Alkalmak, amiket túl kell élni

Amikor írni kezdek, mindig felmerül bennem, hogy rákeressek itt a saját blogomban, hogy mikor, és mit írtam, és írtam-e egyáltalán a témáról. Aztán mindig lebeszélem magam, mert általában az lenne a vége, hogy ja, persze, erről már írtam, akkor inkább nem írok. Holott egyrészt az ember folyamatosan változik, így a látásmódja is változik, az életszemlélete...másrészt tulajdonképpen ez az egész életmódtéma mindig ugyanarról szól: keveset enni, sokat mozogni. Lehetne azt írni, hogy mit lehet erről irogatni ennyit...? Summa summárum, nem olvasok vissza, csak simán írok, most pl. éppen az ünnepekről. (Így Szent Patrick napján lol)

Nekem nagy családom van, így ha végigveszem a születésnapokat, a névnapokat, az évfordulókat, a családtól független ünnepeket, akkor gyakorlatilag minden hónapban több olyan nap lehet, amikor a szó klasszikus értelmében véve nem hétköznap van, tehát a téma hogy úgy mondjam az asztalon hever.

Aktív fogyós szakaszban a helyzet elég problémás. Amikor valaki legyőzi saját magát, és elhatározza a lefogyást, mi több: el is indul az úton, és haladt is valamennyit, akkor egy folyamatos harc az élete. Megélheti úgy is, hogy minden egyes nap minden egyes ébren töltött órája elmeharccal telik. Mert ha éhes, akkor percenként adódna alkalom arra, hogy egyen. De mivel nem eszik, ezért folyamatos harcban áll az elméje a világgal. 

Addig ez relatíve könnyen tartható, amíg az ellenség tényleg ellenség. A fogyasztói társadalom, mint ravasz fortélyokkal fogyasztásra bíró gonosz hatalom, elég egyértelmű előjelű dolog. Gondoljunk a csúnya gyorséttermek élénk színű, harsány, nyálcsorgató, hívogató reklámjaira, amiben gusztusos hamburgereket mutogatnak, beindítva ezzel azt a sok ingert, ami végül sokszor vezet oda, hogy az ember betér, és eltér...hogy aztán később térjen csak meg, miután jóllakott lol.

Igen ám, csakhogy amikor az "ellenség", akivel harcolni kell, a saját anyánk, vagy a kedves szomszéd, esetleg az idős vidéki nagynéni, aki egész nap sütfőz a kedvedért, akkor már egyáltalán nincs könnyű helyzetben az ember. Nagyon könnyen rásüthetik, hogy ünneprontó, hogy hisztizik, hogy bunkó, tapintatlan, érzéketlen, önző. Pedig ugyanilyen alapon mondhatni lehetne őt erősnek, harcosnak, keménynek, következetesnek, és kitartónak. A cselekmény, jelen esetben mondjuk a kínált CH-zsír-bomba visszautasítása ugyanaz.

Okosat nem lehet mondani, lavírozni lehet, kicsit így, kicsit úgy, de sosem könnyű. Amikor már súlytartásról beszélünk, ott egy fokkal mindez azért könnyebb, mert akkor már szabadabb mozgás lehetséges, hiszen egyrészt a cél már el lett érve, másrészt már bent van a képben a mozgás-táplálkozás vonalon fenntartott kontroll, és jobban el lehet hajlani.

Oké, okoskodni nem lehet, csak lavírozni....mit is jelent ez? Mégis mit tehetünk? Lássuk akkor sorban:

1. Engedünk az unszolásnak, és erre az alkalomra "felfüggesztjük a diétát". - rövid távú hatás: hetek munkáját, szenvedését tesszük tönkre, mert mondjuk az elmúlt két hétben leszenvedett 2-3 kiló ezen az egy árva napon vissza fog jönni. Most nem tudom ezt tudományosan alátámasztani, de tapasztalatból mondhatom, hogy így van. Hosszú távú hatás: mivel az alkalmakból adódik elég sok, így relatíve hamar elérkezünk ahhoz a megállapításhoz, hogy nincs értelme az egésznek, mert nálunk ez úgysem működik, nyilván karma, meg gének, meg hajlam, meg különben is hormonálisan sem stimmelnek a dolgaim. Egyébként meg igenis jól nézek ki, szép vagyok, aki szeret, szeressen így, mindenki menjen a búsba, és kérek még egy tortát....- ez a legkönnyebb...sajnos.
2. Eljátszuk, hogy oké, mára feladtam, de közben figyelek rá, hogy csak egy szelet tortát agyek, csak egy tál kaját egyek meg, miközben minden eddigi tudásomat latba véve megtippelem, az elfogyasztott ételekben hány kalória lehet, Másnap aztán ülök a gépem előtt és szomorúan konstatálom, hogy mindez nekem mennyi extra kardióba fog fájni, és mennyi napig kell majd csökkenteni a napi keretemet, hogy behozzam magam. rövid távú hatás: sikerül a fogyási trendet megőriznem, vagy legalább hízni nem fogok a héten, de extrán meg kell dolgoznom érte. hosszú távú hatás: megtanulom, hogy mindennek ára van, amit nekem kell megfizetnem. - ez már nehezebb.
3. Eljátszuk, hogy oké, mára feladtam a diétát, de közben nem adom fel. Elfogadom a tortaszeletet, eszek belőle egy fél villányit, majd leteszem a tányért, és hirtelen valami sürgős dolgom akad. Az ételből is csak keveset kérek, és annak is meghagyom a felét, ha kérdezik, nem vagyok éhes, vagy fáj a hasam, vagy mittudomén. Ha nagyobb társaság van, úgysem foglalkoznak velem túl sokáig. Mintegy sportot űzök abból, hogy a lehető legkevesebb kalóriát vigyem be úgy, hogy nem tudjon senki belekötni. Mellette aznap nem eszek mást. Rövid távú hatás: sikerül mederben tartanom a trendet, fogyok tovább. Hosszú távú hatás: rájövök, hogy mennyire fontos a látszat, és mennyire könnyű irányítani a dolgokat. - Ez a verzió különösen nehéz, mert ha egy falatot eszem a finom sütiből akkor az összes ízlelőbimbó megkapja a magáét, és beindul a sóvárgási folyamat, ami megnehezíti a túlélést.
4. Közlöm minden alkalommal, amikor enni kéne, hogy fogyózom, és hol mosolyogva, hol vicsorogva elmesélem, hogy ha minden alkalommal felrúgnám a diétám, még mindig 200 kilós bálna lennék. Rövid távú hatás: a fogyási trendem nem sérül, simán fogyok tovább. Hosszú távú hatás: lehet szelektálni az ismerősök, rokonok között, ki hogy reagál erre a viselkedésre. Van aki rosszall, van aki tisztel, van aki elítél, és van aki kihívásnak tekinti, hogy minden adódó alklommal el tudjon téríteni. - Ez is nehéz, mert ha az ember tipikusan egy kedves, barátságos, segítőkész jellem, akkor most egy kicsit meg kell változni, ami sosem zökkenőmentes folyamat. Viszont sok új tapasztalatot jelent.

Nos, én az összes általam felvázolt főbb típust megcsináltam, és hogy melyik működött? Hazudnék, ha azt mondanám, egy alkalommal sem tartottam "leszaromnapot"...de utána bizony fájt a hasam, miden bajom volt, és igen, az aheti fogyásomnak annyi volt. Most azt mondanám, hangulatfüggő, ki mikor éppen melyik technikával küzd vagy nem küzd. Talán ott van a csí, hogy legyünk tudatosak...legalább.