A végtelenbe és tovább...

Emlékszem kissrác koromban nagyon érdekelt a csillagászat, a világűr, a bolygók...és nem értettem hogy van az, hogy a világűr végtelen. Nem véletlen, hiszen azért ezt nem annyira egyszerű a véges, és alapvetően materiális alapokon nyugvó mindennapi tudatunkkal elfogadni. Akkor apám úgy magyarázta el, hogy fogta a sopiane-s dobozt meg az öngyújtót (no comment), letette a cigisdobozt az asztalra, és azt mondta: tegyük fel, hogy ez a világűr, és tegyük fel, hogy nem végtelen, hanem véges, mint ez a cigisdoboz. Ekkor letette az öngyújtót közvetlenül a cigisdoboz mögé, és folytatta: ha vége van, akkor lennie kell valami másnak utána, igaz? Ez az öngyújtó. Csakhogy az öngyújtónak is vége van egyszer, mert hiszen az is véges. És ha véges, akkor utána is lennie kell valaminek....így tehát a rendszer ugyanúgy végtelen lesz, mert egymás után következnek a véges dolgok.

Megértettem a végtelen fogalmát, már amennyire egy tíz év körüli kiskölyök képes a megértésre. Elfogadtam, hogy a dolgok egymásutánisága jelenti a folyamatosságot.

Hogy mi köze van ennek az életmódhoz....? Valahogy így élem meg - mellesleg elég nehezen- a mindennapokat. Jönnek a napok egymás után, és mindennap eszik az ember. Amikor felmerül az evés fogalma, akkor választani kell, mit eszünk. Akkor és ott csak egy rövid kis döntés. Egy apróság. De ezekből a kis döntésekből adódik össze a nap végén a kalóriamennyiség, amit elfogyasztottunk. És a napokból tevődik össze a hét, a hetekből a hónap, azokból az év, és az egész -elég rövid- életünk. Az étkezések úgy jönnek egymás után, mint apám szofisdoboza után az öngyújtója. És a napok is. Az egész hosszú lánc képezi az életünkben azt, amit étkezési szokásnak, alias életmódnak nevezhetünk.

Ezért aztán minden egyes kis étkezésben, akár a cseppben a tengert, meg kell(ene) látni a hosszú folyamatot, ami elvezet ahhoz a képhez, amit a tükörben látunk. Ha nem tetszik a kép, változtatni kell a folyamatokon. Ha globálisan nézzük a képet, akkor ijesztően hatalmas és lehetetlen dolognak tűnik. Ha lebontjuk a nagy folyamatot egyre kisebb darabokra, eljutunk a konkrét étkezéshez....ahhoz a ponthoz, ahol állunk, és ahhoz a ponthoz, amikor megszületik bennünk a döntés, hogy az éhséget mivel és hogyan fogjuk száműzni.

Nem könnyű, pláne ha valaki nem az a türelmes típus. Én nem vagyok türelmes. Én olyan ember vagyok, hogy ha akarok valamit, akkor...hogy is van a QUEEN nótában...? "I want it all and I want it now!"...szóval valami ilyesmi típus vagyok én :) De még a magamfajta türelmetlen fajta embernek is belátható a mechanizmus, szóval van remény :)   Mindig van remény :) 

Emóciók

Nem egyértelműen és nem közvetlenül tartozik ez a téma a fogyáshoz, de az életmódhoz annál inkább. Az élet-módhoz...így kötőjellel. Úgy értem, ahogyan élünk. Ahogyan megéljük az életünket. Klasszikus példa, amikor azt mondja az egészségére nem sokat adó, élvhajhász ember, hogy okézsoké, te ne egyél szénhidrátot, egyél salátát, én tolom a hamburgert meg a pizzát meg a csokifogyit...és halj majd meg egészségesen. Ez a poszt áttételes, mert elsőre talán ebből a példából az élvhajhász emberünk mellett érvel. De nem. Valójában kicsavarom a dolgot, és máshonnan közelítem meg.

Nem tudhatjuk előre a sorunkat...vagy a végzetünket, ha úgy jobban tetszik. Én világéletemben olyan ember voltam, akit alapvetően és legelsősorban az érzelmeim vezetnek. Sajnos nem mindig az eszem...de nem is sajnos! Nem bánom, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. A kövér énem is én voltam, és eszem ágában nincs megtagadni azt az életemet. Ugyanolyan boldog családapa és szerető férj voltam, akinek most is érzem magam, szóval ennek semmi köze a testsúlyhoz.

Ismerek embereket, akik ésszerűen élik az életüket. Lehet őket okosnak mondani, lehet logikusabban gondolkodóknak. Nyilván egy szempontből azok is. De ha ésszerű vagyok, akkor például nem dobom a kukába amit a gyerek meghagy a tányéron, hanem megeszem én. Ha étteremben eszünk, akkor meg depláne, hiszen az többe is kerül, mint amit a gyerek otthon hagy meg. Senki nem mondhatja, hogy nem okos dolog megmenteni a kukától a drága ennivalót. 

Az én életmód-váltásomban nagy helye van az érzelmeknek. És tudatosan csinálom is neki a helyet. Maradva az előző példánál, "el kell tudni engedni" a megmaradt ételt. Igen, ki kell dobni. Hányszor dobom ki a gyerek által meghagyott isteni vajas-eperlekváros pirítóst reggel! Még langyosan... vagy a nutellás bagelt. Vagy öntöm ki a wcbe a méregdrága cerealt, amit ott hagy az asztalon. Ezeket az ételeket nem lehet későbbre elrakni, mert a pirítós összeszottyad, a bagel kiszárad, a cereal meg elázik. tehát kuka, vagy "ne vesszen kárba" felkiáltással megeszem én. Nos, érzelmek kellenek hozzá, hogy kidobjam.

