A hely, ahol átlagosan napi 2,17 órát töltök

Lefényképeztem az általam csak nemes egyszerűséggel "gym"-nek nevezett helyiséget, ami eredetileg ebédlőnek volt kitalálva, de mivel kényelmesen elférünk a konyhaasztal körül, így nincs rá szükség. Elférnek tehát a gépek, és csótány-kreativitásom eredményeként a húzódzkodást is sikerült megoldani, a már régóta nem használt grind segítségével, amin a nagyfiam szobájában akadt meg a szemem. Már egy ideje nem deszkázik a kölyök, úgyhogy szabadon felhasználhattam :)

A szögletessége mondjuk nem kifejezetten tenyérbarát, de kapni fog valami kiegészítést, amitől kényelmesebb lesz dolgozni rajta. Leteszteltük Tomival, egyszerre ha ketten húzódzkodunk rajta, akkor se nyekken meg, szóval bírni fogja. Kedves feleségem megörökített használat közben is :)

Alkalmazkodás

Van, hogy az embernek megváltoznak az életkörülményei, és valamiért nem tudja hozni azt, amit szeretne. Most ez a helyzet áll fent az életemben. Átmenetileg az anyagi erőforrásainkat összpontosítani kell, ami momentán azt jelenti, hogy a méregdrága csökkentett kalóriás joghurtok, fromage-ok, sajtok, és gyümölcsök kiesnek a palettáról. Fel lehet fogni egyfajta kihívásnak is, vagy tapasztalatgyűjtésnek is, hiszen sokan mondhatják/gondolhatják, hogy ja, úgy könnyű tartani a kontrollt, hogy az embernek nem okoz gondot beszerezni a prémium kategóriás élelmiszereket.

Némileg idefér a mostanában annyira gyakori téma közöttem és a nagyfiam között: Paul "Coach" Wade Fegyencedzés című könyve is, ami ugye a kevés segédeszközzel való tökéletes erőnléthez vezető utat feszegeti. Elolvastam a könyvet, és nagyon érdekesnek tartom, bár vannak azért fenntartásaim is vele kapcsolatban. Kicsit soknak tartom a marketing részét, de most nem erről akartam írni, hanem arról, hogy a helyes életmód megtartása akkor is szükségszerű, amikor az embernek nem állnak rendelkezésére az addig megszokott források.

A gyakorlatba átültetve ez azt jelenti, hogy visszaülök én is a családi "fazék" mellé, és én is ugyanazt eszem, amit a gyerekek. Ha tócsni, akkor tócsni, ha frankfurti leves, akkor az. Van azért ebben valami kellemes nosztalgikus rész is, hiszen rég ettem együtt úgy igazán a családdal. Együtt ettünk eddig is, csak mindig mást. Ha a srácok rántott husit ettek krumplipürével és tartárral, akkor én natúr grillezett csirkemellet zsírmentesen párolt zöldségekkel. Vagy ha a csapat leült és csokis kekszet rágcsált, akkor én sárgarépa, vagy almaszeleteket eszegettem. Szóval most -már egy jó hete- nincs megkülönböztetés kaja-téren. Persze csokis kekszet nem eszem továbbra sem, és a házisütemény is megmarad alapvetően a gyerekeknek, de nem főzök külön magamnak. Pozitívuma a dolognak, hogy az így elkészített ételeket igyekszem továbbra is "light"-abbá tenni, amennyire lehetséges. Ha muszáj cukrot használni, akkor csak keveset, ha lehet cukor helyett mást, akkor mást. Szerencsére egészségesek vagyunk, így nincsenek szigorú megkötések, de okosan elég jól lehet irányítani ezeket a dolgokat. 

Kompenzálandó még többet fordítok az időből a mozgásra, az eddigi szokásos aerob formák mellé nem súlyzókkal végzett gyakorlatokat helyezek, mint tettem volna ezt pár hete, hanem Paul "Coach" Wade hatására a fekvőtámasz- húzódzkodás vonalon haladok tovább. A nagyfiam szisztematikusan elkezdte a fegyencedzés összes hat lépését, az atletizálás mellett, én nem. Nyilván más motivál egy tizennyolcévest, és más egy negyvenest :D:D Húzódzkodás-ügyben kell majd némi kreatív megoldás, mert a két oldaról ujjakkal elkapott felső ajtófélfa nem az igazi :):) De meg fogom valahogy oldani mindenképpen.

