Gyúrunk, vazze...? Nem.

Egy éve kezdtem el az edzésemet. A cél az volt, hogy izmosra gyúrjam magam, és hogy elősegítsem az anaerob mozgás által kiváltott zsírégetési folyamatokat. Az egy év alatt 176 edzést csináltam meg. Abszolút látható a fejlődés, hiszen bár régebben is gyurogattam, de 73 kilóval sosem tudtam rendes 4*8-as szériákat fekvenyomni, vagy egykezes bicepszgyakorlatot 19 kilóval végigtolni. Szóval eredmények vanank, mégis leállok vele. Miért...?

Valahol tisztában voltam azzal, hogy a tömegnövelés az azt jelenti, hogy növekszik a tömegem, de valamiért azt gondltam, hogy optikailag, érzetileg ez csak pozitív irányú változást hoz majd. Viszont nem így lett. Egy olyan súlyt tartok ezzel az edzéstervvel (a súlyzós edzések mellett aktív kardió, napi 2 óra átlag meglegyen összes mozgásra, mellette 1800-2200 közti átlagolt kalóriabevitel), ami nekem túl sok. Fittnek, erősnek érzem magam, de ahhoz, hogy a felszedett izmok optikailag is megjelenjenek, ahhoz nekem kés alá kéne feküdnöm. Oly nagymértékben voltam elhízva olyan sokáig, hogy rengeteg bőr/zsírszövet rajtam maradt a lefogyásom után, így akármennyi izmot építek alá, az sosem fog meglátszani, ellenben tolja ki az izomszövet feletti zsír- és bőrszövetet, amitől a tömegem mellett a testkörfogataim is csak növekednek.

Gondolom, ha leműttetném magamról a felesleget, és rásegítenék valami cuccal a gyúrásra, hogy jó sok vizet kössenek le az izmaimban a szteroidok, akkor lehetnék optikailag is esztétikus, de ezek közül egyik sem fog megtörténni soha a jószántamból. Kés alá sem megyek, és cuccolni sem fogok.

Inkább a gyúrásokat lecsökkentem heti 2-3 alkalomra, és a súlyokból is visszaveszek, mert az ízületem eléggé megviselték ezt az egy évet....és rámegyek a kardiógépekre....bicikli, cross trainer, evezőpad....inkább ezeken nyomom le azt a napi két órát, és meglátjuk, hogy az átlag 2000-es kalória bevitel meleltt hogy alakul a súlyom. Ha nem indul meg lefelé, akkor csökkentem tovább. Most ez a tervem.

Panaszra amúgy nincs okom, mert alapvetően megvagyok, de nekem egy 10 kilóval kevesebb súly kényelmesebb lenne, azt hiszem. Úgyhogy most ezt kitűzöm magam elé, és majd meglátom, ha odaérek, akkor hogyan tovább.

Mindig a középútról papolok, nyilván a nagy fogyásom utáni gebe állapot nulla mozgással sem volt jó, meg ez a mostani medve-style sem az igazi...úgyhogy irány a középút.

Érdekes amúgy, mert ezekből a súlyingadozásaimból még a közvetlen családtagjaim sem vesznek észre semmit, azt hiszem igazán csak engem zavar az a plusz, de hát elsősorban ugyebár magammal kell együttélnem, szóval nem hagyhatom szó/tett nélkül a saját érzéseimet...

Tökös süti

Itt van az ősz, itt van újra....és vele együtt a sütőtökszezon is, amit egyébként nem szeretek különösebben, viszont fillérekért lehet kapni, és tudvalévő, hogy a tökben lévő összetevők, és a hozzá tartozó tápértékek számai igazi "superfood"-dá teszik. Úgyhogy legott nekiveselkedtem, hogy készítsek belőle egy jó kis egészséges, cukormentes süteményt.

