Címtelenül....

Érdekes megfigyelni, hogy a világban hányféle trend van, már ami a szépség, mint fogalom, és az egészség, mint állapot irányba mutat. Van egyfelől a klasszikusnak mondható trend, miszerint csontsoványan lehet csak valaki szép, és kívánatos, és persze egészséges is. Van azonban ellenkező trend is, ami azt próbálja sugallni, hogy nem az anorexiába hajló megjelenés a nyerő, hanem igenis lehet szép valaki akkor is, ha túlsúlyos. 

Jellemzően itt a hölgyekről beszélünk...egyre több olyan kezdeményezést látni/hallani, ahol, duci hölgyek akár meztelenül is, büszkén vállalva a testüket, pózolnak, egy adott terméket reklámozva, például.

Tudjuk ugyebár, hogy a szépség igen relatív fogalom, ezen a blogon, én magam is kiveséztem már nem egyszer, hogy igazából milyen sokféle irányból lehet megközelíteni a dolgot. Általában én úgy gondolom, hogy mindaddig, amíg valakit nem korlátoz az életében a túlsúlya, illetve nincsenek egészségügyi problémái abból kifolyólag, addig marad a saját esztétikai besorolása, azaz ő maga jogosult eldönteni, hogy rendben van-e vagy sem.

Nem nehéz megállapítani, hogy ezzel a döntéssel sokan állnak hadilábon. Ha kimegyünk az utcára, bőven lehet látni olyan embereket, akikről messziről lerí, hogy bizony nem jól döntöttek. Sajnos sok olyan fiatalt látni, akiken látszik, hogy -finoman szólva is- az egészségügyi kockázat határvonalán túl súlyfelesleget cipelnek magukon, és láthatóan nemhogy nem zavarja őket, de egyenesen büszkék a testükre...jó, persze, nem látni bele a gondolataikba, de akkor úgy fogalmazok, hogy az öltözködésük arra enged következtetni, hogy nem gondolják, hogy rejtegetni kéne azokat a hurkákat. Ugyanakkor ismerek nagyon sok olyan embert, aki azért nem öltözködik merészebben/lengébben, mert meg van győződve arról, hogy kövér és csúnya, holott egyáltalán nem így van.

Szóval könnyű azt mondani, el lehet dönteni, hogy esztétikailag rendben vagyunk-e  vagy sem....de valójában szerintem egyáltalán nem az. Ha a BMI-ből indulunk ki, az sajnos nem ad túl sok teret, és ugyebár sokan a mozgással-edzéssel akarnak javítani a kinézetükön, ami viszont a BMI számolásnál eléggé eltolhatja a mutatókat. Az izmosodás és a hájasodás egyaránt tömegnövelést eredményez, ami a mérlegen többletsúlyt mutat. Továbbá az izom legtöbbször nem a háj helyett keletkezik, hanem pluszban kerül fel a testre, mondjuk a zsírréteg alá.

Persze ha mindenkinek módja és lehetősége lenne saját személyi edzőt és dietetikust foglalkoztatni, akkor "csak" be kéne tartani az általuk előirányzott étrendet és edzéstervet. Azonban sajnos a legtöbbünknek erre nincs lehetősége, így marad az agyalás, a próbálkozás, az ötletelés....a sok edzés, az "odafi

gyelős" étkezés....és jó esetben nem lövünk mellé.

Rosszabb esetben mellélövünk, ami nem jó, mert elveheti a kedvet az egésztől. Márpedig a végső cél éppen hogy nem a fogyás, vagy az izomnövelés kell, hogy legyen, hanem egy olyan életmód kialakítása, ami optimális testképet, optimális fittséget, és kivitelezhető életvitelt eredményez. Ehhez viszont folyamatos kontroll kell, kitartás, és persze türelem. Meg kísérletező kedv. Meg idő, meg pénz, meg energia.....meg még ilyen apróságok :)

Pici szünet, avagy Monte Carlo rabul ejtett

Pici szünetet tartottam a blogolás terén. Írhatnám úgyis, hogy a diéta terén...de végülis asszem a mérleg két serpenyője egyenlő mértékben tért el :).....ugyanis bár nem figyeltünk az egészséges étkezésre a hétvégén a nejemmel, de szerintem életünkben ennyit nem lépcsőztünk, meg gyalogoltunk, mint most.