Életem során sok olyan döntést hoztam, hoztunk meg együtt a feleségemmel, ami sokkal inkább volt érzelmi, mint racionális. Húsz éve vagyunk boldog házasok, és bizton merem állítani, hogy egy ilyen nagy döntést sem bántunk meg soha. Persze azt nem állítom, hogy közvetlenül... vagy akár 1-2 évvel a döntés után, nem akartam a fejem a falba verni. De ha utólag visszanézek, mosolyogva gondolok arra, hogy milyen jó volt meghozni azt a döntést. Még akkor is, ha nem volt benne semmi ésszerűség

Szóval én azt mondom, éljenek az érzelmek, pokolba a sok ésszerű "okossággal!" Legyen akkor is elsődleges, amit elterveztünk, ha nem ésszerű. Biztos vagyok benne, hogy hosszú távon ez sokkal jobb....egészségesebb...kifizetődőbb....és élvezetesebb!

Az életmódváltás hagymája

Újra meg újra visszatérő attitűd az a bizonyos fogyókúrás paradoxon...márminthogy azért írom paradoxonnak, mert ha valaki elhízott, akkor a fogyókúrával nem fogyhat le, csak ideiglenesen csökkentheti a súlyát. Mert a fogyókúra, mint mondjuk egy bármilyen másik kúra, véget ér egyszer. És ha onnan folytatja, ahol abbahagyta, jönnek vissza a kilók.

Tudom, hogy ezt sok mindenki pontosan tudja....de közben mégis hány meg hány olyan ember van, aki fogyókúrázik, és közben szenved. Szenved, alig várja, hogy vége legyen. Pedig a kulcs ott van, hogy nem szabadna várni a végét. Mert sosem jön el. Már persze ha arról beszélünk, hogy élethosszig "tisztának maradni"....úgy értem soványnak. Vagy legalább nem annyira kövérnek...

Ha valaki csak óriási megerőltetéssel, hatalmas áldozatokkal, szenvedve-kínlódva tudja csak csinálni, úgy hogy közben utálja az egészet, meg utálja azokat, akik rendesen esznek körülötte, utálja a soványakat, mert olyanok, amilyenek....utálja a kövéreket is, mert ők esetleg pont leszarják, hogy kövérek....utál mindenkit...na akkor azt hiszem nincs értelme belevágni sem.

Csak akkor van értelme egy életen át tartó életmódváltást megvalósításába belekezdeni, ha úgy tudunk változni, hogy közben nem gyűlöljük meg a minket körbevevő világot, nem gyűlöltetjük meg magunkat a minket körbevevő világgal. Nem szenvedünk, nem kínlódunk, nem vergődünk, nem panaszkodunk, nem várjuk remegve, mikor éri el a mérleg mutatója az áhított súlyt. Mert tökmindegy, mikor éri el, hiszen mi fog változni utána? Azt kell megérteni, hogy aki így áll hozzá, hogy várja a végét, az azt várja alig, hogy megint visszahízzon. Csak sokan ezt nem látják át.

Nem könnyű ám. Sokkal rétegesebb a dolog. Messziről a hagyma is egy gömbnek tűnik, de ahogy pucoljuk meg, jön egyik réteg a másik után. Azokból áll össze. Úgy vélem, a helyes életmód is egyfajta hagyma, nagyon sok réteggel...sok olyannal, ami nem is látszik, mert megfoghatatlan, lelki dolgok ezek...át kell menni rajtuk, csak így lehet...

Barangolás a súlymegtartás erdejében

Talán nem is én lennék, ha nem akarnám valamiféleképpen rendszerbe foglalni az eddigieket. Folyamatosan....Gyakorlatilag a nagy fogyáson túl, a súlymegtartás sűrű erdejébe érve azt kell mondjam, hogy alapvetően három út van, amin menni lehet. Esetleg négy, de a negyedik lenne az, hogy az illető felhagy mindennel, és visszatér ahhoz az életmódhoz, ami az elhízáshoz vezet, úgyhogy ezt nem veszem érvényes alternatívának.

Az első verzió, amire gondolok: a delikvens továbbra is éhezik, tartva ezzel a nehezen megszerzett súlyt. A kiszámított napi kalóriaszükségletének jó esetben az 50-60 százalékát eszi meg, ezáltal valóban sikerül megtartania az elért eredményt. A mozgás indifferens. Túl sokat amúgy sem tud mozogni, mert nincs energiája szegénynek. Ahogy máshoz se nagyon. Előnye ennek az útnak, hogy a szigorúsága miatt könnyen tartható, "mindössze" fegyelem kell hozzá. Azoknak, akik fegyveres testületben eltöltött szolgálatban jól érezték magukat, vagy azoknak, akik általában jól érzik magukat az alárendelt/alkalmazott szerepben, viszonylag könnyen kivitelezhető. Előnyként veszem a szigorú előírást, hiszen nem szükséges a kreatív önálló stratégia kidolgozása, nem kell elméleteket gyártani, nem kell sokat tenni, dolgozni, küzdeni, nem kell agyalni azon, hogy mi lehetne ennél élhetőbb út. Hátránya viszont az, hogy ki tudja, ki mennyi ideig bírja. Talán élete végéig, talán pár évig, de az is lehet, hogy néhány hónap alatt befordul az ember. Nem tudom, de el tudom képzelni bármelyik verziót. Hátránya továbbá, hogy a delikvens kirekeszti magát a legtöbb olyan társadalmi eseményből, ahol az evés szerepet játszik, és egyfajta modernkori kitaszítottként (Mint a Sztrugackij-fivérek Récéje), magányos harcosként éli az életét, esetleges fölényes mosollyal az arcán, olyan gondolatok között, hogy a világ mit sem ért abból, amit ő képvisel. Talán nem írok marhaságot, ha azt mondom, ez egy veszélyes út....ha valaki sokáig jár rajta, talán végképp elszakítja magát attól, amit én életnek gondolok.

