Három évvel ezelőtt ilyen tájt világosodtam meg, miszerint utálom hogy kövér vagyok, és végre tényleg tenni akarok ellene. Azóta enyhén szólva sokat boncolgattam a témát, és most úgy mondanám, hogy akkor jött el a belső motivációm ideje. Akkor értem el azt a pontot, ami sorsfordító volt.
A dokumentáció úgy teljes, hogy képet is hozok. A kép bal oldalán a fogyókúrám kezdetéhez legközelebb eső időpontban (2009 ősz) készült kép van, a jobb oldalán pedig egy friss (kábé fél órával ezelőtti)
Azt hiszem nagyobb eredménynek gondolom a súly megtartását, mint a konkrét lefogyást. Maga a fogyós hadművelet másfél évet vett igénybe, ezalatt ledobtam magamról több mint 100 kilót. Ez őrült sok. Extrém sok. Azt hiszem mondhatom, hogy gyökeresen megváltozott az életem azóta. Folyamatos kontroll alatt tartom, hogy mit és mennyit eszem, és elkezdtem az aktív sportolást, még ha a magam kis itthoni szintjén is. Eleinte azt hiszem kicsit túlzásba vittem a fogyást is és kicsit később a sportot is....de most mit mondjak...a hízást is túlzásba vittem. Úgy látszik, én ilyen szélsőséges pali vagyok.
Most az a napi egy-két óra mozgás és a tudatos étrend kifejezetten megfelelőnek tűnik. Igaz, elég sok idő és energia emésztődik fel azáltal, hogy erre figyelek. Lehet, hogy néha elvakult vagy nem normális módon ragaszkodom ahhoz, amit elterveztem, vagy ahhoz, amit meg akarok csinálni. De gondoljunk bele: nem csoda, hogy tűzzel-vassal, foggal körömmel ragaszkodom ahhoz, amit sikerült elérnem...minden egyéb segítség nélkül. Még jó, hogy nem hagyom magam visszasüllyedni oda, ahonnan kivakarodtam. Ez talán azoknak, akik nem extrém súlytól szabadultak meg, mint én, nem annyira érthető, de én így érzem.
Olyan messzi távolinak tűnik a régi, kövér életem, mintha nem is az enyém lenne. Pedig az. Nem tudom, hogy alakul a jövőm, de azt egész bizonyosan tudom, hogy soha többé nem akarok újra elhízni. Így is elég kárt okoztam magamnak, jobb lett volna előbb kapcsolni. De nem hátrafelé nézek, hanem előre, mert az élet is előre megy, és nem hátra. És nincs több belőle, mint a konzoljátékokban. Épp ezért olyan nagy kincs, és éppen ezért nem mindegy, mi mozgat minket. Mindenkinek csak egy élete van....azt kell élnie. Megválaszthatja, hogyan teszi, mit helyez előre, mi a prioritás. Kinek-kinek más a fontos, más jelenti a jót és más a rosszat. De nem akarok túl mélyre menni. Egyszerűen csak le kell vonni a konklúziót :):) Abból baj nem lehet :)
11 comments:
Nagyon-nagy gratula itt is!Ügyes vagy és kitartó,de csak így lehet:-)Örülök,hogy személyesen is ismerlek!:-)
Maximálisan egyetértek minden szavaddal, még akkor is, ha én nem ezt az utat járom. (zárójelben megjegyzem, sajnos nincs ennyi akaraterőm és önfegyelmem, bárcsak lenne!)
De a gondolatmenet, az eltökélt elszántság és a tartás, ami van neked, arról csak felsőfokban lehet beszélni.
Köszönöm a kommentet :)(Én meg azt jegyzem meg zárójelben, hogy asszem Te BMI-d sosem volt olyan magas mint az enyém :D)
Köszönöm Andi :) Az öröm kölcsönös :)
Ezek szerint a BMI értéke arányos az akaraterővel? :)
Kemény játszma,azt gondolom,hogy nem csak a külsejét,de a belsejét is megváltoztatja az embernek ez az elszántság. Elbotlottam,de felálltam és megyek tovább... Akarom és megteszem.
Csak így lehet! Nagy öröm,hogy megosztod ezeket,hála érte!
Tibi
:) Érdekes lenne :) Jól írod, kemény játszma, valóban. Köszönöm a kommentet.
Kincs ez a blog nekem! Mikor elengedném a gyeplőt előbb olvasok innen valamit és már nem is akarom elengedni. Köszi! :) Rapi
Kedves Rapi, köszönöm, sokat jelent nekem az ilyen visszajelzés...:)
Lazac, Tibi, Rapi és akik még olvassátok Alan blogját! Fogjuk erősen a gyeplőt, a mi kezünkben van a változás lehetősége. Kicsit enyhíteni a szorításon lehet, de mi nem engedhetjük el már sosem! Nagy-nagy szerencsénkre példaképp itt áll előttünk Alan, aki már átment azokon a megpróbáltatásokon, ami még előttünk van,s megosztja velünk okulásul. Azért, hogy lássuk azt, meg lehet csinálni akkor is, ha küzdelmes ez az út. Az eredmény magáért beszél. Mintha nem is ugyanarról az emberről készült volna a két kép. Öröm látni, minő csodát is tehetünk magunkkal.Én nőként az elém kitűzött cél kb. negyedénél járva már a csinos ruhákat nézegetem, amit majd a 60 kilós énem fog viselni, s már előre örülök neki, milyen jól nézek majd ki :) Most pedig annak örülök, hogy nem feszülnek rajtam az eddig hordott ruhadarabjaim, elő tudok venni rég nem viselt darabokat. Hogy már nem lihegve megyek fel a negyedik emeletre, s a kisfiam azt mondta a boltban a szűk polcok között, gyere anya erre, már te is átférsz :) Ha most megállna a folyamat, már akkor is megérte volna. De tudom, hogy itt még nincs vége, s azt is tudom, hogy ha naponta bekukkantok ide, egyhamar nem is lesz, s újabb nagyszerű ( vagy inkább kisszerű) napok várnak rám. Az pedig végképp nem mindegy, hogy van valaki, aki a szösszeneteimre reagál.:) Köszi és üdv:
Anonymo
Kedves Anonymo!
Köszönöm ezeket a sorokat, én mindig igyekszem elmondani, mennyire jól esik az ilyesmi nekem. Ez egy kétirányú...vagy inkább sokirányú folyamat. Ahogy én a blogommal tudok hatni másokra, úgy azok a mások is visszahatnak rám, és nagyon sok erőt kapok Tőletek... az elismeréseitek, a lelkesítéseitek, az őszinte megnyilvánulásaitok,ezek mind löknek tovább engem azon az úton, ahol mennem kell. Bizony nem könnyű, sosem könnyű. De tudod, legyen inkább nehéz egy ilyet végigcsinálni, mint ágyhoz kötve lenni egy komoly betegség miatt, vagy kirekesztve élni a társadalamból, és cukorbetegen, fájó szívvel, keserű szájízzel eltávozni innen....na jó, nem akartam ennyire sötét hangulatot festeni ám :)
A lényeg, hogy köszönöm a kommentet. Nemcsak ezt és nemcsak Neked, de az összeset és mindannyiótoknak, akik odafigyeltek arra, amit írok itt, és megosztjátok velem az ezzel kapcsolatos gondolataitokat! Köszönöm :)
Mi figyelünk, de látom, Te is figyelsz :))) Üdv:
Anonimo
Post a Comment