Azt sok helyen olvastam, hogy Monaco, ill. Monte Carlo egy kis ékszerdoboz, meg a milliomosok idejárnak, meg itt van a legtöbb luxusverda, ill luxusyacht.....de azt nem tudtam, hogy ennyi lépcső van benne. Igaz, liftekkel is lehet közlekedni, de a lépcső sokkal izgalmasabb volt.

Tulajdonképpen egy hosszú hétvégére "szöktünk" el a feleségemmel kettesben. Nizzában laktunk egy nagyon hangulatos négycsillagos hotelben, de sok időt nem töltöttünk ott, amit igen, azt leginkább vízszintesen, vagy a fürdőszobában, az út porát mosva le magunkról.

Hamisítatlan Dél-Franciaországi feeling....pálmafák, robogók mindenütt, színes utcák, vidám fiatalok, örök mozgás, élet mindenütt. A monaco-i hercegség szavakkal nehezen leírható, valóban találó elnevezés az "ékszerdoboz" kifejezés. Tény, hogy egy frekventált kávézóban 20 eurót is elkérnek egy kávéért, és egy közepes hamburger 18 eurótól kezdődik akárhol....de ugyebár hol legyen drágaság, ha nem itt? :) A látvány viszont lélegzetelállító, egyszerűen belefárad az ember szeme a nézésbe. Mint az itatóspapír, a kiborult tintát, úgy issza be a szem a sokmillió pixelt....

11 évvel ezelőtt volt, hogy kettesben voltunk valahol, akkor is egy hétvége erejéig merészkedtünk el a srácoktól, most is csak egy hosszú hétvégét szerveztünk meg, de nagyon jól esett. Ha ennél tovább maradtunk volna, már kibírhatatlanul hiányoztak volna a kölykök. Így pont kibírható volt a hiányuk :) Gasztronómiailag nem különösebben hódoltunk a provance-i ízvilágnak...maradtunk a jó öreg Hard Rock Cafénál, (de legalább az ablakból a Cote D'Azur látványa megvolt lol), de természetesen vörösbor, ementáli sajthegyek, és baguette nélkül bűn lett volna visszajönni a ködös Írországba.

Immár itthon, mehet tovább a mindennapi ch-figyelős, kardiózós élet, juhéj :):):)  

Sikeres kudarcok

Többször láttam már felsorolásokat, amikor megmondják, miért vall kudarcot az átlag fogyókúrázó. Talán nem jogos az átlag szó használata, nem tudom....csak azt tudom, hogy sok embert ismerek, aki fogyni szeretne, de kevés olyat, aki valóban le is fogyott. Szóval elmondhatjuk, hogy a sikeres fogyókúra nagyon sok embernek nem jön össze. Vajon miért?

Engem az élet megtanított arra, hogy ne ítélkezzek könnyen, és gyorsan, és valahogy úgy vagyok vele, hogy kifejezetten nem szeretem a skatulyákat. Értem én, hogy hát ez egy populáris téma, és hogy máshogy lehetne okosat mondani, minthogy skatulyákat gyártunk, és megmondjuk a "frankót". Én pedig úgy gondolom, hogy nincs "frankó". Emberek vannak, önálló kis univerzumok, saját kis rigolyákkal, ízléssel, anyagcserével, szokásokkal, világnézettel. Nem szeretem az univerzális szabályokat, továbbá nem énnekem készülnek a kereskedelmi televíziók reggeli műsorai sem. Ahol csak ki kell pipálni, hogy jó, beszéltünk erről a témáról is, megvolt a három perc, mehetünk tovább. És ha a meghívott vendég - a nyomorult- próbálna abban a kevés három percben valami értelmeset mondani, akkor sem figyelnek rá, csak hajtogatják a sztereotípiákat, és értelmes tekintetet próbálva az arcukra erőltetni bólogatnak, miközben fél szemmel kinéznek a kamerából, és látják, hogy le kell zárni a dolgot, mert lejárt az idő. És akkor még utoljára (nehogymá' ne övék legyen az utolsó szó) odabiggyesztenek egy rövid mondatocskát, amiből a napnál is világosabban tűnik ki, hogy halvány fogalmuk nem volt az egészről, amiről ezidáig a szerencsétlen meghívott próbált beszélni, és amivel villámgyorsan zúzzák szét a vendég által kínkeservesen felépített, alig megálló kártyavárat... De nem baj, jöhet a műmosoly, bele a kamerába, és száguldhatunk tovább....  