Jelentem, sikerült. A tészta összetevői a következők:

• 900 gramm sütőtök, megsütve, kihűlve, kikaparva, pépesítve
• 100 gramm dió összecsopperelve
• 125 gramm kókuszliszt
• 8 tojás (a sárgája mehet a masszába, a fehérjét habbá verve a végén beleforgatva érzéssel :)
• 4 kávékanálnyi fahéj, őrölt
• édesítő ( 264 miligramm sodium cyclamate ezúttal)
• 2 kiskanál baking soda
• 2 löttynyi citromlé
• vanília 
• púpozott késhegynyi őrölt gyömbér

Kikókuszzsírozott sütőpapírral bélelt tepsiben, 180 fokon, 30 percig, légkeveréssel süttem. Miután kicsit kihűlt, kiborítottam, hagytam teljesen kihűlni, és mehetett rá az icing, ami egy csomag mascarpone, egy maréknyi eritrit lekávédarálva, és egy löttyenet citromléből állt. Ezt majdnem mind felkentem rá, és már szeleteltem is. Citromhéjjal díszitettem.

Ez nagy tepsi, negyven szelet lett belőle, egy szelet 70 kalóriára jön ki, ha az icingot kihagyjuk, akkor csak 50! :)

Ja, és lisztmentes, cukormentes, zsiradékmentes...!

Megint a miértről

Tekerem a szobabiciklit, és közben azon jár az agyam, hogy talán a legtöbbet feltett kérdés az életmódváltás során az az, hogy hogyan csináljam? És persze senki sem magát a módszert kérdezi, hiszen lassan a csapból is ez folyik. Hanem arra kíváncsi igazából, hogy miért nem sikerül a gyakorlatban az, ami az elméletben? Mindenki tudja, hogy hát kevesebbet kéne enni, többet kéne mozogni, meg kéne nézni mit eszek meg, ki kéne számolni, nemet kéne mondani, és a többi. Ha igazából belegondolok, akkor két igazságot látok: az egyik, hogy a motivációval van baj. Azaz a világunk a maga kényelmével, a begyakorolt rutinnal, az egyszerűséggel és a láthatatlansággal nem segít abban, hogy elkezdjük. Nem vagyunk tisztában a kockázatokkal, csak amikor már késő. Nem gondoljuk komolyan az egészet, és nem engedünk a megszokott kényelemből. Ezerhatszáz kifogást gyártunk a génektől kezdve a pajzsmirigyen át a pénzig bezárólag….gyakorlatilag a klímaváltozás is felelős, meg mindegyik politikai oldal….egyedül mi magunk nem, mert mi csak szenvedő áldozatok vagyunk. Az a néhány ember, akinek sikerül, annak szerencséje volt, meg különben is neki a génjei/anyagcseréje/pénztárcája olyan volt, hogy hát úgy könnyű. De mi magunk egy igazságtalan spirálban vagyunk, egy csapdában, ahonnan képtelenség kitörni. És igenis az számít hősies viselkedésnek, ha elviseljük/elfogadjuk magunkat úgy, ahogy vagyunk. És lehet gyártani a sok igazságot hozzá, és lehet egyetértő közösségbe merülni a többséggel, és lebuzizni azokat, akik zöldteát meg zérókólát isznak, meg salátát és joghurtot esznek a sör és a pacal helyett.

A másik a hazugság. Sokszor látom, milyen elcseszett egy élet. Sok élet van oldalraesve, ezen sajnos túl kell lendülni. Fiatalabb koromban azt hittem, hogy a normális a többség. A jó házasság, a jól nevelt gyerek, a jó szex, az igaz barátok, az egyértelmű elvek, az önzetlen attitűd. Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy ez mind az elnyomott kisebbség. Rengeteg rossz kapcsolat van, rettenetesen félrenevelt gyerekek, nem létező szexuális életek, hamis, számító barátok, és hazug, álszent elvek, önző életek. Az igazi világ ezzel van teletömve…sajnos. Az elhízott alkat, a mozgásszegény életmód az valójában az esetek többségében nem egy magányosan ringatózó bárka az élet békés tengervizén. Sok esetben az már egy tünet, vagy egy hosszabb folyamat egyik eredménye. És ha valaki nem tud járni, felsegíthetem a földről egymilliószor is, akkor sem fog tudni, csak ha megtanul. Tanítani kell….kéne. Csakhogy felrántani a leplet az életünkről nem könnyű. Szembenézni a saját döntéseinkkel, mérlegre tenni a szándékainkat, őszintén kielemezni a történéseket, feltárni az okokat….ez messze-messze túlmegy az életmódváltás technikai részletein. Ez nem egy tuti recept, vagy egy fasza edzésterv. Ez annál sokkal több. De ha őszinték akarunk lenni, akkor abba kell hagyni a hazugságokat....legfőképpen arról, hogy á, erre én úgysem vagyok képes. Hogy ez nekem nem megy. Hogy hát az én életemben minden kerek, hogy nincs gondom. Hogy boldog kapcsolatban élek....hogy minden rendben van. Hogy én mindent megtettem/megteszek, amit csak tudok azért, hogy minden rendben legyen, tehát az én felelősségem itt véget is ért. Hogy ami gond esetleg van, az mind rajtam kívülálló, megváltoztathatatlan körülmények miatt van. 

