annyi hangszernek mind együtt kell szólnia szépen. Nem lehet hamis egy sem. Már ha törekedni akarunk arra, hogy úgy szóljon, ahogy annak szólnia kell.

Nyilván én vagyok a nem normális, de például nálam ez a beviszem-ledolgozom kalória egyenlet rohadtul nem működik. Emlékszem, mikor a heti egyenlegem mínusz 23000 kalória volt. És mindent pontosan mértem számoltam, továbbá a lesportolt kalóriákat sem megsaccoltam, hanem azt az értéket számoltam, amit a gép mutatott. Eredmény: másfél kiló hízás...

Szóval nem könnyű, de nem is lehetetlen. Az eddigi súlytartós időszakom jelenleg úgy fest, hogy kipróbálok ezt-azt, és ha nem úgy alakul, akkor visszarendezem magam a megfelelő tartományba, ez volt most az elmúlt három hétben. Hiszek benne, hogy sikerül fog kialakítani végül egy olyan életmódot, ami ténylegesen úgy működik, ahogyan azt szeretném.

Erős post

Ma a híres nevezetes bögrés-mikrós süteményt alkották meg a gyerekeink, feleségem segítségével. Ez a süti azért olyan nagyon népszerű és híres, mert 5 perc alatt kész. Össze kell kutyulni egy bögrében a hozzávalókat (liszt, tojás, tej, olaj, nutella, kakaó, sütőpor, cukor), és három percre a mikróba tenni, legmagasabb fokozaton. Aki csinált már valaha ilyet, az pontosan tudja, micsoda illatokkal lesz tele a lakás :) A hamisítatlan, frissen kisült kakós-csokis házisütemény illatával. Ha azt mondom, izgató, nem mondtam semmit sem :)

Ilyenkor újra előjön az emberben a kételkedés, és hosszú tömött sorokban tódulnak az agyba a mentségek, a kifogások, a magyarázatok, és tényleg minden erőre szükség van, hogy nemet tudjunk mondani. (Depláne, ha összesen húsz deka nyers sárgarépa landolt a pocakban egész addig....). Ilyenkor eszembe jutnak a kezdetek.

Kétféle ember létezik. Aki mondja, meg aki csinálja. Úgy is mondhatnám, hogy akinek csak a szája jár, és aki cselekszik is. Úgy is mondhatnám, hogy leírom az egyik kedvenc idézetem: a sikeres embert az különbözteti meg a sikertelentől, hogy az előbbi megteszi azt, amit az utóbbi sosem. Akárhogy is csűröm-csavarom a szavakat, a lényeg mindig ugyanaz. Tenni kell....cselekedni, nem pofázni róla, meg ígérgetni, meg reklámozni. Amikor elhatároztam magam, hogy véget vetek a borzalmas túlsúlyomnak, senkinek sem szóltam róla. Úgy gondoltam, ez legfőképpen saját magamra tartozik, saját magamnak kell elszámolni a tetteimmel. Nekem kell akarni, végig csinálni, és nekem kell látnom, éreznem, tudnom.

A hasam körfogatából 25 centi, kilóban pedig több, mint 30 ment le, amikor az első ember megkérdezte bizonytalanul, óvatosan, hogy esetleg fogytam-e....? Amikor 60 kiló mínusznál jártam, már a közelebbi ismerősök észrevették, de továbbra is puhatolva merték csak megkérdezni. nem is csoda, hiszen ekkor még mindig 140 körül jártam. Az is rengeteg.

Szóval én arra jutottam akkor is, és azóta is így gondolom, hogy régen rossz, ha az ember önmagán kívül keresi a nagy fogódzókat. Ez egy olyan harc.....harc önmagunkkal....amit mindenkinek magának és legbelül kell megvívnia. És akkor, amikor nehéz erősnek lenni, akkor is elsősorban önmagunkban kell megtalálni az erőnek a gyökerét, hogy meg tudjunk benne kapaszkodni. Nagyon lényeges. Nem azért, mert például egy falat csokis süteménytől visszahízna bárki is.....lótúrót.

Azért, mert annak az egy falat süteménynek szimbolikus, spirituális, és különösen jelentős vetülete van. Sokkal többet jelent 20-30 kalóriánál meg pár gramm szénhidrátnál. Jelenti mindazt, amiért az ember képes harcolni önmagával önmagáért, jelenti mindazt az erőt, akaratot, kitartást és példamutatást, amiből olyan kevés van a világon és amit olyannyira meg kell becsülnünk magunkban és másokban is. Jelenti a tartást, a masszív öntudatot, amit birtokolva szelíd mosollyá lehet változtatni a gyilkos dühöt.

Nem tagadom, esetleg egy lehelletnyit túlcizelláltam.....de nem bánom. Ezek fontos momentumok, nekem nagyon fontos érzések, mert ezekből táplálkozik az erőm, ezekből a kis cserepekből, mozaikonként rakom össze azt az összképet, amit sokan látnak bennem/általam/rajtam, és amit olyan sok munka volt megalkotni.

