Cihé

Könnyű azt mondani, hogy hát tessék sültkrumpli helyett almát rágcsálni, csoki helyett meg sárgarépát. Annyiszor fejtegettem itt ki számokban, logikusan, megtámadhatatlan érvekkel, hogy mikor lesz eredményes a fogyás. És az mind úgy is van. A gyomrot, mint testrészünket át lehet verni könnyedén, hiszen teletömjük káposztával, meg uborkával, meg almával-sárgarépával-zellerrel, hogy csak gyorsan mondjak párat az alacsony kalóriás, de elég nagy térfogatú-tömegű ételekből, és máris "tele vagyunk".

Csakhogy él bennünk a lélek.... a cihé vagy mi. A megfoghatatlan, ami vágyakozik. A valami, ami akar....sőt, követel. Követeli a cukrot, az édességet, a hamburgert, a rántott húst, a sorolhatnám mi mindent még. És nem hat rá se logika, se érvrendszer, se a számok. Nem hat rá semmi sem, csak ő van magában, a lélek, a tudat. A cihé. 

Ha jobban megkapargatom, ez mi magunk vagyunk. Hiszen az ÉNtudatról beszélek. Nem vagyok pszichoanalitikus, ezt is leírtam már egy párszor, és nem is szeretnék itt olyan szakmai területre tévedni, ahol  öt perc alatt elvesznék. Egyszerűen csak a józan paraszti ész, az dolgozik bennem. A tudatom én magam vagyok. De akkor várjunk....akkor magammal kell megküzdeni, hiszen az is én vagyok, aki fogyni akar. Meg az is aki a hizlaló kaját akarja. Ez a gigászi küzdelem a két "én" között....azt hiszem, ez a lényeg. 

Azt mondják, a drogról viszonylag könnyebb a fizikai leszokás, de a lelki függőség kiirthatatlanul benne marad minden drogosban, és együtt kell élni vele. És nem hagyni kialudni a tüzet, és tartani élethosszig az erőt, hogy ekllen tudjon állni. Az evésnéál némiképp árnyaltabb a kép, részben mert nem (mindegyik étel) káros, másrészt mert míg drog nélkül van élet, étel nélkül nincs.

Tehát talán elmondhatjuk, hogy minden életmódváltás végül is egy masszív önismereti tréning is egyben, melyben tisztázzuk azt, hogy mit akarunk, mit várunk az élettől, önmagunktól, és megtanulunk olyan tüzet gyújtani, aminek életünk végéig őriznünk kell a lángját.