Bringa

Jön a jó idő, közeleg a szezon....a biciklis szezon. Megtörtem én is, mint a jégcsap olvadáskor, és felkészülvén a tönkrement acélszörny hibridgépem helyett egy jóval komolyabb, kilenckilós könnyű roadbike-ot szereztem be. Koskormány, vékony gumik, kikönnyített "kasztni". Nagyon ígéretes, és remélem a térdem is, a csuklóm is bírni fogja majd a mérföldeket.

Eredetileg ma akartam volna menni egy nagyobbat, mert napsütést ígértek, de reggel óta szakad az eső...nem baj, nem lesz mindig rossz idő :):)

Szolipszizmus kontra mainstream, avagy nem könnyű egyszerre két irányba haladni

Önmagadnak lenni nem könnyű. Úgy értem, hogy nem másoknak megfelelni, nem másvalaki által felállított cél vagy eszme után menni, hanem önmagadba nézni, és mélyen a benned gyökeredző akarás után haladni. Azt írom, nem könnyű, mert mi is az élet? Nem valamiféle barlangban vagyunk egymagunkban, és nem létezik semmi más a saját egónkon kívül. Nem. Alapvetően az ember társas lény, aki igényli mások társaságát, és nem csak azt, hanem mások elismerését, támogatását, barátságát, tiszteletét, szeretetét, stb. Világos tehát, hogy nem mehetünk el a mások, mint fogalom mellett.

Igenis fontos az, hogy mit gondolnak körülöttünk az emberek rólunk. Fontos, hogy mennyire tetszik nekik az, amit csinálunk, képviselünk, akarunk. Motivál, mozgat, ösztönöz...ezerféleképpen megfogalmazhatom, de ugyanarról van szó végig: alapvető vágya az embernek, hogy megfeleljen a társadalmi kimondott és ki nem mondott követelményeknek. Hogy gond nélkül be tudjon illeszkedni abba a közegbe, ahol él. Hogy befogadják, elfogadják, megszeressék, vagy kedveljék, de legalább ne utálják. Ez egy olyan alapvető törekvés, ami sokmindenre képes. Nézzük csak meg a közösségi oldalakat, vagy a politikát. Sokminden szól erről. Azonban az egyediség, a különbözőség, a saját úton járás, az mind ellene megy ennek a nagy közös valaminek, amit társadalomnak hívunk, de írhatnám azt is, hogy mainstream-nek. Mert egy társadalmat a többség jellemez. Amit a több ember akar, az válik valóra. Akire többen szavaznak, az lesz a politikus vezető. Amit sokan szeretnek, az lesz a termék. Amin sokan röhögnek, az lesz a vicces. A piac határozza meg a dolgokat, a piac, aminek a többsége termeli a sok profitot, nem a kisebbség.

Egyszerre kellene tehát a mainstream-be tartozni, de közben úgy, hogy önmagunk legyünk. Egyediek, különlegesek, akik nem a másokra figyelnek, és nem a mások által megszabott keretekbe akarnak belapasszolni, hanem a saját értékrendjükre fókuszálnak, akiket nem tántorít el semmilyen marketing, vagy píár tevékenység.

Önmagunknak lenni. Kurva nehéz.

Saját célokat kitűzni, ami nekünk kell, nekünk jó, speciálisan nekünk kivitelezhető. Ehhez persze meg kell(ene) ismerni magunkat rendesen. Kitapintani a legmélyebb dolgokat. Mit akarok én? Mi mozgat? Miért akarom elérni azt a célt, amit kitűztem? Miért úgy akarom elérni? Hogyan sikerülhet? Hogyan bukhatok el? Mi az, amitől a legjobban félek? Miért félek attól? Hogy akarom legyőzni a félelmemet? Egyáltalán le tudom győzni? Hiszek magamban? Bízok magamban, az erőmben, a képességeimben? Az akaratomban? Ki vagyok én....? Mit akarok a célommal elérni? Hova tartok? 

A kérdések sose fogynak el. Egy viszont biztos: Önmagunk megismerése alapvető kell, hogy legyen. Csak ezen az akadályon átjutva tudjuk sikeresen menedzselni magunkat.

Mozgás- és életformák...

Néha az az érzésem, hogy túl sok az információ az életmódváltásá témakörében. Nagyon könnyű belegabalyodni a sok helyről jövő, sokféle információba. Ha az ember szomjazza a tudást, akkor nehéz megállni, hogy ne akarjon egyszerre túl sokat megtudni, és akkor a rengeteg infó egyszer csak egy átláthatatlan tömeggé nő. Ilyenkor könnyen átbillen a másik oldalra, amikor a kevesebb több lett volna, mert az is több a semminél.

Velem előfordul ez néha....sajnos. Viszont van néhány olyan alapfogalom, amit nem lehet elég sokszor hangsúlyozni. Ilyen a kardióedzés és az aerob edzés közti különbség. Nagyon röviden: a fogyáshoz az aerob kell, az állóképesség növeléséhez a kardió. Az aerob hosszú ideig tartó, folyamatos mozgást jelent, ami a zsírégetést célozza meg. A kardió rövidebb ideig tartó és intenzívebb mozgás, ami a szívet dolgoztatja meg.

