Billegés és megint egy kis összhangzattan

Véget ért a három hetes fogyókúrám. Elégedett lehetek, majdnem nyolc kilót adtam le, elérve ezzel a megcélzott tartományt. Ki tudja hanyadszor jöhet tehát az újabb kísérlet a súlymegtartásra. Régebben azt írtam, hogy olyan a helyes életmód, mint egy akkord. Kellenek hozzá a megfelelő összetevők, azaz a megfelelő hangok. Ha egy is közülük hiányzik, nincs meg a kívánt harmónia.

Nos továbbmegyek: Nem egy akkord...inkább egy szimfónia az egész. Sok hangszer, sok szólam, és baromi nehéz megtalálni és összeegyeztetni a hangokat benne. Önmagában az evés is egy nagyon sokrétű dolog, hiszen tudjuk, hogy nemcsakhogy olyanok vannak, mint szénhidrát meg zsír, hanem ezekből is tovább bővül a sor, és vannak jó zsírok, meg rosszak, meg jó szénhidrátok, meg rosszak, és sorolhatnám. Persze. Hiszen nyilván nem ugyanaz a ch van a sárgarépában, meg a csokoládéban....

És akkor még jön az egészhez a mozgás, az anyagcsere,  a tevékenységek...szokások. Ki mikor szokott enni, mikor fekszik, mikor kel, milyen életritmusa van. Hogyan eszik, mennyi folyadékot fogyaszt, mennyit alszik, mennyit stresszel. És akkor ott van a lelki faktor is. Ezer százalékig biztos vagyok abban, hogy az anyagcsere az agyi folyamatok által is bisztergálva van. Biztos vagyok benne, hogy a lelki folyamatok legalább annyira befolyásolják a működését, mint a fizikai jellemzők.

Igen, sokszor az ember billeg, mint rigó a dögön, és nem tudja....dehát végül is egy szimfóniát megírni sem könnyű, hát még eljátszani....annyi hangszernek mind együtt kell szólnia szépen. Nem lehet hamis egy sem. Már ha törekedni akarunk arra, hogy úgy szóljon, ahogy annak szólnia kell.

Nyilván én vagyok a nem normális, de például nálam ez a beviszem-ledolgozom kalória egyenlet rohadtul nem működik. Emlékszem, mikor a heti egyenlegem mínusz 23000 kalória volt. És mindent pontosan mértem számoltam, továbbá a lesportolt kalóriákat sem megsaccoltam, hanem azt az értéket számoltam, amit a gép mutatott. Eredmény: másfél kiló hízás...

Szóval nem könnyű, de nem is lehetetlen. Az eddigi súlytartós időszakom jelenleg úgy fest, hogy kipróbálok ezt-azt, és ha nem úgy alakul, akkor visszarendezem magam a megfelelő tartományba, ez volt most az elmúlt három hétben. Hiszek benne, hogy sikerül fog kialakítani végül egy olyan életmódot, ami ténylegesen úgy működik, ahogyan azt szeretném.

Erős post

Ma a híres nevezetes bögrés-mikrós süteményt alkották meg a gyerekeink, feleségem segítségével. Ez a süti azért olyan nagyon népszerű és híres, mert 5 perc alatt kész. Össze kell kutyulni egy bögrében a hozzávalókat (liszt, tojás, tej, olaj, nutella, kakaó, sütőpor, cukor), és három percre a mikróba tenni, legmagasabb fokozaton. Aki csinált már valaha ilyet, az pontosan tudja, micsoda illatokkal lesz tele a lakás :) A hamisítatlan, frissen kisült kakós-csokis házisütemény illatával. Ha azt mondom, izgató, nem mondtam semmit sem :)

Ilyenkor újra előjön az emberben a kételkedés, és hosszú tömött sorokban tódulnak az agyba a mentségek, a kifogások, a magyarázatok, és tényleg minden erőre szükség van, hogy nemet tudjunk mondani. (Depláne, ha összesen húsz deka nyers sárgarépa landolt a pocakban egész addig....). Ilyenkor eszembe jutnak a kezdetek.