A második út, amikor az ember felismeri, hogy mivel lefogyott, mennyi mindenre válik képessé. Nem probléma lefutni néhány mérföldet, vagy biciklizni három-négy órán át. Vagy felpattanni egy futógépre-elliptikus trénerre-szobabiciklire-evezőpadra, akármire, ami méri az elégetett kalóriákat, és máris nyílik a szezám kapuja, hiszen a kalóriaszámolás elve alapján sok minden beleférhet. A delikvensnek itt már gondjai akadhatnak a súlymegtartással. Mert a kalóriaszámolás ilyen megközelítésben már nem működik. Emberünk ekkor a kiszámított napi kalóriaszükségletének a duplájánál is többet eszik, és naponta többezer kalóriányi extra mozgást valósít meg. Viszont gyakolratilag tök mindegy, mennyit mozog extrán, akkor is hízni fog. Előnye ennek az útnak talán az, hogy ugyan az út végére visszahízik az emberünk, de izmosodik közben, és a sok mozgástól talán nem lesz végül annyira kövér, mint volt. Elmondhatjuk, hogy fittebb lesz sokkal, de hogy sovány nem marad, az tuti. Nagy veszélye ennek az útnak, hogy az ember elveszítheti a hitét. Hajlamos lehet azt gondolni, hogy végzetesen el van cseszve, rosszak a génjei, hormonbeteg, menthetetlenül oldalra van esve. Ez azért baj, mert könnyen feladhatja azt, hogy normális életmódot élve normális testben élhessen. Elfogadja azt, amiről úgy véli, nem tehet, jelesül, hogy márpedig ő akármit is tesz, mindig kövér lesz. Továbbá elveszítheti hitét a mozgásban is, mi több meggyűlölheti azt, hiszen hiába mozog sokkal többet, mint az átlagember, akkor sem képes megtartani az elért eredményt, és nem marad sovány.

Egy harmadik lehetséges út, hogy a kikalkulált napi kalóriaszükséglethez képest legfeljebb 20%-os kilengéssel viszonyulunk, azaz hol kicsit többet, hol kicsit kevesebbet eszünk, de alapvetően, vagy ha úgy jobban tetszik, átlagolva nézve hozzuk a kiszámított értéket, és mellette napi 6-800 kalóriányi extramozgással karban tartjuk a testünket. Jelen pillanatban azt gondolom, ez a három út közül a legjobb, mert nem éhezik a szervezet, hiszen megkapja ami kell neki a működéshez, és az izmok is fejlődhetnek,  meg az állóképesség is. Túlzásoktól mentes ez az út, a mértékletesség hírvivője. Lehet, hogy ezért tovább vezet, mint a többi. Nem könnyű a megadott keretek között tartani a bevitt energiamennyiséget, és ehhez mindenképpen szükséges kontroll. Jó hír, hogy egy idő után már az ember ránézésre meg tudja korrektül becsülni a mennyiséget és a kalóriát is. Depláne ha rutinosan mozog a konyhában, és nem jön zavarba attól, ha ki kell fejben kalkulálnia, hogy egy adott étel hogyan készül, mi kell bele, mi mennyi, ésatöbbi. Ez a tulajdonság azért nagyon jó, mert szabadabb tevékenységet enged, hiszen ha idegen helyen vagy, és megkínálnak valamivel, rövid idő alatt ki tudod számolni, mit és mennyit eszel, ezáltal senki nem sütheti rád azt a bélyeget, hogy "ja, a pali nem normális, nem lehet megkínálni semmivel, mert ilyen hülye, aki mindent kiszámol". Talán nem könnyű ez a fajta kiszámított létezés, viszont vannak olyan technikák, amivel a hatásfokot lehet növelni, ezáltal még több mozgásteret tudunk biztosítani magunknak. Számítanak a részletek, mert ha ezekre a dolgokra nem figyelünk, akár eredménytelen is lehet az erőfeszítésünk. Lássuk akkor, mire gondolok:

• Víz. A napi két liter víz elfogyasztása szükséges. Lenne. Ugyanígy az elegendő pihenés. Erőedzéseknél is kell heti egy nap, amikor hagyjuk az izmainkat pihenni. Ebben az esetben a kevesebb bizony több is lehet. 
• Kalóriaeloszlás. Bár akkora hangsúlyt én nem szoktam erre helyezni, de tény, hogy éjszaka az anyagcsere nagy mértékben lelassul. Pontosabban a fizikai aktivitás leállásával lassul le, ami általában éjjel van. A lényeg, hogy azokból az ételekből, amit az anyagcserelassulás előtti időszakban eszünk, azokból a szervezet kevesebbet tud elégetni, és többet akar majd raktározni. Ezért jó, ha ilyenkor gyorsan, könnyen felszívódó ételek kerülnek a pocakba. Gyümölcsök, joghurtok, ilyesmik. És ugyanezért rossz, ha egész nap nem eszünk semmit, majd lefekvés előtt betolunk valami "zsíros szart" (Ahogy Csernus doki mondaná :)).
• A megadott kalóriakeretünkön belül ehetünk bármit. De nem mindegy, hogy mit, hiszen ha sok magas kalóriatartalmú ételt választunk, akkor azokból csak kevés fér bele a keretbe. További kellemetlen hozadék, hogy egész nap éhesek leszünk, mert úgy érezzük, alig ettünk valamit. A klasszikus példámmal élve egy szelet szalámis szendvics annyi kalória, mint egy kiló alma. Az előbbi után még ennénk általában, de egy kiló almát ha valaki bepuszil, mozdulni alig bír. Kerüljük az üres kalóriákat, a finomított fehér cuccokat, és a magas kalóriás ételeket. Együnk minél több olyan ételt, aminek 10 dekájában kevesebb mint 100 kalória van.

Ezekkel az apróságokkal egyfelől elviselhetőbbé tehetjük az új életmódunkat, másfelől sokkal egészségesebbé az életünket. Nem szabad elfelejteni, hogy az egészséges étel önmagában még nem jelenti azt, hogy az nem hizlal. Dehogynem. A legjobb ételek azok, amik egészségesek, és nem hizlalnak. Tudom, hogy ezekkel semmi újat nem mondok, de azért, mert nincs új a nap alatt. Az információk adottak. Ami nem adott, az a türelem, a kínlódás, és a tapasztalat. Én mindhárom úton jártam. Aki okos, igyekszik más kárán tanulni, és kihasználni azt a tapasztalatot, amiért másvalaki fizetett meg :)

Tévhitek, avagy fizika kontra diszkrét retva

Tele van a világ tévhitekkel. Veszélyes tévhitekkel. Mondok még pár olcsó közhelyet...: mindenki rohan valahová, mindenkinek őrült elfoglalt, pörgős és nagyon fontos élete van, és sajnos semmire nincs idő sosem. Azt már - hogyismondjam- kezdem megszokni, hogy sok ember van, aki panaszkodik, de nem csinál semmit, viszont a mai napig el tudok hűlni, amikor szembetalálkozok olyan tévhitekkel, hogy például a szelet kenyérből kisütöm a szénhidrátot....Ez a durvább tévhit, amit ha az ember fizikaórán odafigyelt volna, akkor simán értené azt, hogy miért van több kalória a pirítós száz grammjában, mint a pirítatlan kenyér száz grammjában.