Ott van még az anaerob edzés, ami leginkább súlyzós edzést szokott jelenteni, és az izomnövekedés a célja. Izomnövekedés, ami persze egyben tömegnövekedést is jelent, ami ugyebár nem feltétlenül célja egy fogyni vágyónak. A tömegnövelés és a fogyás két egymással szembenő törekvés. Ideális esetben az ember tömege optimális, és kellőképpen lehet variálni az összes mozgást, de ha valaki a túlsúly ellen küzd, akkor szerintem az anaerob edzést csak konkrét szakember irányításával lehet csinálni, vagy inkább sehogy.

Úgy érzem, valamiféle egyensúlyt kell találni...úgy értem a két véglet között. Az egyik véglet lenne a tunya-kövér életvitel, semmi sport, sok és kontrollálatlan, rossz étel, a másik az orto- és exorex tökéletes testű ember, akinek konkrétan az az élete, hogy az összes rendelkezésre álló idejében a gym-ben van, és szinte csak salátával táplálkozik. A két véglet között volna a számomra normálisnak ítélt élet. Mármint a nekem normális az azt jelenti, hogy az életem nem a testmozgás és az egészséges étkezés körül forog, hanem mondjuk a családom és az egyéni céljaim körül. Hogy a szabadidőmből minél kevesebb szükséges részt szakít ki az öncélú mozgás, és edzés. Természetesen a családdal közös túra, a srácokkal együtt bringázás, a tenisz, a foci, a séta a parkban....ezek mind olyanok, amik nem öncélú mozgást jelentenek nálam, hanem élvezetes tevékenységet.

Mindenesetre nem árt, ha az alapfogalmakat az ember tisztába teszi, és ott is tartja. Ahogy a mozgásformák működési mechanizmusát, úgy az egyéni útkeresés nagy kérdéseit is. Azt gondolom, sokkal eredményesebb tud lenni az ember, ha tudatosan építi fel a céljait, és tudatosan jár az úton, amiről úgy véli, elvezet oda.

Menet közben

Amikor egy sarokponthoz ér az ember, akkor általában csordultig van motivációval, elhatározással, tervekkel, és erővel a megvalósításhoz. A sarokpont lehet bármi....most leginkább az Újév kezdete van közel, ha visszanézek. Szóval nagy elánnal indul minden, aztán jönnek a hétköznapok. A mindennapok, amik általában az életünket javarészt kiteszik. Azok a napok, amikor nem történik semmi különös, folyik az élet a maga medrében. Felkel a nap reggel, az ember teszi a dolgát....az idő szépen csordogál megállíthatatlanul.

Amikor az embernek az egész életmód-evés-mozgás sokszor csak nyűg, mert beteg a gyerek, meg millió elintéznivaló van, és erre már nem marad idő, energia, alkalom. Itt jön be, hogy ki hogy viszonyul a dologhoz. Mert ha úgy, ahogy egy fogyókúrához viszonyulunk, azaz ideiglenesen, egy programként, aminek egyszer vége lesz majd, akkor nagyon könnyen kieshetünk a ritmusból. Ha azonban úgy viszonyulunk, hogy az életünk részévé vált ez a fajta, módosított életmód, akkor ugyebár nem kell vele külön foglalkozni, mert ez a normális. Akkor amikor ettől eltérünk, és a régi, rosszabb életmódunkat vesszük elő (ünnepek, nyaralás), az válik olyanná, amivel foglalkozni kell, ami eltér a normálistól.

Tudom, nyakatekert, amit ki akarok ebből hozni....de ezért lenne olyan fontos, hogy az életmódváltás valóban az legyen, aminek hívjuk, mert az életünket egyrészt folyamatosan behatások érik...amik igyekeznek eltántorítani attól, ami nem jön magától, amire koncentrálni kell...másrészt meg beszürkülnek a napok, jönnek a két esemény közti robotolós, esemény szemppontjából unalmasnak is mondható napok, amikor elhalványul a lelkesedés....elfogy a szusz, hogy így mondjam....

Tizenkilenc napja van 2017. Biztos vagyok benne, hogy sokaknál mostanában fogy el a szusz, és adják fel/módosítják/halasztják el/ütemezik át....tökmindegy minek hívjuk....az Újévkor szentül megfogadott életmódváltásos dolgot. Lehet fogyás, izmosodás, visszafogyás, újrakezdés...akármi. Lassan húsz napja folyik az év, és az átlagszámok szerint ilyenkorra már a 60%-a az embereknek feladta az eredeti nagy levegős elhatározását.

Nem olyan könnyű nem mainstream-nek lenni. A világ folyamatos toszojgat minket valamerre....a legtöbb áruházláncnál január elején hegyekbe tornyosulva kínálgatják magukat a jógamatracok, a foam-rollerek, a kettlebell súlyok, és a medicinlabdák. Mostanra már lecsengtek, mert a mainstream ember az úgyis csak 1-2 hétig veszi komolyan a "new year-new me" szlogent.

Ilyenkor eszembe jut az egyik kedvenc mondásom: a sikeres embert az különbözteti meg a sikertlentől, hogy a sikeres ember megteszi azt, amit a sikertelen nem....nehezebb a kevés sikereshez húzni, és könnyebb a mainstream-mel együtt menve haladni arra, amerre a többség.