Namost kicsit belelovalltam magam, de visszakanyarodva a fogyásnak a kudarcára...én azt gondolom, hogy meg lehet találni a kudarc okát, de nem három perc alatt, és nem a mindent vivő " nyolc szupertipp, hogy sikerüljön" -féle irományok szentírássá avatásával. Éppen az idő az, amiből mindig kevés van, és az, amit viszont feltétlenül rá kell áldozni a témára. Amiből mindenki bátran kiindulhat, az talán az, hogy alaphelyzetben a testben végbe menő folyamatok érthető, világos, és számmal mindig kifejezhető metódus mentén történnek meg.

Továbbá ne feledkezzünk meg az okság törvényéről, azaz az ok mindig megelőzi az okozatot....és mindig van mindennek oka. Meg kell keresni, a végére kell járni, bele kell nézni a tükörbe, bele önmagunkba, alaposan el kell gondolkodni, kik vagyunk, honnan jöttünk, hová tartunk. Mik a céljaink, és mit teszünk értük. Ezért olyan nehéz az egész.

Mert ehhez rendet kell vágni magunkban. Tisztázni kell az axiómáinkat, amire felépíthetjük a rendszerünket. Egy olyan rendszert, amiben világos, saját törvényeink vannak, és amiben jól kiigazodunk. Nyilván könnyebb egy mások által felállított szabály szerint játszani, és kőkomolyan venni az olyan fájóan triviális, és sokszor teljesen értelmetlen jelszavakat, hogy "mozgás nélkül nem megy", meg "este hat után már semmit", meg "minden héten kell egy cheat-nap", és sorolhatnám sokáig.

Tulajdonképpen a sikerhez rengeteg kudarcon keresztül vezet az út. Ebből persze logikusan az is következik, hogy a kudarc maga a siker építőköve, amire igenis szükség van, mert ezekből az építőkövekből van kirakva a sikerhez vezető út. Ha nem lenne kudarc, sosem jutnánk el a sikerhez. Aki kudarcok nélkül éri el ezt a fajta sikert, az vagy hazudik, vagy ő az, aki érdemtelenül csinál erényt az adottságából. A klasszikus "életmód-guru", aki kemény szavakkal, szigorú diétával, edzéstervvel, és kíméletlen stílussal vezényli maga körül az emberiséget, miközben úgy táplálkozik, hogy más ember, aki hízásra hajlamos,  már belehalt volna. Sajnos sok ilyen van, és ugyebár az nem látszik, hogy valaki azért szép sovány, mert sokat dolgozik érte, vagy azért, mert szerencsés az alkata, és ehet annyit akár egy viziló, akkor sem hízik egy dekát sem.

Mondhatjuk, hogy ez nem igazság, de ahogy már ezt sokszor kijelentettem: igazság márpedig nincs, vagy ha van, azt ne így keressük. Mindenkinek a saját maga igazsága kell, azt pedig meglelhetjük, csak kitartás, idő, és sok-sok energia kell hozzá.