Nem azt mondom, hogy feltétlenül kényelmesebb tovább élni egészségesen és tudatosan, kibékülve önmagunkkal. Lehet, hogy baromi kellemetlen, kemény döntésekkel jár….de hogy jobb, az biztos. Már ahogy persze én gondolom. És itt jön be a motiváció hiánya és a hazugság önmagunknak: mert XY nem gondolja így. És az XY a többség. Aki nem akarja a változást, mert kényelmetlen. Mert fáj. Mert nehéz. Mert komplikált. Mert drága. Mert kellemetlen. Ezt el lehet fogadni, csak az a baj, hogy előbb utóbb visszafordíthatatlan és végleges lesz a következmény. És akkor már onnan nem lesz meg a visszaút lehetősége. Egy levágott végtagot nem lehet pótolni. Egy gyógyíthatatlan betegséget, egy hirtelen halált nem lehet visszacsinálni. (És itt nem a belga meggysörre gontolok :) )

Ez nem olyan “tájgerszkúlos” dolog. A tigris mindannyiunk életében eljön. És már most fel kell készülni arra, hogy akkor majd hogyan számolunk el magunkkal. A legvégén úgysincs értelme hazudni. Ha van bárki, aki nekünk fontos, rokon vagy barát, akkor még nehezebb, de ha csak magunk vagyunk, akkor sem lehet könnyű, úgy gondolom. Sokadszor állapítom meg magamban, hogy a világ színes, és ez így van jól. Csak akkor vagy nem kell nyavalyogni, vagy komolyan kell gondolni, és nem sajnálni rá SEMMIT. Se időt, se fáradtságot, se kényelmetlen, nehéz helyzeteket, se pénzt, se semmit. Mert az egészségünk, az életünk a legfontosabb…minden más csak szerzett-hozott cucc, és legfőképpen önmagunkkal kell rendben lennünk.

A nyárról -röviden

A legutóbbi bejegyzésemet azzal kezdtem, hogy egy hónapja írtam utoljára. Ez két hónapja volt. Tény, hogy régebben gyakrabban írtam bejegyzéseket, mint mostanság. Pedig az élet nem unalmas, igaz, bizonyos tekintetben az egészséges(ebb) életmód betartása sokszor az.

Mi történt az elmúlt két hónapban....

Az edzéseim során egyre kellemetlenebb és fájdalmasabb problémáim adódtak a jobb karomban. Csuklótól egész a vállamig bezárólag jelentkezett a probléma, úgyhogy úgy döntöttem, a nyaralás megkezdéséig csak lábra gyúrok és kardiózok. Ekkor még nagyjából két hét volt az indulásig, szóval úgy gondoltam, 6 hét pihenő elég lesz ahhoz, hogy bármi bajom is legyen, rendbejöjjön. Szóval a nyaralás megkezdése előtt két héttel már nem edztem felkarra, vállra, hátra és mellre. Eltekintve az egy hetes all inclusive Bulgáriai resort-tól, tudtam, hogy nem lesz lehetőség a gyúrásra. Nos, a resortban sem volt. Volt ugyan egy edzőterem, de nem volt kedvem/ünk használatba venni. ez egy 5 éves resort, és a promóciós anyagokon csilli-villi új gépek, és kifogástalan padok szerepeltek. A valóság azonban az volt, hogy a gépek fele nincs már meg, a többi meg lepusztult, rozsdás, hiányos. És masszív dohos penésszag is volt a szuterénben...sajnos. Úgyhogy ugrott a gyúrás.

