Szabadság

Szabadságon vagyunk. Családi egyesülés jött létre, a testvéremék Angliából, a szüleim a Bakonyból érkeztek, úgyhogy kábé hetvennyolc felé figyelünk, ezért az elkövetkező két hétben nem valószínű, hogy aktív blogoló tudok lenni.

Az az igazi szabadság, amikor az ember nemcsak a munkájából megy szabadságra, hanem a mindennapjaiból (Bob Wiley után szabadon meg a problémáitól LOL) is, aminek az én esetemben a célzott étrend is a része, így nyilván a szabadság alatt nem lesz annyira szoros a kontroll, de amennyire tudom, azért dokumentálom a dolgokat, és majd jól kielemzem később :)

Úgy tervezem, hogy igyekezni fogok a nem diétás, de legalább egészséges ételek irányába elhajolni, azaz ha már lazaság van, az ne jelentse, hogy egyben hülyeség is van. rengeteg olyan étel van, ami finom, ami hizlaló is, azonban egészséges, és rengeteg olyan is, ami szintén finom, szintén hizlal, d eközben igazi üres kalóriás junk. Na ezeket majd megpróbálom a szabadság alatt is kerülni :)

Félelem és kényelem

A súlyfelesleggel küszködő emberek nagy többsége minimum egyszer beleesik abba a csapdába, hogy abban az illúzióban ringatja magát, hogy ő más. Nála valahogyan máshogy működik az anyagcsere, máshogy jönnek-mennek a hormonok, mások a gének....egyszóval minden hiába, a kövérségéről nem ő tehet igazából, hanem az anyatermészet. Persze a valóság az, hogy csak elenyészően kevés olyan túlsúlyos van, akinél ténylegesen valami szervi vagy endokrinológiai probléma okozza az elhízást.

Kövér koromból jól ismerem a rejtőzködő üzemmódot. Tükör nincs a lakásban, ahogy mérleg sem. Fotózni nem engedem magam, ha elkerülhetetlen, gyorsan magam elé rántok 1-2 gyereket, esetleg kutyát, vagy végső soron egy kispárna is megteszi...de minimum a túlméretes köntös, vagy póló, esetleg lópokróc is jó...a lényeg, hogy takarjon. Ebbe a rejtőzködő üzembe sorolnám a számolástól való ódzkodást is.

Mire is gondolok pontosan. Arra, hogy én magam, most már elmondhatom, hogy hosszú évek során, minden áldott nap írtam, írom, hogy mit, mennyit, mikor eszem, ugyanígy a mozgással elégetett extra kalóriákat is nyilván tartom. Félévente elemzem ki az addig grafikonba rendezett adatokat, és igyekszem messzemenő és működő következtetéseket levonni. Sok szabályszerű dolog rajzolódik ki. Például ez igaz: 

Amennyiben az extramozgással elégetett kalória több, mint a bevitt, és van rajtam súlytöbblet, biztosan fogyok.

Kifejtem bővebben, konkrét számokkal. Például 2200 kalóriát fogyasztok a nap folyamán, azonban 2300 kalóriányit mozgok le. A különböző mozgásfajtákkal elégetett kalóriákat könnyedén meg tudjuk számolni, a neten több helyen is vannak elérhető források. Ha bizonytalanok vagyunk a tempót illetően, lehetőleg úgy csaljunk, hogy "rosszabbul" járjunk, így kisebb az esélye a mellélövésnek. Klasszikus példa a futás, amit lehet lassan, közepesen, vagy gyorsan végezni, ezek azonban relatív fogalmak. De ha géppel edzünk, akkor könnyű a dolgunk, hiszen a gép számolja nekünk a kalóriákat. Szoftverek, alkalmazások is vannak, szóval van segítség dögivel.

Mondhatnám, hogy juhéj, megvan a spanyolviasz. Itt van a szabály, lehet örülni. Ehetsz amennyit akarsz, mindössze többet mozogj le. Csodálatos....lenne...HA. Mert ott van az a HA. Ugyanis mégsem igaz, hogy akármennyit ehetsz, mert ha 6000 kalóriát eszel meg egy nap, konkrétan időd nincs annyi mozgást megvalósítani, ami ki tudná ütni ezt a mennyiséget. És akkor még nem beszéltem a fizikai teljesítőképességről. Tehát ha valaki elkezdi ezt a számolgatást, nagyon hamar rá fog jönni, hol is van az a középút, és pikk-pakk eljut oda, hogy értékelni fogja a megevett kalóriákat, és szelektál, és odafigyel, hiszen magával szúr ki, ha megvonja a vállát.

Miért nem számolnak akkor az emberek? Szinte klisészinten el van koptatva, hogy ááá, nem lehet számolni meg írni minden falatot....annyian mondják-gondolják így. Pedig szerintem egyáltalán nem nehéz.....csak két dolog van ott láthatatlanul, ami akadályt állít: a félelem és a kényelem. Kényelem, mert egyszerűbb megvonni a vállunkat, hogy áá, ez nekem nem megy. És félelem, mert valahol legbelül tudjuk, érezzük, hogy ha nekiállnánk számolni, akkor szembe kellene nézni azzal, amit, amennyit megeszünk. Pontosan úgy, ahogy szembe kell nézni a mérleg mutatójával, vagy a tükörképünkkel.

Rejtőzködünk inkább, és hárítunk. Pedig kár, mert igazán tartós eredményt csak akkor tudunk elérni, ha szembenézünk az igazsággal. A számokkal, a mérleggel, a tükörrel, az egész eddigi életmódunkkal, a hibás döntéseinkkel, a kudarcainkkal. Csak így megy.

Kakaós-kókuszos desszerthab

Mindig kihívásnak éreztem, hogy olyan ételeket kísérletezzek ki, amik minél inkább hasznosak a testnek, és minél inkább élvezhetőek is egyaránt. Meg persze ne is legyen egészségtelen összetevő benne. Meg túl drága...és az exsógorom, "Kismiki" szövege jut eszembe a felszolgálók álom-vendégéről, aki meleg sört kér, hideg palacsintát, követeli, hogy vágják át a számlánál, és ragaszkodik hozzá, hogy az ő kurva anyját....

Nos, azért próbálkozni lehet ugyebár.Maradhatunk abban, hogy az összetevők közül a fehérje a befutó, jobb mint a CH vagy a zsír. Az izmokba többször és jobban be tud épülni, továbbá a lebntása is állítólag pozitívabban veszi igénybe a testünket. Onnan is látni, hogy mi újság, hogy a CH-ból és a zsírból maximum értékek vannak, a fehérjéből pedig teljesítendő napi mennyiség.