További variációk a fehérjevonalon

Ma két újabb túrós-tojásfehérjés ételt készítettem. Az alapötlet ugyanaz, mint az eddigieknél (csodák nincsenek), azonban ízvilágban kicsit más lett az eredmény. Először egy fahéjas sült túróhabot sikerült összehozni, a következő módon: negyed kiló túró, édesítő, 25 gramm kókuszliszt, fahéj bőségesen, vanília, és 7 tojásfehérje kemény habnak verve. Ezeket a hozzávalókat géppel összedolgoztam, egyértelműen a habot hagyva utoljára, és az egészet egy kis kerámiatálba helyeztem, majd fahéjjal megszórtam.

Az eredmény egy 358 kalóriás, felfújt-szerű sütemény, kívül ropogósabbra sülve, belül kissé lágy, erőteljes fahéj ízesítéssel. Kellemesen eltelít, mindössze 17 gram ch, viszont 55gram fehérje!

A második kísérlet egy túrós-kakaós szelet lett, ami nagyon hasonlít az előző megoldáshoz, annyi a különbség, hogy a túróhoz a kókuszliszten kívül 25 gram kakaóport is tettem, és egy nagyobb jénaiba fektettem le (letapadással vigyázni kell), majd megsütve szeletekre vágtam.

Az eredmény: egy szeletnyi túrós csokis bigyuszka mindössze 32 kalória, 1 gram ch és 4 gram fehérje. Kellemesen édes, ugyanakkor pikáns, kicsit bostoni, mint a fojtogató, de legalább segít meginni a napi két liter vizünket lol

Almás-túrós rakás :)

Rég írtam ételes posztot, és nem lustaságból, hanem elsősorban azért, mert általában ugyanarról szólnak a dolgok. Csirkemell, saláták, zöldség-gyümölcs, sajt, tojás, túró....elég korlátozottak az ember lehetőségei, nem könnyű újat alkotni mindig. Meg aztán kialakul egyfajta rutin, ami igazodik az ízlésvilághoz, az elérhető alapanyagokhoz, éshát ugyebár az anyagi lehetőségekhez.

Tény, hogy sokféle szempontnak kell megfelelni, hiszen hiába szuper kaja a lazac, a chia, prémium sonkák-húsok, és hiába képes a friss eper arra, hogy egyszerre legyen egészséges és finom....ha tízszer annyiba kerül, mint az olcsóbb, de kevésbé optimális ételek.

Ezúttal, mint oly sokszor, egy korábbi "kreációmból" merítettem....a cél egy olyan meleg édesség megalkotása volt, amiben kevés a ch, sok a fehérje, nem túl bonyolult, és elég kiadós. (Na és persze finom is legyen) el lehetne nevezni mondjuk túrós-almás rakásnak, mert optikailag a máglyrakásra hajaz, és csináltam már hasonlót, de ott az alaptészta tisztán kókuszliszt és tojásfehérje volt. Ezúttal viszont a kókuszlisztet majdnem teljes egészében túróra cseréltem, így javítva a ch-fehérje arányt, és csökkentve a kalóriaszintet.

A metódus: Hat szép zöldalmát meghámoztam, kicsumáztam, felkockáztam, majd gazdagon meghintve fahéjjal egy wok-ban odatettem párolódni. Negyed kiló túrót édesítővel, és 25gramm kókuszliszttel elkevertem, kis vaníliát is kapirgáltam bele, meg egy lehelletnyi citromhéjat is reszeltem rá. Ezt követően beledolgoztam géppel 4 tojás fehérjét, amit kemény habbá vertem előtte, és szintén édesítettem, sodium cyclamate-tal. Ezt a matériát fektettem egy jénai tálba, és 180 fokon sütöttem elő 10 percig. 

Amikor az alma kellemesen megpuhult, és egy kicsit meg is pirult az edényben, és a nagyja levét elfőtte, akkor pont jó, és szépen rá lehet fektetni az elősütött túrós cuccra. További hat tojás fehérjéből kemény habot vertem, majd egy kiskanálnyi baracklekvárral megszíneztem, és ezt ráhalmoztam az egészre, és ment vissza a sütőbe, további 7-8 percre. Mielőtt beraktam, finoman meghintettem a tetejét vaníliás aprószemű kristálycukorral, amitől kellemesen karamellizált színe lett a tetejének.