Maga a nyaralás fantasztikus volt. Autóval Írországból lementünk a Fekete tengerig, persze közben megálltunk aludni...Németországban, Csehországban, Romániában...Ott eltöltöttünk egy hetet, és irány vissza Erdélyen át Magyarországra. Itt pár nap után indulás visszafelé, a Brno-Prága-Berlin-Rostock útvonalon. Itt megálltunk Szász-Svájcban túrázn egy kicsit (14 km hegymenet, alig éltünk utána), majd átkompoztunk Svédországba. Onann Malmö-Koppenhága-Hamburg útvonalon, Hollandián át leautóztunk Franciaországba, majd onnan komppal vissza Anglia, és Írország. Őrült nagy kaland volt a srácokkal, közel 10k km-t tettünk meg együtt.

Azonban sajnos a karom egy kicsit sem lett jobb. Első edzésem (mell) után két napig menni alig bírtam, olyan izomlázam volt...és továbbra is fáj a jobb karom. Felkaredzés volt a következő, van olyan gyakorlat, amit sajnos egyáltalán nem tudok elvégezni a karom miatt, de azért a többség ment. Most inkább ugyan a kardió és a diéta a hangsúlyos (a nyaralás alatt felszaladt többletet le kell dolgozni :)), de az edzést is csinálom tovább...ami fáj, azt kihagyom, nincs jobb ötletem.

Gasztronómiailag is érdekes volt a nyaralás...a balkán konyhába nem szerettem bele.....az All-inclusive ellátás baromi veszélyes tud lenni hízás szempontjából, de szerencsére sikerült tartani magam: nem ettem semmi édeset vagy liszteset, vagy semmi olyat, ami nem "érte" meg a benne lévő kalóriákat/szénhidrátokat. Magyarországon sajnos nem tudtam minden eltervezett ételt megenni...tökfőzelék például idén elmaradt...és a sóska is...viszont hazafelé elbűvölt a németeknél tapasztalt nagy választék...hoztam egy csomó (nekem persze) új édesítőt, meg bio-cuccot, kipróbálásra. Nemcsak a választék volt nagyon impresszív, hanem az árak is...minden sokkal olcsóbb mint itt nálunk Írországban...ha lesz érdekes tapasztalat, feltétlen beszámolok róla itt a blogon is.

KÖzben a legkisebb gyerek is elkezdte a középiskolát....őrület, hogy megy az idő...indulnak a hétköznapok, jöhetnek a hosszú kardióedzések, és a diéta...mint rendesen. Csillogó szemekkel nézzünk előre a jövő felé! :) 

Mindennapok

Egy hónapja nem írtam. Tombol a nyár, errefelé igen szokatlan módon 30 fokok vannak délutánonként, és éjjel nehéz aludni a  hőségtől. Közben az idő megy előre, már a legkisebb gyerek is befejezte az általános iskolát, és szeptemberben kezdi a gimnáziumot....