Egyediség

Az elmúlt  néhány évben katarzisszerűen hömpölyögtem át az egyik felismerésből a másikba, az egyik következtetésből a másikba, az egyik igazságból a másikba és így tovább. Rengeteg hasznos és fontos információ került a látókörömbe, és nagyon sok új dolgot tanultam meg. Azt hiszem, az életemnek ez az utóbbi 2-3 éve mindenképpen az egyik legérdekesebb, legizgalmasabb időszak volt. 

A sokminden közül az egyik legjelentősebb felismerésem az volt, hogy mindenki egyedi. Én is egyedi vagyok, és Te is az vagy, na meg persze Ő is az. A világ őrülten kergeti a szuperformulát, ami egyformán használ mindenkinek. De hiába. Ray Bradbury egyik novellájában az emberek a Mars csatornáiba nézve látták meg az igazi Marslakókat: ők maguk voltak azok. Én úgy vélem, mindenkiben benne van a kulcs, de nem könnyű hozzáférni. Persze, kell hozzá a nagy szuperhámas: IDŐ-PÉNZ-SZÁMOK....de ha mindezt belefektetjük, még nem elég. Kell a negyedik lába a széknek: a tapasztalat. Mert hiába tölt valaki órákat egy napjának az ideális étrend és edzésterv összeállításával, kellenek a türelemmel átvészelt, hosszú hetek-hónapok-évek, míg az ember megismeri a saját testét, a saját anyagcseréjét, a saját reakcióit. Mindenkinek megvannak a maga rigolyái, amiből nem akar engedni, és megvannak a maga gyengéi, ahogy a démonai is. És persze mindenkinek van erős oldala is.

Szóval az életmódváltás valamiféle önfejlesztő, önmegismerő folyamattá tud válni, és így vagy úgy, de mindenki rengeteg hasznos dolgot megtudhat - saját magáról. Most ez lehet, hogy hülyén hangzik....pláne így leírva....de megdöbbentő, milyen laza felületességgel futunk el a saját dolgaink felett. Mentség is van rá, nemcsak kifogás. Hiszen a rohanó világban, a pénz szorításában, a teljesítmények nyomása alatt, a felelősség terhe mellett kinek van ideje a saját kis tyúkszaros életével törődni....? Ezért szoktam hangoztatni, hogy az életmódváltás bizonyos mértékig önzés is, hiszen magunk felé kell fordulni, és magunkkal KELL foglalkozni. Nem a gyerekkel, nem a hitellel, nem a főnökkel, nem tetőszigeteléssel, nem a szomszéddal, nem a kutyával. Nem a rokonokkal, nem a problémákkal, és legfőképpen nem a mások problémáival. Az ember jó esetben szerény, és besorolja magát a fontosabbnak tartott dolgok mögé. Pedig ha kiállok egy pusztára, és körbefordulok 360 fokot, ameddig a szem ellát, annak a térnek a közepén én vagyok. Minden mögött felfedezhető valamilyen formában az érdek, nincs hát értelme úgy tenni, mintha. Én valahogy így látom. Nem tartom magam önző embernek, de ezt is úgy látom, hogy kontrolláva, megfigyelve kell nézni, és nagyon fontos a visszacsatolás. Ismerek embereket, akik a nagy szerénységben eljutottak odáig, hogy az utolsó ismeretlen is előrébb van, mint ő maga. Nem tartom normálisnak ezt a fajta életszemléletet.

Jó dolog a saját egyediségünknek a tudatában lenni. A világ színes és változatos, de mindenki egyedi benne, akár egyedinek látja magát, akár nem. Én így gondolom.

A mozgás felé tolódva

Ehh, de nehéz felkapni a fonalat néhány nap után :) Írok valamiféle jelentést az elmúlt napokról :)

Az élet hozta ezt a költözés dolgot, és bizony kőkeményen beledumált a kis privát orthorexiába hajló világomba. Jól tette, azt hiszem. Úgy dumált bele, hogy egész egyszerűen nem ment a megszokott ütemben való étkezésem, sőt, a mozgás sem. természetesen ha nagyon akarom, tarthattam volna a megszokott kis dolgaimat, de úgy ítéltem meg, most olyan dolgok történnek a családunkkal, amik nagyobb prioritást érdemelnek az életmód kérdésnél.