Harc

Többféleképpen érhetünk el valamit. Vagy megharcolunk érte, vagy az ölünkbe pottyan, vagy kerülőúton megyünk.  Ha valamiért nem harcolunk meg, akkor biztos, hogy kevésbé lesz értékes számunkra. Kevésbé lesz fontos, hogy megtartsuk, hogy vigyázzunk rá. Kevésbé számít majd a jövő vele kapcsolatosan. Kevésbé határoz meg érzelmileg az elmúlása vagy a megváltozása.

De hogyan harcoljunk? Hogyan kell harcolni valamiért, amit nehezünkre esik elérni, megtartani, megvalósítani? Jöhetnek a klisék: keményen, kitartással, megállíthatatlanul. Őszintén, bátran, előreszegett fejjel. Fényes tekintettel, eltökélten, határozottan, eltántoríthatatlanul. Aha....ja. De ha túllépünk ezeken a magasztos kifejezéseken, hova érkezünk? Mit jelent ez a gyakorlatban, hogyan harcolunk mi, átlagemberek?

Hogyan harcolunk például azért, hogy a kitűzött céljainkat elérjük? Mondjuk hogy lefogyjunk, vagy hogy ne hízzunk vissza, ugyebár ez lenne a fő téma. Biztos, hogy mindannyian nagy elánnal, nagy lendülettel vágunk bele egy ilyen változtatásba, aztán valamiért a legtöbbünknél eljön egy pont, amikor meginog a nagy elhatározás, és innentől kezdve exponenciálisan csökkenni kezd a lelkesedés. Majd pillanatok alatt ott találjuk magunkat, hogy saját magunkon nevetünk, legyintve és mosolyogva térünk vissza elbújni a jól megszokott kifogások, a régi hamis, ezerszer-milliószor elkoptatott közhelyes és közönséges kifogásaink mögé.

Vajon miért történik mindez? Mi áll mögötte? A gyengeségünk, a körülményeink, a gyarlóságunk? Vagy talán az, hogy nem is akartuk/akarjuk igazán? Vagy valamiféle titokzatos csordaszellem vonz a kudarccal teli tömegek felé az elhagyott kis létszámú sikeres pár ember közül, akik próbálnak életben maradni úgy, hogy megőrizve a saját elveiket nem akarnak elszigetelődni teljesen a társadalom nagyobbik részétől...?

Megintcsak rengeteg kérdés, a válaszok pedig bizonytalanak, homályosak, és kétértelműek. Tudom, hogy ezen a blogon jobbára csak kérdéseket teszek fel, problémákat feszegetek, és általában soha nem írom le a tutit. Ahogy mondani szokták, nem a frankót mondom, hanem az őszintét. Nem tudom a válaszokat. Azt tudom, hogy nagy harc, amit én vívtam és vívok a mai napig. És gyanítom, ez nem fog változni. Mert az eredmények sajnos nem hullnak az ölembe. De talán nem is baj...  

Tévelygés a motivációk labirintusában

Annyit írtam már a motivációról. Ez az a valami, ami elindít mindent. Ami képessé tesz mkinket arra, hogy megváltozzunk. Ez az, ami sokunknak nincs meg, vagy nem igazi. De vajon hogyan lehet megtalálni? Vajon honnan jön? Léte vagy nem léte determinált, vagy meg lehet szerezni? Ha meg lehet szerezni, hogyan? Mikor tűnik el? Mi hívja életre?

Annyi kérdés. Persze ahány ember, annyi válasz. A téma nyilván rengeteg információt hordoz, de most megpróbálom a saját gondolataimból összerakni azt, amit én gondolok, külső (internet) befolyás nélkül. Legfeljebb marhaságot hordok össze, nem nagy ügy.) Ha a motiváció nyomában járunk, találni kellene valami közös pontot, ami fogódzó (vajon jól írtam?) lehet. Azt hiszem, a motivációnak erednie és táplálkoznia valahonnan. Na jó, de eredhet/táplálkozhat annyi mindenből...

• puszta szándékból (bárcsak ez elég lenne!) Vegyük inkább a konkrétabbakat, úgymint:

• félelemből - Sokféle lehet. Az már elég baj, ha azt jelenti, hogy valami komoly egészségügyi probléma képe lebeg az ember szeme előtt, rosszabb esetben már nem csak kép. A másik kérdés itt, hogy ha valaki lefogyott pár kilót, vajon elég motiváló tud-e lenni az a félelem, ami arra irányul, hogy visszahízik?
• kényszerből - a kényszerítőzéssel az a baj, hogy csak fizikailag van jelen. Tehát egy ételfüggőt ha bezárok egy szobába, és nálam van a kulcs, és csak azt ehet, amit adok neki, akkor biztosan lefogy. A baj, hogy közben nem veszem figyelembe a lelki kínlódását, és hát ha egyszer a kényszer megszűnik, a probléma megint valós lesz, csak idő kérdése.Ha pedig lelki okai vannak az elhízásnak, akkor a folyamattal csak még rosszabb lesz minden
• hiúságból - Ez biztosan működik, ha elég erős. Gondoljunk a színészekre, a modellekre, akiknek annyira fontos a rivaldafény és a pódium, hogy a nem evésen kívül még sokkal durvább dolgokat is simán bevállalnak. Náluk a testalkat kérdés csak egy a sok közül, a hiúságuk sokszor csap át fanatizmusba....a legnagyobb baj ezzel, hogy mások példaképnek vehetik az ilyen embereket, pedig ez biztosan rossz irány globálisan nézve. És tuti nem egészséges...
• irigységből - vajon elég motiváló lehet-e az, ha irigykedünk azokra, akik nem túlsúlyosak? Az én válaszom az, hogy nem. Ha működne, sokkal kevesebb kövér ember lenne. Ez inkább további lelki torzulásokhoz vezethet. Ha valakiben irigység van ebben a témában, akkor az szerintem előbb utóbb egyetemes gonoszsággá, ember- és világgyűlöletté sűrűsödik, ami egyáltalán nem segít semmin sem.
• dacból - A dacot sokszor hajlamosak vagyunk lebecsülni, pedig szerintem nagy mozgató erő. Biztos, hogy egy embert képessé tud tenni a csakazértis attitűd a komoly változásra. Kérdés az, hogy vajon ez mennyire tartós, és mennyire egészséges.
• Kudarcból - kicsit kapcsolódik a dachoz, azt hiszem. Igenis építkezni lehet a kudarcainkból is, hiszen alapigazság, hogy a sikerhez a kudarcainkon keresztül visz az út.
• Fájdalomból - Hát...megintcsak azt tudom írni erre, hogy biztosan működik, de nem a legjobb, ha a fájdalom motivál. Talán addig működhet, amíg tart. De ha elmúlik, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy valaha volt.

Namost ha végigveszem ezt a listát, a szándékot nem véve csupa csúnya rossz dolog....mi a helyzet a pozitív oldallal? Vajon eredhet/táplálkozhat-e a motiváció:

• boldogságból - tehát például ha valaki egy fogyás-folyamat valamely szakaszán boldognak érzi magát, képes-e ez a boldogság további erőt adni ahhoz, hogy ne szakadjon meg a lánc?
• szerelemből - egy másik személy iránt érzett  erős, szenvedélyes szerelem elég motiváló lehet? De hogyan? Némi paradoxont látok: ha csak akkor nyerem el a szerelmét, ha megváltozok, akkor nem is engem szeret, hanem azt, akivé változtatni akar....ez lehet elég kiábrándító is, hiszen ha igazán szeret, elfogad  így ahogy vagyok...Akkor hogyan is van ez? Egymással szembe mutató vektorok.....
•  Sikerből -  A sikerélmény elég erős-e ahhoz, hogy továbbvigyen a lendülete? Elméletben önmagunk sikere doppingként működhet, és táplálhatja a motivációt tovább.
• Erőből - Itt egyaránt lehet érteni a mentális erőt, és a fizikait is. Elsősorban persze átvitt értelemben, úgy értve, hogy az erő jelenléte, kézzelfoghatósága az, amiben meg lehet kapaszkodni. Annak az érzése, hogy képes vagyok erre vagy arra. Akár mentális, akár fizikai megerőltetésről legyen szó.
• Szeretet - Na igen, a nagy kérdés. Szeretetet érez az ember mondjuk a családtagjai felé. Egészen biztos, hogy ez az érzés képes nagyon mély és igazi motivációra, hiszen például működhet úgy, hogy valaki ha saját maga miatt nem is akarna változni, a gyereke, unokája, stb iránt érzett szeretete képessé teheti arra. Adhat elég erőt a motivációhoz az, hogy nem akarok idejekorán eltávozni az életből, mert nem tudok majd elég időt tölteni az unokáimmal...
• kényelem - A kényelem mint motiváció? Hát...mondjuk ha olyan kövér vagyok, hogy nem tudom bekötni a cipőfűzőmet, vagy kitörölni a fenekemet, akkor végül is igen, elfogadom....akkor lehet motivációs erő a kényelem iránti vágy is.
• Szex - Hazugság lenne azt állítani, hogy a szexuális életre nincs befolyással a testsúly. Egyrészt fizikailag is, másrészt mentálisan is, hiszen az egészséges test sokkal vágykeltőbb, mint a beteg. A spektrum itt elég nagy, hiszen a szimpátia, a vágy az erősen szubjektív....viszont azt kijelenthetjük nyugodtan, hogy a fittebb test sokkal több és sokkal jobb minőségű szexuális élményt tud nyújtani, mint a tunya, elhízott, kórosan deformált, stb....

Nem is folytatom tovább, mert lassan kialakul a fejemben a kép, és a válasz is körvonalazódni látszik: Bármi lehet motiváció. És bármilyen motiváció lehet elég erős ahhoz, hogy segítsen talpon maradni. Mégis akkor min múlik? A válasz egyszerű, de mégis komplikált: Saját magunkon. Az emberi tényező lesz az, ami eldönti végül, melyik motivációs erő, milyen irányban, és mekkora erővel hat. Az emberi tényező, ami viszont tudjuk jól, hogy fejleszthető, alakítható, képlékeny dolog. Szándék, információ, tervezés, megvalósítás....azt hiszem, valahogy így.