Kétféle ember létezik. Aki mondja, meg aki csinálja. Úgy is mondhatnám, hogy akinek csak a szája jár, és aki cselekszik is. Úgy is mondhatnám, hogy leírom az egyik kedvenc idézetem: a sikeres embert az különbözteti meg a sikertelentől, hogy az előbbi megteszi azt, amit az utóbbi sosem. Akárhogy is csűröm-csavarom a szavakat, a lényeg mindig ugyanaz. Tenni kell....cselekedni, nem pofázni róla, meg ígérgetni, meg reklámozni. Amikor elhatároztam magam, hogy véget vetek a borzalmas túlsúlyomnak, senkinek sem szóltam róla. Úgy gondoltam, ez legfőképpen saját magamra tartozik, saját magamnak kell elszámolni a tetteimmel. Nekem kell akarni, végig csinálni, és nekem kell látnom, éreznem, tudnom.

A hasam körfogatából 25 centi, kilóban pedig több, mint 30 ment le, amikor az első ember megkérdezte bizonytalanul, óvatosan, hogy esetleg fogytam-e....? Amikor 60 kiló mínusznál jártam, már a közelebbi ismerősök észrevették, de továbbra is puhatolva merték csak megkérdezni. nem is csoda, hiszen ekkor még mindig 140 körül jártam. Az is rengeteg.

Szóval én arra jutottam akkor is, és azóta is így gondolom, hogy régen rossz, ha az ember önmagán kívül keresi a nagy fogódzókat. Ez egy olyan harc.....harc önmagunkkal....amit mindenkinek magának és legbelül kell megvívnia. És akkor, amikor nehéz erősnek lenni, akkor is elsősorban önmagunkban kell megtalálni az erőnek a gyökerét, hogy meg tudjunk benne kapaszkodni. Nagyon lényeges. Nem azért, mert például egy falat csokis süteménytől visszahízna bárki is.....lótúrót.

Azért, mert annak az egy falat süteménynek szimbolikus, spirituális, és különösen jelentős vetülete van. Sokkal többet jelent 20-30 kalóriánál meg pár gramm szénhidrátnál. Jelenti mindazt, amiért az ember képes harcolni önmagával önmagáért, jelenti mindazt az erőt, akaratot, kitartást és példamutatást, amiből olyan kevés van a világon és amit olyannyira meg kell becsülnünk magunkban és másokban is. Jelenti a tartást, a masszív öntudatot, amit birtokolva szelíd mosollyá lehet változtatni a gyilkos dühöt.

Nem tagadom, esetleg egy lehelletnyit túlcizelláltam.....de nem bánom. Ezek fontos momentumok, nekem nagyon fontos érzések, mert ezekből táplálkozik az erőm, ezekből a kis cserepekből, mozaikonként rakom össze azt az összképet, amit sokan látnak bennem/általam/rajtam, és amit olyan sok munka volt megalkotni.

Újra a megfelelő tartományban

Felemelő pillanat, mikor az ember befut a célba. Ma reggel a mérleg azt a számot mutatta, amit kitűztem célomul, és ez kifejezetten jól esett :) Végülis tavaly novemberben értem el először a "testmagasság mínusz száz" kategóriát, úgyhogy teljesen korrekt a súlymegtartás, hiszen némi hullámzás után most megint ugyanitt vagyok, és megint november van.

Plató...hat napig állt a súlyom egy helyben, pedig mindvégig hoztam az 1200 kalória körüli napi bevitelt, ideális arányú zsír-ch-protein mellett. Ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy napközben nyers sárgarépát, esetleg almát ettem, majd estefelé megnéztem a kis táblázatom szerint, hogy tojásból, gyümölcsből, zöldségből, sonkából mennyit kell ennem ahhoz, hogy 1200 alatt legyek és oké legyen az arányszám. Aztán hogy hat nap után is csak tötymörgés volt, úgy határoztam, hogy nagy ívben teszek a sok okos elméletre, hogy nem szabad túl keveset enni, mert lelassul az anyagcsere....meg nem érdekel az arány sem. Szóval két napig úgy ettem 600 kalória körül, hogy 70-80 % volt a szénhidrát a javasolt 55 helyett. És tádámm....a két nap alatt több mint két kiló szaladt le, tehát le tudtam jönni a platóról.