Namost kalória szempontjából nem foglalkoztam sem a fahéjjal, sem a vaníliával, sem a citromhéjjal, sem akiskanányi barackízzel, és a ráhintett cukorral sem, mert ezek elenyésző mennyiségek, és elenyésző értéket képviselnek. Mondjuk azt, hogy annyival növelik meg az energiaszintet, amennyi étel az edényben/tányéron/tálban marad, így nagyjából ki is egyenlítettük a mérleg serpenyőit.

Egy adagnyi ebből az édességből picit több, mint 100 kalória, ami a nevetségesen alacsony kategória, és a 11 gram ch is bőven tartható. Ha két vagy három adagot eszünk meg egyszerre, akkor sem dől össze a világ :) 

Egyensúly

Direkt nem keresek rá, mert tuti írtam már róla....de végülis az egész blogom egy nagy ismétlés...amit már szintén sokszor írtam lol...Szóval az egyensúlyról írok, amit meg kell találni az egészséges életmód, a mozgás és az evés között.

Ahogy öregszik az ember, valahogy egyre jobban látja az út végét, és egyre inkább törekszik arra, hogy minél okosabban éljen. Hogy minél jobban kihasználja azt az időt, amíg hátra van. Ehhez rengeteg erő kell, és ráadásul sokféle erő. Mert ahogy nemet is nehéz mondani, ugyanúgy igent is nehéz. Nagyon fontos, hogy az ember higgyen magában, és tisztában legyen a céljaival - tudom, ezek sokszor csak üres szavak, és könnyű ilyeneket mondani, mégis ezekkel a szavakkal lehet a legplasztikusabban leírni amit gondolok.

Ha az ember kitartóan halad előre, és betartja a kitűzött célokat, akkor meglesz az eredmény. Persze fontos, hogy tartható célokat tűzzünk ki, ehhez viszont nagyon nagy mértékben ismerni kell önmagunkat. Igazán, őszintén. Meg kell érteni, hogy nem olyan célt kell kitűzni magunk elé, amit el szeretnénk érni, hanem olyat, amit el tudunk. Ez ellentmondásnak tűnhet, de valójában nem az. Kitűzhetek én egy olyan álmot is magamnak, amiről ha igazán magamba nézek, tudom, hogy elérhetetlen. Mondjuk 50 évesen sosem lesz olyan testem, mint egy 20 évesnek. Ez tipikusan egy elérhetetlen cél. Akárhogy diétázok, akárhogy sportolok, akármilyen műtétekre vállalkozom. Személy szerint ismerek jópár embert, aki a saját céljait összekeveri az álmaival, és abban a hitben ringatja magát, hogy mondjuk majd nyerni fog a lottón, és megvalósíthatja ezeket.

Véleményem szerint csak a megvalósítható célok felé van értelme törekedni. Ha azt elértem, kitűzhetek egy következő reális célt. Egy ötvenéves ember ne akarjon húszévesnek látszani. Látsszon egy szuper karban lévő ötvenesnek....esetleg mondják róla azt, hogy simán letagadhat egy tízest, de ha arra hajt, hogy húszévesnek nézzen ki, előbb vagy utóbb mindenképpen a nevetséges és a szánalmas közti szakaszban ragad.

Ahhoz, hogy az egyensúlyt megtaláljuk tehát nagyfokú önismeret, objektív világnézet, nyitott gondolkodásmód, és kíméletlen őszinteség kell. Ezek egyenként is elég komoly dolgok, így összesen viszont különösen összetett igényeket támasztanak felénk, aminek nagyon nehéz jól megfelelni. Talán ez is olyasmi, amit sosem lehet elsajátítani, de mindig lehet fejlődni, mindig lehet jobbnak lenni....mint az egyperiksz függvény, ami folyamatosan közelít a nulla értékhez, de elérni sosem tudja, mert minden számnál van kisebb szám.