Mizantr- vagy ut-ópia?

Egészen elképedek néha a világon. Az embereken...Sokszor megfogadtam már, hogy nem szabad kommenteket olvasgatni, de amikor néha csak elolvasom azt, amit egy-egy cikk után az emberek írnak, akkor amit látok, az félelmetes. Vajon magában hordozza-e az emberiség önmaga pusztulását? Vajon a fejlődés része lehet az, hogy az egyre több tennivalóval párhuzamosan egyre kevesebb idő jut a gondolkodásra? Ahogy az operációs rendszerek és a robotok egyre "okosabbak" lesznek, és egyre kevesebb közünk lesz mindenhez körülöttünk? Ahogy az emberek egymással való kommunikációja szépen lassan átváltozik a gépeken keresztüli kommunikáción át magával a gépekkel való kommunikációra? Hova vezet ez? 

Na mondjuk ennek nem sok köze van a diétához, meg az egészséges életmódhoz...vagy mégis? Talán igen. Talán a kulcs a kontroll lenne itt is. Talán az emberi agy képes arra, hogy felismerje, mikor kell megálljt parancsolni, és visszavenni az irányítást, és talán ezt elősegíthetjük azzal, ha tudatosan elkezdjük erre késztetni, például egy megtervezett, kontrollált életmóddal.

Ha már valaki megteszi az első lépést, és egyáltalán megáll és elgondolkodik arról, hogy esetleg nem jó az úgy, ahogy van, akkor van remény. Van remény arra, hogy az első lépést kövesse a többi, és szépen lassan -vagy gyorsan, egyede válogatja- eljussunk oda, hogy igenis mi irányítunk, nem pedig a pénz, a média, az érdekek, vagy mások, akik ezek valamelyikéért manipulálnak. Elképesztő, hogy a reklámokban nyomják az embereknek mondjuk Karácsony előtt, hogy "sok a kiadás? vegyél fel hitelt! Csak havi ennyi meg ennyi forint a törlesztése!" Majd egy héttel később: "elvitte a pénzt a karácsony, vegyél fel hitelt!" Majd jön a  húsvét, a nyaralás, meg a gyerek beiskolázása? "Vegyél fel hitelt!" Az nem baj, hogy mindegyik általuk javasolt megoldás 3-5 éves törlesztési időszakot jelent. Egy év alatt vegyél fel ötször olyan hitelt, aminek a lejárata mondjuk 5 év...mi lesz jövőre? Jövőre is lesz karácsony, húsvét, és iskola is...Az, hogy ezek a reklámok lemennek, azt jelenti, hogy működnek. Valamennyire legalábbis. És akkor csodálkozunk, hogyha folyamatosan egyre több az olyan szerencsétlen, akit agyon nyomnak a hitelei. Miféle hitel már az olyan, amit hiába törlesztesz, soha sem fizetsz ki? Ismertem olyat, aki autóvásárlásba ugrott, és hiába fizette a törlesztőrészleteket rendben, a tőketartozása csak nőtt. És hiába ment be a bankba, hogy ez így nem jó, csak a fejüket csóválták, és a nagy tanács az volt, hogy fizesse ki egyben az egész összeget. De ha ki tudta volna fizetni, nem vesz fel hitelt, nem igaz? 

A hitel maga egy jó pénzügyi konstrukció, ami segíthet életben tartani a gazdaságot, ami megoldást jelenthet egy problémára úgy, hogy közben mindenki jól jár. A számítógépek, a mobiltelefon, a robotok mind-mind fantasztikus, nagyszerű találmányok, amik ezerféleképpen könnyíthetik meg az emberek dolgát. A konyhaművészet csodálatos, a csokoládé finom, enni jó.

Akkor mégis, hol csúszunk el...? Miért van, hogy annyira sokan nem tudunk élni rendesen ezekkel a dolgokkal? Hogy ha hitelt veszünk fel, beleragadunk, hogy a mobilunk rabjává válva kevésbé figyelünk oda az emberekre....hogy elhízunk? Talán mélyen bennünk, emberekben van a hiba gyökere, de oda nagyon nehéz lenyúlni, és fájdalmas is. Talán ezért megy nehezen. De hiszek abban, hogy képesek az emberek jó irányba fejlődni, és hiszek abban, hogy ez nem csak egy utópikus álom... 

Miért kell a pihenőnap?

Mindig óvakodni akartam a különböző rexiáktól....ezek egyike az exorexia, ami azt jelenti, hogy valaki az edzés rabjává válik, napi szinten több órát edz, és mindent ennek rendel alá az életében. Hazdnék, ha azt mondanám, hogy sosem voltam a közelében ennek a dolognak. Volt, hogy napi négy órát tekertem a szobabiciklit. Az ember könnyen bele tud esni ebbe a csapdába, mert a kitartás, az elszántság, a vasakarat, a hajthatatlanság továbbvitele már maga az exorexia megtestesülése.

Nincs más hátra, mint tudatosan kell ez ellen (is) küzdeni. Megismerni, felismerni, és harcolni ellene. Nemcsak azért, mert egészségtelen, hanem azért is, mert visszájára fordulhat a dolog. Hogyan? Úgy, hogy pont az ellenkező hatást érjük el vele, mint amiért kialakulhatott.