Persze tudom, hogy mindenki mindenhol azt mondja, hogy ha valaki túl keveset eszik, akkor az izomból veszít, nem a zsírból, de tulajdonképpan ha valaki fogyni akar, akkor az a lényeg, hogy a mérleg milyen számot mutat. Legalábbis én valahogy így látom. Ha fogyni akarok, fogyjak le, aztán ha ott van a mérleg nyelve, ahol akartam hogy legyen, akkor majd foglalkozhatok azzal, hogy mennyi az izom, meg mennyi a zsír.

Plató - n.

Azt mondják a történelem ismétli önmagát. Ugyan én nem vagyok történelem, viszont megkerülhetetlenül vissza-visszatérnek ugyanazok a kérdések, problémák, amiken egyszer vagy többször már valahogy túljutottam. Ezúttal a plató-kérdés merült fel megint.

Azt mondják, akkor alakul ki a plató effektus, ha az anyagcsere lelassul, és a kevés bevitt kalória ellenére nincs fogyás, hanem a test alkalmazkodik a kevesebbhez, és ahhoz igazodva megteremti az egyensúlyt. Az egy dolog, hogy a logika megint az ablakban, hiszen ilyen alapon  ha több kalória menne be, akkor meg fel kellene gyorsulnia, ergo ahogy ennél nem fogy a delikvens, annál meg nem hízna...de hagyjuk ezt most. A lelassult anyagcsere ellen mit tehetünk? Hát, ugye a fehérjére kell figyelni, hogy meglegyen a mapi minimum, meghát persze a zsír-ch arányra, nyilván.

Amiért mégis zavarban vagyok, az az, hogy az elmúlt héten én bizony platózom, annak ellenére, hogy a bevitt kalóriám 1200 körül mozog naponta, és a napi arányok minden alkalommal nemhogy ideálisak, de általában fehérjéből sokkal több kerül be (van, hogy dupla annyi, amennyi az optimális). Étrendem lekorlátozódott a sárgarépa-alma-tojás vonalra, amibe néha bejátszik egy kis paradicsom, uborka, ill. sovány sonka. Pontosan ugyanezzel az étrenddel szaladt le az első héten több mint négy kiló. A második héten ez kilencven dekára esett vissza, és az elmúlt 6 napban megállt.

Természetesen a fegyencedzést minden reggel lenyomom, de aerob mozgást továbbra sem végzek. A fegyencedzéssel alaposan megdolgoztatom az izmaimat, és az eredménye is megvan. Amióta figyelem a méreteimet, még sosem volt 36-os a bicepszem például :) Mell, kar, váll, has, hát,comb...ezek az izomcsoportok vanank meghajtva a gyakorlatok által. (Fekvőtámasz, húzódzkodás, lábemelés)

Valamit ki kell találnom, hogy ezen túllendüljek, mert ha soha nem érem el a kitűzött célt, akkor sosem fogok tudni továbblépni, márpedig azért ennél változatosabb étrendre vágyom :)

Egyik kedvenc filozófusom, akire utalok a címben is, ezt mondta:

Legyőzni önmagunkat, barátom, minden győzelem között az első és a legszebb, viszont gyengének bizonyulni önmagunkkal szemben minden vereség között a legrútabb és a leghitványabb. Ez pedig arra vall, hogy mindnyájunkban háború folyik önmagunk ellen.

Ennek a gondolatnak a mentén tehát ha háború folyik bennem, az nem baj :) A lényeg, hogy ne vesztesként kerüljek ki a harcból :D

Mi van a nem mögött

Amikor az ember fogyókúrázik/diétát tart, az ugye messze nem csak arról szól, mit eszik és mit nem. Meggyőződésem, hogy legalább annyira belejátszanak az egyéb tényezők is abba, hogy sok embernek beletörik a bicskája a műveletbe. Egyéb tényezőket írtam, úgymint a dolog gyakorlati megvalósítása.