Túl a húsokon elég hamar eljutottam a tojásfehérjéhez, valamint a túróhoz, mint lehetséges fehérjeforrásokhoz. Sok kísérletezés során megalkottam a "túróhab" elnevezésű kreációt, ami keménnyé vert tojásfehérjehab, és light túró keveréke volt, persze édesítőszerrel és némi vanillával kikeverve. Két fő akadályba ütköztem: a hab elég jó állagának az elérésébe, és az édesítésbe. A hab állagát többféle irányból próbáltam javítani....a habfixáló porról hamar leszoktam, miután kiderült, hogy legnagyobb részben cukorból áll LOL....maradtak az egyéb anyagok (keményítő, kakaó, stb.), a hőmérséklet, a só, a citromlé, és a felverés időtartamának és sebességének variálása. Végül sikerült egy járható utat találnom.

Az édesítéssel az volt a helyzet, hogy az elég édes szintet vagy csak az ADI-t meghaladó mennyiségő édesítővel tudtam elérni, vagy ha a drágább és nagyobb eséllyel biztonságos édesítőket választottam (stevia, thaumatin, eritrit), akkor választhattam, hogy ízetlen lesz, vagy ehetetlenül keserű, de mindenképpen irreálisan drága. Szembe kellett néznem tehát a kérdéssel: vállalom-e az ADI 2-3 szoros mértékű túllépését, vagy hagyom az egészet a fenébe. Ha cukorral ízesítettem volna, akkor elszállt volna a kalória-érték, és a megnövekedett CH miatt a fehérjeszint is jelentőségét vesztette volna. Az volt a célom, hogy az elkészített étel elsősorban és leginkább fehérjebevitelt jelentsen, ne CH bevitelt. Mivel hosszú távon nem akartam rendszeresen sem aspartame-ot, se cyclamate-ot használni, sucralose-t meg aztán végképp nem, így nem igazán sikerült a dolog.

Aztán felfigyeltem a nálunk kapható "desszert porokra"...amiket tejjel elkeverve ízletes desszertkrémet kapunk. Lehet választani ízeket, úgymint csoki, banán, eper, butterscotch, vagy málna. Persze cukros a legtöbb, de van, amelyiken ott virít a "NO ADDED SUGAR" címke. Igenám, de amiben nincs cukor, abban bizony maltodextrin van, ami bizonyos tekintetben rosszabb a cukornál, hiszen kicsit már elő is van emésztve, azaz még hamarabb képes felszívódni, mint a cukor. Ha a kalóriaértékével, ami kb ugyanaz mint a cukor, és a CH tartalmával kibékülök, és ultra slim tejjel használom, és ráadásul az anabolikus ablak idején fogyasztom el, akkor talán szóba jöhet.

Mivel ezeket nem kellett édesíteni a bennük lévő cukor vagy maltodextrin miatt, így csak a tojásfehérjét kellett édesítenem, ami tök jó, mert az ADI-n belül tudtam maradni. Igenám, de...az egy dolog, hogy a kalória sok lett, de sok lett a CH is. Már persze relatíve. Beleférni belefért, de a CH-Protein arány nekem egyáltalán nem tetszett. Nem elég dominánsan szólt az egész a fehérjéről. Inkább egy okosan összedobott finom édesség lett az eredmény, ami jópofa, de rendszeres napi bevitelnek nem biztos hogy van annyira jó, mint amennyire rossz is.

Újabb ötlettől vezérelve a ketócsoki ötletét összevariálva végül úgy készítettem el a jelenleg is rendszeres fogyasztás alatt álló cuccot, hogy a tojásfehérjehabot langyos ketogén csokoládé hozzáadásával ízesítettem, és úgy hűtöttem le, 85 százalékos étcsokit reszelve a tetejére. Csokimousse-szerű könnyű, levegőbuborékos textúrájú desszertet kaptam, erőteljes kakaó-kókusz ízben, szinte CH nélkül, tele jó fehérjével, és a létező legjobb zsírokkal....íme a metódus:

A fehérjét a kikísérletezett összetevőkkel és módon kemény habbá verem, majd  olvasztott kókuszzsír, kakaópor, darált kókuszreszelék, édesítő és vaníliapaszta keverékét lassan beledolgoztatom a masszába. Szórom a keserűcsokival, hűtöm. Egy tisztességes tálkányi desszert adatai a következők lettek:

Kalória:   232
Fehérje:   11
CH:          3 (!)
Zsír:         16

Túra

Tegnap túráztunk a családdal. Felfedeztünk egy innen nem túl messze lévő csodás helyet. Az idő is megfelelő volt, így nekivágtunk. Ilyenkor általában eszembe jutnak azok a dolgok, amiket lehet hallani/olvasni a fogyni vágyók vagy diétázók "tollából". Arra gondolok, amikor az emberek azt mondják, hogy lehetetlen válallkozás kordában tartani az étrendet akkor, ha kiesünk a napi rutinból. Mert az rendben van, hogy (jó esetben) a mindennapokba be tudom építeni a speciális étrendemet, na de mi van akkor, ha egy nem szokványos nap jön a sorban?

Az ilyen helyzetek minimum duplán veszélyesek. Egyfelől a nagy probléma ott van, hogy kényelmesek vagyunk. Ha kirándul a család, két irányból lehet közelíteni: vagy egyfajta családi költségvetésen csoportosan elkövetett érvágásként beülünk enni valahová, vagy ha hegyi túráról van szó, akkor jön a csomagolásos módszer. A beülősre nem térnék ki most, az attól függ, ki hova ül be, és mit választ, ott relatíve nem nehéz a dolog. Ám a csomagolásnál már más a helyzet, hiszen se csirkemellet grillezni, se cézár salátát összedobni nem lehet egy hátizsákból, egy sziklán megpihenve.

A gyerekeknek, akik egyrészt fejlődésben vannak, másrészt rohangálnak a hegyen ész nélkül, és gőzerővel égetik a kalóriákat, kiválóan megteszi a barna kenyérből/ zsömléből gyátott szendvics, mellé dobozból a paprika-paradicsom, illetve a különféle kekszek, amikből szintén lehet olyat választani, ami kevésbé rossz, mint a nagy többség. 

