Szembenézés

Nyilván az ember a sikereiről szeret írni, és nem a kudarcairól. De ugye tudjuk azt is, hogy a sikerhez vezető út bizony kudarcokkal van kikövezve. És azt is tudjuk, hogy hibátlan ember nincs, hanem a különbséget inkább az teszi, hogy ki hogyan viselkedik a kudarc vagy a hiba után. Rejtegetem, elhallgatom, nem tudok vele szembenézni...vagy szembenézek vele, kielemzem, legyőzöm, megmagyarázom, és megpróbálok tanulni belőle, és folytatni az utat a siker felé.

Tény, hogy az ember környezete, a család, a barátok, az ismerősök...szóval nem mindig jóindulattal közelítenek, és az ember sérülékeny, és próbál vigyázni magára. Óvjuk magunkat attól, hogy mások belénk rúgjanak, kárörvendjenek, vagy épp tunkoljanak a kudarcainkból....fürödjenek benne, és lássák benne a saját maguk kudarcainak önigazolását. Szóval van egy fajta defenzív túlélőtechnikája az embernek...magyarán szólva óvatosan köll bánni ezekkel a dolgokkal.Legalábbis annak, akit nem kizárólag a jóindulat és a segítőkészség vett körbe élete során LOL

A jóindulat margójára meg: évtizedekig voltam 200 kilós...soha senki nem bántott, imádtak. Nagy darab pali voltam nagy dumával, nagy hanggal, kiterjedt haveri körrel. Kifejezetten szerettek a társaságomban lenni, kimondottan népszerű voltam. Érthető, hiszen egy kövér ember is mellettem kifejezetten slank-nak tűnt, ha együtt mutatkoztunk, kettőnk/sokunk közül messze én voltam a legkövérebb. Aztán amikor elkezdtem lefogyni, eleinte lenéző-lesajnáló együttérző szavakat kaptam, amik mögött leginkább olyan gondolatokat láttam, hogy "csóri, úgysem fog sikerülni neki, de hagy higgye hogy talán mégis"...de sikerült, és onnantól kezdve hogy lefogytam, kábé mindenki elkezdett izélgetni, hogy akkor most hány kiló vagy, meg mostmár elég volt, ne fogyjál tovább, mert ez már nem egészséges....de amikor 200 kilós voltam, senki nem mondta, hogy az nem egészséges. De miután lefogytam, hirtelen mindenki azzal kezdett el foglalkozni, hogy hány kiló vagyok. Az emberi természet ellen nehéz menni, én tudom....de ezek miatt a dolgok miatt alakult ki bennem ez a védekező álláspont. Mert volt olyan, hogy egy buli vagy egy nyaralás után felszaladt pár kiló, és valaki rögtön odaszólt, hogy na akkor ennyi volt, megint irány a 200 kiló? Rendkívül felzaklattak ezek a dolgok.

Viszont alapvetően ezt a blogot őszintének teremtettem, így most írni fogok az elmúlt időszakomról, ami egyértelműen a kudarc kategória, ha a testsúlyom alakulását nézem. 

A tavalyi év végén, miután kitomboltuk magunkat evés-ivás szempontjából, szokásosan ráálltam a mérlegre, de nem mertem ránézni a kijelzőre. Érdekes dolgok ezek, mert ugye van egyszer az, hogy kell a folyamatos kontroll, de van a másik oldalon az is, hogy ezzel is túlzásba lehet esni, és az ember függővé válhat attól, amit a mérleg mutat. Ha nem tetszik a kijelző, akkor hatással van az ember hangulatára, depis lesz tőle, rosszkedvű, mogorva, rossz társaság. Márpedig én nem magamban élek, hanem népes és szerető családdal, szóval akarom vagy sem, igenis az együttélés során befolyásoljuk egymást. A rosszkedv is tud ragadós lenni, és az ember nem akarja elbaszni a jó hangulatot, pláne nem ilyen hányatott időkben, amikor amúgy is hajlik az ember a depresszióra, hiszen be vagyunk zárva. 

Szóval kis feleségemet kértem arra, hogy olvassa le az eredményt, és jegyezze fel nekem. És onnantól kezdve minden héten ráálltam, de nem néztem meg a kijelzőt, hanem csak megkérdeztem Verust, hogy az előző értékhez képest milyen változás van....és beírtam a kis excel táblázatomba, hogy mínusz ennyi meg ennyi, vagy plusz ennyi meg ennyi. Ezzel a módszerrel követtem tehát, hogy hogyan alakul a fogyásom ebben az évben.

Ma reggel viszont úgy éreztem, hogy ez így nem jó. Kifejezetten kövérnek érzem magam, és baromira zavart, hogy nem tudom, mennyi az annyi. Így hát megkértem Verust, hogy ossza meg velem az értékeket. Szembe kellett néznem azzal, hogy százhuszonnégy kiló vagyok. Nem egy katasztrófa, hiszen közel 200 kilóról indultam el, de ha azt nézem, hogy bizony le tudtam menni 76 kilóig, akkor bizony 48 kilós visszahízásról beszélhetünk, ami még akkor sem okés, ha mindezt 10 év alatt sikerült összehozni.

Úgyhogy újraindítom magamat, és visszatérek a saját módszereimhez, hogy visszatérjek a saját magam által választott kategóriába....amihez 20-30 kilót mindenképpen le kell dobnom....legkevesebb.