Az ember elhatározza, hogy mit szeretne, és elkezdi a szerint a napját/hetét/hónapját/életét....és az élet, mint valami elcseszett akadálypálya, sorozatosan gurítja az útra az akadályokat. Persze nyilván könnyű lenne végigcsinálni az eltervezett dolgot, hogyha nem lenne semmi és senki más, az embernek nem lennének kötelezettségei, programjai, nem találkozna soha senkivel, nem lenne semmi más dolga...csak a diéta/életmód. Japersze....

Az élet szerencsére nem ilyen. Csakhogy ezeket az akadályokat a szokásos módon lehet kezelni. Lehet kikerülni, vagy megugrani. Ha meg tudjuk ugrani, nyert ügyünk van. Ha kikerüljük, akkor csak időt nyerünk, semmi mást. Mert előbb utóbb elbukunk, ez biztos. Szóval a megugrásra kell koncentrálni. Ha elsőre nem is, de előbb utóbb el kell sajátítani a technikát, amivel legyőzhetjük ezeket az akadályokat. De hogy ne rébuszokban beszéljek, mondok egy konkrét példát....legyen egy olyan szituáció, amikor emberünket megkínálják valami olyan étellel, ami nem illik bele a célzott étrendbe. Teszemfel, mondjuk egy szelet házisütemény. Az alkalom lehet bármi, akár egy vendégség, akár egy kávézó, akár otthon, akár a szomszéd...tökmindegy. 

Adott tehát a helyzet, hogy ott áll az ember, és nemet kéne mondania. Kellemetlen, hiszen a 'nem' egy visszautasítás, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy a kínáló megsértődik. Első körben emberünk köszönettel elhárítja a sütit, mondván, hogy fogyókúrázik. Most az lehet, hogy erre megint többféle reakció jön, de az egyik leggyakrabban előforduló az, hogy "Ugyan már, csak egy szelettel! Annyi nem árthat. Egy szeletke sütitől nem fogsz meghízni!"

Nem kell feltétlenül rosszindulatot vagy IQ, ill. EQ. hiányt feltételezni a kérdés mögött. Jó eséllyel az, aki ezt mondja, komolyan gondolja azt, amit mond, és az igazi sértődés most fog jönni, ha emberünk a tuszkolás ellenére is visszautasítja a sütit. Mert ugye egy szelettől senki nem hízik el, tehát ha visszautasítja, akkor az csakis személyes lehet. Halleluja, lehet is megsértődni.

Szeretnék rávilágítani annak a 'NEM'-nek egy lehetséges hátterére. Egy szelet sütemény valóban nem a világ, simán be is lehet illeszteni még a legszigorúbb diétába is. Két dolog van viszont, ami megmagyarázhatja ezt a nemet:

1. Aki küzd a súlyával, nagy energiát fektet bele abba, hogy a megfelelő étrendet kialakítsa, és képes legyen betartani a saját maga által kreált szabályokat. Az étkezéssel kapcsolatban sokszor nagyon leszűkül a mozgástér, amin belül szabadon mozoghat. Ezen pici területen viszont szeret szabadon dönteni arról, hogy mikor, mennyire és milyen irányba indul. Egy ilyen helyzetben döntésre kényszerítik, ezáltal elveszik tőle azt a lehetőséget, hogy szabadon rendelkezzen arról kicsiről is, ami még megmaradt neki.
2. Nyilván ahány ember, annyi egyéni szokás, anyagcsere, ízlés, stb. De nálam ha olyan ételről van szó, amit szeretek....például a csokoládé....akkor ha elfogyasztok belőle egy kockát, rögtön fellép az a függőséghez hasonlatos érzés, ami azért kiált, hogy "MÉG". Ha nem egy kockát eszek meg, hanem egy táblával? Nos....akkor is. Két tábla? Akkor is. nincs megállj. Ha annyi csokit akarnék megenni, hogy ne akarjak többet már, iszonyú mennyiséggel tudnék elbánni. Ebből tehát az következik, hogy amikor meghúzom a féket, akkor az egy elég komoly erőfeszítés a részemről. Ez az erőfeszítés pontosan ugyanakkora akkor is, két kockáról van szó, akkor is, ha két tábláról. És most jön a lényeg: Az erőfeszítés lényegesen kisebb, ha meg se kóstolom. Ennyi. tehát nem azért mondok nemet, mert paraszt vagyok, és nem is azért, mert annyira buta, hogy azt gondolom, egy szelet sütitől vissza fogok hízni. Azért mondok nemet, mert így van szükség a legkisebb erőfeszítésre, tehát ily módon szenvedek a legkevesebbet, és ily módon tudok a legkisebb ellenállással haladni előre azon az úton, amit kijelöltem magamnak.