Újra a megfelelő tartományban

Felemelő pillanat, mikor az ember befut a célba. Ma reggel a mérleg azt a számot mutatta, amit kitűztem célomul, és ez kifejezetten jól esett :) Végülis tavaly novemberben értem el először a "testmagasság mínusz száz" kategóriát, úgyhogy teljesen korrekt a súlymegtartás, hiszen némi hullámzás után most megint ugyanitt vagyok, és megint november van.

Plató...hat napig állt a súlyom egy helyben, pedig mindvégig hoztam az 1200 kalória körüli napi bevitelt, ideális arányú zsír-ch-protein mellett. Ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy napközben nyers sárgarépát, esetleg almát ettem, majd estefelé megnéztem a kis táblázatom szerint, hogy tojásból, gyümölcsből, zöldségből, sonkából mennyit kell ennem ahhoz, hogy 1200 alatt legyek és oké legyen az arányszám. Aztán hogy hat nap után is csak tötymörgés volt, úgy határoztam, hogy nagy ívben teszek a sok okos elméletre, hogy nem szabad túl keveset enni, mert lelassul az anyagcsere....meg nem érdekel az arány sem. Szóval két napig úgy ettem 600 kalória körül, hogy 70-80 % volt a szénhidrát a javasolt 55 helyett. És tádámm....a két nap alatt több mint két kiló szaladt le, tehát le tudtam jönni a platóról.

Persze tudom, hogy mindenki mindenhol azt mondja, hogy ha valaki túl keveset eszik, akkor az izomból veszít, nem a zsírból, de tulajdonképpan ha valaki fogyni akar, akkor az a lényeg, hogy a mérleg milyen számot mutat. Legalábbis én valahogy így látom. Ha fogyni akarok, fogyjak le, aztán ha ott van a mérleg nyelve, ahol akartam hogy legyen, akkor majd foglalkozhatok azzal, hogy mennyi az izom, meg mennyi a zsír.

Plató - n.

Azt mondják a történelem ismétli önmagát. Ugyan én nem vagyok történelem, viszont megkerülhetetlenül vissza-visszatérnek ugyanazok a kérdések, problémák, amiken egyszer vagy többször már valahogy túljutottam. Ezúttal a plató-kérdés merült fel megint.

Azt mondják, akkor alakul ki a plató effektus, ha az anyagcsere lelassul, és a kevés bevitt kalória ellenére nincs fogyás, hanem a test alkalmazkodik a kevesebbhez, és ahhoz igazodva megteremti az egyensúlyt. Az egy dolog, hogy a logika megint az ablakban, hiszen ilyen alapon  ha több kalória menne be, akkor meg fel kellene gyorsulnia, ergo ahogy ennél nem fogy a delikvens, annál meg nem hízna...de hagyjuk ezt most. A lelassult anyagcsere ellen mit tehetünk? Hát, ugye a fehérjére kell figyelni, hogy meglegyen a mapi minimum, meghát persze a zsír-ch arányra, nyilván.

Amiért mégis zavarban vagyok, az az, hogy az elmúlt héten én bizony platózom, annak ellenére, hogy a bevitt kalóriám 1200 körül mozog naponta, és a napi arányok minden alkalommal nemhogy ideálisak, de általában fehérjéből sokkal több kerül be (van, hogy dupla annyi, amennyi az optimális). Étrendem lekorlátozódott a sárgarépa-alma-tojás vonalra, amibe néha bejátszik egy kis paradicsom, uborka, ill. sovány sonka. Pontosan ugyanezzel az étrenddel szaladt le az első héten több mint négy kiló. A második héten ez kilencven dekára esett vissza, és az elmúlt 6 napban megállt.

Természetesen a fegyencedzést minden reggel lenyomom, de aerob mozgást továbbra sem végzek. A fegyencedzéssel alaposan megdolgoztatom az izmaimat, és az eredménye is megvan. Amióta figyelem a méreteimet, még sosem volt 36-os a bicepszem például :) Mell, kar, váll, has, hát,comb...ezek az izomcsoportok vanank meghajtva a gyakorlatok által. (Fekvőtámasz, húzódzkodás, lábemelés)

Valamit ki kell találnom, hogy ezen túllendüljek, mert ha soha nem érem el a kitűzött célt, akkor sosem fogok tudni továbblépni, márpedig azért ennél változatosabb étrendre vágyom :)

Egyik kedvenc filozófusom, akire utalok a címben is, ezt mondta:

Legyőzni önmagunkat, barátom, minden győzelem között az első és a legszebb, viszont gyengének bizonyulni önmagunkkal szemben minden vereség között a legrútabb és a leghitványabb. Ez pedig arra vall, hogy mindnyájunkban háború folyik önmagunk ellen.

Ennek a gondolatnak a mentén tehát ha háború folyik bennem, az nem baj :) A lényeg, hogy ne vesztesként kerüljek ki a harcból :D

Mi van a nem mögött

Amikor az ember fogyókúrázik/diétát tart, az ugye messze nem csak arról szól, mit eszik és mit nem. Meggyőződésem, hogy legalább annyira belejátszanak az egyéb tényezők is abba, hogy sok embernek beletörik a bicskája a műveletbe. Egyéb tényezőket írtam, úgymint a dolog gyakorlati megvalósítása.