Vannak azonban kényesebb, sunyibb tévhitek is, amik ennél sokkal veszélyesebbek. Olyan ez, mint a szomszédnál a diszkrét retva, ami a sarkokban meghúzódik, és első blikkre nem látszik. Először olybá tűnne, mintha tisztaság honolna mindenhol, de ha jobban megnézzük, kiderül, hogy ott van a retek, csak nem annyira látszik.

Például ilyen tévhit a kalóriszámlálásban is megbújik. Olyan egyszerűnek tűnik, hiszen kevesebbet viszek be, mint amennyit elégetek, akkor fogyok. Csakhogy ha valaki mindennap kevesebbet visz be mondjuk párszáz kalóriával, akkor ugye nem az lesz, hogy egyszer csak elfogy. Ugyanígy tudok olyan embereket, akik mondjuk heti szinten húszezer kalóriával visznek be többet, mint amennyit elégetnek, mégis soványak. Pedig a szabály, az szabály.

Ezt akkor tapasztaltam meg testközelből, mikor napi négy órát bicikliztem, (ekkor még szép idő volt, és frankó biciklin) és ezért nem figyeltem, mit eszek. Azért vannak ám kontroll-szintjeim: :) SZóval nem figyeltem oda, azaz pontosan nyilvántartottam, mennyi kalóriát vittem be, de nem korlátoztam a dolgot. Nem volt szükséges, hiszen ha a biciklimen lévő kütyü szerint kétezerötszáz kalóriát elégettem, akkor bátran ehettem akár négyezret is egy nap, hiszen annak az egyenlege még mindig csak 1500, amivel nekem fogynom kell, hiszen az alapanyagcserém 2000 körül van. Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha leírom: Nem fogytam, híztam az adott héten.

Tehát tudomásul kell venni, hogy számok ide vagy oda, a fák nem nőnek az égig. Azaz ha valaki napi nyolc órát edz, és eléget mondjuk hatezer kalóriát, attól meg nem zabálhat össze mindent büntetlenül. Ezt mindenkinek tudomásul kell venni. Ebben az esetben nem számítanak a számok, hanem beúszik a képbe a csodálatosan egyedi anyagcserénk, kombinálva a genetikával és a spirituális ráhatásokkal. Halleluja.

Sok tévhit van. Én azt tanácsolom azoknak, akik komolyan veszik ezeket a kérdéseket, hogy először józan ésszel kell végiggondolni a dolgokat, aztán utána kell nézni a megfelelő helyen, aztán kételkedni kell benne, és csinálni egy "double-check"-et. Ha ezekkel mind megvagyunk, és mégis hezitálunk A és B között, akkor válasszuk azt, amelyik a nehezebb :) Már csak hetyke büszkeségből is :)

3 éve, hogy...

Három évvel ezelőtt ilyen tájt világosodtam meg, miszerint utálom hogy kövér vagyok, és végre tényleg tenni akarok ellene. Azóta enyhén szólva sokat boncolgattam a témát, és most úgy mondanám, hogy akkor jött el a belső motivációm ideje. Akkor értem el azt a pontot, ami sorsfordító volt.

A dokumentáció úgy teljes, hogy képet is hozok. A kép bal oldalán a fogyókúrám kezdetéhez legközelebb eső időpontban (2009 ősz)  készült kép van, a jobb oldalán pedig egy friss (kábé fél órával ezelőtti)

Azt hiszem nagyobb eredménynek gondolom a súly megtartását, mint a konkrét lefogyást. Maga a fogyós hadművelet másfél évet vett igénybe, ezalatt ledobtam magamról több mint 100 kilót. Ez őrült sok. Extrém sok. Azt hiszem mondhatom, hogy gyökeresen megváltozott az életem azóta. Folyamatos kontroll alatt tartom, hogy mit és mennyit eszem, és elkezdtem az aktív sportolást, még ha a magam kis itthoni szintjén is. Eleinte azt hiszem kicsit túlzásba vittem a fogyást is és kicsit később a sportot is....de most mit mondjak...a hízást is túlzásba vittem. Úgy látszik, én ilyen szélsőséges pali vagyok.

Most az a napi egy-két óra mozgás és a tudatos étrend kifejezetten megfelelőnek tűnik. Igaz, elég sok idő és energia emésztődik fel azáltal, hogy erre figyelek. Lehet, hogy néha elvakult vagy nem normális módon ragaszkodom ahhoz, amit elterveztem, vagy ahhoz, amit meg akarok csinálni. De gondoljunk bele: nem csoda, hogy tűzzel-vassal, foggal körömmel ragaszkodom ahhoz, amit sikerült elérnem...minden egyéb segítség nélkül. Még jó, hogy nem hagyom magam visszasüllyedni oda, ahonnan kivakarodtam. Ez talán azoknak, akik nem extrém súlytól szabadultak meg, mint én, nem annyira érthető, de én így érzem.