Viszont a kontrollált étrenden lévőnek jobb híján marad a nyers zöldség és gyümölcs, amit előre felkockázva, kiporciózva, lemérve el lehet vinni, és ásványvízzel elfogyasztva kitűnő élelemforrás. Azonban ez munka....aki szereti eltervezni a dolgait, annak nem gond, aki viszont csak "odafigyel", az könnyen megcsúszhat, és itt térnék ki a második nagy veszélyre: arra, hogy hajlamosak vagyunk a túra során elszenvedett extra mozgást enyhén szólva felülértékelni. Azaz mivel holtfáradtnak érezzük magunkat, miután megmásztuk a hegyet, úgy érezhetjük, hogy megdolgoztunk az esti pizzáért meg a bödön fagyiért, hiszen rengeteg kalóriát égettünk el.

Sajnos ez az általánosabb probléma. Elég tipikus, hogy ebben az esetben sem megyünk bele a részletes számokba, pedig érdemes lenne. Mert az igazság az, hogy bármennyire is úgy érezzük, hogy a testünkkel ledolgoztuk a magunkét, bizony nem segít a diétán, hogy este teleesszük magunkat pizzával. Mert ugyan még az is lehet, hogy a számok nagyjából mindkét serpenyőben ugyanakkorák, csakhogy az esti evésből származó többletenergia pont akkor kerül be a szervezetünkbe, amikor az lassulni fog...az anyagcsere sokkal lassabb éjszaka, így nagyobb az esély arra, hogy tárolni fogjuk az energiatöbbletet.

Ésszerűbb lenne, ha a túra előtt pizzáznánk be :):) Csakhogy tele hassal igen problémás hegyi túrára menni LOL. Konklúzió? Van. Ne sajnáljuk az időt, hogy nekiálljunk a túra előtt zöldséget, gyümölcsöt hámozni, vagdalni, mérni....megéri a tudat, hogy nem engedtünk a kísértésnek, és nem hittünk a látszatnak.   

Kalória gondolatok

A témával komolyan foglalkozók számára megkerülhetetlen az a kérdés/témakör, hogy a kalória az csak kalória-e? Úgy értem, hogy a diéták nagy többsége a kalóriszámoláson alapul, és hát én magam is így tudom tartani a súlyom már jó ideje, hogy kontroll alatt tartom a kalóriákat. Csakhogy nyilván nem ugyanaz az a 300 kalória, amit egy kiló almából fogyasztunk el, mint az, amit egy snickers-ből.

Jöhetne itt a sorban a hatszázmillió tanulmány, ami az anyagcserét boncolgatja, meg a makronutriensek összetevőinek az egymáshoz viszonyított arányát. Meg jöhetnének a paleonácik, meg a vegánok, meg sok-sok arrogáns, a maga igazát egyeduralkodónak tekintő ember, akikről én nagy általánosságban szoktam azt gondolni, hogy egyszerűen genetikailag szerencsések, ehetnek bármit, úgyhogy onnantól kezdve tök mindegy, mivel példálóznak és mit hirdetnek. Én még olyan embert nem láttam, aki extrém kövérből lett normális, és mondjuk mindezt nem kalóriaszámolásos diétával, hanem mondjuk paleo- vagy vegán étrenddel érte volna el.

Mert az világos, hogy az almából nyert kalória nem ugyanaz, mint a csokiból nyert. Nyilván nem, hiszen a szervezetünk másként reagál rájuk. Próbáljuk csak ki. Együnk meg egy kiló almát, és utána kérdezzük meg magunkat, meg tudnánk-e enni egy csokit? Majd együnk meg egy Snickers-t, és kérdezzük meg magunkat, meg tudnánk-e enni egy kiló almát. Helyesebben fogalmazva nem úgy kéne írnom, hogy meg tudnánk-e enni, hanem hogy kívánjuk-e? Mert én úgy gondolom, hogy az alma után simán megenném a csokit, de a csoki után is inkább még egy csokit ennék, és nem izgatna fel a kilónyi alma gondolata....

Mármost akkor gondoljuk végig, mennyi minden játszik szerepet az éhség-étkezés-anyagcsere pályákon. Hormonok, genetika, szokások, mozgás.....ezek mindegyike többféleképpen befolyásolja a dolgot. Ahogy a nutriensek is. Mert a CH, a zsír, és a protein is lehet sokféle. Mindből van különböző glikémiás indexű, különböző ízű. Reagálhatunk egyedileg bármelyikre máshogy. Nincs doktrína, nincsenek kötött szabályok. Mindenki egy külön világ.

Miért akkor a kalóriaszámolás? Egyszerű. Mert egyszerű, azért. Mert egy primitív, mindenki számára egyenlően alkalmazható módszer, és működik. Lehet trükközni, lehet megtéveszteni az embereket, lehet tanulmányokat vezetni, de az energia törvény az mindig megmarad. Ha kevesebb energiát adok, mint amennyit elhasználok, fogyni fogok, és kész. Majd azután lehet variálni, hogy jó, de a testem izom/zsír aránya milyen legyen...és milyen legyen az az energia, amit adok....miből álljon össze, hogy a testemnek a lehető legjobb minőségű üzemanyagot adjam....de ez már egy másik kérdés. A fogyás, vagy a testsúlyvesztés nagyon jól körvonalazható a kalóriaszámolásos módszerrel.

Az emberiség jelentős része el van hízva. Úgy gondolom, a legfontosabb, és az első lépés mindenképpen az lenne, hogy az emberek, akik túlsúlyosak, leadják a felesleget. Ez pedig kiválóan megvalósítható a kalóriszámolással. Ha ez megvan, jöhet az okoskodás, a reformkonyha, az energiadús, de egészséges táplálkozás. De lefogyni senki sem fog attól, hogy a napi 5 kakaóscsigájában a fehérlisztet lecseréli tönkölybúzára vagy zabpehelyre.

Életem jelenlegi szakaszában a testsúlyommal nincsen problémám. Ideálisnak gondolom a tartományt, amiben mozog a súlyom. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének táplálkozással kapcsolatos kérdéseim, kételyeim, ötleteim. Sőt, most vannak csak igazán. De hogy úgy mondjam, most meg tudom tenni, hogy kísérletezek magamon, hogy kipróbálok trendeket, étkezési sémákat, anyagokat. Hogy játszadozok, tesztelgetek, kóstolgatok. De mondom, ennek semmi köze a súlyvesztéshez. Ez egy nagyon jó móka, nagyon érdekes dolgokat lehet megélni....de ha nem lenne a heti mérlegre állás, és nem lenne a kalóriaszámolás, biztos vagyok benne, hogy a napi több órás edzés ellenére is kicsúszhatna a kezem közül a kontroll.