Az ember elhatározza, hogy mit szeretne, és elkezdi a szerint a napját/hetét/hónapját/életét....és az élet, mint valami elcseszett akadálypálya, sorozatosan gurítja az útra az akadályokat. Persze nyilván könnyű lenne végigcsinálni az eltervezett dolgot, hogyha nem lenne semmi és senki más, az embernek nem lennének kötelezettségei, programjai, nem találkozna soha senkivel, nem lenne semmi más dolga...csak a diéta/életmód. Japersze....

Az élet szerencsére nem ilyen. Csakhogy ezeket az akadályokat a szokásos módon lehet kezelni. Lehet kikerülni, vagy megugrani. Ha meg tudjuk ugrani, nyert ügyünk van. Ha kikerüljük, akkor csak időt nyerünk, semmi mást. Mert előbb utóbb elbukunk, ez biztos. Szóval a megugrásra kell koncentrálni. Ha elsőre nem is, de előbb utóbb el kell sajátítani a technikát, amivel legyőzhetjük ezeket az akadályokat. De hogy ne rébuszokban beszéljek, mondok egy konkrét példát....legyen egy olyan szituáció, amikor emberünket megkínálják valami olyan étellel, ami nem illik bele a célzott étrendbe. Teszemfel, mondjuk egy szelet házisütemény. Az alkalom lehet bármi, akár egy vendégség, akár egy kávézó, akár otthon, akár a szomszéd...tökmindegy. 

Adott tehát a helyzet, hogy ott áll az ember, és nemet kéne mondania. Kellemetlen, hiszen a 'nem' egy visszautasítás, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy a kínáló megsértődik. Első körben emberünk köszönettel elhárítja a sütit, mondván, hogy fogyókúrázik. Most az lehet, hogy erre megint többféle reakció jön, de az egyik leggyakrabban előforduló az, hogy "Ugyan már, csak egy szelettel! Annyi nem árthat. Egy szeletke sütitől nem fogsz meghízni!"

Nem kell feltétlenül rosszindulatot vagy IQ, ill. EQ. hiányt feltételezni a kérdés mögött. Jó eséllyel az, aki ezt mondja, komolyan gondolja azt, amit mond, és az igazi sértődés most fog jönni, ha emberünk a tuszkolás ellenére is visszautasítja a sütit. Mert ugye egy szelettől senki nem hízik el, tehát ha visszautasítja, akkor az csakis személyes lehet. Halleluja, lehet is megsértődni.

Szeretnék rávilágítani annak a 'NEM'-nek egy lehetséges hátterére. Egy szelet sütemény valóban nem a világ, simán be is lehet illeszteni még a legszigorúbb diétába is. Két dolog van viszont, ami megmagyarázhatja ezt a nemet:

1. Aki küzd a súlyával, nagy energiát fektet bele abba, hogy a megfelelő étrendet kialakítsa, és képes legyen betartani a saját maga által kreált szabályokat. Az étkezéssel kapcsolatban sokszor nagyon leszűkül a mozgástér, amin belül szabadon mozoghat. Ezen pici területen viszont szeret szabadon dönteni arról, hogy mikor, mennyire és milyen irányba indul. Egy ilyen helyzetben döntésre kényszerítik, ezáltal elveszik tőle azt a lehetőséget, hogy szabadon rendelkezzen arról kicsiről is, ami még megmaradt neki.
2. Nyilván ahány ember, annyi egyéni szokás, anyagcsere, ízlés, stb. De nálam ha olyan ételről van szó, amit szeretek....például a csokoládé....akkor ha elfogyasztok belőle egy kockát, rögtön fellép az a függőséghez hasonlatos érzés, ami azért kiált, hogy "MÉG". Ha nem egy kockát eszek meg, hanem egy táblával? Nos....akkor is. Két tábla? Akkor is. nincs megállj. Ha annyi csokit akarnék megenni, hogy ne akarjak többet már, iszonyú mennyiséggel tudnék elbánni. Ebből tehát az következik, hogy amikor meghúzom a féket, akkor az egy elég komoly erőfeszítés a részemről. Ez az erőfeszítés pontosan ugyanakkora akkor is, két kockáról van szó, akkor is, ha két tábláról. És most jön a lényeg: Az erőfeszítés lényegesen kisebb, ha meg se kóstolom. Ennyi. tehát nem azért mondok nemet, mert paraszt vagyok, és nem is azért, mert annyira buta, hogy azt gondolom, egy szelet sütitől vissza fogok hízni. Azért mondok nemet, mert így van szükség a legkisebb erőfeszítésre, tehát ily módon szenvedek a legkevesebbet, és ily módon tudok a legkisebb ellenállással haladni előre azon az úton, amit kijelöltem magamnak.

Mindezektől függetlenül és mellett nemet mondani egyáltalán nem könnyű. Meg kell érni rá, azt hiszem a tuti felnőtté válásnak az egyik nagy bizonyítéka az, amikor az ember megtanul nemet mondani. Vállalva annak minden kellemetlen hozadékát, de élvezve az előnyét is.

Nem egyszerű...