Olyan messzi távolinak tűnik a régi, kövér életem, mintha nem is az enyém lenne. Pedig az. Nem tudom, hogy alakul a jövőm, de azt egész bizonyosan tudom, hogy soha többé nem akarok újra elhízni. Így is elég kárt okoztam magamnak, jobb lett volna előbb kapcsolni. De nem hátrafelé nézek, hanem előre, mert az élet is előre megy, és nem hátra. És nincs több belőle, mint a konzoljátékokban. Épp ezért olyan nagy kincs, és éppen ezért nem mindegy, mi mozgat minket. Mindenkinek csak egy élete van....azt kell élnie. Megválaszthatja, hogyan teszi, mit helyez előre, mi a prioritás. Kinek-kinek más a fontos, más jelenti a jót és más a rosszat. De nem akarok túl mélyre menni. Egyszerűen csak le kell vonni a konklúziót :):) Abból baj nem lehet :)

Más megközelítés

Érdekes megközelítésben olvastam mostanság egy amerikai oldalon arról, hogyan lehet a gyerekeinket az egészséges(ebb) ételekre szoktatni. Amerikai filmekből jól ismert sztereotípia például, hogy mindegyik gyerek sírva menekül a kelbimbó elől... Vagy a másik 'kedvenc', hogy a gyorséttermek tehetne mindenről. Ők maga a gonosz. Szóval én azt mondom, félre kell söpörni a sztereotípiákat, és hallgatni kell az ösztöneinkre. A kelbimbót el lehet készíteni úgy, hogy finom legyen. Nem mindenki szereti, de nem is mindenki utálja. Nekem pl. van gyerekem, aki szereti, és van, aki nem. (Brokkoli, karfiol, szintén). A gyorséttermekről meg annyit, hogy az embermaga dönt arról, bemegy-e és ha bemegy, akkor mit eszik. Ehet sült krumplit meg hamburgert is, meg ehet salátát vagy wrap-et, vagy halat is. Ihat cukros üdítőt, meg ihat juice-t vagy vizet, vagy akár tejet is. A döntés az övé. Szemben viszont sok más egyéb hellyel, ahol enni lehet, a gyorséttermek zömében pillanatok alatt elérhető a "nutritional facts", azaz gyorsan lehet szembesülni azzal, mennyi is az annyi. Bárcsak minden étteremben/iskolai menzán/munkahelyeken/ gyorsbüfében/stb így lenne!

Visszakanyarodva tehát nem lehet haragudni arra a szülőre, aki merő jóindulatból mondjuk nyers sárgarépát ajánlgat a kölyöknek a csokis keksz alternatívájaként. Hiszen a törekvés nemes, viszont általában zátonyra fut a próbálkozás.

Miért is....rávághatjuk, hogy azért, mert a gyerek a csokis kekszet szereti, a répát meg nem. Na persze. De ha onnan közelítjük meg, hogy a gyerek mire vágyik, mikor csokis kekszet akar...milyen ízvilágra? Édesre és keményre. Lehet, ha valami édes és kemény egészséges kaját kínálnánk neki, akkor megenné. Példának okáért alma vagy körte falatok. Vagy aszalt gyümölcs, vagy esetleg juhar szirupba tunkolt mandula... 

Ugyanígy amikor sült krumplit enne szívesen, ami sós, akkor lehetne kínálni helyette szintén sós zöldségfalatokat...sárgarépát, zellert....vagy olajos magvakat, pirított mandula, mogyoró, kesudió...esetleg egészségesebb kenyérből pirítós, megküldve kis mogyoróvajjal, vagy akár sima vajjal, sóval...vagy pattogatott kukorica. A lényeg, hogy sós ízvilág, és ropogós állag legyen. Mert akkor bejöhet a cucc, mint helyettesítő.

Mi lehet még: Mondjuk a desszertkrémek, pudingok, tiramisu-profiterol, habcukorka, sütemény, fánkok...tehát az édes-puha párosítás. Itt már egy kicsit nehezebb okosnak lenni. Bejöhetnek a képbe a házi készítésű hűtött desszertek, amik alapvetően édes gyümölcsből és joghurtból vannak, bejöhet a túrókrém, és a macerás, de garantáltan egészségesebb saját gyártású palacsinta, goffri, stb....amiket elkészíthetünk teljes kiőrlésű lisztből, zabpehelyből, és a többi ilyesmiből.

Hangsúlyozom, ezek a fent felsorolt ételek messze nem fogyasztós ételek. Egészségesek. Ha tehetjük, kerüljük a gyerekeink étrendjénél is a felesleges zsírt és az üres szénhidrátokat. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nem szabad a gyereknek venni egy fánkot, ha kér, vagy hogy ne egyen csokit. Hanem azt mondom, hogy van a kölyköknél egy olyan unatkozom-nem tudok mit csinálni-akkor eszem valamit- jelenség. Amikor jön-megy, nem tud magával mit kezdeni, vagy amikor a tévé elé beülne rágcsálni valamit. Ilyenkor nem baj, ha van pár ötletünk a sok egyszerű, ízletes, de junk kaja ellenében.

Helyzetjelentés

Amikor régebb óta nem írok semmit, kezd presszionálni a dolog. nem mintha kötelező lenne írni minden nap, vagy minden másnap. Az van, hogy az élet nagyobbrészt unalmas hétköznapokból áll, és a súlytartás is nagyrészt ilyen napokból áll össze.

Úgy is mondhatnám, hogy akkor nyilván könnyebb lefogyni is meg súlyt megtartani is, ha az ember James Bond stílusú életet él. De hogy a valóságnál maradjak: izgalmas, változatos, érdekes és jól jövedelmező állása van, amit élvezettel végez el, és hazaérve a tökéletes otthon melege és a gondtalan passzív, valamint a színvonalas aktív pihenés segít kiheverni a munka fáradalmait.

A valóság sokszor ennél azért egy-két fokkal szürkébb tud lenni. Ha nem is érzi magát az ember taposómalomban, de azért keveseknek adatik meg a fent körülírt élet. A nagy többség, ahova én is sorolom magam, ott találja magát az egyhangú hétköznapokban, a napi rutinok között, ahonnan időnként kitörni kíván. És kitörésnek adja magát a főzés-evés vonal, mert kéznél van a konyha, és a főzőkanál.