Életünk ablakai

Relatíve sokan küszködnek azzal, hogy rendben van, lefogytam, de hogyan tovább....? Én sem vagyok kivétel, és bár 2011 év végére elértem azt, amit kitűztem, ma már 2014 közepe van, éshát...hogyismondjam...jó sok tapasztalatot gyűjtöttem be már mostanra is, pedig még három év sem telt el. Azt hiszem , több alkalommal írtam már arról, hogy miért gondolom nehéznek a fogyás utáni életet. Alapvetően azért, mert ha fogyni akarok, nem sokat kell gondolkodni: minél kevesebbet enni, és (testsúlytól függően) minél többet mozogni. Azonban a súlytartás már kőkemény stratégiai kérdés. Itt derül ki, mennyire volt igazi az "életmódváltás", amit kigondoltunk.

Akármennyire is tudjuk, hogy a fogyókúra az kúra, azaz vége van, -hiszen lassan már a csapból is ez folyik, hogy nem fogyókúra kell, hanem életmódváltás- azért ha egy szakasz lezáródik, megnyílik egy újabb. Egy másfajta harc, egy másfajta problémakör. Amíg én abban hiszek, hogy a fogyasztásos szakaszban nem sok szerepe van a mozgásnak, addig úgy gondolom, az utána jövő részben viszont kulcsfontosságú. Annak idején volt egy blog, amit már nem vezetnek, de a sztorit ott olvastam: valaki megkérdezte a blogírót, hogy "De hogyan tudod beilleszteni az életedbe azt a sok edzést?"...mire a válasz így hangzott: "Úgy, hogy az az életem".

Frappáns és nagyon igaz. Részévé kell tennünk az életünknek a mozgást is, és azt is, hogy igenis folyamatosan figyelni kell a táplálkozásra.Talán azért olyan nehéz ez az egész, mert ha valaki sikeresen akarja csinálni, akkor tulajdonképpen az egész életét analizálnia kell. Részekre szedni, ízekre bontani a mindennapokat, a célokat, a megvalósítási terveket. Tisztában kell lenni azzal, hogy honnan jöttünk, és hová tartunk. Azonban én úgy gondolom, rengeteg embernek káosz az élete, és csak sodródik benne. Harcot vív. Harcot a mindennapokkal, a pénzzel, a házassággal, a gyerekekkel, a bankokkal....és ha ugyebár hadiállapot van, akkor nincs lehetőség olyanokkal foglalkozni, mint a testkép vagy az életmód.

Nem én lennék, ha nem hoznék egy hasonlatot: 

Nem azt mondom, hogy az ablakoknak mindig ragyogni kell. Nem kérdés, hogy ha ablakot mosunk, utána pár napig nagyon szép, de aztán ahogy jön az eső, meg fociznak a srácok, meg szarnak a verebek (lol)...a szép tiszta ablak lassan újra koszos lesz. Tegyük a kezünk a szívünkre: milyen gyakran pucoljuk az ablakainkat?...Na ugye....A titok márpedig szerintem ott van, hogy nem az a jó, ha kétnaponta nekimegyek minden ablaknak. Ahogy az sem jó, ha hónapokig hagyom koszosan. De a legrosszabb, ha nem csinálok semmit, mert rohanok és sosincs időm, viszont folyamatosan idegesít a látvány, és stresszelem magam. Namost az a megoldás nem játszik, hogy kihívom az ablaktisztító brigádot és/vagy a takarítónőt. Ugyanis a konkrét ablaktisztaság ügyében el lehet járni pénzzel, viszont az "életünk ablakait" csak mi tarthatjuk tisztán.

A megoldást tipikusan, sőt klasszikusan középen látom. Az ablak legyen megtisztítva időnként, rendszeresen persze. De képesnek kell lenni az életet élvezni úgy is, hogy madárszar van a közepén. Nem fog a világ összedőlni attól, ha egyszer-egyszer a súlytartó-életmódkontrollált egyén megeszik egy szelet tortát vagy egy hamburgert. A lényeg, hogy el kell jönnie az ablaktisztítás idejének.

Sokan viszonylag könnyen le tudnak fogyni, de megtartani már nem tudják a súlyt, mert nincs idejük/energiájuk/kedvük/képességük/hangulatuk kidolgozni a stratégiát. A hosszú távú elgondolást. A saját életünk analizálása bizony nem mindig egy fáklyásmenet. Szembenézni a kudarcainkkal, a rossz döntéseinkkel, és annak a következményeivel. A hibáinkkal, a rigolyáinkkal...elismerni és kezelni ezeket a dolgokat igen nehéz. Nehéz, de nem lehetetlen. 

Start up

Ahogyan az elhízást sem lehet egy konkrét ponthoz, vagy esményhez kötni, úgy gondolom, a lefogyás-életmódváltás sem ilyen. Általában mindig van egy "trigger"....de az afféle utolsó csepp a pohárban. Az életmódváltás összetett dolog, és az a motiváció, ami képes a megvalósításra, az is összetett.

Sajnos sokan gondolnak a lefogyásra úgy, mint egy kellemetlen tünetre, vagy egy problémás autóra. És vadul keresik kutatják a lehetőséget, hogy kipiálják ezt a "kis" anomáliát. Úgy gondolom, a piac erre a résre veti rá magát, és azért képes megélni annyi ember a fogyasztó-kapszulákból, a fogyós módszerekből, a "tuti" termékek forgalmazásából. Csakhogy egy kellemetlen tünetet el lehet fedni, vagy jobb esetben megszüntetni magát a kiváltó okot. Egy problémás autót is le lehet cserélni, vagy rendbehozatni. Alaposabban szemügyrevéve ezek a terminológiák végül is ráhúzhatók az életmódváltásra is, csak nem szabad elfelejteni, hogy gyógyszerért az orvoshoz vagy a patikushoz megyünk, autót javítani meg a szerelőhöz visszük a kocsit. Ha pedig másikat veszünk, pénzzel oldjuk meg a problémát.

Azt hiszem, sokak számára az elindulás azért lehet nagyon nehéz, mert az életmódváltásban nincs kihez fordulni. Úgy értem, sok emberhez lehet fordulni, akik segíthetnek benne, de olyan nincs, aki pénzért, vagy helyettünk-nekünk megoldja a problémát. Végül is ez eléggé rendben van így, hiszen a mi életünk nekünk fontos. Ha fontos. De vajon elég fontos-e ahhoz, hogy ne úgy tekintsünk rá, mint a fenti példákra. Meg kell érteni, hogy az életmód egy komplex valami. Összetett, bonyolult, szerteágazó....mondhatom sokféleképpen. A lényege, hogy nem lehet könnyen egy laza mozdulattal "megoldani", mert alapvetően nem egy probléma, hanem egy teljes, összetett életvezetés folyománya. Egy életvezetésé, aminek része a táplálkozás, a mozgás, a mindennapi szokásaink, a rutinok, minden. És a táplálkozás is önmagában nagyon árnyalt dolog. Mert nem mindegy, hogy mit, nem mindegy, hogy mennyit, nem mindegy, hogy mikor, és nem mindegy hogy hogyan.