Tény, hogy az életben nemcsak csupa siker minden, meg csillogás. Bizony nagy igazság, hogy egy siker mögött általában a jó döntés áll, ami tapasztalatokon alapszik, azok meg ugye a rossz döntéseken. Szóval az emberi létforma alapja a kudarc és a hibázás, ami ha nem lenne, akkor a siker sem lenne értelmezhető, hiszen sötét nélkül nincs világos sem :D

Sokadszorra futottam neki annak, hogy megvalósítsam a számolás-dokumentálás nélküli, sokmozgásos életformát, ahol ha odafigyelek arra, hogy egészségesen étkezzek, akkor nem kell korlátozni semmit. Sokadszorra futottam neki, és többedszerre van az az érzésem, hogy lótúrót. Nem megy ez nekem.

Az elmúlt két hónapot napi több mint két óra aktív (zömmel aerob) edzéssel töltöttem, és az egészséges étkezés fő irányelveit tartottam szem előtt. Semmi üres kalóriás junk kaja, ha kenyér, akkor kevés és barna, ha „kenőcs”, akkor light sajtkrém és nem vaj, ha felvágott, akkor sonka és nem szalámi. Sok gyümölcs, sok zöldség, édesség szinte semmi. Igaz, a mindennapi ebédekből, amit az asztalra tettünk, én is ettem, mert most éppen nincs keret az extrákra. Persze nem féktelenül, 1 tányérral. Tendenciává vált a lépcsőzetes, nem nagy mértékű, de azért tetten érhető lassú gyarapodás. Eleinte nem bántam, hiszen mi más lenne, mint izom...de egy idő után végiggondoltam, hogy akár izom, akár nem, én köszönöm nem akarok újra mondjuk százkilós lenni.

Azt vártam, hogy az egészséges, visszafogott étkezés, és a napi több mint két óra (!) mozgás azt fogja eredményezni, hogy minimum stagnál a súlyom. Hát nem. Volt olyan, hogy hat kilót híztam a két hét alatt, de a hullámszerű fogyás, ami utána következett, az csak fele ennyi volt. Mindig kicsit több ment fel, mint le.

Szerencsére egy s más dolgon túl vagyok már, szóval láttam én már éjjeliőrt nappal muzsikálni, úgyhogy pánikba azért nem estem, de egy teli kádnyi forró vízben elmerülve alaposan végig kellett gondolnom, hogy merre tovább.

Lehet, hogy a szünet nélküli mindennapi mozgás nem tett jót? Végülis én mozgás nélkül fogytam le, és amióta elkezdtem mozogni, soha egyszer sem működött, hogy számolás nélkül tartsam a súlyom. Hétről hétre kellett a kontroll, a húzd meg-ereszd meg játék, hogy a súlyom megmaradjon abban a tartományban, ahol szeretném. Ami különösképpen érthetetlen számomra, hogy amikor nyaraltunk, az alatt a két hét alatt a világon semmit nem mozogtam, és mivel nyaralás volt, ezért semmiféle korlátot nem szabtam magamnak. Azaz pizza, hamburger, csokis keksz, reeses pieces, peanutbutter cupcake (A világon a legfinomabb édesség...) ahogy a csövön kifért. Eredmény: 4,5 kg jött fel a két hét alatt. Kevesebb, mint ebben a két hétben, amikor pedig mindennap toltam a sok mozgást, és egyáltalán nem ettem junk kajákat meg édességeket.

Nehéz megérteni. Vagy van valami olyan vetülete ennek az egésznek, amit nem vettem számításba, vagy tudomásul kell vennem, hogy oldalra vagyok esve, és talán itt lehet a kutya elásva, amiért anno nem „csak” 120 kilós lettem attól az életmódtól, hanem kétszáz. Ennek ellentmond, hogy egyszer kivizsgáltattam magam, hogy mi a fene bajom lehet, miért vagyok túlsúlyos, amikor szerintem nem indokolja az életmódom. Akkor 10 napi kórház után közölték, hogy semmi bajom. Igaz, baromira senkit nem érdekelt az, hogy mit eszem, milyen az életvitelem. Az asztmámmal voltak elfoglalva, a gyógyszerekkel, amiket szedtem, és közölték, hogy akkor napi 500 kalóriát egyek, és fogyjak le. Haha...akkor voltam 115 kiló és huszonéves. Szóval ezek a tények simán lehet, hogy azt mutatják, hogy nagyjából le se ejtettek, mint pácienst...ez még szinte a régi rendszerben volt, de mindenképpen 5 éven belül a rendszerváltás után.

Hmm...nem tudom. Az eredmények után visszatértem a fogyós étrendemre...sárgarépa, alma, főfogásként néhány főtt tojás, és/vagy pár deka sajt. Vagy zöldségből leves (csak vízzel és fűszerekkel), esetleg uborka-paradicsom-paprika a főtt tojás mellé. Ezzel a technikával haladok vissza a 85 kiló irányába. Ha elérem, akkor azt hiszem megpróbálom újra a „normál” életet, de nem mindennap fogok tekerni-gyúrni, hanem mondjuk háromszor hetente. Lehet hogy a túl sok mozgás bepánikoltatta a szervezetet, és elkezdett raktározni. Tudom, ennek nem sok alapja van, dehát valamit csak gondolnom kell az okokról. Most a fogyós időszakom alatt aerob mozgást egyáltalán nem csinálok, csak a fegyencedzést, de azt is inkább csak szintentartó jelleggel (nem akarok veszíteni az alakuló felsőtestem izmaiból)...Egy hét telt el, ezalatt kicsit több mint négy kilót fogytam.