Merem állítani, hogy sok súlytartási, vagy fogyási projekt itt csúszik el. A mindennapi étkezés egyfelől szükséges, életfenntartó ösztön, ugyanakkor egy családnál sokszor teher is. Nem feltétlenül anyagi , hanem szellemi. MALFŐM-szindrómának is hívhatnám.....(Mi A Lóf...Főzzünk Ma?)....napról napra gondoskodni a család számára a tápláló, meleg ételről, ráadásul ugye többszinten, hiszen például a mi családunkban rajtam kívül senkinek sem kell odafigyelnie arra, hogy mit eszik. (Jó, azért a nagyobb gyerekeim, illetve a nejem is odafigyel, de alapvetően a 14 év alatti "réteg" kifejezetten az empirikus megközelítést preferálja...= ha valami nem ízlik nekik, nem eszik meg :))

Szóval a hétköznapokban is erősnek kell lenni, de legalábbis nem szabad elfelejteni a célokat, a hogyanokat és a miérteket. Erre nagyon is alkalmas lehet nemcsak a rendszeres mérlegreállás, hanem a különböző hosszú távú tervek is. Edzéstervek, példának okáért. Az ember, ha be tudja építeni a mindennapjaiba a mozgást, akkor ez képes ellensúlyozni a másik oldalon esetlegesen előforduló kilengéseket.

Hogy személyeset is írjak: sikeresen ledolgoztam az ünnepek alatt felkapott plusz tömeget, a fegyencedzést továbbra is ugyanazon a (kettes) szinten csinálom még, nem sietek továbblépni. Amíg nem tökéletesen és könnyedén hozom a maximumot az adott szinten, addig nem lépek tovább. A fekvenyomással is megmaradtam a napi 6X12 szériaszámnál 32 kilóval, és ezek mellett általában kétszer egy órát, vagy negyven percet (hangulatfüggő) bringázok is. Az étkezéseim most napi kétezer kalória körül mozognak, az extramozgással 1600 kalória körül égetek el naponta. 80 százalékban gyümölcsöt, zöldséget, light sajtot, tojást, sonkát, eszem.A maradék 20 százalékban becsúszhat kis nasi, házisütemény, vagy pisztácia formájában, ritkán kis csoki. A közérzetem jó, jól érzem magam. 

Zsír

Néhányszor már írtam a bőrtémáról ezen a blogon, de visszatérő dolog ez. Általában az első dolog, ami az embereknek eszébe jut egy giga fogyással kapcsolatban, hogy hát a bőrt le kell operáltatni, mert milyen undorító az már, hogy megvan nyúlva, meg ráncos, meg satöbbi. Az alanyok, akik lefogynak, azok közül pedig sokan mintegy a fogyás koronájaként gondolnak a bőrműtétre, mintha az a pont lenne az 'I' betűn, és a fogyás befejező részeként le is zárná az egész projektet. 

Ezzel kapcsolatban én úgy gondolom, hogy először is, amikor azt mondják, hogy "leszedik a bőrt", az valójában nem a bőr eltávolítása, vagy nem csak az...hanem a bőr alatti zsírszövet levágása, azaz gyakorlatilag lipektómia. Amivel nincs baj, de mondjuk ki, hogy levágják az emberről a zsírt....elég szarul hangzik.

Szóval én úgy gondolom, hogy azoknak, akik messiásként várja a műtétet, és arra várnak, hogy a sebész csináljon nekik szép testet, azoknak a nagy többségének még lenne honnan tovább fogyniuk, mert a "bőr", amiről beszélnek, túlnyomó részben még mindig zsírszövet, azaz szírsejtek sokasága.

Azt olvastam, hogy a gyerekkori elhízás során gyarapodnak csak a zsírcellák, ha valaki felnőttként hízik el, akkor a sejtek száma nem nő meg, csak a térfogatuk. Azt is olvastam, hogy a zsírszövet termeli a leptin nevű hormont, aminek az lenne a dolga, hogy a vérplazmába jutva a hipotalamuszt értesítse arról, hogy van elég energia már elraktározva, nem kell több. A hipotalamusz ezért az agyban jóllakottságérzetet generál, hogy megállítsa a további bevitelt, és felpörgeti az anyagcserét, hogy gyorsabban bontsa le a zsírt. Majd amikor a zsírszint lecsökken, a leptin termelődés is alábbhagy, így a jóllakottságérzés megszűnik, az anyagcsere lelassul, tehát kezdődhet megint a bevitt ételfelesleg elraktározása. Valahogy így kellene mennie a folyamatak végbe. Számos elhízás oka lehet az okosok szerint a leptinrezisztancia, azaz amikor az hipotalamusz nem veszi a leptin  jelzését, és a jóllakottság érzés elmarad. Vagy ha konkrétan nem keletkezik elég leptin ahhoz, hogy a hipotalamusz "megnyomja a tele vagyok gombot".

Érdekes, mert az endokrin rendszer hibáira gyakran ráhúzzák az elhízás kialakulásának az okát. Saját magamra terelve a szót, én gyerekkoromban kezeltek az allergiás asztmám miatt....emlékszem, hogy anyámék svájcból hozattak egy allpyral nevű cuccot, amit hetente injekcióval adott be a körzeti doki. Ennek utána néztem, egy korai homeopátiás szer, ami gyakorlatilag fűféle és gabona (asszem rozs) kivonat, meg talán házipor is van benne....szóval mindazon anyagok, amire allergiás voltam...ugye ez lenne a homepátia lényege, hogy kicsi dózisban adják a szervezetnek azt, amire nagy dózisban csúnyán reagál....azt akarván elérni, hogy "szokja meg" a szervezet, és tudjon lépni ellene. Mondjuk minthogy ez immunterápia, csak akkor alkalmazható, ha alaposan kizártak minden olyan tényezőt, ami a kezeléssel együtt okozhat autoimmunbetegségeket....nem tudom, ez mennyire cseszte szét a szervezetemet, de talán belepiszkálhatott valamennyire, ahogy a sok szteroid is, amit az asztmám miatt nyomtak belém gyerekkoromban. Egyszer megvizsgált kamaszkoromban egy helyi doki valahol, és közölte, hogy biztosan Cushing szindrómám van....ez is egy hormonprobléma, ami a mellékvese által termelt ACTH hormon elégtelen működése miatt alakul ki, és tipikus elhízásos szimptómái vannak.