Hovatovább a szokásos heti mérésem is kimaradt, így amikor két hét után a mérlegre álltam, lélekben felkészültem, hogybiztosan többet fog mutatni. Ám 90 dekás fogyást produkáltam az ominózus időszak alatt, pedig négy nap mozgás teljesen kimaradt, és hát finoman szólva nem foglalkoztam sem azzal, hogy mit, sem azzal, hogy mennyit eszem.

Ez elgondolkodtatott, hiszen ha hiszek (márpedig hiszem, hogy hiszek) abban, hogy semmi sincs ok nélkül vagy véletlenül, akkor bizony ennek nyilván megvan a magyarázata. Talán, hogy a fizikai munkavégzés (költözködés, cipekedés, bútorösszeszerelés, padlósúrolás, csempesúrolás, falfúrás (éljen a beton :-o), szigetelés, stb) beleszólt az anyagcserébe.

Hogy is van ez, mondogatjuk gyakran, hogy jajjaj, ha túl keveset eszünk, az azért nem jó, mert lelassul az anyagcserénk. És ha túl sokat, akkor meg felgyorsul....?? Nem lenne rossz, hahaha...de abban azért lehet valami, hogy az anyagcsere alkalmazkodik, változik, idomul az életmódhoz is....már ami a mozgás-evés tengelyt illeti.

Mindenesetre most elmozdultam abba az irányba, hogy sokkal szabadabban étkezem, és lemozgom a napi két órát....100 perc szobabringa, 30 perc evezőpad, 20 perc súlyzó....a súlyom stagnál emellett az életmód mellett, viszont kifejezetten erősebbnek érzem magam, mint mikor szigorú kontrollt alkalmaztam az étkezéseimnél.

Visszatérés

Túl vagyunk az elköltözésen, és még nagyon sok minden máson is, továbbá még előttünk áll rengeteg dolog, viszont sikerült az internetet elintézni, így mostantól újra online a blog :)

Költözünk

Nem virtuálisan, hanem frankón. Ez annyiban tartozik a blogra, hogy egyrészt nem látszom ki a tennivalókból, így a postolás is kicsit a háttérbe szorul, másrészt ahova költözünk, ott a tulajnéni elmondása szerint sosem volt még vonalas telefon és net, szóval nekünk kell kiépíttetni ezeket. Ez a mostani házunknál is pontosan így történt, és annak idején majd' két hónapig tartott ez a művelet a nemzeti telefontársaságnak.

Nem tudom, hogy ezúttal meddig fognak őrölni Isten malmai, de amíg nettelenek leszünk, addig csak egy-egy alkalommal, ha free wifis helyen vagyunk, vagy barátoknál tudunk netezni, ahova azért nem feltétlenül laptoppal a hóna alatt jár az ember.

Úgyhogy előre is elnézést kérek azoktól, akik rendszeresen látogatják a blogomat, és ígérem, mindent megteszek majd, hogy ez az áldatlan állapot a lehető legrövidebb ideig tartson. A héten elvileg még itt vagyunk, úgyhogy netünk lesz, így tudok reagálni a kommentekre, levelekre, (ha nem is azonnal, mert a folytonos dobozolás-pakolás-szervezés ezerrel folyik), a jövő héttől viszont sajnos átmenetileg, de csökkentett üzemmódban leszek.

Formabontó csirke

Legalábbis nekem mindenképpen, már ami a hagyma és az ananász párosítását illeti. Nagy pizza rajongó lévén persze hogy szeret(t)en a hawaii pizzát, szóval a sonka-ananász kombó már bizonyítottan ehető egyveleget képzett számomra is. A célom az volt ezzel az étellel, hogy valami érdekeset csináljak, valami merészebbet. Szigorúan persze csak a saját hatáskörömben, ami valljuk meg, elég beszűkült lett az elmúlt években.

A csirkemell filéket a jénaiba tettem, amit előtt gyengéden meghintettem sóval és borssal. A szeletek tetejét már csak sóztam, azt is csak diszkréten. Erre raktam rá a hagymakarikákat,  az ananász szeleteket,  a sonkát és reszeltem rá a sajtot a végén. Alufóliával letakarva 25 percig, majd további 15-20 percig sütöttem légkeverésesben, majdnem 200 fokon. Én negyvendekányi "farmhouse mix" körettel ettem meg a képen látható mennyiségnek a felét. Ebben sárgarépaszeletek, karfiolrózsák és brokkoli van, párolóedényben pároltam meg.