Mindezektől függetlenül és mellett nemet mondani egyáltalán nem könnyű. Meg kell érni rá, azt hiszem a tuti felnőtté válásnak az egyik nagy bizonyítéka az, amikor az ember megtanul nemet mondani. Vállalva annak minden kellemetlen hozadékát, de élvezve az előnyét is.

Nem egyszerű...

Tény, hogy az életben nemcsak csupa siker minden, meg csillogás. Bizony nagy igazság, hogy egy siker mögött általában a jó döntés áll, ami tapasztalatokon alapszik, azok meg ugye a rossz döntéseken. Szóval az emberi létforma alapja a kudarc és a hibázás, ami ha nem lenne, akkor a siker sem lenne értelmezhető, hiszen sötét nélkül nincs világos sem :D

Sokadszorra futottam neki annak, hogy megvalósítsam a számolás-dokumentálás nélküli, sokmozgásos életformát, ahol ha odafigyelek arra, hogy egészségesen étkezzek, akkor nem kell korlátozni semmit. Sokadszorra futottam neki, és többedszerre van az az érzésem, hogy lótúrót. Nem megy ez nekem.

Az elmúlt két hónapot napi több mint két óra aktív (zömmel aerob) edzéssel töltöttem, és az egészséges étkezés fő irányelveit tartottam szem előtt. Semmi üres kalóriás junk kaja, ha kenyér, akkor kevés és barna, ha „kenőcs”, akkor light sajtkrém és nem vaj, ha felvágott, akkor sonka és nem szalámi. Sok gyümölcs, sok zöldség, édesség szinte semmi. Igaz, a mindennapi ebédekből, amit az asztalra tettünk, én is ettem, mert most éppen nincs keret az extrákra. Persze nem féktelenül, 1 tányérral. Tendenciává vált a lépcsőzetes, nem nagy mértékű, de azért tetten érhető lassú gyarapodás. Eleinte nem bántam, hiszen mi más lenne, mint izom...de egy idő után végiggondoltam, hogy akár izom, akár nem, én köszönöm nem akarok újra mondjuk százkilós lenni.

Azt vártam, hogy az egészséges, visszafogott étkezés, és a napi több mint két óra (!) mozgás azt fogja eredményezni, hogy minimum stagnál a súlyom. Hát nem. Volt olyan, hogy hat kilót híztam a két hét alatt, de a hullámszerű fogyás, ami utána következett, az csak fele ennyi volt. Mindig kicsit több ment fel, mint le.

Szerencsére egy s más dolgon túl vagyok már, szóval láttam én már éjjeliőrt nappal muzsikálni, úgyhogy pánikba azért nem estem, de egy teli kádnyi forró vízben elmerülve alaposan végig kellett gondolnom, hogy merre tovább.