Rexiafóbia vs. Photoshop

Érdekes dolgokat tapasztal meg az ember, ha dokumentál. Márpedig én dokumentálok rendesen. A kezdetektől fogva mérem magam, hetente (volt, hogy naponta), különböző aspektusú grafikonokon elemzem a súlyom alakulását, kimutatásokat készítek az elfogyasztott kalória kontra lemozgott kalória viszonyairól, ésatöbbi. Néha pedig nagyon hasznos tud lenni a kibányászható információ, mint pl. most is.

Az utóbbi hónapokban (sokadik nekifutásra már) az a fixa ideám, hogy ha eleget mozgok, és megválogatom mit eszek, továbbá betartok néhány alapszabályt, akkor a testsúlyom nem szalad el, és nem kell éhezni sem. Eleget koplaltam a fogyós időszakom alatt, így a leghatározottabban ragaszkodnék ahhoz, hogy számolgatás nélkül, egészségesen érezzem jól magam a bőrömben.

Namost ez meg is volna, de közben azért nem teccik, amit a mérleg mutat. És ilyenkor rögtön előjön a rexiafóbiám...mármint hogy most jön az, hogy 74 kilósan is kövérnek láttam magam, vagy napi 5 órányi kardiót kezdtem el csinálni....de én nem óhajtok sem elhízott lenni, sem anorexiás, ortorexiás, vagy exorexiás. Csak egy normális pali akarok lenni, semmi több. Egy átlagfigura, aki azért nem buzisan girnyó, de nem is Harley-medve. Akinek jó a kondíciója, benne van a konfekció-dobozban, de ha kell, arrébb tud rakni egy kispolszkit lol....(régi emlékek)

És akkor előkerestem egy képet magamról, 2011-ben, a fogyós szakaszomból, amikor dekára annyi kiló voltam, mint amit tegnap mutatott a mérleg....és megdöbbentem. A 17 éves lányomnak megmutattam az egymás mellé montázsolt két arcom, hogy tippelje meg, hány kiló különbség van a két arcom között....azt mondta: talán  50...? Nagyot nézett, mikor elárultam: Semmi.

A különbség ott van, hogy akkor épp a kétszáz kilótól útban a 74 felé voltam, nulla mozgással, nulla kardióval, nulla mindennel....a tegnapi fejem "mögött"meg ott van az elmúlt években folyamatosan végzett napi 1,5-2 óra kardió, a napi fekvenyomás az 55 kilóval, a bicepszezés, a húzódzkodás, a biciklizés.....nincs nap, hogy minimum egyszer ne izzadnék le úgy istenesen.....

Szóval a konklúzió, hogy a számok sem tükröznek mindig mindent önmagukban. Bizony kell a dialektika, kell, hogy összefüggéseiben nézzük/lássuk meg a dolgokat.

Belső irány

Nem lehet elég sokszor elmondani, leírni, hangsúlyozni, mennyire fontos a folyamatos "lelki üzemanyag" pótlása, ha komolyan gondoljuk az életmódváltást. A lefogyás lélektanának meghatározó köve az a motivációs fordulópont, amikor az ember magában eljut oda, hogy változtatni akar. Nem mondja, mutatja, vagy akarja, Nem mások előtt, nem miközben kifogásokat gyárt a környezetének....hanem önmagában, önmaga előtt, mélyen, az egója alatti tartományban.

Amennyire fontos ez a motivációs pont, azt hiszem később ugyanilyen fontos az életben tartás is,  hogy az elért eredményt ne veszítsük el. Hogy egy autó ne álljon meg, ahhoz sok minden kell. Nemcsak üzemanyag. Elsősorban persze az a fontos, de kell még az is, hogy műszakilag mozgásképes legyen. Életmódra vonatkoztatva az üzemanyag lehet mondjuk a megfelelő étel, a műszaki állapot viszont maga az ember.

Nagyívű, áttörő motivációs pont nincs mindig. Ha maradok az autós példámnál, egy rossz kocsit, amikor nem üzemel (ez lehet az elhízott ember), az ember szervizbe viszi. Ott mondjuk kicserélik az önindító motort, és az autó már képes indulni. De ha az üzemanyag elfogy (azaz nem megfelelő a táplálkozás), vagy letilt a kompjuter (elveszített lelkesedés)....akkor az autó ismét üzemképtelen.