Mivel a költségvetés most nem annyira laza, mint általában, ezért egyfajta tesztnek is gondolom a dolgot. A helyes életmód/fogyás történetnek mindig lényeges volt az anyagi vetülete. Sarokpont, hogy pénzbe kerül, ha valaki odafigyel. Hát most úgy fogyok, hogy semmi extra nem játszik. Nincsenek drága joghurtok, fromage-ok, nincsenek egzotikus gyümölcsök. Van répa, alma, tojás. Ritkán kis sajt, de nem a szuperlight, hanem a mezei natúr. Aztán ha elérem a kitűzött célt, újrakeverem a kártyát.

A szabadság n-edik megközelítése

Még a középiskolában volt feladat, azt hiszem filozófiaórán, hogy a tanár mondott tíz szót egymás után, kis szünetet hagyva mindegyik között, és nekünk le kellett írni az első szót, ami eszünkbe jut annak a másik szónak a hallatán. Világos, hogy az asszociációnkra irányult a feladat. A tizedik szó volt a szabadság, és mindenkiét felolvasva, ezt boncoltuk aztán tovább. A legtöbben hazánk klasszikusa után persze rögtön a "szerelem"-re asszociáltak, köztük én is, szomorúan véve tudomásul, hogy nem tartozom azon kevesek közé, akik ennél egzotikusabb szavakat vetettek papírra.

A szabadság nagyon fontos dolog, és azt hiszem, hogy az evés-életmód kérdéskörben is kulcsfontosságú. Legelső sorban azért, mert abban a pillanatban, amint elkezdjük korlátozni azt, hogy mit együnk, gátat akarunk szabni a feltörő vágyak ösztönök vagy a média által irányított hullámainak. Úgy érezzük, a szabadságunkat korlátozzuk, hiszen nem ehetünk akármit és akármennyit.Van benne valami.

Megközelíthetjük onnan is, hogy én döntöm el szabadon, mit akarok enni, és mit nem. Azaz szabadon szárnyalok az ösztöneim és a vágyaim felett. Ez is egyfajta szabadság talán. Az éremnek általában több oldala van, és azt hiszem, az egyénnek a saját életminősége függ attól, hogy a tényekhez hogyan áll hozzá. Vagy persze a fogalmakhoz. Eldönthetem, hogy szenvedek az első körben leírt szabadságom elvesztésétől, vagy örülök a második körben leírt szabadságom megélésétől.

Bennem felmerült egyfajta N-edik megközelítés is. 

Amikor először hallottam a monodiétáról, legyintettem, hogy micsoda marhaság. Mondták, hogy a Palik Laci három évig evett pattogatott kukoricát. (Ráadásul pont azt...). De most jobban belegondolva egyáltalán nem akkora marhaság. Rugaszkodjunk el a szélsőségektől, és ne azt mondjuk, hogy pattogatott kukorica, hanem vegyünk egy egyszerű, 3-4 alkotóelemből álló étrendet, ami optimálisan tartalmazza a szükséges kalóriát, fehérjét, zsírt, szénhidrátot, rostot, vitaminokat, ásványi anyagokat, stb. Ha valaki egyszer összeállítja ezt az étrendet, és onnantól kezdve kizárólag ezt fogyasztja, akkor nem kell soha azzal terhelnie az agyát/idejét/energiáját/stb. hogy kitalálja, mikor, mit főzzön, mikor mit egyen, és mennyit. Ha tovább gondolom, és még megszórom a dolgot olyan kritériumokkal, mint pl. hogy nem csak az étel maga, hanem a mennyiség is legyen szabott, és álljon az a 3-4 összetevő olcsón és akárhol beszerezhető alapanyagokból, akkor nemcsakhogy a tervezés és a megvalósítás terén lesz szabad kapacitás, hanem a források terén is, azaz olcsóvá váik az étrend, és a beszerzés sem lesz bonyolult. És ha valóban alapanyagokról beszélünk, akkor főzni sem kell.

Mit kapunk tehát eredményül? Egy olcsó, könnyen és gyorsan beszerezhető és fenntartható étrendet, amin nem kell gondolkodni, nem kell agyalni, és nem kell elkészíteni sem. Mellette felszabadul nagyon sok agyi kapacitás, nem terheli le az embert az evés körüli állandó fejmunka. Igaz, a főzés persze nagyszerű dolog, kreatív alkotómunka, aminek látványos eredménye van. Ez nem is kérdés. Ugyanakkor ha az ember a saját diétáján agyal, akarva-akaratlanul is időt tölt az ételekkel, gondolatban. Nem biztos, hogy ez hozzájárul a diéta betartásához. Éppenhogy el kellene terelni a gondolatokat az evésről, az ételekről.

Nem foglalok állást ebben a kérdésben. De az biztos, hogy ez is egyfajta szabadság, aminek nyilván lehet örülni, hovatovább élvezni azt. Mindenki külön világ, ezt sokszor elmondtam már, (és el is fogom még nyilván :), szóval ki-ki válogathat, melyik szabadságból kér, és melyiket tudja megélni.

