Sunday, 19 February 2012

Tao

A sokszor emlegetett feketeleves. A nagy buktató, az alattomos kudarc, a rosszindulatú emberek kajánul mosolygó igazsága. Amikor a sikeresen lefogyott ember visszahízik. És akkor a rosszindulatú környezet elégedetten konstatálhatja, hogy lám, mégiscsak van igazság. Aki dagadt, az dagadt. Az emberiség nagyobbik fele túlsúllyal küzd, ez nyilvánvaló. Vagy lehet, hogy korrektebb ha úgy fogalmazok: a civilizált, jóléti társadalomban élő emberek nagyobbik fele.

Örök körforgásban van a társadalom által támasztott fogyasztási propaganda és a fogyibiznisz között vergődő szerencsétlen fogyasztó. Aki ha meg akar felelni ezeknek az elvárásoknak, akkor nagyjából úgy él, hogy szénné hajtja magát a munkahelyén, hogy jó sokat keressen, és jó sokat költsön el mindenféle termékre, hogy aztán elhízzon tőlük, és megintcsak jó sokat költsön az aktuális csodaszerekre és eljárásokra, amik persze élete hátralévő részében végigkísérik, mert ha eredményesen le is fogy, újra visszahízik, így a társadalom kotonjaként majd ha már képtelen hasznot hajtani és pénzt keresni, akkor jobb ha rögtön a munkahelyéről a temetőbe viszik, mert úgy okozza a legkevesebb költséget a szent társadalomnak.

Kár is lenne tagadni a szarkazmust a soraimban. Nem is áll széndékomban. Amiben viszont én hiszek, és amit elszántan igyekszem bizonyítani, az az, hogy lehet máshogy is. A bizonyítás látványosabb részét teljesítettem, hiszen sikerült lefogynom. A második körben vagyok jelenleg, ami a súlymegtartás lenne. Azt mondják, ez a nehezebb. Van benne valami. Mert amikor az ember elszántan fogyni akar, akkor van egy cél. Ki-ki, akarattól, jellemtől, erőtől, körülményektől függően több-kevesebb elánnal nekiugrik a dolognak, és addig, amíg a kitűzött célt elérik, addig viszonylag egyértelmű, hogy merre hány óra. A feketeleves aztán következik.

Mert ha életmódot váltunk, akkor az mit is jelent? Vége a mértéktelen zsír- és cukorzabálásnak, ez oké. A szénhidrát bevitelnek úgyszintén. Egyáltalán vége minden mértéktelenségnek. Viszont mi a helyzet a mértékkel? Óvatosan kell közelíteni, mert nincs igazság a földön ezügyben, ezt már sikerült kideríteni. Mást jelent X-nek a mérték, és mást Y-nak. Bennem felmerül időről időre a kérdés, hogy mi a járhatóbb út? A teljes megvonás, vagy a talán függőséget okozó élelmiszerek korlátozott mennyiségű fogyasztása? Nyilván ez is, az is egy müódszer. A fogyásom alatt egyértelmű volt, hogy totál megvonásra van szükség, nem is volt kérdés. De miután a célom elértem, ki kellett, ill. ki kell dolgoznom a megfelelő stratégiát arra vonatkozóan, hogy mi a kivitelezhető életstílus. Nyilván nem kellene életem végéig úgy élni, hogy számolni, analizálni, nyilvántartani minden megevett falatkát, és grafikonok segítségével kielemzni, hogy mennyire volt helyes az adott heti étrend.

Ebben a blogban nagyon sok ellentmondás van. Nem azért, mert nem őszinte. Azért, mert én is, mint ember, tele vagyok ellentmondásokkal, kétségekkel....ahogy persze hibákkal is nyilván. Nem félek leírni, kimondani, hogy nem tudom, mi a helyes. Az utóbbi hetekben úgy élem az életem, hogy számolom a kalóriákat, és az étrendembe visszaköltözött a szénhidrát, a cukor, a zsír....természetesen nem mértéktelenül... Az elmúlt 23 hétben a napi kalóriaátlagom  1638 volt. Emelkedő trenddel, ami azt jelenti, hogy az utóbbi hetekben ez az érték magasabb volt, mint régebben. Ez alatt a 23 hét alatt a súlyom 84-ről 79 re változott.