Fél adag kalóriaértéke 282, amihez a negyven deka farmhouse mix további 120-at ad hozzá, azaz egy újabb négyszáz kalóriás főétel kerekedett ki a mutatványból. Egy fél liter vízzel leöblítve és egy finom espresso-val utána mondhatom, hogy hibátlan ebéd volt. A zsír-ch-protein arány ennél a fogásnál sem hagy kívánnivalót maga után, ahogy a számokból kiolvasható. Összességében véve egy tartalmas, érdekes, és finom ebéd lett belőle, amit bátran ajánlok mindenkinek.

Nehéz kérdés

Régi ismerőssel futottam össze nemrég. Kövér, fogynia kell. Persze megkerülhetetlen volt a rövid nosztalgiázás után a kérdés, miszerint na mesélj, hogy csináltad vazze. Ha annyi ötszázeurósom lenne, ahányszor ezt megkérdezték :D:D:D:D Az jó lenne :)...Ilyenkor az emberek általában hitetlenül ingatják a  fejüket, hogy de semmi bypass, meg gyűrű...? Persze mikor lefogytam, voltak régi haverok, akik meg voltak győződve arról, hogy beteg vagyok, merthát hogy nézek ki, különben sem normális, stb.stb. Akik akkor már temettek, most láthatják, hogy nem vagyok beteg és nem ezért fogytam le. De hogy visszakanyarodjak a témára: Elmondtam az illető hölgynek, hogy tulajdonképpen nincs ördöngösség a dologban, csak keveset kell enni, és számolni. Továbbá, hogy érdemes megnézni mit eszünk, mert a mennyiségen lehet emelni, ha a minőség rendben van. Magyarán szólva, ha egy négyszáz kalóriás főétkezéssel kell megküzdeni, akkor talán eredményesebben el tudom csendesíteni a hasam két szelet csirkemellel meg egy vödörnyi salátával, mint egy közepes zacskó zsírban tocsogó sült krumplival. Ennél a pontnál sikerült el is akadni, mert az ismerősöm közölte, hogy na de ő pont a tésztákat szereti....

Engem meg elözönlöttek a gondolatok. Ha nem akarnék állandóan úriember lenni, valószínűleg visszakérdeztem volna, hogy és élni szeretsz vazze....?? Szóval nem is értem sokszor az embereket, hogy miért nem nyitják ki a szemüket, és értik meg, hogy ha a lejtőn lefelé száguldok a szakadék felé, akkor nem az a segítség, ha becsukom a szemem, hanem ha meg tudok állni, és visszamászni. Hogy ki fenét érdekel, mit szeretek? Egyáltalán mit jelent maga a szó? Szeretni egy ételt....leginkább a szokás irányítja, nem? Hogy otthonról mit hozunk, hogy gyerekként mi volt otthon a kaja, az ízvilág milyen jellegű volt....később ahogy saját magunk alakítjuk ki a szokásainkat, úgy mondjuk egy idő után azt, hogy igen, én szeretem mondjuk a sertéshúst....vagy a halat, vagy a spenótot, lényegtelen. Hogy miért nem értik meg az emberek azt, hogy ezt a "szeretetet" mindig az "én" irányítja, és ha azt látom, hogy ez rossz irányba visz, akkor ezt kell megváltoztatni. 

Nem lecsökkenteni az adagot és szenvedni. Sosem lesz életmódváltás abból, ha valaki, aki teszem fel csokifüggő, és napi 3 kiló csokit fogyaszt el, és kövér....az nekiáll lefogyni úgy, hogy megnézi a fogyáshoz szükséges kalóriamennyiséget, ami mondjuk legyen 1200 kalória, és akkor napi 20 deka csokira áll rá. Csak szenvedés lesz az eredménye. A tipikusan visszatartott levegő típusú módszer. Működik ideig óráig, de előbb utóbb elfogy a szusz, és kell a friss levegő. Ezt így nem lehet szerintem.

Ezt úgy lehet, hogy meg kell változni. De hiszen ez is lenne a cél, nem? Megváltozni. Kövérből sovánnyá válni. Változni. Vagyis ami volt, az nem jó. Új kell, más, jobb, mint azelőtt. Az ember képes rá. Ha valaki csokifüggő, akkor el kell felejteni a csokit. Nem csak egy kockát megenni, és egész nap vergődni, és sóvárogni utána. Ha valaki kenyérfüggő, akkor sosem fog tudni úgy életmódot váltani, hogy ugyan kenyeret eszik továbbra is minden áldott nap, akár többször is, csak keveset. Meg kell tanulnia elengedni a kenyeret....és nem enni egy évig, vagy kettőig. (Másfél évig nem ettem egy falat kenyeret sem)  És majd ha a változás megjön, és megvan az eredmény is, akkor el lehet játszani megint a gondolattal, hogy óvatosan beépíteni a már megváltozott étrendbe-életmódba.