A napi étkezések megszervezése továbbra sem egyszerű....hiszen vagyunk mi V-vel, a napi edzéseinkkel meg a fenntartható diétáinkkal...meg van a két sovány kamaszfiú, akik képesek nyomtalanul elnyelni bármekkora mennyiségű energiát....és van a kiskamasz srác, akinek kb 3 éve igyekszünk kontrollálni a tömegét, mondhatni sikeresen, de nem könnyen. V és én jobbára túrót, joghurtot, gyümölcsöket, csirkemellet, salátákat, teljes kiőrlésű csökkentett kalóriás pékárut fogyasztunk, finomlisztet és cukrot szinte semmit. A két nagyobbik fiam literszám issza a nesquick-et, imádják a pizzát, a fagyikat, a friss fehér péksüteményeket, továbbá a rakott krumplit és a palacsintát. A legkisebb fecske sajnos imádja a tésztákat, az édességet, a fagyit, és különös érzékkel szúrja ki, "érezze ki", ha mondjuk  zabkorpával dúsítom a nokedlitésztát...és akkor már nem annyira szereti. Feleségemmel közösen képviselt stratégiánk igyekszik finoman ötvözni a belső és a külső kényszert, azaz hosszú előadásokban magyarázzuk el neki az anyagcsere folyamatok általunk ismert részleteit, továbbá hogy melyik összetevő mit tesz a testünkben,stb. Ugyanakkor sajnos ugye a saját elrettentő példám is előtte van. Szerencsére értelmes kölyök, és megérti mindazt, amit mondunk neki, és igyekszik....azonban nem lehet teljes mértékben egy 12 éves srác vállára rakni ekkora terhet, szóval segíteni is kell azzal, hogy mindig van itthon alternatív kaja, és folyamatosan szemmel tartjuk, mikor mit eszik, és ha szükséges felhívjuk a figyelmét arra, hogy ebből vagy abból túl sokat fogyasztott, egyen most mást helyette. Mellette a napi mozgást is erőltetni kell, mert hajlamos elfeledkezni róla. Heti kétszer úszás, a többi napokon vagy kardió, vagy foci, vagy súlyzós edzés. A cél, hogy ne teljen el nap aktív mozgás nélkül. természetesen rendszeresen mérlegre áll ő is, ahogyan mi is...és a rögzítjük a változásokat. Elégedettek vagyunk, mert láthatóan sikerül a terv, szépen alakul a testképe. Közben persze nem könnyű, hiszen az ember nem tehet különbséget a gyerekei között, de nyilván nem tagadhatom meg adott esetben az édességet az egyiktől csak azért, mert a másiknak nem kéne olyat ennie.

Valaki nekem szegezte a kérdést, hogy miért nem ugyanazt az egészséges ételt adom a gyerekeimnek, amit magunknak csinálunk, miért "mérgezem" őket junk kajával. Ezt azok tudják igazán érteni, akiknek vannak gyerekeik, és akik foglalkoznak az egészséges életmód kérdésével. Mert egy szülő, aki szereti a gyerekét, az igyekszik mindent megadni neki, ami jó az életben. És egy szelet süti, vagy egy frankó pizza bizony jó. Vagy a nagy melegben egy fagyi/jégkrém. És a gyerekek növésben vannak, az pedig tudvalévő, hogy a csontnövekedés igényli a legnagyobb mennyiségű energiát. Az illetőnek úgy fogalmaztam meg röviden, hogy miért tagadjam meg tőlük, ha ők megengedhetik maguknak, hogy ehessenek ilyesmit. Nyilván én a magam múltjával, meg a korommal már korlátozottan fogyasztok ilyeneket, de ha valaki fiatal és tele van energiával, és egészséges, akkor miért tagadánk meg tőle az efféle élvezetet? Arról nem beszélve, hogy ha nem lenne otthon más kaja, csak saláta, meg grillezett csirkemell, akkor a gyerekek nem ennének és pont. Majd eljárna a haverjához, vagy venne magának olcsó kekszet-csokit, és azt tömné magába. Elveszítenénk a kontrollt felettük. Szívesebben vagyok megengedőbb, és akkor már inkább egyen olyan palacsintát/süteményt, amit én készítek neki, mint a bolti ki-tudja-mivel-televágott feldolgozott ipari szart. Nem? De.

Szóval a napi ennivaló tervezése, és kivitelezése nem könnyű. Elérni, hogy mindig mindenki fogára és anyagcseréjére való étel legyen itthon. Szerencsére viszont a kialakított edzőterem sokszor bizonyul kevésnek, mert 5ünk közül 4-en majdnem kivétel nélkül napi szinten használjuk. Lassan nézni kell majd új súlyokat, mert kezdenek elhasználódni a régiek...meg persze lassan ki is nőjük őket.

Folyamatos billegés amit érzek, mintha egy kötélen táncolnék....olyan könnyű túlzásokba esni. Rengeteg ember konkrétan leszarja, mit és miért eszik, illetve, hogy mozog-e eleget. És rengeteg embernek azért nincs élete, mert kidekázza azt, és kizárólag az edzőteremben létezik. Proteinporok, kiegészítők, egyéb 3 vagy 4 betűs mozaikszavakból álló kódok, súlyok, hevederek, csigák, gépek és grammokra kimért saláták, csirkemellek és rizsfélék között. Vastagon lesajnálva mindazokat, akik nem hasonlóképpen élnek.

