Ló

Kiváló sors- és harcostársam, továbbá monogramdruszám közösségi oldalán merült fel az egyik kommentelőtől, hogy vajon miért van az, hogy a nagy túlysúlyról fogyók rendre átesnek a ló túlsó oldalára. Ott nem akartam terjengősen kifejteni, mert a hely nem rólam szól....de itt megteszem, mert gyakori a jelenség. Mármint a ló meg túlsó oldal is, és a hozzá kapcsolódó meg nem értés is.

Nomost akkor..hát az van, hogy ugyebár, ha nagy túlsúlyról beszélünk, ott van egy első és nagyon nagy akadály. A fogyás elindítása. Sajnos a legtöbbünk itt már elbukik, és mint valami végtelenített szalag, vagy egy mindig megugró lemez, körbe-körbe jár a probléma körül. A hírhedt jojó effektus. Külön irodalma van ennek a témának. A napokig, hetekig, vagy akár hónapokig tartó diéták, aminek a végén mindig többet mutat a mérleg, mint az elején. Most és itt nem mennék bele ennek a boncolgatásába...a lényeg, hogy fogyás tekintetében ez mindig kudarc, és melegágya a sok hárító kifogásnak. Ti. hogy nekem ilyen az alkatom, rosszak a génjeim, nem működik a hormonrendszerem, ez a karmám, ésatöbbi.

Szóval azon kevesek, akik ezen az akdályon túljutnak, elkezdenek fogyni. A képlet egyszerű. Ha már a módszer, amit alkalmazott az illető, működik, akkor hurrá, nincs más tennivaló, csak menni tovább előre. Ahogy megyek előre, úgy fogy a tömegem, ami jó, hiszen ez a cél. Lassul a fogyás? Nem gond, húzok a gyeplőn, eszem kevesebbet, mozgok többet, stb. A lényeg, hogy menjen a szekér előre.

Mindenki, aki létezni tud ebben a stádiumban, felállít egy célt. Egy kitűzött számot, jellemzően...általában testsúlyt, de van aki BMI-t, vagy valamilyen testkörfogatot. Amíg ezt a célt nem éri el, addig tiszta és világos a tennivaló: csak folytatni kell a bevált módszert.

A hoppá ott jön el, amikor BANG! megvan az óhajtott állapot. Beszélek magamról, én 185 cent magasként 85 kilóban határoztam meg ezt a pontot. Elértem egy nap, a mérleg 84 kilót mutatott, hurrá. Na és akkor itt jön a nagy kérdés: hogyan tovább? Mivel idáig azért relatíve kevesen jutnak el, ezért nem annyira gyakran olvasni erről a gondról. Szóval hogyan tovább...? Három lehetőség kínálkozik:

1. Örömmel nyugtázom, hogy király vagyok, lefogytam, hurrá, és visszatérek a megszokott, régi étkezési, és mozgási szokásaimhoz. (amit mostantól leegyszerűsítve életmódnak nevezek). Szép lassan, persze a fogyásnál sokkal gyorsabban azért...de visszahízom magam az elindulási állapotra, és bent is vagyok a korábban felvázolt jojó-effektnél, meg a kifogásgyárnál.
2. Megörülök, hogy elértem az eredményt, amit kitűztem, és kitalálom, hogy ha ez ilyen fasza dolog, akkor élek tovább ugyanígy, ahogyan lefogytam, mi bajom lehet? Hiszen a módszerem működik.
3. Felfogom, hogy a cél megvan, és új célt tűzök ki magam elé: a súly megtartását. Áldozatos és kemény munkával, sok türelemmel, még több analízissel és dokumentációval, tanulással, összpontosítással, kidolgozom a saját stratégiámat... saját, hosszú távon kivitelezhető, általam megélve elviselhető, hovatovább élvezetes életmódot alakítok ki, aminek a segítségével képes vagyok megtartani az elért súlyomat.

Namost az első pontról beszélni sem érdemes. Van hogy megtörténik, de nem kéne. Kár is a szócséplés. A harmadik pont egyértelműen a követendő, csakhogy az összes közül egyben a legnehezebben megvalósítható is. Őrületes sok idő, pénz, energia,....és nagyon nagymértékű elszántság kell ahhoz, hogy egyáltalán nekiálljunk. Továbbá elképzelhető, hogy kell még egy kis lökés is, egy kis empirikus "koktél". Ugyanis sokkal biztonságosabb a már jól bevált úton menni tovább, és itt beszélek a kettes pontról, ami megszemélyesíti a lovat, egész pontosan a szerencsétlen állat másik oldalát.

