Van az a fajta boldogtalanság, amikor az ember utál mindent maga körül, mert nem fér bele a ruháiba, vagy mert nem úgy áll rajta a szoknya/nadrág/felső/stb., ahogy azt ő szeretné. És van az a fajta boldogtalanság, amikor az ember vágyakozik egy szelet/tepsi sütemény vagy egy indiszkrét adag pörkölt/csülköspacal/stb. után, és utál maga körül mindent, mert nem eheti meg.
A jó hír, hogy ez a kétféle boldogtalanság sosem (vagy legalábbis igen ritkán és rövid ideig) jár együtt kéz a kézben. Ahogy az a boldogság sem, amikor jólesően elfogyasztjuk a hőn áhított kaját és tele hassal elnyúlunk a kedvenc kanapénkon, valamint az a boldogság ami akkor tölt el, amikor tükörbe nézünk, és meg vagyunk elégedve az alakunkkal.
S hogy mégis mikor teljesülhet mindkét boldogság-érzet? Nos, akkor ha, egyik sem tart örökké. Látni kell(ene), hogy hosszú távon egyszerre ez lehetetlen, de rövid távon kivitelezhető. Hiszen ha pl. tudom, hogy Karácsonykor ereszdeleahajam lesz, és vendégség, és szülők, és unokák, és sütésfőzés, meg italozás, és szó sem lehet semmifle diétáról, akkor "rádiétázva" az ünnepekre felkészülhetek rá. Ha mondjuk tudom, hogy én átlagosan ebben az időszakban 5 kilót hízok, akkor ősztöl indíthatok egy kellemes projektet, egy visszafogottan korlátozott étrenddel, sűrű (mondjuk heti) kontrollal, és lefogyhatok szeptembertől novemberig 5kilót, hogy legyen mit visszarántani Karácsonykor.
Ha valaki képes az effajta előrelátó, húzdmeg-ereszdmeg/hinta-palinta módszer megvalósítására, akkor részesülhet mindkét fajta boldogságban. Megteheti, hogy amikor ideje van, eszik rendesen, korlátok nélkül, kiélvezi minden örömét az ünnep ezen részének, és degeszre tömi magát zserbóval, meg beiglivel, meg rántott hússal, miközben nem kell félnie attól, hogy Úristen, mi lesz az alakommal.
Persze az emberek többsége nem előre okos, hanem mindig csak utólag, és utólag könnyű annak lenni, mint tudjuk. Végülis tökmindegy lenne, ha képesek lennénk utólag is korrektül lejátszani a dolgokat, csakhogy sajnos a többségnek ez nem megy, feladja félúton, szarik az egészre nem foglalkozik vele, és rajta marad az kis plusz. Ugyanígy Húsvétkor, nyaraláskor, meg az egyéb lazítós időszakokban. A sok kicsi aztán sokra megy, mint tudjuk.
Másik tipikus rossz példa, amikor ez elv megvan, de az arányok elcsúsznak. Ünnepek alatt hízok 5 kilót, januári nagy monstre-mainstream "életmódváltással" fogyok kettőt. Puff neki. Aztán Húsvétkor megint feljön 5 kiló, utána gyorsan, mondjuk két napig fogyózok, és leadok másfelet. És így tovább. És amikor ott állunk negyvenes meg ötvenes béemivel, akkor okosan előhúzzuk a jokert, hogyhát ugye a jojó-effektus. Sajnos nincs mit tenni.
Csakhogy a jojóeffektussal kapcsolatban van egy "aprócska" részlet. A jojó, csak akkor jön vissza, ha megrántom a kezem. Ha elengedem a görgőt, és mozdulatlanul tartom, akkor nem jön soha vissza. rugózik kicsit, aztán megáll lógva. Szóval a jojó effektus egy olyan hatásmechanizmus, amit mi magunk, a viselkedésünkkel idézünk elő, nem valamiféle furcsa természeti jelenség, ami csak megtörténik velünk. A mi cselekedeteink, a mi döntéseink következménye.
Meggyőződésem, hogy az életmódváltással a boldogság elérése az igazi cél általában az embereknél, és nem a fogyás. Ha olyan túlsúlyról beszélünk, ami egészségügyi kockázatokkal bír, az más tészta. Akkor az élet maga és az egészség az, ami felülírja a boldogságot. Mert halottan nem könnyű boldognak lenni, ez biztos. Ha viszont nem egészségügyi, hanem esztétikai, önértékelés, stb. céllal indulna a fogyás, akkor tulajdonképpen azt a boldogságot keressük, ami akkor tölt el, amikor a tükörbe nézek. Ebben az esetben viszont meg is fordíthatom a dolgot, és megpróbálhatok nem a fogyással elérni a boldogság állapotba, hanem megváltoztatni a boldogsághoz való hozzáállásomat, és úgy dönteni, hogy boldog vagyok így is.