Hiszem, hogy a boldogság, mint alapvető életcél, nem attól függ, ki melyik csoporthoz áll közelebb. Viszont a választott életforma szoros kapcsolatban áll a boldogsággal, az minden kétségen kívül áll. Nyilván a két szélsőség közti út (már megint) az optimális. És (már megint) az a legnehezebb, hogy a két szél között vezető mesgyén maradjunk....mert senki nem tudja, milyen széles az az ösvény. Mi fér még bele, és mi számít már elvakultságnak vagy nemtörődömségnek. Ki mondja meg, mikor fér bele egy hamburger, vagy egy pofa sör? Ki mondja meg, napi hány óra edzés számít mániákusnak? Ki a betegebb: aki számolatlanul tömi magába a kaját, vagy aki grammonként méri ki az összetevőket, és minden zsírtól, ami nem közepes szénláncú molekulákból áll, irtózik?

Mint mindig, ez az egyenlet is sokismeretlenes, és nagyon nehéz behatárolni biztosan, mi is jó nekünk, és mi az, ami már túlzás. Lehet szavakon lovagolni, lehet beállni a sorba, olyasmi dolog ez, mint a cukor-édesítőszer kérdés, vagy a politikai hovatartozás. Sokkal inkább hit, mint racionalitás és logika kérdése. Minden oldalon áll valaki, aki kurva okos, és megmondja, hogy miért úgy és nem így. Vagy miért így és nem úgy.

Az eldöntött boldogság

Annyi ember él annyiféleképpen. Sokan nem elégedettek, tele vannak problémákkal, leküzdésre váró, reménytelennek tűnő akadályokkal, és bár senki sem tudhatja a jövőt, simán odavetjük az életünket, a pillanatnyi boldogságunkat egy-egy olyan dologért, amit speciel az adott pillanatban nem tudunk megoldani. Menet közben meg elmegy az életünk.

Lehet az párkapcsolati probléma, lehet anyagi, vagy egészségügyi....lehet testképzavar, lehet rosszkedv, lehet betegség, lehet állapot....bármi. Hajlamosak vagyunk nem elengedni, hanem görcsösen kapaszkodni belé, és végighúzni-vonszolni magunkkal az életünk végéig. Mennyivel egyszerűbb lenne ledobni. Mennyivel egyszerűbb lenne nem törődni vele.

Belső nyomás is van, meg külső nyomás is van. Élünk valahol, egy társadalomba illeszkedve, függünk a körülményeinktől, a főnöktől, a férjtől, a feleségtől, a gyerektől, a hiteltől, tökmindegy....a függés, a megfelelni vágyás....annak a szándéka, hogy a világ általunk elképzelt és irányunkba támasztott követelményeinek megfeleljünk, tovább gerjeszti a bensőnkből fakadó bizonytalanságot (már ha van persze), és ezek az érzések egymás amplitúdóját jól kiterjesztve zabálnak fel minket.

Persze nem szakadhatunk ki a rendszerből....mert hiszen benne élünk. Én is számtalanszor szidom az internetet, a fészbúkot, mert milliószor ki tud billenteni....de nem törlöm le magamat, és nem húzom ki a dugót....mert nem akarok elveszni a világban. Szóval már megint odajutok, hogy a középút kell, a kiegyensúlyozott, tudatosan szabályozott középút.

Na és persze az eldöntött boldogság. Hogy ne engedjem, hogy más emberek, társadalmi eszmék, elképzelt követelmények, talmi ideálok döntsék el, hogy lehetek-e boldog. Hogy én eldönthessem, akarok-e boldog lenni. És képesnek kell kell lennem nemcsak akarni, de meg is valósítani a boldogságot. 

Csakhogy az akarás, a döntés önmagában még kevés. Azt is meg kell tudni csinálni, hogy valóban úgy érezzem magam, ahogy eldöntöm, és ahogy akarom. Mert nagyon gyorsan elvész a boldogság, ha minden apróság újra kibillent....és maga a szó, hogy "boldogság" nem egy pillanatnyi állapotot jelöl....hanem egy tartós, lehetőleg élethosszig tartó attitűdöt. 