Ugyanis ha eljutottam a célig, az egyben azt is jelenti, hogy az általam az életmódomban eszközölt módosításokat élhetővé, kivitelezhetővé tudtam tenni. Nagy túlsúlyról beszélek, és hosszú hónapok alatti átalakulásról, az eltelt idő alatt a családom a barátaim, a kollégáim, a környezetem valamilyen módon akceptálta a velem kapcsolatos változásokat, vagy ha nem, én magam módosítottam ezeken. ( Jöjjön egy példa is: ha családos vagyok, és rendszeresen a mekiben eszik a család, akkor nyilván az első alkalommal mindenki úgy eszik, hogy közben nézi az én savanyú arcomat, amint rágcsálom a fénykóla szívószálját, vagy a salátaleveleket. Innen kell eljutni oda, hogy senkit ne érintsen kényelmetlenül, ne feszélyezzen az, hogy én nem tartok velük. Az természetesen nem is kerülhet szóba, hogy a családomat büntessem a saját hülyeségemért, és azért ne menjünk be egy egész napos kirándulásról hazafelé jövet vacsorázni a mekibe, mert apu fogyózik...ugyebár. Tehát kialakul egy konfliktushelyzet, egy olyan szituáció, amikor kicsit mindenki rosszul érzi magát. Ezen sok gyakorlással, koncentrálással, attitűdváltással, beszélgetéssel lehet segíteni, amit a hónapok alatt jó esetben az ember kivitelezhet. Erre gondolok, amikor azt írom, a környezetem akceptálja az életvitelemet.

Tehát az ominózus fordulópontnál már van egy kiharcolt, végigvitt életvitel, amit most megint el kéne dobni, és egy olyan újat kialakítani, amit nemhogy a környezetem, de még én sem ismerek. Mittudomén, hogy fogom bírni. És pláne, hogy ők hogy fogják bírni. Kicsit kevésbé félelmetes továbbmenni a bejáratott úton.

Hát így lehet a ló túlsó oldalára esni. Én 85 kilóról 75-ig mentem le, mire sikerült valamiféle másik rendszerbe belefognom. Mire össze tudtam szedni a bátorságom....mert ilyenkor az van, hogy az ember retteg. retteg attól, hogy ha megeszik valami mittudomén, édességet, akkor másnap reggelre megint kétszázkilósan ébred, és kiderül, hogy csak álom volt az egész. Tudom, hülyén hangzik, de van benne igazság. Iszonyatos félsz dolgozik ilyenkor az emberben, és nagyon komoly lelkierő kell ahhoz, hogy ki tudjon jönni ebből a gödörből. Hogy képes legyen elfogadni, hogy a rengeteg megmaradt bőr meg zsírszövet az igenis látszódni fog...látszódnia kell valamennyire, mert ha nem látszódik, az azt jelenti, hogy abnormálisan sovány. Amikor minden fórumon, minden helyen a jojóeffektusról, a visszahízásról és a sok kudarcról olvasni, akkor borzasztó nehéz megélni minden egyes plusz előjelű grammot, márpedig a fogyós étrendből a súlytartós étrendbe váltáskor igenis pozitív irányú elmozdulás van.

Ezt valamennyire kompenzálni tudja az ember a mozgással. Nálam legalábbis így működik, és amennyire látom, Zolinál is. Míg a lefogyásnál nálam semmi mozgás nem játszott szerepet, a súlytartásnál elengedhetetlen. Ez is része kell, hogy legyen az új stratégiának, a mozgás megfelelő mennyiségű és típusú beiktatása az életünkbe. Nem könnyű "leakasztani" napi több órányi időt...ugyanis időből szinte mindenkinek kevés van.

Tudnám még cizellálni ezt a dolgot, de azt hiszem így is hosszabbra sikerült ez a post, mint szerettem volna. Esszenciálisan a lényeg az, hogy ez "a ló túlsó oldala" roppant összetett dolog, és bizony nagyon nehéz. Nemcsak a megvalósítás, hiszen abban az, aki idáig eljutott, már letett az asztalra komoly eredményt. Hanem a kitalálás....a megalkotás, a személyre szabott, egyedi terv. Ide kell a kreativitás, a flexibilitás, a találékonyság, a kitartás, és az összpontosítás. Szóval ezért nagyon nehéz....