Ego N

Talán a legnehezebb az életmódváltás-lefogyás témakörben, hogy önmagunknak és önmagunkért kell cselekedni. Hogy ki kell jelölni az utat, az “ösvényt”…és mivel nálunk jobban senki sem ismeri a saját testünket, az étkezési szokásainkat, a mozgáshoz való viszonyunkat, a gyenge pontjainkat, a bioritmusunkat, a hangulatainkat, a motivációinkat…a helyünket az ÉLET játékban…ezért igenis magunknak kell kifeszíteni a határokat.

Olyan kicsit ez, mint amikor egy eszméletlen nagy rendetlenséget nézünk, mondjuk az évek…évtizedek alatt összegyűlt limlomot a garázsban. És neki kell állni kipucolni, rendet vágni, kiselejtezni a dolgokat. Számtalan döntést meghozni. Ez kell, ez nem kell. Ez jó, ez rossz. Ezt kidobom, ezt nem dobom ki, de akkor hova rakjam. Kategóriákat kell felállítani, rekeszeket, dobozokat létrehozni, elhelyezni, megtölteni, esetleg leírni, mi hol van, van kialakítani egy rendszert, ami számunkra átlátható. Nem feltétlenül könnyen….de átlátható.

Valahogy ilyennek látom az életmódváltás projektjét. Egy grandiózus rendrakás, egy új rendszer kialakítása, egy olyan rendszeré, amit MI ismerünk…pontosabban írva ÉN ismerek. ÉN tudom, mi hol van, minek hol a helye. Maradva a garazsas hasonlatnál. Például kezembe kerül egy nem túl régi karosszék, amiről pontosan tudom, hogy bár beleülve kényelmes nagyon, de egy fél óra múlva elkezd benne fájni a hátam. Mert nekem valahogy pont egy olyan területet érint a háttámlája, ami ezt okozza. És kiteszem a garázs elé, amikor lomtalanítok. A szomszéd azt gondolhatja magában, hogy hülye vagyok, hiszen egy tökéletes karosszéket kivágok a francba. De én tudom, hogy nekem miért nem jó.

A saját életmódomat, ahogy én kialakítom, azt én tudom, hogy nekem hogy jó, és hogy nem, és miért van az úgy, ahogy. A szomszéd nem tudja, nem tudhatja, egész egyszerűen azért nem, mert nem tapasztalhatta meg sohasem az én életem. Mert azt csak én tapasztalom meg, senki más.Valami furcsa és szövevényes módon azonban mégis szükségem van a szomszédra, hiszen egymás mellett élünk, és az ember társas lény, nem valami remete. A társadalomnak igenis van szerepe, és elég komoly szerepe van az egyén életében. Továbbmegyek: az ember nemcsak saját magáért akar lefogyni és életmódot váltani. A családjáért ugye, a házastárs, a gyerekek…kibővítve a kört a barátok, rokonok, kollégák…szomszédok, emberek körülöttünk…a TÁRSADALOM. 

A társadalom, amiben  és aminek a szabályai szerint élünk. Aminek a hömpölygő trendje képes elsodorni, aminek a profitszagú elvárásai bekúsznak az elménkbe, és megfertőzik a motivációinkat. Mert ugyan mi rossz van abban, hogy meg akarunk felelni a társadalmi elvárásoknak? Hiszen meg is kell, máskülönben ha szembe megyünk vele, a börtönben vagy a villamosszékben végezhetjük. Az ember szervesen együttél a környezetével, ez vitán felül áll.

Amikor a kövér ember elkezd fogyni, ez a bizonyos környezet észreveszi, méltányolja, irigyli, megjegyzést tesz, szarkasztikus vagy támogató magatartásformát mutat, igyekszik segíteni, gratulál, kéretlen tanácsokat ad, megosztja a saját tapasztalatait….sorolhatnám. A lényeg, hogy aktív tevékenység történik. Általában és jó esetben ezek a történések elősegítik az ember továbbhaladását a fogyás útján, hiszen a pozitív megnyilvánulások ugye csak simán előrébblendítenek, a negatívakat pedig meg lehet ideologizálni, és akkor azok is (jusztis) vihetnek előre.