Minden hasonlat sántít egy kicsit, de zongorázni megtanulni sem valami olyasmi, hogy "ja, tényleg, mutasd már meg hogy kell...." A zongora felépítését pillanatok alatt át lehet látni, sőt, a zeneelméletet is gyorsan meg lehet tanulni. De azért ahhoz, vagy valaki odaüljön, és letoljon egy Liszt rapszódiát...ahhoz bizony sok-sok idő szükséges, amit az illetőnek rá kell szánnia az életéből.

Ugyanígy sok sok idő és energia kell egy sikeres életmódváltáshoz is. Rengeteg türelem, kitartás, és állhatatosság. Meg persze eltökéltség, ami nem csak addig terjed, hogy "de jó lenne!..." A legszebb az lenne, ha a fent említett "trigger" sem valami betegség, vagy valami betegség/halál  kilátásba helyezése lenne, hanem igazi belső motiváció, vágyódás a jobbra. Belső indíttatás és nem külső kényszer. 

A szándék már egy jó kezdet, de nagyon veszélyes a követkző szint, mert a legtöbb ember itt csúszik el. Hogy csak a szándék van meg, de amint jön a "fekete-leves", elvész az akarat menet közben. A fekete leves alatt azt értem, hogy jakérem, mérni kell, meg számolni, meg lemondani olyan dolgokról, amiről nem akarunk lemondani. Jönnek az olyan típusú megmozdulások, hogy "igen, DE"...például:  

1. igen, tudom, nem kéne este tizenegykor hidegen betolni egy kondér pacalpörit, DE hát éhes vagyok.
2. igen, tudom, hogy a csirkemellet kéne grilleznem, DE én jobban szeretem a tarját, zsírban sütve.
3. igen, tudom, hogy a cukratlan üdítőt kéne innom a cukros helyett, DE a másik sokkal finomabb.
4. igen tudom, hogy a levest nem zsíros lisztes rántással kéne csinálnom, DE hát ha egyszer az úgy jó...

És így tovább. Az élet nem habostorta, mint tudjuk.  Vannak nagy igazságok, mint például szerelmeskedni és szűznek maradni egyszerre nem lehet. Választani kell a kettő közül. Az Élet már csak ilyen. azt hiszem a sikeres kezdet záloga az, hogy ezt az ember megérti és elfogadja.

Okosabban finom

Nemrég azt olvastam valamelyik portálon, hogy nagynevű hazai életmód-gurunk úgy népszerűsítette a termékeit, hogy megállította az utca emberét, és megkínálta őket, hogy érezzék, milyen finom. A cikkíró meg is jegyezte, hogy és tényleg. Én meg azon gondolkoztam, vajon mit is jelent ez?

Kezdeném a pénzzel. Nyilvánvalóan kevesen hiszik el, hogy bármiféle üzleti elgondolás mögött nem az anyagi haszonzerzés a domináns szempont, hanem pusztán az emberbaráti jócselekedet. Egy üzlet akkor jó, ha profitál. Ezért aztán az élelmiszergyártók nem sajnálják a pénzt arra, hogy komoly szakemberekkel, kísérletekkel, tanulmányokkal, tudományos háttérrel úgy alkossanak meg egy adott élelmiszeripari terméket, hogy az finom legyen. Ugyanis ha nem jó ízű, a többség nem fogja megvenni. Namost én ebben tehát a világon semmi egészségeset, vagy életmódváltóst, vagy reform-megközelítést nem látok. Az emberi anatómia nyomon engedi követni az ízlelés folyamatát. Elég ha csak arra gondolunk, hogy nem elég sós a krumplipüré. Megkóstoljuk, még nem jó....rakunk bele sót....még egy kicsit...és tádámm...hirtelen az ízek pont megfelelőek lesznek. Nyilván valamennyivel bonyolultabban, de a vegyészek is úgy állítják össze a termék alkotórészeit, hogy az íze a legjobb legyen. Hiszen tömegeknek akarják eladni.

Namost kell egyfajta nyakatekert...?...nem hinném, inkább józan...gondolkodásmód, hogy belássuk, nem az a lényeg, hogy az adott étel finom-e vagy sem. Nem azt mondom, hogy nem fontos az íze, hanem hogy nem AZ a lényeg. Az ízlelés-ízlés babakorunktól fejlődik velünk, és felnőttkorban is még változtatható valamennyire. Azonban ha valaki tudatosan és egészségesen akar étkezni, hovatovább fogyni akar, akkor nem elsősorban az fogja érdekelni, hogy az adott étel, amit megeszik mennyire finom.

Hanem mi? Hát például a kalóriaértéke. Vagy az összetevői feldolgozatlansága. Vagy a származási helye. Vagy a fehérje-, CH-, zsírtartalma. Vagy a volumene. Az íze is nyilván a listán van, de észre kéne venni már, hogy az okos megközelítés épp hogy nem az, hogy csak megyünk a "minél finomabb" irányba. Az okos férfit sem az "orránál" fogva vezetik, nem?

Számomra az a befutó étel, ami például alacsony kalóriás, több fehérjét tartalmaz mint szénhidrátot, megfelelő térfogattal bír, nem feldolgozott, minél inkább természetes összetevőkből áll....és most jön a csavar...: megfelelő az íze is. Vannak ilyen ételek, nyilván. Eszem ágába sem jutna az ízt tenni az első helyre. Hangsúlyozom, a mindennapokról beszélek, nem a karácsonyról vagy a nyaralásról. A dolgos hétköznapokról, ugyanis ételeink nagy részét ezekben a napokban fogyasztjuk el, ezért ezek azok, amik meghatározzák az egészségünket.

Elképzelhető, hogy talán egyszer eljutunk oda, hogy nem csak a felvevőpiac egy vékony szelete preferálja ezeket a szempontokat, hanem egyre többen "jönnek rá", hogy mivel járnak jobban, és akkor majd a gyártók sem elsősorban az ízekre koncentrálnak...de ma még akármilyen reklámot ha megnézek, szinte mind arra összpontosít, hogy ha étel, akkor finom.