Hát én valahogy  így látom. Tudom, hogy nem mindenki képes elviselni, ha az arcába vágják a frankót, és eszembe sincs itt Csernust játszani....de a gondolataim ekörül forognak a legtöbbször, mikor arról faggatnak, hogy na, mondd el...mi a titok. Nincs titok. Számok vannak, meg tények. Meg rossz szokások. Meg kialakult ízlés. Meg rossz irány. Lejtő. Megromlott markerek. Cukorbaj. Aranyér. Izzadás. Infarktus. Halál. Ezek vannak. A mérleg másik serpenyőjében pedig nem a csülkös pacal rotyog, hanem a józan ész, a belátás, a kontroll. A jól felfogott érdekünk. Az egészségünk. A gyerekeink és az unokáink. A teljes élet. A szabadság és az egészség.

Nincs pisztoly a fejhez tartva. Mindenkinek magának kell végiggondolnia az életét, és tehet úgy, mint aki nem lát, és gurulhat tovább a lejtőn lefelé...szíve joga. Ahogy az is, hogy megálljon, és visszaforduljon. Sosincs késő, én tudom. Nem ismertem nálam kövérebb embert. 193 kiló. Leírni is szörnyű, de én ennyit cipeltem magamon folyamatosan. Ha valakinek, azt hiszem, nekem talán megvan a jogom ezt mondani.

Rakott kelbimbó

Nagyon rég írtam már olyan postot, amiben ételről van szó. A történet a következő: vágytam valami rakott kajára, és ugyan még sosem csináltam ilyen ételt, úgy gondoltam, az összetevők alapján nem lehet rossz. Maga a kelbimbó egy nagyon érdekes zöldség, tudom, sokan utálják, de én szeretem. Régen még kövéren vajjal pároltam, de mostanság párolóedényben, gőzben puhítom meg, és vagy csak natúran, vagy sózva, vagy reszelt light sajttal fogyasztom.

Ezúttal a következő módon jártam el: a csirkemellcsíkokat (Aldi) egy csepp zsiradék nélkül, serpenyőben, sóval borssal, és időnként pici víz hozzáadásával puhára pároltam, és aranybarnára pirítottam. A fagyasztott kelbimbót (Dunnes) párolóedényben, gőz fölött, némi sóval megpároltam. A barna rizst (Tesco) kis sós vízben megfőztem, majd leszűrtem. Ezeket mind fél órán keresztül. Egy kiskanálnyi tejfölt (Dunnes) kb 1 deci vízzel összehabartam, sót, borsot adtam hozzá. Light Kilmaeden (Dunnes) sajtból jó négy dekányit lereszeltem.

A jénai tálba borítottam a kelbimbó felét, rá a csirkemellcsíkokat, arra a leszűrt párolt barna rizst, majd a maradék kelbimbót. Az egészet leöntöttem a tejföllel, rá a reszelt sajt, és a sütőben kb negyed óra alatt megsütöttem. Kifejezetten finom volt.

Kalóriaérték szerint 800 lett az egész tál, ha két adagban gondolkozunk, akkor 400 kalória per fő, ami úgy gondolom korrekt, akár egy fogyós szakaszban lévő embernek is. Ha valaki szeret sokat enni, akár az egészet megeheti, hiszen összesen sincs annyi kalória, mint két sajtburger meg zacskó sült krumpli. Vagy egy komolyabb pizza fele. Ami még érdekes, hogyha megnézzük az összetevők zsír-szénhidrát-fehérje arányát, akkor láthatjuk, hogy messzemenően belepasszol a 30-55-15 ös hármas arányba. Ezen felül nagyon sok fehérjét tartalmaz, és a zsírok nagy része is "jó" zsír. Továbbá a szénhidrát nagy része barna rizsből jön, ami az alacsonyabb GI miatt lassabban dolgozódik fel, és energiszaegényebb is, mint a fehér társa. Ha valaki edzésben van, akkor különösen kedvező ez a laktató, fehérje- és zöldségdús, tápanyagokban és jó összetevőkben gazdag egytálétel.   