A tökéletes élet

A tökéletes szó definíciója nehezen körülírható dolog. Hibátlan...minden szempontból optimális. Olyannyira megfelelő, hogy nem létezik még megfelelőbb. Pontosan az adott célnak megfelel, se nem több, se nem kevesebb, se nem jobb, se nem rosszabb. A fogyás-életmód kapcsán sokan törekszünk a tökéletes életre. A tökéletes testre, a tökéletes alakra, a tökéletes étrendre.

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy mindenki egyedi és mindenkinek egyedi az anyagcseréje, akkor nyilván egyedi a tökéletesről alkotott fogalma is. Ha a tökéletes szó azt jelenti, hogy jobb az adott szituációban nem elképzelhető az illető számára, akkor ennek a kicsit hamis logikának a mentén mondhatjuk, hogy ami X-nek tökéletes, az Y-nak tökéletlen. Nem lenne ezzel semmi gond, ha a világ kellőképpen toleráns lenne. De ha a világgal mit sem törődve magunk akarjuk meghatározni azt, ami nekünk tökéletes, akkor tényleg már csak az egészség marad. Úgy értem, azokon a határokon belül lehet a mozgástér, amely határokon belül valaki egészséges, azaz a laboreredményei jók, nem cukorbeteg, nincsenek szív és érproblémái, ésatöbbi. Ezen a határon belül talán elmondható, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hogy mit tart tökéletesnek.

A határok kijelölése szokott csupán gond lenni. Az embereknek általában fogalmuk sincs a laborerdményeikről, talán bizonyos esetekben még a szívproblémáikról sem. Továbbá könnyen elmosódik a határ, és belecsúszhat egy olyan illúzióba, hogy ugyan kérem, én nem vagyok kövér, nincs semmi bajom. És amikor kiderül, hogy mégis, akkor már késő a megelőzéshez, marad a tüneti kezelés.Ilyenkor jöhet jól a BMI, ami a maga nyers és keresetlen módján odavágja az ember arcába, hogy mi újság a faliújság. Ha már nincs kéznél egy vércukormérő, vagy egy minilabor :)

Belső motiváció

Azon gondolkodtam, mennyire jellemző az ok, amiért a legtöbb ember elhízik. Persze szokásosan összetett a dolog, hiszen például apám 30 évig volt alkoholista, és a büdös életben nem tudtam (tudok) rájönni arra, hogy miért is nyúlt az italhoz. Leszokni akkor szokott le, mikor egy orvos azt mondta, nincs több hátra hat hónapnál, de megvakulni akár pár hét alatt is megvakulhat. Ekkor a haláltól félve, letette a poharat.

Az ital, a drog, a cigi...az más, mint az étel, hiszen, ezek nélkül lehet élni, de étel nélkül nem. Ez egy sokszor hangoztatott,már-már elkoptatott igazság. Azonban a "lehet élni nélküle" kifejezés is elég tág fogalom. Mert lehet élni szemek vagy lábak nélkül is, továbbá lehet élni egy magánzárkában is. A kérdés inkább az, hogy érdemes-e. Illetve, hogy milyen az az élet. Talán helyesebb, ha úgy fogalmazom, hogy teljes életet lehet élni ital, cigaretta és drogok nélkül, ....de bekorlátozott étrenddel vajon lehet-e? Lehetne boncolgatni, mit is jelent, hogy "teljes élet"...de nem akarok olyan mélyen belemenni.

Ismerem magamat elég jól. És nem tartom magamat jellemtelen embernek.A 10 évvel ezelőtt, 200 kilós énemet sem. Sem gyengének. Ezért aztán jó agy adag empátia és lojalitás van bennem a kövérek iránt, és nem mondhatom, hogy ha valaki el van hízva, akkor jellemtelen, gyenge ember. Én úgy látom, hogy az elhízott embernek el kell érnie egy pontot, amikor a belső motivációja megvan ahhoz, hogy elinduljon a fogyás útján. A külső motiváció sokszor inkább kényszer, ami az emberekből kiválthat valamiféle dacot. Ha az orvos, vagy ha a feleség/férj, vagy a szomszéd, vagy a haver mondja, hogy apám/anyám dagadt vagy vazze, fogyjáá le, akkor esetleg hajlamos az ember valami frappáns válasszal az illető tudomására hozni, hogy joga van a saját testével azt csinálni, amit akar. Kifogás van bőven, sokszor mentség is. A baj ott lehet, amikor nem jön el a belső motiváció pontja....amikor az ember nem jut el oda, hogy ő maga akarja a fogyást.