Vannak emberek és helyzetek, amikor ez az egész témakör sokadlagossá válik. Egy űrhajós, vagy háborúban résztvevő katona, vagy egy élsportoló...ezek az emberek olyan szituációban táplálkoznak, hogy van valami sokkal fontosabb az ő életében, pillanatnyi helyzetében, mint az evés és az étel. Az evéssel kapcsolatban akkor, ott nekik egyáltalán nem számít semmi, pusztán az, hogy a test megkapja a szükséges energiát. Ugyanilyen alapon lehet például nekem nem a csillagközi küldetés, nem a háború, nem a versenyen val jó szereplés...hanem az egészséges, hosszú élet az, ami elsőbbséget élvez...

Vándor, merre visz az utad? - avagy az öröm arcai

Közismert, hogy az evés, illetve annak a hiánya több irányba is befolyásolhatja az ember hangulatát. Ha éhezek, ingerültebb lehetek, alacsonyabb a küszöb. Ha tartósan kevesebbet eszem, mint amennyit szeretnék, depressziós, rosszkedvű, életunt és apatikus érzések keríthetnek a hatalmukba. Ez hatással van egyrészt a környezetemre, másrészt saját magamra is. Kialakulhat egyfajta örvény...kettős örvény méghozzá. Egyfelől a környezetemre is ráragaszthatom a hangulatom, akik visszahathatnak rám, másfelől saját magam is lejjebb húzhatom önmagam. A rosszkedv, akárcsak a jó, ragadós. Ha vannak körülöttem olyan emberek, akik szeretnek, akkor ők nyilván rosszabbul fogják érezni magukat, ha azt látják, hogy én nem vagyok happy. Következésképp ők sem lesznek happy-k. Ugyanígy ha én rossz hangulatban vagyok, attól az élet nem áll meg, a történések bekövetkeznek, a feladatokat el kell végezni. Mire gondolok? Hát fel kell kelni reggel, meg kell csinálni a gyerek/eknek a tízórait, noszogatni kell őket, hogy öltözzenek, tegyék a dolgukat...be kell menni a munkahelyre, meg kell felelni az elvárásoknak, stb. Ha mindez az életnek nevezett massza úgy jön az embernek, hogy eleve rosszkedvű, akkor ez is csak tovább ronthatja a helyzetet.

Nekem évekbe tellett, mire felismertem azt, hogy ezt a dolgot tudatosan is képes vagyok befolyásolni. Mert hogy lehet befolyásolni, az OK, azt mindenki tudja....(de ahogy azt is tudja mindenki, hogy az ételeknek meg lehet számolni a kalóriaértékét, CH tartalmát, zsírtartalmát, stb, mégis kevesen képesek rá a mindennapokban)...de hogy ténylegesen tudatosan irányíthatom ezt is - legalábbis valamennyire.

Nem azt mondom, hogy full controll-t lehet alkalmazni az érzéseink felett....nem. Hanem azt mondom, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy túl sokszor kiengedjük az irányítást a kezünkből. Végtére is a mi döntésünk, hogy hogy érezzük magunkat. A döntéseinket pedig tudatosan tudjuk meghozni. Aki nem hiszi, járjon utána. Többször teszteltem már ezt....függetlenül az adott érzelmi állapottól, érdemes odafigyelni arra, hogy tudatosan kora reggeltől kezdve lefekvésig, ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy örömöt mutatunk. Hülye kis apróságok. Reggel mikor felkelünk, és üdvözöljük a családtagjainkat, akkor tesszük ezt mosolyogva. Ugyanígy a triviális helyzeteknél, mint például vásárláskor a pénztárban ülő hölgy rám néz, és bemondja az összeget, én pedig átnyújtom a pénzt, vagy a kártyát. Egy rövid időre szemkontaktus jön létre. Érdemes megfigyelni, mi történik, ha tesszük ezt faarccal, vagy mosolyogva. Szinte tapintható, mennyire képesek vagyunk átadni az érzéseinket, hangulatainkat, még vadidegeneknek is.Még telefonon át is érezhető, ha valaki jókedvűen beszél...más a hangja, élvezetesebb vele a társalgás. 

Sajnos sokunkban túlságosan nagy mértékben társul az evéshez az öröm és az elégedettség érzése. Nem tudom, nyilván a génjeinkben hordozzuk a dolgot, hiszen nagyon régen az életbenmaradást jelentette az evés vagy a nem evés. Ma már azonban más a helyzet, és nem baj, ha rá tudunk segíteni némi agymunkával is, hogy az életben az evésen kívüli örömöket is meglássuk, illetve hogy ne hagyjuk, hogy az evéssel párosuló öröm kisajátítsa a pozícióját a sokféle öröm között.

Annak idején, mikor belevágtunk ebbe a dologba a feleségemmel, érdekes volt az első alkalom, amikor valahogy úgy alakult, hogy pizzát akartak a gyerekek aznapra ebédre vagy vacsira. A legelső reakciónk az volt, hogy na nemár...ha csak elképzeltem a sülő pizza illatát, már attól szinte rosszul voltam. Aztán rögtön utána jött az evidens kérdés: de miért ne ehetne a gyerekem pizzát? Azért mert én fogyózok? Az az én dolgom, hogy mit eszek és mit nem. De az is az én dolgom, hogy a gyerekemről úgy gondoskodjak, hogy boldog legyen. Szeretik a pizzát (ki nem? LOL). Persze megvettük a pizzákat, és meg is sütöttük, és felvágtuk, és kiraktuk az asztalra, és mi nem ettünk belőle egy szeletet sem. Még másnap reggel sem, amikor a meghagyott szeleteket fájó szívvel a kukába dobtuk. Ez volt a legelső alkalom. Azóta persze átestem/tünk pár dolgon, és ma már röhögve sütök-főzök a srácoknak, és azt hiszem, már nem okoz hangulatesést. Ellenben jó érzés az, hogy egyrészt erre képes vagyok, másrészt hogy látom, ahogy jóízűen elfogyasztják.

De annak ellenére, amilyen kis egyszerű dologról van szó, bizony nagyon mélyen tud szántani. Elgondolkodik az ember, honnan jött, merre tart, mit akar az élettől, mit tesz érte, hogy elérje, mik a céljai, minek örül igazán. Mi az ami fontos, és mi az ami nem. Mi az ami rólunk szól, és mi az, ami másról vagy másokról. Mennyire vagyunk önzők a mindennapokban, mennyire szól egy adott döntés rólunk, vagy inkább azokról, akikről azt mondjuk, hogy nekik szól? Klasszikus példa az apuka esete, aki három állásban dolgozik és alig van otthon, azt mondván, teszi mindezt azért, hogy a gyerekének mindene meglegyen. Csakhogy igazából nem a gyerek, hanem ő az, aki hajtja a pénzt, akinek fontos, hogy milyen autóban ül, milyen telefonja van, milyen házban lakik, milyen ruhákat vesz fel, és mit tesz az asztalra. A kisgyerek nagy ívben tesz a legtöbb ilyenre. Ellenben boldog attól, ha apuka leül és játszik vele. Vagy csak ott van, és hozzá tud bújni, ha olyanja van. A gyereket általában nem érdekli, van-e a vajas kenyéren sonka. Vagy hogy milyen embléma van az autó elején. Vagy hogy van-e egyáltalán autója a családnak. Sőt, a legtöbb mai kisgyereknek élményszámba megy a tömegközlekedésben való részvétel. Csakhogy mi szülők vagyunk azok, akik ezeket az előbb felsorolt dolgokat fontosnak tartjuk. Ilyenkor az ember hajlamos a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni.