A testünket nagy mértékben befolyásolják a különböző hormonok, amiknek a pontos működési mechanizmusát a legtöbb ember nyilván nem látja át, és nincs ideje/ lehetősége elmerülni a témában, hiszen ez egy külön tudomány....szóval állítólag az van, hogy létezik két hormon: a leptin és a ghrelin. A leptint a tesünk zsírsejtjei állítják elő, és az éhségérzet elfojtásáért felel.  A ghrelint a gyomor termeli, és az étvágyérzetet befolyásolja.A kevés alvás/pihenés csökkenti a leptin- és növeli a ghrelinszintet. Ennek eredményeként növekedni fog az étvágyunk. És ez persze visszafelé is igaz: a több alvás/pihenés csökkenti az étvágyat, és ezáltal elősegíti a fogyást.

Továbbá alvás alatt az agyalapi mirigy több növekedési hormont termel, mint éber állapotban. Ez felel a sejtek regenerációjáért, a növekedésért, és a reprodukcióért. Ezért az anyagcserére is hatással van, gyorsítja azt. Plusz az izmaink növekedését is ugyanúgy elősegíti. A gyorsabb anyagcsere gyorsabb energiafelhasználást jelent, ami effektívebb fogyáshoz vezet. Ugyanez a helyzet a cortisol-lal is: a kevés alvás növeli a cortisol szintet, és a magas cortisolszint lassítja az anyagcserét.

Nagy szükség van tehát a sok pihenésre, alvásra, különösen ha sokat edz valaki, ugyanis a testünk ezalatt az idő alatt regenerálódik, pihen, ha úgy tetszik kiheveri azt az erőfeszítést, amit az edzés során produkált. Ha keveset pihenünk, akkor egy idő után a teljesítmény is visszaesik, és a testünk elfárad, mert nem hagyunk neki elég időt a regenerálódásra.

Házimunka- beleszámít, vagy nem?

Hányszor hallhatjuk jobbára háziasszonyoktól, hogy minek nekem edzőterem, mozgok én eleget, meg sem állok egész nap. Vajon a házimunka végzése minek számít? Vajon a puszta létezéshez szükséges energiafelhasználáson túl mennyire számít extra kalóriaégetésnek a vásárlás-főzés-mosogatás-mosógéppakolás-tergetés-hajtogatás-felmosás-porszívózás-stb?

Nyilván nem gondolhatja senki, hogy ha egész nap ül valaki egy asztalnál, vagy a kanapén fekszik, az egyenértékű kalóriafelhasználást jelent egy egész nap sürgő-forgó ember felhasználásával szemben, aki meg sem áll mondjuk délutánig, maximum egy kávéra ül le. A nagy kérdés az, vajon felmentheti-e az embert a sok házimunka az alól, hogy lejárjon edzeni, vagy futni, vagy bármilyen egyéb testedzést végezzen?

Utánaolvastam itt-ott, és azt kell mondanom, hogy az általános vélekedés azt mondja, nem számít bele közvetlenül. Ugyanakkor hivatalos kimutatás van arról, hogy azok, akik aktívan élik a mindennapjaikat, azok tovább élnek, és általában egészségesebb állapotúak idős korukra. De akkor létezik, hogy semmit nem számít a házimunka?

Dehogynem. Csakhogy házimunka és házimunka között is van különbség. Más dolog a kanapén ülve, tévét nézve fél szemmel hajtogatni, és más havat hányni, vagy kertet asni fel. Nyilván a két végletet írtam, de csak hogy jobban szemléltessem a különbséget. Felmosni, porszívózni is lehet lagymatagon, lassan, kényelmesen, és lehet úgy is, hogy 15 perc után az emberen folyik a víz. Na az már egész biztosan beleszámít a napi mozgással elégetett kalória egyenlegünkbe.

Azt hiszem az igazság félúton van. Ha rendszeresen karban tartjuk a testünket, és mindennap heti rendszerességgel végzünk valamilyen igazi kardió mozgást és/vagy súlyzós edzést, akkor beleszámít az otthon végzett munka is, de ha nincs semmi más, csak a házimunka, akkor sajnos azt kell mondanunk, hogy az önmagában  mint mozgáskiegészítés, nem elég a súlytartáshoz, depláne a fogyáshoz,

Érzelmi evés

Újra meg újra a terítékre kerül a téma: vajon miért lettünk/vagyunk/leszünk kövérek? Túl a fizikai ok-okozati összefüggéseken, tehát nem a direkt indokra gondolok, hiszen az elég egyértelmű: sokat eszünk, keveset mozgunk. De miért...? Miért nem tudunk helyesen táplálkozni? Nyilván nem csak én próbáltam ennek sokszor nekimenni, hanem sokan keresik a gyökereket, ahonnan indul maga az elhízás. A szakirodalom nagymértékben teszi felelőssé az ún. "emotional eating" jelenséget, amit hevenyészve  "érzelmi éves"-nek lehet fordítani, és az a lényege, hogy nem akkor nyúlunk ételhez, amikor a testünk jelzi, hogy igény van az energiára, hanem különböző érzelmi hatásokra, válaszként eszünk.

