Thursday, 12 December 2013

Kíméletes, kényes kiegyensúlyozottság

Utálom, amikor beteg vagyok. Az ember ilyenkor fáradékonyabb, ingerültebb, türelmetlenebb...érthető. Ráadásul ha gyógyszert is szed, akkor azzal is a tervezett étrendet fel tudja borítani nem kicsit. Én alapból nem szoktam például reggel enni semmit sem. De ha gyogyót kell bevennem, akkor üres gyomorra semmiképpen nem veszem be, mert kímélni akarom a gyomrom. Tehát eszek egy gyümölcsöt, vagy egy falat valamit. Csakhogy ha reggel eszem, akkor ugyebár a szénhidrát miatt felmegy a vércukorszint, beindulnak a folyamatok, és onnantól kezdve az ember egész nap éhes lesz. De ha ez nem lenne elég, nyilván betegen nem megy a napi négy óra aerob edzés....legfeljebb kettő, az is kevesebb pörgéssel.

Oké, nem lehet mindig makkegészségesnek lenni, rendben van. Kimászok szép lassan a betegségből...ma már sikerült négy órát aerob edzenem, hurrá. Akkor is érzem, hogy emiatt a dolog miatt most nem előre, hanem hátrafelé megyek. Végülis nem egy katasztrófa, majd mainstream irányú leszek kicsit. Jönnek az ünnepek, eszünk-iszunk úgyis. Rohangászni kell ajándékügyben, szervezkedni, ezek nem mindennapos dolgok. Aztán ott van maga az ünnep, szintén extra....nemkülönben  szilveszter-újév, és hát két ünnep között sem a koplalás jellemző.

Sebaj, januártól úgyis féláron pörgönek a csökkentett kalóriás termékek, merthát Januártól fogyózni kell, ezt a vak is látja, mondhatnánk. Talán valahogy ez is a mindennapi ember hinta-képletében van benne. Nem kell tőle félni. Talán most már nem.

Nyilván kétszázkilósan....meg százötvenkilósan más volt a helyzet, de szerencsére annak már vége. Ellenben így túl a negyvenen..negyvenegyen....lol...kialakul az emberben valamiféle kényes igény az egyensúlyra. Bassza meg, az élet rövid. Így is rövid, de amúgy is. Kifejtem: úgy is rövid, hogy nem szabad elhízni, hogy mégrövidebbé tegyük, vagy hogy megnöveljük a saját korlátainkat...de úgyis rövid, hogy ne tudjunk önfeledten lazítani.

Megkerülhetetlen, hogy az ember feltegye a kérdést magának: mit várok az élettől? Miért élek? Mi a cél? Ha ezen túl vagyunk, a célhoz el kell jutni...a cél maga a lényeg, vagy az út, ami odáig visz? A hippi-igazság: utazás az élet, megérkezni a halál. Nyilván nem a halál a cél. De a halál van az út végén, ez szerencsére egyértelmű. Ha pedig erre fókuszálunk, akkor a végpontig való eljutás hogyanja egyáltalán nem mindegy.

Itt ezen a ponton fonódnak össze a dolgok, hiszen a kemény diéta, az életmódváltás is ugyanezt a célt szolgálja, meg az is, hogy ne essünk a ló túlsó oldalára, és ne veszítsük el az egyensúlyt. 
Eh, senki sem mondta, hogy könnyű ez.

4 comments:

  1. Jobbulást,mielőbbi teljes gyógyulást kívánok!
    Tibi

    ReplyDelete
  2. Az elindulás és a megérkezés között van egy "jelentéktelen" átmenet, úgy hívják, hogy ÉLET.
    Nem mindegy, hogy érkezik meg az ember a végére, én például nem szeretnék úgy, hogy "kiszenvedtem":(((
    Lehet úgy is, de akkor mit ér az élet? Semmit!
    Te, Ti, már megszenvedtétek, hogy eljussatok odáig, hogy jól érezzétek magatokat a bőrötökben.
    Az egyre inkább jogosan pozitív életszemléletetekkel, az extrovertált hozzáállásotokkal folyamatosan megtapasztaljátok az élet legapróbb örömeit is.
    Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy majdan "vigyorogva távozunk", de azt igen, hogy legalább "megérte"!!!:)))

    ReplyDelete
  3. :)....ehhez nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni....köszönöm a kommentet :)

    ReplyDelete