Egy kocsinál relatíve egyszerűbb a probléma, elviszem/elvitetem a szervizbe, és megjavíttatom. Saját magunkat azonban nem hordjuk "szervizbe"....legalábbis nem sűrűn hallani olyat, hogy valaki önként befekszik egy szanatóriumba, vagy egy speciális intézménybe, csakmert nem tudja tartani a kívánt életmódját. Meghát ugyebár ha autószerelő vagyok, és ott a felszerelt műhelyem, akkor megcsinálom magam az autóm. Azonban jellemzően nem mindenki autószerelő. Ellenben önmagával kapcsolatban az emberek minmum 90 százaléka kompetensnek érzi magát, azaz úgy gondolja, megoldja a problémát, és nincs szüksége külső segítségre.

Az ember folyamatosan küzd az idővel, a pénzzel, a tennivalókkal. Mindig van valami aktuális gond, ami megoldásra vár. Egészségügyi, anyagi, családi....ráadásul az élet sosem kiszámítható, és tele van váratlan helyzettel. Nagyon nehéz tartani az irányt, ha állandóan el akarják téríteni az embert. Úgy gondolom, már az is sokat segíthet, ha egyáltalán elmerengünk egy kicsit ezeken a dolgokon. Persze önmagában kevés a merengés, tenni is kell érte, hogy a belső iránytűnk ne bolonduljon meg.

Önmagunkat is nagyon könnyű becsapni....mondhatom azt, hogy ugyan már, hiába fogyózom, mégsem megy a fogyás, pedig csak egy fél kókuszgolyót ettem egész nap lol...hazudni nem nehéz. Ami nehéz, az az, hogy elkészíteni a süteményt a gyerekeknek, a családnak, a lényeg, hogy másoknak, és még csak meg sem kóstolni. Szavak mögé bújni bármikor lehet, a társadalom tolerál. A partnerem, a barátaim szeretnek, valószínűleg nem fogják a pofámba vágni, hogy kinek hazudsz?

Ha mégis megtennék, valószínűleg nem lennénk többé barátok :)...legalábbis elég kevés olyan barátság vagy kapcsolat van, ami kibírja az ilyesmit. Mert az ilyesfajta megnyilvánulás nemcsak szimpla őszinteség, hanem faragatlanság, kéretlen, keresetlen bántás is egyben. Csak ha felelősök vagyunk az illetőrét, csak akkor lehet helyénvaló a nyílt odamondás, mondjuk ha idősebb saját gyerekünkről van szó. Úgy gondolom, akkor lehet helye egy ilyen kemény hangú kritikának....de ezt csak tippelem, az én idősebb gyerekeim szerencsére rendben vannak életmód-testsúly vonalon. A legkisebb gyerekem kicsit hajlamos a hízásra, ővele régóta és rendszeresen dolgozunk is a problémán, de egy kilencévesnél megintcsak indokolatlan a kemény hangvétel, náluk más motiváció kell....sok-sok információ, jó példamutatás, kreativitás, és sok-sok idő, amit rááldozunk.

Visszakanyarodva a felnőttekre: belsőleg kell tartani az irányt. Mindenki más egyéniség, nyilván ahány ember, annyiféle technika van erre. Ha körbenézünk, láthatjuk, hogy sokan úgy tudják életben tartani a dolgot, hogy belevetik magukat a területbe, és edzőként, fogyasztó-guruként, életmódtanácsadóként igyekeznek sosem kikerülni a témából, ezáltal folyamatosan nem engedik maguknak, hogy lazítsanak. Ha üzletileg is érdekeltek a dologban, akkor az még egy újabb motiváció, hiszen a befektetés csak akkor térül meg, ha megy a bolt, a bolt meg akkor megy, ha hiteles vagyok, és csak akkor vagyok hiteles, ha nem hízok vissza.