Aztán eljön az idő, hogy megtörtént a lefogyás. A környezet látja, és el is fogadja, hogy más ember vagy, már nem az a kövér, hanem az, aki le tudott fogyni. És szép lassan a figyelem elfordul másfelé. Úgy is fogalmazhatok, hogy már nem nagy cucc, a “skoda három napig tart”-ott, azaz az érdeklődés, ami egyfelől a pozitív oldalon a szupportív szándékot, másfelől negatív oldalon a kaján várakozást a visszahízásra jelenti…nos az érdeklődés egy idő után abbamarad. Nyilván ez törvényszerű.

Azonban nekünk, akik megélik ezt a dolgot…nekünk a függöny még messze nem ment le, és nem is fog soha, ha ugye jót akarunk…hiszen az úton megmaradni nagyobb munka, nagyobb teljesítmény, nagyobb feladat, összetettebb, lelkileg lényegesen nehezebb, mint a fogyás. Na nem mintha a fogyás nem lenne baromi nehéz. Mert az.

Én azt mondom, hogy lelkileg fel kell készülni arra a szakaszra is, amikor már nem vagyunk kövérek, de alkatunkból, génjeinkből, karmánkból,- lófütty tudja miből még- kifolyólag vigyázni kell, hogy a tüzet életben tartsuk. És sokkal nehezebb ez úgy, hogy a figyelem körülöttünk elapad. Már nincs hátbaveregtés, nincsenek elismerő szavak, hiszen lefogytál, meg lettél dicsérve, welldone.

Talán ez is forrása a hírhedt jojó-effektusnak. Hogy vannak, akik nehezen élik meg, hogy kidurran a lufi, hiszen a fogyás alatt élvezhetik a megkülönböztetett figyelmet, a folyamatos elismerést, és valahogy az életük részévé válik. Beépítik a lelki hadviselésük sorai közé. Úgy gondolják, hogy igen, ezt ők megérdemlik, ez nekik jár. Aztán amikor elenyészik az éterben, mert okafogyott lesz, mert már nem nagy cucc….akkor hirtelen megkeserednek, és hiányozni kezd nekik a dolog.

Pedig ebben a szakaszban kell különösen erősnek lenni, mert a normál súly fenntartása vagy további diétát igényel, vagy nagyfokú rendszeres sportot, esetleg mindkettőt. De ez már valahogy az ember magánügyévé válik. Depláne, hogy ugye vannak olyanok, akok megszállottá válnak…jó, valamennyire megszállottá kell lenni, ha valaki nagy túlsúlytól akar megszabadulni, ez világos…megszállottan kell haladni, talán máshogy nem is lehet. Csakhogy egy elhízott ember, aki megszállott módon diétázik, az szimpatikus. Viszont egy nem elhízott ember, aki megszállottan diétázik/sportol/stb….az nem szimpatikus a társadalom szemében, hanem elmebeteg.

A környezetünk, a minket körbevevő emberek sokszor fájdalmasan és kiábrándítóan egyszerűek. Fáradtak, kiégtek, lemerültek a robotban, és eltompultak a média sztereotípiákkal felturbózott, manipulatív szuggesztiói által, ami az arcukba üvölt esténként a tévé előtt lazítva. Tudom, ez a kép nem valami pozitív, de sajnos annál inkább jellemző, pláne egy olyan társadalomban, ahol egyre többet kell dolgozni egyre kevesebb pénzért, már ha egyáltalán van munka.

Ezért gondolom tehát úgy, hogy az élethosszig tartó életmódváltáshoz spirituálisan is meg kell változni. Képesnek kell lenni kizárni a világot, ha kell, és önmagunkban elég erőt érezni ahhoz, hogy a kitűzött ösvényen maradjunk. Ez talán indokolatlanul mélynek tűnik, végül is hajnal van, és tekerem a biciklit, ilyenkor el tudok jobban merülni magamban lol….Lehet hogy csupán arról van szó, hogy a megszállottságot át kell alakítani erős, tudatos akarásra, amit azért elsősorban önmagunknak kell tartogatni, egyrészt mert a környezetünk nem kíváncsi rá, másrészt meg javít a saját szocializációnkban. Miért írom, hogy a környezetünk nem kíváncsi rá? Egy nyilvános blogon? Na igen….azt hiszem azért, mert ugyan ez a blog valóban nyilvános, de egyfelől kevesen látogatják, másfelől a téma ezen szelete nagyon szűk réteget érint…. De remélem, hogy ez a szűk réteg egyre több emberből áll majd.