Na de száz szónak is egy a vége: leptin vagy nem leptin, ha egyszer a jóllakottságérzés az ablakban van, akkor bizony a gyeplőt a hipotalamuszból át kell helyezni a frontális lebenybe, ahol a cselekvésért felelős agysejtek vannak (ha jól tudom), és tudatosan kontrollálni azt, mennyit eszem....

Visszakanyarodva a bőr-témára: a bőr, és az alatta lévő zsírszövet nem viccből lett senkinél. A helytelen életmód, az oda nem figyelés, a kevés mozgás és a túl sok étel okozza...mi kövérek okoztuk magunknak. Levágatni le lehet, de ettől még a múltunk nem változik meg. Tehát mi magunk semmiképpen sem, és mi magunk kreáltuk azt oda. Én továbbra is abban hiszek, hogy amennyire lehet, kompenzálni kell ezt a részét a testünknek sok mozgással, izomnövesztéssel és -formálással, és tartósan ügyelni arra, hogy ne telljenek meg zsírral azok a sejtek újra. A "lógó" részek ruhában alig látszanak, ha tényleg kevés zsírszövet van mögöttük, és szerintem együtt élni a testünkkel valamiféle karmikus felelősség, ami alól nem biztos hogy szükséges kibújni.

Formátumok

Olvasva egyik olvasóm kommentjét, megerősödött bennem a gondolat, hogy alapvetően kétféle ember létezik...ha úgy tetszik jobban, kétféle formátum. Az egyik típusba azok tartoznak, akik "lassúak", értem ezalatt, hogy lassan tudnak hízni és fogyni is. Azt gondolom, ez a típus a gyakoribb. Ebből a csoportból jönnek azok a blogok, amikor valaki egy nagy projektbe kezd, például le akar fogyni 10 vagy 15 kilót, és nagy levegővel nekivág. Éhezik, vagy szigorú diétát tart és/vagy mozog mellé, és néhány hónap alatt sikerrel jár. Már jó esetben persze. Amikor ez a típus elereszti magát, és mondjuk 1-2 hétig nem figyel oda, és "összeeszik mindenfélét", akkor felszalad gyorsan 1-2 kiló plusz.

A másik csapat, ahova szerintem ez az ominózus olvasóm és én magam is tartozunk, azok a "gyors formátumúak". A mi csapatunkban úgy mennek a dolgok, hogy ha abszolút eleresztjük a gyeplőt, akkor annyi idő alatt, míg másnak 1-2 kiló ugrik fel, nekünk alhangon tíz. Szerintem itt is kereshető az az ok, amiért pl. én annyira nagy mértékben képes voltam elhízni. Hiszen egy-egy ilyen "gasztronómiai ámokfutás (Tibi®)", ami lehet nyaralás, Karácsony, Húsvét, vagy bármi hasonló után a mifajtánkon alkalmanként egy tízes raktározódik el, és az mondjuk 10 év alatt simán lehet akár százkilónyi felesleg. Ugyanakkor mi ha egyszer nekiállunk tényleg lefogyni, akkor lefelé is dinamikusabban mennek a kilók.

Vannak tények a fogyásomban, mert szinte mindent dokumentálok, és valahol a számok megszállotjaként szeretem analizálni a kézzelfogható értékeket, és következtetéseket levonni azokból. Namost ilyen tény az is, hogy én simán képes vagyok 24 óra alatt 2-3 kilót fogyni, de ennyit hízni is. Minden gond nélkül. Azok számára, akik a másik csapatban játszanak, mint pl. a feleségem, ez meglehetősen ijesztő és érthetetlen, de minimum nem normális. 

Konklúzió? Háát....na ja...A mifélénk, ha úgy tetszik, "nagyban játszik"......nem akarom túlfeszíteni a dolgot, de ez a "nagy" szó amúgy is jellemző rám...tipikusan vonzódom a nagy autókhoz (fizikailag nem érzem magam képesnek arra, hogy kisautót tartsak), a nagy házhoz..(másodjára sikerült akkora házba költöznünk, ami az ésszerűség plafonját verdesi),a nagy kutyákhoz (a családi kutyánk is Bernáthegyi volt) és általában szeretem mindenből a nagyobbat...szóval az életmódváltást, a diétázást, a mozgást, a céljainkat is nagyban kell csinálni. Vagyis sokkal nagyobb mértékben kell szigorúnak, következetesnek, állhatatosnak lennünk, mint a másikoknak.Csak így sikerülhet.

Megint Január

Rohannak a napok, és fel sem tűnt, hogy már öt napja nem írtam a blogomba. Pedig megfogadtam annak idején, meg azóta is, többször is, hogy olyan blogot csinálok, ami nem fog abbamaradni, ha már túl vagyok az elsődleges célon. Azon meg már jó ideje túlléptem ugyebár.

Érdekes, hogy a szokásos ünnepek utáni szigorúbb odafigyelés, ami idén - afféle bekonfekciózusságosodásom na vazze de tudok magyarul eredményeként- része lett az én kis privát életemnek is, szóval érdekes érzéseket generál bennem. Konkrétan arra gondolok, hogy valahogy nyugodtabban tudok éhesnek lenni....szóval hogy nem izgat annyira a dolog, valahogy nem szenvedek miatta, valahogy jól érzem magam, miközben diétázom újra....mert diétázom.

Nehéz belőni az értékeket, hiszen hónapokkal ezelőtt kezdtem el az aktív gyúrást, ami izom (és súly, meg cm) növekedés, így inkább csak érzem, hogy az ünnepek alatt eldőzsölt (Tibi®) kalóriák rajtam ragadtak. A ruháimon nem nagyon veszem észre, (ugyanazt hordom, mint eddig, az övemen is ugyanazt a lyukat használom,) de valahogy most kifejezetten jól esik kicsit csak zöldséget-gyümölcsöt enni. Kellemes.

Nyilván a test nem hülye, és esetleg az ünnepek alatti több cukor, zsír bevitele megterhelte a sztervezetemet, és most azért érzem jól magam, mert úgy veszi, hogy megint a "normális" mederben folyik a táplálkozás :) Azt hiszem most jó darabig (mondjuk következő karácsonyig :D:D:D) teleettem magam beiglivel, zserbóval, ilyesmivel. De egyáltalán nem bántam meg, mert jól esett nekimenni úgy egy ilyen fontos ünnepnek, hogy az ember a normális kategóriába esik bele. Ahogy szoktam mondani, emelte az ünnep fényét ez a dolog is.

