Nehéz szerelem

 

Nagyon élvezem, hogy végre jobb lett az idő, és mehetek. Mármint a biciklivel. Fittség, fogyás, életmód kérdésében elég sokszor megkapom, hogy azt mondják: "jó, hát te sokat szeretsz biciklizni..."...tulajdonképpen kimondatlanul ott is van a "tehát neked könnyű"...pedig nem az. Illetve lássuk, kinek mi a könnyű..

Mondjuk azért azt hagy írjam le, én eléggé megutáltam a "nektek könnyű" meg a "szerencsétek volt" típusú megjegyzéseket. Tizenéve jöttünk el Magyarországról, hat gyerekkel, bele a totál ismeretlenbe, minden előre megbeszélt állás vagy pozíció, vagy tutiság nélkül. Mindenünket (na nem volt sok) pénzzé tettük, hogy belevághassunk, és az ismerőseink jelentős része vagy szimplán hülyének nézett, vagy nagyon felelőtlennek, meggondolatlannak...és ezek az emberek mind arra számítottak, hogy 5 perc múlva úgyis visszakullogunk, és megint a nulláról, vagy inkább a mínusz sokról kezdünk mindent. De nem így lett. KIZÁRÓLAG magunkra támaszkodva felálltunk, beintegrálódtunk, és életem/életünk legkomolyabb eredményének érzem, hogy a gyerekeink sorra diplomáznak le Írország vitathatatlanul legnevesebb egyetemén. És tudósok, jogászok, stb. lettek/lesznek. Persze mindez mögött nagyon sok lemondás, áldozat, munka, szenvedés, akarat, kitartás és erő van a részükről, és a mi részünkről is, amit mások előszeretettel intéznek el annyival, hogy "szerencsétek volt"....Meg "nektek könnyű volt, mert....". 

Ezek mögött a félmondatok, beszólások mögött nettó menekülést látok, olyat, amikor másvalaki sikerét hozzá kell kötnöm a szerencséhez, vagy a véletlenhez, vagy bármi olyanhoz, ami ugye nekem nincs, és én akkor feloldozást nyerek, amiért nekem nem jön össze az, ami a másiknak. Irigység? Utálat? Inkább csak félelem, és gyávaság. Ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy önmagunkat bíráljuk, nem ahhoz, hogy a másikat elemezzük. 

Az életmód...a fogyás...a visszahízás elleni küzdelem is ilyen. Nekem tehát könnyű, mert én "szeretek biciklizni".....100+kilósan 50-60-70-80 km-eket megállás nélkül letekerni lassan 50 évesen. Lássuk, mi szeretni való is van benne: 

20 kilométer után az embernek kábé mindene fáj. A segge, a combja, a dereka, a válla a nyaka, a könyöke és a csuklója. A nyergen ülés, miközben folyamatosan mozgunk, eléggé ki tudja kezdeni az ember hátsóját, pláne ha nem harminckilósan lobog valaki a biciklin. Elméletileg két terület van a két farpofán, ami érintkezik az ülőrésszel. Jobb helyeken úgy csinálják, hogy fenéklenyomatot vesznek a hátsóról, és számítógéppel tervezik meg a nyerget hozzá, ami tökéletesen illeszkedik és a legkevésbé töri fel a popót. Namost ezzel szemben nekem a 4 éve Lidiben vett 15eurós nyergem van, és örülök neki, hogy már megszoktam, és tudom, hogy időnként fel kell állni a biciklin, és "prosztata gyakorlatokat" kell végezni ahhoz, hogy majd ne fájjon a pisilés, ha egyszer leszálltam több óra után a kerékpárról.

Amikor egy komolyabb emelkedő jön, ráadásul hosszan, mert mondjuk nem egy vasúti felüljáró az, hanem egyszerűen olyan a táj topológiája, akkor koncentrált össz-izommunkára van szükség, hogy az ember feljusson a végére. Belekapaszkodok a kormányba, és gyakorlatilag az egész testem megfeszül, ahogy taposom a pedált. Ilyenkor szinte érzem, ahogy a derekam segítségért kiált, de nem lehet megállni, mert akkor sosem jutok fel.

Hogy normális tempóval haladjak, a nyeregpozíciót elég magasra kell állítani, így a derekam nem egyenesen áll, hanem folyamatosan hajolok előre, és a nem könnyű felső testemet a karjaimmal támasztom meg a kormányon. Az izmaim megvannak hozzá, csakhogy az órákon át tartó folyamatos terhelés a könyökömet és a csuklómat is elég hamar kikészíti. Ha lejjebb raknám a nyergemet, akkor viszont a térdeimmel szúrnék ki, amik szerencsétlenek így is elfáradnak mondjuk a 30-40-edik kilométer után, és minden hajtásnál nyilall, meg szúr. Hiába, a 200 kilós múltam meg a korom az adott és ezen már nem tudok változtatni.

Nem folytatom, pedig még a nyakam nem is említettem, hiszen folyamatosan felfelé kell feszíteni, hogy lássam az utat, meg forogni, mielőtt kikerülök valamit, hogy lássam, jönnek-e mögöttem. A lényeg, hogy a fáklyásmenettől legalább olyan messze vannak ezek az én bringázásaim, mint mondjuk a leányálomtól. Máshogy fogalmazva: qrvára elfáradok, mire visszaérek. Nehéz a lépcsőn felmennem az emeletre, vagy leguggolni kivenni a mosást a gépből, vagy lehajolni felvenni a dohányzóasztalról valamit. Vagy csak kezet mosni a mosdóban, mert ebben a házban (is) minden a 160 centis emberekhez van igazítva, mi meg mindketten ütjük a 180-at.....

Szóval. Ja. Szeretek biciklizni. De véletlenül se gondolja senki, hogy ez könnyű szerelem. Igen, szeretek tekerni...mert gyerekként SOHA nem volt biciklim, anyámék sosem voltak hajlandóak venni....azt mondták, veszélyes, de szerintem csak sajnálták rá a pénzt vagy a fáradtságot. Mindig vágytam biciklire, és irigykedve néztem az osztálytársaimat, vagy a lakótelepi srácokat, akik boldogan bringáztak egész hétvégén. Aztán volt egy korszakom, hogy nagyon hosszú ideig voltam annyira elhízott, hogy fizikailag sem tudtam volna biciklizni. Nemcsoda, hogy most, amikor végre képes vagyok rá, és megtehetem, akkor felülök, és megyek ha jó az idő. Gyerekes örömmel tölt el, hogy mondjuk megteszek 70 kilométert úgy, hogy nem használok üzemanyagot hozzá, csak a saját testi erőmet. Boldoggá tesz a tudat, hogy én erre képes vagyok.

Még akkor is, amikor jönnek a kis mindennapi bosszúságok: elkopott gumik, elpattant küllők. szétszakadt mobiltartó-táskák, kinyúlt láncok, kopott kazetták/lánckerekek....vagy olyan, mint pár napja volt: hogy ollóval kellett levágnom magamról a bringás-dzsekit, mert beállt a cipzárja, és egyszerűen nem tudtam lehúzni magamról. Még akkor is, hogy 2 balesetem is volt már, és minden alkalommal bennem van frász, amikor hallom, hogy jön mögöttem valami jármű. Még akkor is, ha tartozékként a szerszámok, a kispumpa, a pótbelső mellett mindig ott van a fájdalomcsillapító is.

Mindezen leírtak mellett tény, hogy imádok gyorsan menni a bringával (mai csúcssebességem 64 valamennyi volt :), és szeretem, hogy eljutok vele olyan helyekre, ahova bicikli nélkül bajosabb lenne...