Ami szerintem viszont hangsúlyosabb, az most nem a számszaki rész, hanem a lelki. Mert az aktív fogyási időszak alatt világos volt, hogy például nem eszem süteményt. Nem volt min gondolkodni. Ma viszont, amikor már szabadabb a vásár, rögtön kételyek merülnek fel bennem, mert ha eszem a kisfiam születésnapi tortájából, amit én készítettem az ő kívánságára, akkor a mértékletesség jegyében megálljt parancsolok magamnak, és már ott is van a levegőben a kérdés: mi a jobb nekem...? Enni a tortából, egy szelettel, ami belefér az étrendembe, és utána önmegtartóztatni, vagy nem enni belőle egyáltalán, ezáltal elkerülve azt az érzést, amit okoz az édesség fogyasztása...:) Vicces ezt így leírni...de hogy lehetne máshogy megfogalmazni azt, hogy valami finom, ízlik, és még akarok enni belőle....

Hasonló dilemma lép fel abban a klasszikus esetben, amikor belép az ember valahova, ahol frissen kisült péksütemények állnak garmadával, és illegetik magukat illatozva, virítva a kosarakban....és az ember kénytelen végiggondolni, hogy bizony rosszul jár, ha elfogyaszt ezekből kettőt-hármat, mert mindjárt felpörög a napi számláló egy ezressel, ami gazdagon számolva is a fele a napi adagnak....megéri vajon akkor? Kézreesik a válasz: nem. Esetleg egyszer-egyszer, ünnepnapokon.

Az is tény, hogy emberek milliói élnek úgy, hogy nem számolgatják, mit esznek meg egy nap. Sőt, biztos vagyok abban is, hogy sokan nem azért nem számolgatják, mert nincs meg rá az igényük/idejük/lehetőségök/kedvük/szándékuk. Hanem azért, mert félnek szembenézni a valósággal. Ahogy sokan eü-szűrésekre is azért nem járnak el, mert félnek, hogy esetleg szembe kell nézni a valósággal. Szóval szembe kellene nézni azzal, hogy mennyi kalória csúszik le...és esetleg nem teccene az eredmény. Viszont ha nem foglalkozom a dologgal, kor nem kell szembesülni a kemény számokkal, és beindulhat a kifogásgyár, amiről már sokszor írtam itt. És azt hiszem, az vitán felül áll, hogy a tények pontos ismerete nélkül problémát megoldani sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen. Gondoljunk csak arra, hogy az orvos is előbb diagnosztizál, aztán írja elő a terápiát. Fordítva nem megy. Ha nincs elegendő információja, akkor nincs más, maximum az ST üzemmód....az viszont nem épp a legmegfelelőbb.

Szóval ha meg akarnék maradni az egyik előző hasonlatomnál, azt mondanám, vagdalkoztam egy sort kezemben a bozótvágó késsel, és valahogy sikerült sérülés nélkül kiirtanom magam körül a gazt, hogy lássam, merre kell elindulni. El is indultam, és ki is értem az ösvényre. Csakhogy most nem a csalitosból kell kikeveredni, hanem elérni azt, hogy sikerüljön az ösvényen maradni végig az úton. Hogy ne engedjem senkinek hogy eltérítsen....ugyanúgy nem szabad színes pillangó után szaladnom naivan, ahogy nem szabad az ösvénytől nem messze csillogó elhagyott gyémántgyűrűért nyúlnom.

Szóval a harc csak most kezdődik, a hosszú távú, igazi, mindent eldöntő küzdelem. A soványnak maradásért.

6 comments:

  1. 23 hét, az kis jóindulattal egy félév. Bizonyítottad, hogy okosan meg lehet tartani az elért súlyt, sőt, Te még csökkentetted is az.
    Úgy gondolom, aggodalomra nincs okod, ha ezt a módszert alkalmazod ezután is. A kontrollt az odafigyelést és persze a példamutatás sem maradhat utolsó szempontként. :)

    ReplyDelete
  2. angolban van egy jo kifejezes erre weight management...ha lefogyok en ezt fogom csinalni: minden heten megmerem magam es ha hiztam 1 kilot akkor nekilatok leadni, de nem fogom szamolgatni eletem vegeig a kaloriakat. nyilvan nem fogok ket szelet tortat bezabalni egy ulto helyemben de nem lennek kepes meg vagy masik 40 evig ezzel szoszmotolni

    ReplyDelete
  3. Nem olyan könnyű elengedni ám a számolgatást...ez a jelenlegi véleményem. Nem akarom még, de valahogy érzem, hogy nem lesz könnyű "lejönni" róla...

    ReplyDelete
  4. jobb kaloria tablazat fuggonek lenni es egeszsegesnek, mint koveren csokifuggonek az tuti..vegul is kinek artassz vele?

    ReplyDelete