Egy biztos: Az örömnek sok arca van. Meg kell látni őket. Meg kell látni, hogy egy-egy napunk, egy-egy óránk a hangulatunk által van besorolva. De az élet nem tart örökké, nem áll meg, továbbá nem vár senkire. Ha engedjük elharapózni a sötét érzéseket, akkor visszavonhatatlanul elszalad mellettünk. És mégcsak nem is lassít.

"Cheat Day"

Egyre több helyen találkozom olyan útmutatással, ami rendre azt javasolja a fogyózóknak, hogy a fogyókúra/diéta során mindenképpen iktassanak be hetente egy "cheat day"-t, azaz a hét napból az egyiken eresszék szabadjára a pacikat bátran. Ugyanis muszáj kiereszteni a gőzt, másképp nem lehet csinálni.

Nos, nekem más a véleményem. Bizonyos körülmények között nem feltétlenül gondolom butaságnak, de nagy általánosságban pont hogy az egész heti munkát vághatja haza egy "offos" nap. Mire gondolok? Ismét a számokhoz fordulok. Tegyük fel, hogy adva van egy ember, akinek 1500 kalóriás kitűzött napi étrendje van, mert diétázik. Az elengedős napján azonban nem tartja a fogyókúrát, azaz eszik mindent, amit csak megkíván. A következők miatt nem tesz jót magának:

1. Mivel alapból fogyózik, ezért egész héten megvonja magától a cukros, zsíros falatokat, amiket azelőtt nyilván szeretett. Tehát egész héten távol tartja magát ezektől az ételektől. Így amikor végre eljön a várva várt "Cheat Day", akkor mint az "őrült, ki letépte láncát" fog fogyasztani. 
2. Az aznapi fogyasztása könnyedén elérheti a 6-8ezer kalóriát, de akár többet is. Ha azonban csak 6ezerrel számolok, akkor a "cheat day" nélküli 1500-as napi átlag helyett lesz neki 2142 kalóriás napi átlaga, amivel nem valószínű, hogy menni fog a fogyás.

Azért káros ezt erőltetni, mert aláássa az egésznek az eredményességét. A delikvens hiába tartja magát a menetrendhez, a fogyás nem következik be, így hamarosan igazolni látja a sok kifogást, és hagyni fogja az egészet a fenébe.

Megintcsak a részletekben rejlik a megoldás, mert megengedős napot is többféleképpen lehet tartani. Ész nélkül is, gyorsan kihasználva, hogy kérem szépen, ma szabad, és egészen éjfélig zabálni, merthát ugye a nap addig tart...meg úgyis, hogy mondjuk azon a napon megeszek egyvalami olyat, amit máskor nem. Mondjuk egy szendvicset, vagy egy szelet süteményt. A számok segítenek, azonban ha a számokat figyeljük, akkor könnyedén kiderül, hogy nincs szükség "cheat-day"-ekre, mert akár mindennap be lehet vinni valami kis extrát.

Minden az egyénen múlik. Hogy mit akar, hogy mit hisz el, hogy mennyire gondolja komolyan. Azt gondolom, ezek a cikkek, leírások inkább a populista indíttatás miatt ilyenek. Mert az emberek szeretik olvasni....szeretik elhinni, hogy lehet így is. Szerintem viszont nem lehet lespórolni azt a fáradtságot, energiát, időt, stb. ami kell ahhoz, hogy kellően célirányosan haladjon az, aki eredményt akar.

Kamu máglyarakás

Vannak bizonyos nehezen beszerezhető alapanyagok, itt pl. annak számít a kókuszliszt is. Azonban nemrég sikerült elkapni valahol, igaz, laza tíz eurós áron mérték a kilós zacskót, de ugyebár áldozni kell az egészségre LOL...Alapvetően túl a gluténnáci megközelítésen, ebben a lisztben például az a jó, hogy a benne lévő CH mindössze a harmada a hagyományos búzalisztének, miközben a kalória benne nagyjából ugyanannyi. Szóval fogyós étrendhez nem ajánlott.

Megindult a fantáziám, és elkészítettem egy öszvér receptet, ami meglepően jól sikerült. Íme a hozzávalók:

• 20 gramm kókuszliszt
• 7 tojásfehérje
• 200 gramm alma
• édesítő, fahéj
• késhegynyi baracklekvár

4 tojásfehérjéből kemény habot vertem, édesítőt használva. Ehhez kevertem hozzá a kókuszlisztet. A masszát egy kis kerámiaedénybe helyeztem, sütőpapírra. Mikróban kétszer két percig el is készült a "lepény". Az almát meghámoztam, felszeleteltem, és bőven megfahéjaztam, majd párolóedényben megpároltam, kb. 15-20 percig. Ezt a párolt fahéjas almát halmoztam rá a lepénykére, majd a maradék három tojásfehérjéből kemény habot vertem, adtam hozzá édesítőt, pici vanília aromát, és a késhegynyi baracklekvárt a színe miatt. Ezzel a habbal borítottam be az egész kockát. Kis fahéjjal, és vaníliás-rumos ízű, kifejezetten apróra őrölt, de nem porcukorral meghintettem a tetejét. (mérhetetlen mennyiség, de ha ragaszkodunk hozzá, akkor vegyük fel a listára, hogy 1 gramm cukor (+4 kalória).

Tepsiben, sütőpapíron, addig sütöttem, amíg a hab kellemesen aranybarna nem lett, és a ráhintett cukor megkaramellizálódott.

Az egész nincs 240 kalória, és amellett, hogy finom, még dekoratív is :) Ideális desszert lehet egy akár fogyasztós, akár súlytartós étrendbe.

(Mondjuk azt hozzá kell tenni - újra és újra- hogy ez nem a klasszikus "Sarokház-ízvilág". A hagyományos cukrász- vagy házisüteményekhez szokott ízlelőbimbók számára az ilyesmi édesség nem alternatíva. Azok, akik rendszeresen fogyasztanak ilyesmit, azok ezt az édességet nem hinném, hogy finomnak találnák.)