Úgyhogy most pörög tovább szépen a fegyencedzés három lépése, a napi hatszor tizenkettő fekvenyomás, és a napi zsírégető program a jó kis szobabringámon, a maga 700 elégetett kalóriájával. Mellette persze a víz (basszus, ha nem figyelek oda, simán nem iszom semmit), és a diszkrét evészet (a szokásos zöldségek, gyümölcsök, ritkábban kis light sajt, 1-2 tojás, vagy sonka, és csirkemellfilé.) Igazi szokványos "januári" ételsor :):)

Új év

A fogyasztást irányító trendek már már klisészerűen be vannak rendezkedve a január elsejétől indított fogyókúrákra. Nyilván arra alapoznak, hogy a népek teleeszik magukat az ünnepek alatt, és nem csak szénhidráttal és zsírral, de bűntudattal is eltelve kezdik az Újévet.

Én úgy gondolom, hogy nincs helye bűntudatnak. A Karácsony a legtöbb családnál nagy ünnep, ilyenkor jó esetben együtt van mindenki, iskola sincs, a szülők ha tehetik szabadságot vesznek ki. Hozzá tartozik az ünnephez a sok "prémium" étel, és a sok finom sütemény. Mi sem természetesebb, hogy amikor valaki leáll a munkával-iskolával, lazít, és élvezi az együttlétet, továbbá finomakat süt-főz....szóval mi sem természetesebb, hogy ilyenkor felugrik pár kiló. 

A bűntudat veszélyes érzés. Leginkább azért, mert könnyen beleeshet az ember abba a fajta kudarc-örvénybe, hogy úgy érzi, elbukott, és nincs is értelme erőlködni, mert ami nem megy, az nem megy. Innen már csak egy lépés, hogy előjöjjenek az olyan gondolatok, hogy "én így is szép vagyok", meg a genetika, mag a hajlam, meg a típus, és különben is...úgyis mindegy..

Fontos meglátni azt, hogy az életünk egy folyamat, és az egész mindig részekből áll össze. Azonkívül ha valaki nem abba a nem túl nagy csoportba tartozik, akik ehetnek bármit és bármennyit, nem híznak meg, akkor bizony a húzd-meg-ereszd-meg elv van érvényben, és gyakorlatilag lehetetlen úgy élni, hogy az ember testsúlya egy ponton álljon, és ne mozduljon soha sehova. Ahogy egy fogyás görbéje is úgy lesz egyre lineárisabb, minél nagyobb idő-intervallumok vannak a forrásadatok között.

Az új év kezdete- akármennyire is nem tetszik, hogy közhelyes- akkor is egy olyan pont, ami kiválóan alkalmas a fogadalmak megtételére. Én mindig azt hangoztattam, hogy az első lépés megtételéhez nem kell semmilyen alkalom, ezt továbbra is fenntartom. Az én lefogyásom is egy olyan döntéssel indult, ami január tizenharmadikán született meg, nem elsején :) 

Az ember azonban tervez, és igyekszik meghatározni magának célokat, azaz eseményeket összeköt időpontokkal. Ebben az évben én azt tervezem, hogy a vízbevitelt szokásommá teszem....azaz a napi két liter víz megivását igyekszem minden nap megvalósítani. Ez talán nem tűnik nagy dolognak, de nekem igenis az, mert ha elfelejtem, simán elvagyok egy korty víz nélkül is egész nap. Aztán mentálisan is fejlődnöm kell....mert nem óhajtok berexiásodni....ezért aztán több dolog is van, amit el kell fogadnom. Például azt, hogy a napi erőedzés -a napi zsírégetés mellett- tömegnövekedést eredményez. A fegyencedzést az ünnepek alatt sem hagytam abba, (igazából megdupláztam, tekintettel a "dőzsölésre"). Azaz nyilván ha a bicepszem 32-esről 37-esre nőtt, és ugyanígy a mellkasom, a combom, stb. is növekszik ahogy erősödöm a gyakorlatok által,  akkor ez nemcsakhogy tömegnövekedést jelent, hanem centinövekedést is. Mentálisan tudnom kell meglátni azt, hogy ha a mérleg többet mutat, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy zsírból van több. Mivel úgy döntöttem (és ezt most is így gondolom), hogy nem műttetem le magamról a kinyúlt bőrömet, meg az elszaporodott zsírcelláimat, tudomásul kell vennem, hogy ez a plusz 10-12 kilónyi cucc mindig rajtam lesz, akkor is ha alatta izmot növesztek, és akkor is ha nem. Ez egyáltalán nem könnyű, de muszáj lesz, mert ha nem vagyok képes felfogni ezeket a dolgokat, akkor simán benyel valami rexia, amit nem szeretnék. Nem csak kövér nem akarok lenni soha többé, de girnyó, göthös, egyszálbelű, csirke anorexiás, ortorexiás, exorexiás sem.... 

Az egészséges étrend nem fogyókúrás, ezt sokan elfelejtik. Attól, hogy valaki egészséges ételeket eszik, simán elhízhat, ha nem figyel oda. Ezért hangoztatom annyit, hogy a súlytartás nehéz és összetett. A mozgás jó dolog, valamint szükséges és kellemes is...de alapvetően a test felépítését segíti elő, a fogyókúra meg az ellentéte, azaz az test elfogyását célozza meg. Ha valaki a kettőt egyszerre akarja csinálni, fel kell kötnie a gatyáját, mert kicsit sarkítva olyan, mintha valaki rükvercben akarna előrefelé menni. Nem lehet.

Vágjunk neki hát ennek az évnek is....továbbra is a kontroll és a tudatosság szellemében szeretném élni az életem. És kívánom mindenkinek, aki olvas, hogy érje el a célját, és ha már egyszer elérte, sikerüljön megtartani is. :) Boldog Újévet Mindenkinek!