Öröm, bánat, unalom, szomorúság, düh, elkeseredettség, apátia.....ezek mind olyan érzelmi hangulatok, amik tulajdonképpen simán torkollhatnak evésbe. Sok családban a gyerekek is úgy nőnek fel, hogy az étel a szeretet egyik kifejező eszközeként jelenik meg. Szülinapra tortát sütünk, ünnepi menü kerül az asztalra....tehát a gyerekben valahogy egyenes arányba kerül az étel és a szeretet, a jutalom, az öröm, a boldogság. Csoda-e, ha később amikor ezek valamelyike után szaladunk, akkor az ételen át vezet az utunk?

Valahogy észrevehetetlenül fonódik össze az evés és az érzelmek, amikben élünk, amik meghatározzák az életünket. Sokan, sokszor egyfajta hullámszerűen étkeznek, ami abból áll, hogy fogyókúrák, és evészetek követik egymást. Vagy koplalások és zabálások. Vagy diéták és "off-napok"....végülis tök mindegy, hogy hívjuk őket. Az egyik végletből simán lehet súlyos étkezési zavar, (anorexia, bulimia) a másik véglet talán az, amikor a hullámzás amplitúdója nagyon kicsi, a környezet észre sem vesz semmit, de itt is fennáll néhány veszély: ortorexia, exorexia, amik szintén étkezési zavarok.

Na és akkor mit lehet tenni? Az én válaszom egyfelől az, hogy soha ne hagyjuk abba a kontrollt, és az információgyűjtést, mert a tudás hatalom, amivel sok esetben élni tudunk a problémákkal szemben. Az is segíthet, ha valahogy az evést nem a külső kényszerek hatásai idézik elő, hanem a belső kényszereké. Szóval hogy ne akkor és azt együnk, amit az adott körülmények határoznak meg, hanem figyeljünk a testünk jelzéseire. 

Persze ezek csak szavak, amiket leírni könnyű...sőt felfogni, megérteni sem nehéz. Ami nehéz, az felismerni az éles helyzetben, hogy hoppá, most van! Most van, hogy nem is vagyok éhes, mégis enni fogok. Most van, hogy azért fogok enni, mert megkínálnak, és nem akarom visszautasítani. most van, hogy azért fogok enni, mert baromira unatkozom. Vagy mert ott a kaja a tányéron. vagy mert nem akarom kidobni. Vagy mert anyám/gyerekem/férjem/feleségem/stb. örömmel készítette. Vagy mert szülinap van. Vagy mert munkaebéden vagyok. Vagy mert a másik is eszik. Vagy mert jaj, de finom. Sorolhatnám még sokáig. 

Szóval a kemény dió nem a megértés, hanem a felismerés, és az erő, hogy a felismerést megvalósítás kövesse.

Alapfogalmak

Fontos, hogy mindig tisztában legyünk az alapfogalmakkal. Mai hír, hogy a Vatikánban nyílt egy gyorsétterem, és hát abban a házban, ahol több bíboros is lakik, és hát az egyház rosszallja a dolgot, mert "egészségtelenek a termékei" a cégnek. De azért kiadták azért a gyönge 30ezer eurós havi bérleti díjért, amit senki más nem volt hajlandó kifizetni.

Namost akkor tegyük tisztába: a gyorsétterem azt kínálja, hogy valaki a negyedórás ebédszünetében beszédül, akkor 15 perc alatt megkapja a kajáját, és meg is eszi. 15 perc alatt meleg ételt ehet, teli energiával. Bónusz, hogy finom is. Ez a gyorsétterem alapja, ami a nevében is benne van. Hogy a termékei egészségtelenek? És tessék mondani a Vatikánban lehet valahol csokoládét kapni? Vagy cigarettát? Azok nem egészségtelenek? Micsoda álszentség....

A társadalom ma már szinte mindenhol a piacgazdaságra épül, ami azt jelenti, hogy akkor tud fent maradni valaki, ha piacképes, eladható terméket forgalmaz. Egy ételnél mi az eladhatóság legfőbb szempontja? Az, hogy egészséges legyen? Persze hogy nem. Az, hogy finom legyen. Mert az emberek akkor mennek oda enni, ha ízlik nekik az étel. Lehet-e akkor követ vetni a gyorsétteremre, ha pénzt, fáradtságot nem kímélve igyekszik minél finomabb termékeket forgalmazni? Igen, monosodium glutamát, igen, finomított CH. Mellette szigorúan ellenőrzött olajhőmérséklet, higiénia, és sorolhatnám tovább. Az eredmény: mindig ugyanolyan minőségű, ízű, alapvetően finom étel. Mi a gond?

A gond akkor van, ha egy olyan cég termékei nem egészségesek, akinek a fő profilja éppen az, hogy egészséges ételeket kínál. De a gyorsétteremnél erről szó sincs. Ha betiltatnánk ezeket, csak azért, hogy ne eshessünk kísértésbe, hogy beszédülünk a fogyókúra közepén, és besajtburgerezünk, az egyfelől nem lenne fair azokkal az amberekkel, akik nem diétáznak, másfelől a saját gyengeségünket erősítenénk vele.