Újra itt...

Közel hat hónapja zártam be a blogot, azóta nem is írtam semmit. Ide. Azért írom, hogy “ide”, mert közben azért írogattam egysmást. A gondolataimat összeszedtem egy könyvbe formázva. Csináltam hozzá egy receptes mellékletet, egy étrendtáblázatot, és persze képekkel is illusztrálva van. MIndezt azért, mert szeretném kiadatni. Elsősorban nem Magyarországon, hanem Anglia, Amerika, Írország…területén szeretnék kiadót találni, akit érdekelhet a dolog.

Hosszabb távon szintén van egy üzleti elgondolásom, amit elég részletesen kidolgoztam. A lényege, hogy embereket szeretnék egyfajta programba bevonni. Pár hétig tartó, minden részletbe belemenő, sok elméleti és gyakorlati kérdést boncolgató, egyben rekreációs célzatú programot képzeltem el, alacsony létszámú csoportokkal, gazdag programokkal, és színvonalas, mindenre kiterjedő szolgáltatással. A cél az, hogy a szükséges életmódváltás gyakorlati megvalósításában letegyük az alapokat, amikre aztán a programban résztvevők alapozhatnak. "Mindössze" befektető(ke)t kell találnom, hogy elindítsam a projektet.

Ezek voltak tehát a legfőbb indokok, amiért nem volt időm igazán a bloggal foglalkozni. Lassan azonban kész vagyok ezzel a munkával, így azt hiszem semmi akadálya a visszatérésemnek.

Sokat agyaltam rajta, hogy hogyan kezdjem újra el. Legyen-e zárt a blog, vagy legyen publikus megint? Amikor bezártam, érdekes reakciók jöttek innen onnan. Volt, aki némi éllel megkérdezte, hogy na mi van, megint épp bezártad a blogot? Mások sajnálkoztak, de hónapokig nem vették észre, vagy legalábbis nem jelezték emailben. Többen azt gondolták, csak meghívós lett. Alapvetően azonban tisztában vagyok azzal, hogy én nem vagyok (soha nem is voltam) az a nyomulós, reklámozós, “pushy” fajta. Nem szórtam tele a közösségi portálokat minden egyes postom linkjeivel, nem reklámoztam sehol a blogot.

Valahogy úgy voltam vele, hogy így kevesebb, de minőségi olvasóim lesznek. Bátorkodtam reménykedni abban is, hogy esetleg kialakulnak személyes kapcsolatok is hasonló helyzetben lévő, avagy hasonló gondolkodásmódú emberek/olvasók személyében. Ez részben meg is történt, aminek rendkívül örülök.

Először arra gondoltam, hogy meghívásosan nyitom meg a blogot újra, azaz aki annak idején kért meghívót, mikor publikusból zárttá lett, azoknak küldök ismét. Csakhogy nem mindenkit tudtam beazonosítani, mert a blogger nem tárol minden információt, az emaileimet meg már archiváltam a “szokásos” módon, azaz a visszatelepítés rendkívül munkás lenne, ha egyáltalán sikerülne….a Windows levelezőrendszereit nem kell bemutatni, azért nem a legegyszerűbbek ezek a funkciók.

Azért az oroszlánrésze az emaileknek megvan, de mindenképpen lenne, akit kihagynék, és az inkorrekt lenne velük szemben. Igenám, de ha megint publikus lesz teljes mértékben, akkor nem tudom szabályozni a látogatókat, pedig…..pedig kéne?

Jó kérdés. Ez mindig egy őszinte blog volt, talán túlságosan is. Azért nem elmebeteg módon, tehát minden szükségtelenül intim részletet például nem osztottam meg itt….de a gondolataimról, érzéseimről, véleményemről  mindig nyíltan, őszintén írtam, mintha csak egy baráttal beszélgetnék. Ez pedig sokszor lehet veszélyes….de mi a rosszabb: kockáztatni, hogy valaki visszaél a bizalommal, vagy egy őszintétlen blogot vezetni?

Pár szó az elmúlt hat hónapról:

Sokkal okosabb vagy szebb nem lettem….de csúnyább, ill. hülyébb sem LOL. A súlyomat tartom, de nagy munka. Fizikailag és szellemileg egyaránt. Nincs doktrínám továbbra sem. A dokumentáció nélküliség nem megy. A számokban viszont még mindig meg lehet bízni, ami jó. Alapvetően kontrollált étrendem van, számolom az összetevőket. Ebben már ugyebár komoly rutinom van. Igyekszem a fehérjék arányát növelni a CH rovására. De kezdem megtanulni, hogy a súlytartás a mindennapok viadala. Pontosabban a hétköznapoké. Ünnepnapokon koplaljon az, aki kövér….ugyebár : D….mivel azonban én már nem vagyok kövér, ezért megtehetem, hogy időnként eleresztem magam, és kilépek az ösvényemről.

 Ez szükséges is, hiszen alapvetően elég beteg dolog lenne, hogy egy normál testalkatú fazon úgy csinálna, mintha súlyos elhízás miatti fogyókúrán lenne. Továbbá persze az egész tudatos, irányított étrendnek pont az lenne az értelme, hogy engedjen egy járható úton lépkedni, …a járható út alatt egy nem túl széles ösvényt értek, ami pár lépésnyi szélességű, nem pedig egy felfestett csíkot a szakadék fölött.

Az aerob mozgás továbbra is hangsúlyos az életemben, minimálisan 2 óra biciklizés, lehetőleg éhgyomorra, (hogy ne kelljen a glikogént kiüríteni) és azért súlyzózom is minden nap. Vagy majdnem minden nap.

A kérdéseim száma inkább csökkent, mint nőtt. Vannak dolgok, amiben nem jutottam eredményre, maximum konszenzusra önmagammal. Például a “dolce-vita” probléma…A cukor egyértelműen nem jó…az édesítőknek már nekimentem párszor. Jelenleg vegyesen használom a kereskedelemben kapható, többé-kevésbé biztonságos anyagokat, figyelek az ADI értékekre…ennyi. Ez amolyan kompromisszumos megoldás, de működik.

Volt egy komolyabb túró-korszakom, szerintem minden létező módon kipróbáltam a túró édes verzióit….meg nem utáltam azért mostanra, de ritkábban eszem. Mondjuk az is igaz, hogy elég drága mulatság. A bekerülési költségeket is illik racionalizálni, ugyebár…

Szóval üdv mindenkinek, mostantól jövök ide megint rendszeresen LOL