Láthatatlan erő

Általam az egyik legjellemzőbb paradoxon a lefogyás és életmódváltás vonalon az, hogy van az egész témának egy látható, könnyen értelmezhető, világos felülete, ami nemcsakhogy látható, hanem egyenesen a pofámba is tolják, ha akarom, ha nem. Gondolok itt arra, hogy lépten nyomon belebotlani a különböző programokba, edzőtermekbe, motivációs kurzusokba, önjelölt tanácsadókba, és gyakorlatilag minden médiában jelen lévő egységnek kötelező jelleggel van olyan rovata, ami a témával foglalkozik.

Mert ahogy mondani szokás a téma az utcán/az asztalion/előttünk hever. Ordító, egyértelmű, világos, és nyilvánvaló, hogy az emberiség nagy hányada él nem egészségesen. És manapság már aki egy fokkal szebb az ördögnél, már életmódtanácsokat ad, és egyben fitness-edző is, meg táplálkozási szakértő. Egyrészt mert ez trendi lett, másrészt merthát ott van ő, aki szép ( vagy annak gondolja magát), és nem elhízott (annyira, mint akiket le akar húzni megcéloz).  Teszem hozzá a legtöbb ilyen ember nekem fiatal. Túl fiatal.

Túl fiatal ahhoz, hogy legyen elég tapasztalata ahhoz, hogy tanácsadó legyen, bármilyen témában is. Túl fiatal ahhoz, hogy elég hiteles legyen. Túl fiatal ahhoz, hogy nagy eséllyel csak egy olyan ember legyen, aki csak vagy szerencsés alkat, vagy még sosem szült gyereket, vagy független és szabad életet él elkötelezettségek nélkül....és így tovább.

Mert az életmódváltásnak csak akkor van értelme, ha kivitelezhető úgy is, hogy munkám van, hogy családom van, hogy mellette van más is az életemben. Más dolog húszévesen, otthon szülőknél lakva, és megint más egy sosem elfogyó bankszámlával mögöttem, mert valaki vagyok. Sajnos ilyet is látok, nem keveset. Nekem attól nem lesz hiteles valaki életmódtanácsadásban, mert sikeres modell volt. Vagy sikeres színész, tévésszemélyiség, egyéb "celeb". Értem én, hogy sokkal valószínűbben moccannak rá az emberek egy fiatal, dekoratív lánykára ( vagy adott esetben az asszonyok egy snájdig, kigyúrt, helyre legényre), továbbá hogy ha valaki ismert, akkor sokan figyelnek rá.....de.....

De ott van az a de. Mármint hogy de nekem az a hiteles, aki mögött látom azt, amiért hihetek neki. Aki megmutatja, hogy meg lehet csinálni. Negyvenévesen is, nemcsak húszévesen. Ismeretlenül is, nemcsak celebként. Kés, gyógyszerek, ballonok és felhajtás nélkül is. Igen, ezeket nehéz megmutatni. Könnyebb pózolni egy edzőteremben, mutatni, ahogy emelem  súlyt....mutatni, ahogy megcsillan a verejték a homlokomon. Mutatni, ahogy húzom az evezőgépet, ahogy teljesítem a távot. Mert mindezt meglehet mutatni. Amit nem lehet megmutatni, az viszont pont az, amikor valaki nemet mond egy darab csokira. Amikor nemet mond egy pizzára, még akkor is, amikor mindenki azt eszik körülötte. Amikor nemet mond a jégkrémre akkor is, mikor pedig senki sem látná, ha megenné. Aki napokon, heteken, hónapkon át megtartóztatja magát. Mert azt nem lehet megmutatni, amit NEM teszünk meg. Hogyan mutassam meg, hogy a doboz bonbonból nem tízet, hanem csak egyet eszem meg? Hogy a finom friss sajtos baguett helyett a fűrészporízű, százkalóriás lapos kis izéből eszem a szendvicsemet, amibe nem vajat, öt deka sajtot, és nyolc szelet téliszalámit teszek, hanem lehelletnyi sovány sajtkrémet, egy szelet negyvenkalóriás lapkasajtot, és egy szelet húszkalóriás szalámit teszek, gondosan négybe vágva, hogy minden falatra jusson az ízéből?

Ezek megmutathatatlan dolgok.Ez az a láthatatlan erő, ami viszont képes arra, hogy minket, "hétköznapi hősöket" felemeljen a siker magaslataira. Ami a hangos-látványos-pózolós viselkedés helyett csendes, meghúzódó, de szilárd és biztosan előrehaladó fejlődést mutat. Amitől egy életmódváltás valódi tud lenni. Azoknak is, akik nem celebek. Akik anyukák, apukák, dolgozó emberek, elfoglalt, gondokkal terhelt, hétköznapi hősök. Akik mi vagyunk.