A másik mai hír, hogy az angol közegészségügyi szolgálat szerint a gyerekek túl sok cukrot fogyasztanak, a napi ajánlott mennyiségnek több mint a felét még iskolába menet előtt elfogyasztják. Engem az akasztott meg, hogy mi az, hogy napi ajánlott mennyiség? Cukorból? A 4-10 éves gyerekek a cikk szerint kétszer annyi cukrot fogyasztanak, mint amennyit kellene. Nos, én máshogy gondolom. A testnek energiára, kalóriákra van szüksége, nem finomított cukorra. Én azt gondolom egyáltalán nem kellene finomított cukrot fogyasztania a gyerekeknek. A sok elfogyasztott cukortól egyre kevésbé vagyunk képesek az alapanyagok édes ízét megérezni. Sokan azt sem tudják, hogy a sárgarépa vagy a zöldborsó önmagában is édes. Mert nem érzik annak, annyira hozzá van szokva a szervezetük a sok mesterségesen finomított cukorhoz.

Szóval az alapfogalmakat magunknak kell meghatározni, mert mások nem biztos hogy ugyanúgy gondolkodniak, mint mi.

500

Többféle túlsúlyos ember van.Vannak azok, akik jelentős mértékű túlsúllyal rendelkeznek, és nekik SOS szükségük volna a gyors és eredményes fogyásra. Aztán vannak az általam csak "szalonkövér"-nek tituláltak, akiknek van túlysúlyuk, de a társadalom nem helyez akkora nyomást rájuk. Ha férfiakról beszélünk, akkor a társadalom által megbocsájtó-elnéző irányszavak a következők: egészséges sörhas, mackó-típus, emberes, tekintélyt parancsoló...ha nőkről beszélek, akkor általában a "szülés tönkretette a testét", vagy a "x gyerek után most mit tehetne" azok a mentségek, amik kifogásként felmenthetik az embert a lefogyás kényszere alól. Szerintem ez a legnagyobb halmaz, és itt van az az újabbnak mondható trend, ami nemcsak elfogadhatónak, hanem menőnek tartja a férfiaknál "Dad-body", azaz "apuka-alkat" megjelenést, ill. a nőknél a "fogadd el magad"," így vagy szép", és "az igazi nőn van mit fogni" kifejezésekkel lelkesíti a túlsúlyosakat.

Aztán vannak azok, akikről az átlagember nem mondaná meg, hogy túlsúlyosak, és igazából nem is azok, de minden vágyuk, hogy pl. 5 kilótól megszabaduljanak, ezért hajlamosak magukat egy kalap alá venni a fenti csoportok akármelyikével, és beállni a kövérek mögé/közé a sorba. A felsorolás végén még ott vannak, akik azt mondják magukról, hogy ugyan nincs súlyfeleslegük, de nem is szeretnének, ezért úgy étkeznek, edzenek rendszeresen, stb...hogy ez ne fordulhasson elő velük. Jelentős részük ha akarna sem tudna kövér lenni, és csak nagyon kicsi részük az, akik valóban az életmódjukkal gátolják meg az elhízást.

Szóval a kis kitérő után most a nagy mértékben elhízottakhoz írnék, tekintve, hogy én is ide tartoztam. Nekik azért nehéz elindulni ezen az úton, mert hogy úgy mondjam a lejtő legalján vannak, és elképesztő mennyiségű munka kell ahhoz, hogy egyáltalán valami apró jele legyen az eredményeknek.

Nekem másfél évig tartott a művelet....500 nap. Nagyon hosszú idő, és bizony több, mint 50 kiló fogyás után vették észre csak a környezetem, hogy változik valami a megjelenésemmel kapcsolatosan. Ezeknek az embereknek szerintem a sikeres kezdetekhez a következők mindenképpen kellenek:

• Igazi, mélyről jövő, erős motiváció, ami nincs kapcsolatban külső tényezőkkel. Csak saját magammal, senki mással.
• Apró léptek. Ha hirtelen túl magasra tesszük a lécet, akkor annyira reménytelennek tűnhet a siker, hogy könnyen eldobjuk és nem vállaljuk be.
• Fanatizmus. Makacs, sokszor irreálisnak ható elszántság, hogy az adott kitűzött célt minden körülmények között telejsítsük. Minden körülmények között.
• Hit. Ha nem hiszek magamban, akkor el is könyvelhetem a kudarcot nyugodtan. Ha fogódzót keresel, akkor nézz szét...itt vagyok példának okáért én magam, nálam láthatod, hogy egy egyszerű átlagember is képes rá minden segítség nélkül, szóval semmi okod nincs, hogy ne higgy magadban. És ha magadban hiszel, az látszik is rajtad, és mások is hisznek majd...egyre többen. És ez képes további erőt adni.

Talán ezek legfontosabb dolgok, ami nélkülözhetetlenek. Persze kell még mellé kitartás, erő, türelem, és még oldalakon át sorolhatnám, mi még. De ezek csak olyan szavak, kifejezések, amik szinonimái egymásnak. 

Ha úgy veszem, 500 nap nem is olyan sok. Szép kerek szám. Ahhoz viszont elég sok, hogyha ennyi időn át képes vagy nem szem elől téveszteni a célt, akkor jó eséllyel képes leszel a teljes életmódváltásra is.