Egy pár gondolat a hogyanról, avagy miért nem olyan egyszerű

Időről időre rá kell hogy jöjjek megint, hogy ez az egész, amit csináltam és csinálok, az egy igen bonyolult dolog. A táplálkozás kiirthatatlan, ősi, elemi, létfenntartó ösztön. Emellé a testünk egy mai napig teljesen meg nem ismert biológiai üzem, aminek a működésének bizonyos elemi részleteiről halvány fogalmunk nincs.

Szóval ha azt mondom életmódváltás....azt szó szerint kell érteni. Tényleg váltásról szól, és a dolog sokkal egyszerűbb annál, hogy kövér vagyok, és le akarok fogyni. A kiindulópont persze ez volt, nyilván. De ahogy fokról fokra mélyedtem bele ebbe az egészbe, úgy lett egyre árnyaltabb és árnyaltabb a kép. Nagyon sok türelem, idő, energia, pénz, kitartás...és még több elmélyülés, és végiggondolás kellett ahhoz, hogy kialakuljon bennem az a hozzáállás, ami van.

Nincs doktrína, nincsenek titkok. Van a világ, és vagyok benne én. Mindenki számára van a világ, és mindenki számára van a világban ő maga. Az egyszerű, már-már primitív szándék, hogy le akarok fogyni, az nagyon messze van attól, amilyen távlatokra nyúlnak a dolgok, amikor az ember végiggondolja, mit is jelent az életmódváltás. Túlmisztifikálni sem szeretném, de talán nem is lehet. Mert mi más lehet fontosabb az ember saját egészségénél, a saját életénél, a saját életminőségénél? Semmi. Emellett egyszerűen eltörpülnek az élet apró, mindennapos dolgai.

Írok egy példát. Valaki elszánja magát, hogy le akar fogyni. Ténylegesen. Véglegesen. Meghozza a döntést, mondjuk egy hétfő reggel. Az elhatározása működik néhány órán keresztül, majd eljön az ebéd ideje, és éhes lesz. Rögtön szembetalálja magát a problémával: mit (t)egyen? Ha komolyan gondolja, akkor nyilván nem eszi meg a szokásos ebédjét, legyen mondjuk az egyszerűség kedvéért egy pizza. Helyette tegyük fel, hogy nem eszik semmit sem. Oké, mondjuk elrágcsál két szál sárgarépát. Kínzó éhség fogja gyötörni, és rögtön morális döntések egész sorozatát kell meghoznia. Küzdenie kell a benne lévő dolgokkal. A mardosó éhség csap össze az akarattal. Kettejük harcában az elme fog dönteni. Az az elme, amelyik meghozta a döntést, hogy súlyt akar csökkenteni. Annak, aki nem élt át ilyesmit, annak talán röhejesnek tűnik. De a többség tudja, mire gondolok. Amikor váltogatja egymást a lassú, tekergőző éhség, aki mint egy kígyó, állandóan az elme körül  lebzsel és a hirtelen lecsapó, az érzékszerveinket használó, impulzusainkból építkező ragadozó, aki mint valami sas, folyamatosan köröz a búzatábla felett, és amint meglát egy cickányt, kíméletlen pontossággal csap le rá.

Az éhséggel küzdő ember is hasonló ingerekkel küzd. A kígyó az, amelyiktől nem tud egész nap dolgozni, koncentrálni, olvasni, írni, beszélni....mert gondolatai minduntalan az étel felé kanyarodnak. A sas pedig az, aki vezeti a kezet, amelyik egy szemvillantás alatt odanyúl a falat csokiért/chipsért/mogyoróért/sült krumpliért, amint a szem látóterébe kerül, mielőtt az agy kontrollt gyakorolhatna. Ezért a felkészült elmének erősnek is kell lenni, hogy újra meg újra összekaparja az összes erőforrást a sikeres összpontosításhoz, hiszen mindannyiunknak van egy élete, munkája, családja, és nem szólhat az egész élet a diétáról....és mellette még gyorsnak, és szemfülesnek is, hogy az impulzusok által kiváltott reflexeket is uralni tudja.

Nem könnyű. A legtöbb ember ártatlanul csak le akar fogyni...de mikor elkezdi a dolgot, döbbenten tapasztalja meg, micsoda nehéztüzérséggel kell egy szemvillantás alatt megküzdenie. Sajnos a legtöbbünk szűkölve menekül vissza a zabálásba. 

Konklúzió? Van. De van ám....Nem szabad felkészületlenül a harcba indulni. Gyúrni kell rá...stratégiát kidolgozni, A-, B-, és C-tervvel is rendelkezni. Számítani nem várt szituációkra. Helyzetgyakorlatokkal próbálni. Számításokat végezni, kutakodni, olvasni, tanulni....sokat. Nem kapkodni. Okosan, megfontoltan, felkészülten. Csak így lehet.

Én így gondolom.