Június

 Benne vagyunk a nyárban, nincs mese. Néha azt gondolom, tényleg az embernek soha semmi sem jó :) Pár hete még azon nyavalyogtunk, hogy milyen hideg van, most meg aludni alig tudunk a melegtől. Ráadásul ez olyasmi meleg, hogy azért a nap ritkán süt ki. Szerencsére viszont az esőzések alábbhagytak, így kiélhetem magam bringa-ügyben, megyek is elég sokat.

Ketót befejeztem, utáltam, hogy nincs annyi erőm, sokkal hamarabb elfáradtam egy-egy hosszabb biciklizés közben. Mondjuk most az EB közepén nem a legszerencsésebb fogyózni, mert hát az ember csak bedermed a tévé elé, és nem mindig a nyers sárgarépa a rágcsálnivaló.... meg egyébként is gyakran gondolok mostanában arra, hogy bassza meg, csak egy életünk van....ki kéne élvezni amíg van.

Már persze ez kétélű dolog, mert nem úgy értem a kiélvezést, hogy éjjel-nappal zabálni kell összevissza minden szart...hanem úgy, hogy amennyiben az ember egészséges, fitt, alapvetően jól érzi magát, akkor ne akarjon még kevesebb kiló lenni, ne akarja megvonni magától a jó és egészséges ételeket, csak azért, mert ő soványabban/vékonyabban/könnyebben szeretné látni magát.

Ahogy öregszik az ember nyilván változik, és máshogyan néz, érez dolgokat, más igazságokat lát meg, más szempontok szerint közelít egy adott témához. A külalak, a testiség elég szoros kapcsolatban áll a párválasztással, a szexualitással....hiszen eleve onnan indulunk ki, hogy hát jól kell kinézni, hogy megszerezzük a legjobb nőstényt/hímet, hogy eleget tegyünk az egyik legelemibb ősi ösztönnek, a szaporodásnak. Ez lenne az eredő, amire aztán a társadalmi, meg inkább a gazdasági pressziók pakolnak rá egy jó adagot, hiszen nyilván pl. én 49 évesen már nem akarok párt választani, boldog házasságban élek a feleségemmel majd' 30 éve....és a szaporodási ösztönöm kiélése tekintetében sem érheti szó a ház elejét, sőt.

Tehát akkor miért akarunk mindig megfelelni, meg hát minek?  Mondjuk itt vagyok én, milyen hepi lennék, ha mondjuk még egy tízest ledobnék. Ez tény. De nem azért, mert be akarok csajozni. Nem azért, mert bármi alapvető cselekvésemben gátol a túlsúlyom. Nem azért, mert beteg vagyok. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem érdekel az utcára kilépve, hogy mások ha rám néznek, mit gondolnak. Nyilván ez mindenkit azért csak befolyásol valamennyire. De a kulcsszó a valamennyire. Mert persze ha 200 kilós vagyok, akkor megbámulnak az utcán...de ha 80,90, vagy 100....kábé ugyanúgy leszarnak, mert egy teljesen "normál" ember vagyok. Ha megbámulnának, de nem szörnyülködve, milyen kövér vagyok, hanem csodálva, milyen jól nézek ki, ahhoz le kéne műttetnem magamról olyan 20-25 kilónyi bőrt meg zsírsejtet, és mondjuk másfél évet el kéne töltenem egy testépítő-klubban, ahol napi 6-8 órát edzéssel töltenék, és dietetikus által összeállított étrendet követnék.

Kivitelezhető lenne? Persze, csak pénz kérdés. Megérné? Nekem biztosan nem....mert azon kívül, hogy akik rám néznek elismerően csettintenének, hogy az öreg kopasz ge*i milyen jól tartja magát....azon kívül sok értelme nem lenne. Nyilvánvalóan több millióan vagyunk ezzel így, hogy ha korlátlan anyagi lehetőség állna rendelkezésre, akkor nem lenne probléma "kipattintani" magunkat....csak hát egyrészt sokszor sajnos nincs korlátlan anyag lehetőség, másrészt az élet rövid, és az idő előre megy, akármennyi pénzed van, azt nem tudod megállítani. 

Szóval az ember -ha teccik, hanem- racionalizál. És itt jön be, hogy egyensúlyozni kell az életben...mérlegre tenni, hogy mit, miért teszek, mi mit ér meg és mit nem. Hol van a határ az elhanyagolás és a kényeztetés között? Hol kell meghúzni a vonalat az ésszerű és az elmebeteg között? Milyen széles az egészséges mozgás és az exorex életmód között mezsgye, és így tovább.

Az életnek egyik szakaszában sem könnyű dolog, nem is mindig sikerül mindenkinek.