Nyilván kell azért ehhez egyfajta olyan bölcsesség, olyan élettapasztalat, ami bizony korral jár, és sokmindenen túl kell lenni ahhoz, hogy az ember a saját attitűdjén változtatni tudjon. Akárcsak az életmódján...az étkezési, a mozgási szokásain....

Társadalomkritika....már megint.

Napjaink része lett a közösségi oldalakon való jelenlét. Mindenki másképp használja, igazán egységes etikett nincs....csak bizonyos etikett bizonyos körökben. Sokszor nem tudok mit kezdeni azzal, ami történik. Hogy valaki feltesz egy képet, hogy mittudomén ha szereted a rántott csirkét, akkor lájkold meg oszd meg. Ha egyet értesz azzal, hogy az ég kék, akkor oszd meg. Ha emlékszel még milyen volt a magnókazetta, akkor oszd meg. Én meg sosem értem, hogy de miért....? Miért kell összekapcsolni ezeket a dolgokat? Ja, emlékszem, milyen volt a magnókazetta, ja, szeretem a rántott csirkét, és akkor miért kellene osztanom bármit is? Mert XY azt mondja? 

Pedig az emberek így működnek. 

Amikor a sok kéretlen reklám elözönli az oldalad, és ha utánamész, hogy miért, akkor az a magyarázat, hogy azért, mert a hirdető a 0-100 év közötti, Föld bolygón élő közönséget célozza meg. És akkor nekem mi közöm van hozzá? Utálom, hogy ha mondjuk autót akarok vásárolni, és keresek a neten, akkor autóreklámokkal fogok találkozni a közösségi oldalakon is, ha mittudomén gopro kamerát a bukósisakomra, akkor kamerákkal kell megküzdenem, de ha véletlenül utazgatok és foglalok szállásokat, akkor hogy-hogy nem, pont a környékbeli szállások és látnivalók kerülnek a szemem elé.

Mert ez a technológia kérem ilyen okos. Hogy ő tudja, hogy engem mi érdekel. Hogy ő érzékeny, és kiválogatja nekem a sok ocsu közül a búzát. Még legyek is hálás érte, hiszen lehetek egyre ostobább, lustább és tunyább, hiszen majd az algoritmusok kiszámolják helyettem, hogy én mit is akarok.

Megszámlálhatatlan helyen tolják a sok okosságot a helyes életmóddal kapcsolatban is, meg a különféle fogyási technikákról is. És mi emberek egyre kevésbé nézzük, hogy hiteles-e a forrás. Hogy ki mondja azt, amit mond. Hogy kinek milyen érdeke fűződik hozzá. Mert a legőszintébbnek, a leghitelesebbnek, a legprofibbnak tűnő okfejtések mögött is meghúzódik egy brand, vagy egy szerviz, amiről végül is szól a történet.

Utópikus rémkép, hogy az emberek fogyasztó zombikká válnak. Robotokká, akik reggeltől estig hajtják magukat, nem kímélve sem az egészségüket, sem a családjukat, sem semmit sem...csak azért, hogy kifizethessék az illúziókat, amikkel ámítják őket. Feláldozzák magukat, kiszolgálják a fogyasztói társadalom hiénáit, és közben észre sem veszik, hogy mit is tesznek.

Sok ember fut halott eszmék után, és sok ember imád hamis totemeket. Az információ hatalom, az idő kincset ér. De az elméket riasztó mértékben homályosítja el a társadalom vakító mozifilmje, amiről azt hisszük, az a valóság. Akárcsak Platón barlangja.  

Menthetetlen idealista vagyok, hiszek abban, hogy ki lehet rángatni a barlangból az embereket, és meg lehet mutatni nekik, hogy milyen a világ. Hogy nem csak hamis ideáloknak van létjogosultsága. Hogy a helyes életmód, az egészséges/ebb/ élet nem valami biszniszen alapuló megállapodás, hanem egy élő, lehetséges, és élhető alternatíva, ami tanulható, fejleszthető, és fenntartható.