Persze lehet ítélkezni, melyik motiváció mire jó, és hogyan lehet hosszú távon rentábilis...ezt jó esetben mindeni kettesben önmagával teszi meg. Az semmiképpen nem árthat, ha szánunk egy kis időt arra, hogy kielemzzük a lehetőségeket, és foglalkozzunk a témával.

Húsvétség

Jön a Húsvét. Megint. Szerencsére nem derült égből, villámcsapásként, hanem előre jól sejthetően. Ettől persze nem lesz könnyebb sem a fogyózóknak, sem a súlytartóknak, ez biztos. Depláne ha valaki nem egymagában van, hanem családi körben hömpölyög a grande szénhidrátfolyam. Mert ha egymagam vagyok, csinálhatok valami programot magamnak, elmehetek túrázni, ilyesmi....de ugye nálunk például még az ártatlanság utolsó éveiben tudjuk együtt várni a Húsvéti Nyuszit.

Na és persze a szokásos ünnepi menük.....sonkatál, majonézes saláták, egybesült fasírt, fonott kalács, zserbó, ésatöbbi, ésatöbbi. Tulajdonképpen nincs újdonság ebben sem, "csak" egy szokásos sátoros ünnep. 2010 Január, és 2011 november között fogytam le annak idején, ebben az időszakban bizony vastagon benne volt Karácsony is, Húsvét is, és végig tudtam csinálni úgy, hogy egy árva falatot sem ettem semmiből. Ami egy dolog, de mindezt úgy megoldani, hogy az illatok, a látvány az ott van az ember szájában....illetve sokmindent én magam készítettem el...hát nem volt egyszerű. Egyfajta pszichodráma tesztnek is fel lehet fogni....

Azonban ilyen csak egyszer volt, és soha többé nem lesz, mert soha többé nem fogok újra olyan mértékű súlytöbblettel rendelkezni, hogy az ilyen alkalmakkor teljesen meg kelljen tartóztatni magam. Természetesen, ahogy olyan sokszor és sokféleképpen elmakogtam már ezen a blogon, az ösvény azért elég szélesen járható, és lehet úgy elhajlani, úgy vétkezni, hogy ne dőljön össze az addig felépített rendszer, és ne vesszen kárba a sok munka.

Néhány év után már azt gondolom, kezd az a fajta rutin meglenni, ami megengedi a számolás nélküli "odafigyelést"....azért teszem ezt a szót idézőjelbe, mert pont az ilyen semmi konkrétumot nem jelentő kifejezések ellen ágálok általában. Nálam a lefogyás után eltelt pár év, mire ténylegesen működő rutin alakult ki. Nehéz nem billegni a ló két oldalán- az ember relatíve könnyen tudja megtartóztatni vagy elereszteni magát, de az arany középút nehéz.

Konkrétumokkal....például a nehéz, nagyon durván CHdús sütemények mellé érdemes készíteni valami alternatív, kevésbé nehezet, például diós-répás sütit, vagy valami könnyű túrós-körtéset, esetleg valami ultralight bran-bar szerűt....darált mandulás-almás golyót, ilyesmi. A kalácsból nincs alternatíva :) A zserbóból sem. Ezekből nyilván visszafogottan kell fogyasztani. Továbbá felhívnám a figyelmet arra, hogy általában fontos a sorrend is. Ha mondjuk az ünnepi zserbóból két szeletet engedélyezünk magunknak, és egyébként amúgy diós-répás süteménnyel óhajtjuk megoldani az édesség iránt fellépő igényünket, akkor azt a két szelet zserbót ne kezdésként dobjuk be, mert azután valószínűleg kevésbé lesz kielégítő az édesítőszeres, egészségesebb sütemény. Legyen inkább a zserbó a lezárás, így megkapjuk a tele pocakot is, és a "vastagabb" utóízt is. Persze nyilván ez is egyénfüggő, nálam így vált be.

Mindenesetre annak, aki erre jár, kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok, továbbá azt, hogy minél kevésbé térjen le a kijelölt útjáról! :)