Változás

Bevett kifejezés a "lelkizni" valamin. Azt jelenti, hogy egy adott témán sokat gondolkodni, rágódni. Túl sok szempont szerint értelmezni az adott téma érzelmi hatásait. Túl nagy mértékben mérlegelni a lehetőségeket, és túl nagy mértékben hezitálni egy döntés meghozatalánál. Tulajdonképpen mindegyik megközelítés arról szól, hogy a bennünk lévő érzelmi hatás mennyire kedvünkre való vagy sem. Úgy is fogalmazhatnék, mennyire vagyunk boldogok....mennyire érezzük jól magunkat.

Ez szervesen kapcsolódik a világképünkhez, az attitűdünkhez, és még sokminden máshoz is. Például a tükörképünkhöz.....Magyarán szólva ahhoz, mit gondolunk a világnak a rólunk alkotott képéről. Ezt a képet megítélni lehet reálisan vagy irreálisan. És itt most a reális alatt azt értem, amit a többség gondol.

Abban biztos vagyok, hogy az ön- és az énképünkön változtatni az egyik legkeményebb dió, és aki erre vetemedik, az nem fogja megúszni lelkizés nélkül. Nyilván kell ehhez valamiféle érzemi nyitottság, érzékenység, hiszen ha valaki olyanról beszélünk, aki "nem az a lelkizős fajta", akkor az illető nagy valószínűséggel azt is nagy ívben lesajnálja, hogy mit mutat neki a tükör. Esetleg bele sem néz... Az ember csodálatos lény, szinte bármilyen irányba el tudja mozdítani magát. Ha akarja.

Mikortól számítjuk felnőtt életünk kezdetét? Nyilván nem egy konkrét kor számít, hanem az adott élethelyzet.  Valamikor akkor, amikor a szülők szárnyai alól kiröppenünk. Abban a percben, bár sokminden nyitott még, mégis van egy kész alapanyag, vannak személyiségjegyeink, kialakult véleményünk a dolgokról, külső és belső tulajdonságaink, stb. Vagyunk akik vagyunk, akivé lettünk a szüleink és a világ nevelése nyomán. Ezt az alapbeállítottságot igen nehéz megváltoztatni. Én gyereknek is kövér voltam, mindig. A túlsúly végigkísérte az életemet, eltekintve a kamaszkoromtól, amikor felismertem, hogy csajozni nincs esély kövéren, ezért lefogytam. Elég veszélyes, koplaló módszerrel. Egy alma egy nap, nem több. Néhány hónap alatt le is csúszott rólam harminc kiló, és élhettem a normális kamaszok életét. Aztán az iskolás időszak végén, amint a mindenki által élt élet megkezdődött, jöttek vissza a kilók is, ahogy kell....és megint a szokásos önmagam lettem. A kövér önmagam.

Nem az a lényeg, hogy hol basztak el....és ki követte el a hibát. Én megfogadtam, hogy nekem kövér gyerekem nem lesz. Soha. És tartom is magam ehhez. Nem ám olyan baromi nehéz. Van olyan gyerekem, aki hajlamos a hízásra, van olyan is, aki nem. Szülőként kutya kötelességem tartani a balanszot náluk. De a lényeg, hogy eltekintve az okoktól és a miértektől, csak arra koncentrálva, hogy hogyan tovább, nagyon szignifikáns, hogy a kövér ember ha le akar fogyni, és véglegesen akarja, akkor meg kell változnia. 

Nemcsak kívülről. Belülről is. És azért írom, hogy ez az egyik legnehezebb dolog a világon, mert ha megnézzük akár a házasságok felbomlásának az okát, akár a bűnelkövetők életútját....a nagy kérdésre a válasz mindig ott van valahol, hogy hiába az erőfeszítés a házastárs, a törvény, akármi más részéről, megváltoztatni valakit, akinek kialakult személyiségjegyei, vilgánézete, anyagcseréje, spirituális beállítottságai, stb. vannak....nagyon nem egyszerű, és az esetek többségében nem is sikerül.

Az esetek többségében -valljuk meg- a fogyás sem sikerül. Kevesen vannak, akik meg tudják valósítani az igazán hosszú távú (örökké :)) lefogyást. A legtöbb kövér ember kövér marad. Fájó igazság, és pongyola megfogalmazás. Pongyola....de igaz. És sokal több van e mögött a rövid mondat mögött, mint azt elsőre sejteni lehet. Aki képes erre az átváltoztatásra, az nagyon nagy dolgot visz véghez. Az minden egyébre is képes, mert minden egyéb kismiska ehhez.