Kognitív énem sosem hagy nyugodni, és mindig keres. A mai napig keresem az okot, amiért kövér voltam. Úgy értem a pszichés okot. Hiszek a tudatalattiban, hiszek abban, hogy a legtöbb kövérségnek van egy olyan háttere, ami vagy spirituális, vagy tudatalatti, vagy valami kevésbé megfogható. A saját dolgomban azt nem értettem soha, hogy bár édesszájú voltam, és nagyon sok szénhidrátot ettem meg....de rengeteg embert ismertem, akik ugyanígy voltak, csakmég mellé tolták a csülköt pacallal, a sok zsíros kaját, vedelték a sört, és a kávé helyett is valami cukros-tejes édességet fogyasztottak. És ugyan kövérek voltak, na de nem kétszáz kilósak....csak mondjuk 120-130. Gyerekkorom óta kövér voltam. A szakirodalom a leggyakrabban azt mondja, hogy a háttérben sokszor van valami olyan, ami ellen védekezik az egyén azzal, hoyg "megnő". Erős akar lenni...ijesztő. Vagy undort keltő...a lényeg, hogy távol akar tartani magától valamit/valakit. A másik lehetséges lelki ok a tekintély-növelés. Úgy olvastam, ez inkább a hölgyekre jellemző. Férfiközpontú társadalmunk nem annyira veszi komolyan a nőket alapból sem, depláne ha kis vékonyderekú, csinibabáról beszélünk.Egy testesebb hölgy ügyvédet/orvost/tanárt sokkal komolyabban vesznek, mint egy fitnesz-cica kinézetűt, adva ugyanolyan észbeli jellemzőket. Az emberek már csak ilyenek.

Okoskodni lehet, a lényeg viszont egyrészt az, hogy pusztán mert valaki kövér, az még nem jelenti szükségképpen, hogy jellemgyenge, másrészt az, hogy külső motivációval az életben nem lehet elérni olyan eredményt, amire belső motivációval képesek vagyunk.

Trambulin

Ma a délutáni erő-edzés után hirtelen ötlettől vezérelve kiléptem a srácokhoz a trambulinra, és jó 10-15 percig ugrabugráltam velük. Amikor összeszereltük, persze kipróbáltam, de így ennyit egyszerre még sosem csináltam, mint most. Érdekes volt...egyszerre megterhelő is  és élvezetes is. Jó, valahol kölyöknek kell lenni ahhoz, hogy egyrészt rávegye magát az ember, másrészt hogy önfeledten tudja élvezni a gravitáció legyőzésének az illúzióját, de azon kifejezetten meglepődtem, mennyire felpörgette a pulzusomat ez a rövid kis mozgás.

Persze nem én lennék, ha nem kezdtem volna el utánamászni kicsit ennek is :) Naná, hogy van "trambulin-fitnesz" is, és szinte felsorolni is lehetetlen próbálkozás lenne a sok pozitív hatását a szervezetre. Nem utolsósorban a srácok elmondhatatlanul élvezték, hogy a komoly apukájuk idétlen vigyorral a fején ugrál együtt velük....Ki tudja, talán beépítem a napi edzéstervbe a 15 percnyi trambulin-t is....már persze ha épp nem esik az eső....:)

A hely, ahol átlagosan napi 2,17 órát töltök

Lefényképeztem az általam csak nemes egyszerűséggel "gym"-nek nevezett helyiséget, ami eredetileg ebédlőnek volt kitalálva, de mivel kényelmesen elférünk a konyhaasztal körül, így nincs rá szükség. Elférnek tehát a gépek, és csótány-kreativitásom eredményeként a húzódzkodást is sikerült megoldani, a már régóta nem használt grind segítségével, amin a nagyfiam szobájában akadt meg a szemem. Már egy ideje nem deszkázik a kölyök, úgyhogy szabadon felhasználhattam :)

A szögletessége mondjuk nem kifejezetten tenyérbarát, de kapni fog valami kiegészítést, amitől kényelmesebb lesz dolgozni rajta. Leteszteltük Tomival, egyszerre ha ketten húzódzkodunk rajta, akkor se nyekken meg, szóval bírni fogja. Kedves feleségem megörökített használat közben is :)

Alkalmazkodás

Van, hogy az embernek megváltoznak az életkörülményei, és valamiért nem tudja hozni azt, amit szeretne. Most ez a helyzet áll fent az életemben. Átmenetileg az anyagi erőforrásainkat összpontosítani kell, ami momentán azt jelenti, hogy a méregdrága csökkentett kalóriás joghurtok, fromage-ok, sajtok, és gyümölcsök kiesnek a palettáról. Fel lehet fogni egyfajta kihívásnak is, vagy tapasztalatgyűjtésnek is, hiszen sokan mondhatják/gondolhatják, hogy ja, úgy könnyű tartani a kontrollt, hogy az embernek nem okoz gondot beszerezni a prémium kategóriás élelmiszereket.

Némileg idefér a mostanában annyira gyakori téma közöttem és a nagyfiam között: Paul "Coach" Wade Fegyencedzés című könyve is, ami ugye a kevés segédeszközzel való tökéletes erőnléthez vezető utat feszegeti. Elolvastam a könyvet, és nagyon érdekesnek tartom, bár vannak azért fenntartásaim is vele kapcsolatban. Kicsit soknak tartom a marketing részét, de most nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a helyes életmód megtartása akkor is szükségszerű, amikor az embernek nem állnak rendelkezésére az addig megszokott források.