Sok terápia, tréning van erre a fajta önkép-alakításra, önmagunk elfogadására. Filmek, könyvek, színdarabok is készültek arról, hogy milyen nagyszerű érzés elfogadni és megszeretni magunkat, mert hiszen hogyan is várhatnánk el a környezetünktől, hogy kedveljenek minket, ha mi magunk sem vagyunk képesek kedvelni magunkat? Esetleg nemhogy kedvelni ugyebár, de még elfogadni se nagyon....
A srácaim sokszor mennek egymás idegeire. És jönnek panaszkodni, hogy a másik direkt idegesíti valamivel. Tökmindegy mivel, mondjuk egy dalocska kántálásával, vagy valami egyéb hanghatással, vagy röhögéssel, vagy bármivel. Ilyenkor általában félrevonom a "szenvedő alanyt", és elmagyarázom, hogy az a tény, hogy ő ideges lesz attól, amit a másik csinál, az nem egy kőbevésett dolog, hanem alapvetően egy döntés, ami megszületik a fejben. Az ő saját kis kobakjában. Ha Te úgy döntesz, hogy nem idegesít, akkor nem idegesít, ennyi. És ha nem idegesít, akkor a másik hamar abba fogja hagyni, mert valószínűleg pont azért csinálja, mert látja, hogy ugrasz rá. Persze ezzel egyidőben lecseszem megkérem az idegesítő felet, hogy fogja be mert nyakon vágom lol legyen szíves fejezze be. De bízom abban, hogy a kölykök megértik, hogy ők maguk is felelősek a viselkedésükért, nem csak mindig a másik.
Persze tudom, hogy mint minden példa, ez is kicsit sántít, de valamit megmutat abból, ahogy én látom ezeket a dolgokat. Mivel én magam kijöttem már abból a dobozból, ami az egészségügyi rizikót jelenti a túlsúly vonzatában, így megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy foglalkozzak kicsit a másik oldallal.
Amúgy túl vagyok az első fogyós héten, közel három kilót dobtam le az elmúlt hét nap alatt. Nyilván a tempó majd lassul, de alapvetően elégedett vagyok. Ha mondjuk két hónap alatt megy le annyi, mint amennyi egy hónap alatt jött fel, még azt is elég fair-nek tartom. Olyannak, amit kezelni lehet hosszú távon. Mindenképpen olyan technikát akartam alkalmazni, ami nem jelent éhezést, de tuti fogyást eredményez, és lehetőleg nem az izmokból viszi le az anyagot. Ezzel kapcsolatosan jelenleg egy három alappilléren támaszkodó rendszert találtam ki, amit rögtön el is neveztem Három csapás elvének...(éljen a bv LOL)
- Ne egyek több kalóriát, mint amennyit extra mozgással/edzéssel lemozgok.
- Az alapanyagcserémnek minimum 80%-át egyem meg minden nap.
- ne legyen több 20%-nál a junk vagy a feldolgozott élelmiszer.
Az első pont a fogyást szolgálja, ez az általam mínuszosnak nevezett napi egyenleg fenntartása. A második pont a mozgásról és az izmokról szól. Mert ha a BMR 80%-át megeszem, ami az egyszerű példa kedvéért legyen egy 2000 kalóriás BMR, tehát legalább 1600 kalóriát megeszek, akkor a kettes pont értelmében legalább ennyit mozognom is kell. Ez tesvérek között is elég komoly edzés. Mondjuk pár óra bringa, futás, tenisz, úszás, túra....meg mellé némi súlyzós edzés. Azért kell, hogy a 80%-nyi kalória bemenjen, hogy a szervezet ne kezdjen el éhezni, és ne kezdje el extrán tárolni az energiát. A harmadik pont pedig arról szól, hogy a testünket ne tegyük ki annak, hogy elárasztva azt sok haszontalan anyaggal, segítségért hörögve kiadja minduntalan a parancsot, hogy "EGYÉL"....mert kevés a protein, kevés a rost, az ásványi anyag, a zsír, stb stb. Ha sok feldolgozott műkaját eszek, akkor bizony a szervezet követeli a neki szükséges anyagokat, éshát mi más módon juthatnának azok be a szervezetembe, mint evéssel? Ezért aztán a követelés egyet jelent az éhezés érzéssel. Ezzel megintcsak nem lenne gond, de hosszú távon elég kellemetlen, és nehezen tartható lesz tőle a diéta.
A három alappillér mellé még sok apróság is társul, úgymint a folyadékbevitel, vagy a mozgás utáni "anabolikus ablak" kihasználása és alkalmazása, vagy az ételek összetétele, mint CH-Zsír-Fehérje....továbbá a rostok jelenléte, és a pihenés....
Jó hosszú posztra sikerült, talán egy kicsit zavaros is, de egyszerre sokminden jár a fejemben, szerettem volna kiírni magamból LOL
No comments:
Post a Comment