A gyakorlatba átültetve ez azt jelenti, hogy visszaülök én is a családi "fazék" mellé, és én is ugyanazt eszem, amit a gyerekek. Ha tócsni, akkor tócsni, ha frankfurti leves, akkor az. Van azért ebben valami kellemes nosztalgikus rész is, hiszen rég ettem együtt úgy igazán a családdal. Együtt ettünk eddig is, csak mindig mást. Ha a srácok rántott husit ettek krumplipürével és tartárral, akkor én natúr grillezett csirkemellet zsírmentesen párolt zöldségekkel. Vagy ha a csapat leült és csokis kekszet rágcsált, akkor én sárgarépa, vagy almaszeleteket eszegettem. Szóval most -már egy jó hete- nincs megkülönböztetés kaja-téren. Persze csokis kekszet nem eszem továbbra sem, és a házisütemény is megmarad alapvetően a gyerekeknek, de nem főzök külön magamnak. Pozitívuma a dolognak, hogy az így elkészített ételeket igyekszem továbbra is "light"-abbá tenni, amennyire lehetséges. Ha muszáj cukrot használni, akkor csak keveset, ha lehet cukor helyett mást, akkor mást. Szerencsére egészségesek vagyunk, így nincsenek szigorú megkötések, de okosan elég jól lehet irányítani ezeket a dolgokat. 

Kompenzálandó még többet fordítok az időből a mozgásra, az eddigi szokásos aerob formák mellé nem súlyzókkal végzett gyakorlatokat helyezek, mint tettem volna ezt pár hete, hanem Paul "Coach" Wade hatására a fekvőtámasz- húzódzkodás vonalon haladok tovább. A nagyfiam szisztematikusan elkezdte a fegyencedzés összes hat lépését, az atletizálás mellett, én nem. Nyilván más motivál egy tizennyolcévest, és más egy negyvenest :D:D Húzódzkodás-ügyben kell majd némi kreatív megoldás, mert a két oldaról ujjakkal elkapott felső ajtófélfa nem az igazi :):) De meg fogom valahogy oldani mindenképpen.

Egyediség

Az elmúlt  néhány évben katarzisszerűen hömpölyögtem át az egyik felismerésből a másikba, az egyik következtetésből a másikba, az egyik igazságból a másikba és így tovább. Rengeteg hasznos és fontos információ került a látókörömbe, és nagyon sok új dolgot tanultam meg. Azt hiszem, az életemnek ez az utóbbi 2-3 éve mindenképpen az egyik legérdekesebb, legizgalmasabb időszak volt. 

A sokminden közül az egyik legjelentősebb felismerésem az volt, hogy mindenki egyedi. Én is egyedi vagyok, és Te is az vagy, na meg persze Ő is az. A világ őrülten kergeti a szuperformulát, ami egyformán használ mindenkinek. De hiába. Ray Bradbury egyik novellájában az emberek a Mars csatornáiba nézve látták meg az igazi Marslakókat: ők maguk voltak azok. Én úgy vélem, mindenkiben benne van a kulcs, de nem könnyű hozzáférni. Persze, kell hozzá a nagy szuperhámas: IDŐ-PÉNZ-SZÁMOK....de ha mindezt belefektetjük, még nem elég. Kell a negyedik lába a széknek: a tapasztalat. Mert hiába tölt valaki órákat egy napjának az ideális étrend és edzésterv összeállításával, kellenek a türelemmel átvészelt, hosszú hetek-hónapok-évek, míg az ember megismeri a saját testét, a saját anyagcseréjét, a saját reakcióit. Mindenkinek megvannak a maga rigolyái, amiből nem akar engedni, és megvannak a maga gyengéi, ahogy a démonai is. És persze mindenkinek van erős oldala is.

Szóval az életmódváltás valamiféle önfejlesztő, önmegismerő folyamattá tud válni, és így vagy úgy, de mindenki rengeteg hasznos dolgot megtudhat - saját magáról. Most ez lehet, hogy hülyén hangzik....pláne így leírva....de megdöbbentő, milyen laza felületességgel futunk el a saját dolgaink felett. Mentség is van rá, nemcsak kifogás. Hiszen a rohanó világban, a pénz szorításában, a teljesítmények nyomása alatt, a felelősség terhe mellett kinek van ideje a saját kis tyúkszaros életével törődni....? Ezért szoktam hangoztatni, hogy az életmódváltás bizonyos mértékig önzés is, hiszen magunk felé kell fordulni, és magunkkal KELL foglalkozni. Nem a gyerekkel, nem a hitellel, nem a főnökkel, nem tetőszigeteléssel, nem a szomszéddal, nem a kutyával. Nem a rokonokkal, nem a problémákkal, és legfőképpen nem a mások problémáival. Az ember jó esetben szerény, és besorolja magát a fontosabbnak tartott dolgok mögé. Pedig ha kiállok egy pusztára, és körbefordulok 360 fokot, ameddig a szem ellát, annak a térnek a közepén én vagyok. Minden mögött felfedezhető valamilyen formában az érdek, nincs hát értelme úgy tenni, mintha. Én valahogy így látom. Nem tartom magam önző embernek, de ezt is úgy látom, hogy kontrolláva, megfigyelve kell nézni, és nagyon fontos a visszacsatolás. Ismerek embereket, akik a nagy szerénységben eljutottak odáig, hogy az utolsó ismeretlen is előrébb van, mint ő maga. Nem tartom normálisnak ezt a fajta életszemléletet.

Jó dolog a saját egyediségünknek a tudatában lenni. A világ színes és változatos, de mindenki egyedi benne, akár egyedinek látja magát, akár nem. Én így gondolom.