Lehet, hogy a szünet nélküli mindennapi mozgás nem tett jót? Végülis én mozgás nélkül fogytam le, és amióta elkezdtem mozogni, soha egyszer sem működött, hogy számolás nélkül tartsam a súlyom. Hétről hétre kellett a kontroll, a húzd meg-ereszd meg játék, hogy a súlyom megmaradjon abban a tartományban, ahol szeretném. Ami különösképpen érthetetlen számomra, hogy amikor nyaraltunk, az alatt a két hét alatt a világon semmit nem mozogtam, és mivel nyaralás volt, ezért semmiféle korlátot nem szabtam magamnak. Azaz pizza, hamburger, csokis keksz, reeses pieces, peanutbutter cupcake (A világon a legfinomabb édesség...) ahogy a csövön kifért. Eredmény: 4,5 kg jött fel a két hét alatt. Kevesebb, mint ebben a két hétben, amikor pedig mindennap toltam a sok mozgást, és egyáltalán nem ettem junk kajákat meg édességeket.

Nehéz megérteni. Vagy van valami olyan vetülete ennek az egésznek, amit nem vettem számításba, vagy tudomásul kell vennem, hogy oldalra vagyok esve, és talán itt lehet a kutya elásva, amiért anno nem „csak” 120 kilós lettem attól az életmódtól, hanem kétszáz. Ennek ellentmond, hogy egyszer kivizsgáltattam magam, hogy mi a fene bajom lehet, miért vagyok túlsúlyos, amikor szerintem nem indokolja az életmódom. Akkor 10 napi kórház után közölték, hogy semmi bajom. Igaz, baromira senkit nem érdekelt az, hogy mit eszem, milyen az életvitelem. Az asztmámmal voltak elfoglalva, a gyógyszerekkel, amiket szedtem, és közölték, hogy akkor napi 500 kalóriát egyek, és fogyjak le. Haha...akkor voltam 115 kiló és huszonéves. Szóval ezek a tények simán lehet, hogy azt mutatják, hogy nagyjából le se ejtettek, mint pácienst...ez még szinte a régi rendszerben volt, de mindenképpen 5 éven belül a rendszerváltás után.

Hmm...nem tudom. Az eredmények után visszatértem a fogyós étrendemre...sárgarépa, alma, főfogásként néhány főtt tojás, és/vagy pár deka sajt. Vagy zöldségből leves (csak vízzel és fűszerekkel), esetleg uborka-paradicsom-paprika a főtt tojás mellé. Ezzel a technikával haladok vissza a 85 kiló irányába. Ha elérem, akkor azt hiszem megpróbálom újra a „normál” életet, de nem mindennap fogok tekerni-gyúrni, hanem mondjuk háromszor hetente. Lehet hogy a túl sok mozgás bepánikoltatta a szervezetet, és elkezdett raktározni. Tudom, ennek nem sok alapja van, dehát valamit csak gondolnom kell az okokról. Most a fogyós időszakom alatt aerob mozgást egyáltalán nem csinálok, csak a fegyencedzést, de azt is inkább csak szintentartó jelleggel (nem akarok veszíteni az alakuló felsőtestem izmaiból)...Egy hét telt el, ezalatt kicsit több mint négy kilót fogytam.

Mivel a költségvetés most nem annyira laza, mint általában, ezért egyfajta tesztnek is gondolom a dolgot. A helyes életmód/fogyás történetnek mindig lényeges volt az anyagi vetülete. Sarokpont, hogy pénzbe kerül, ha valaki odafigyel. Hát most úgy fogyok, hogy semmi extra nem játszik. Nincsenek drága joghurtok, fromage-ok, nincsenek egzotikus gyümölcsök. Van répa, alma, tojás. Ritkán kis sajt, de nem a szuperlight, hanem a mezei natúr. Aztán ha elérem a kitűzött célt, újrakeverem a kártyát.

A szabadság n-edik megközelítése

Még a középiskolában volt feladat, azt hiszem filozófiaórán, hogy a tanár mondott tíz szót egymás után, kis szünetet hagyva mindegyik között, és nekünk le kellett írni az első szót, ami eszünkbe jut annak a másik szónak a hallatán. Világos, hogy az asszociációnkra irányult a feladat. A tizedik szó volt a szabadság, és mindenkiét felolvasva, ezt boncoltuk aztán tovább. A legtöbben hazánk klasszikusa után persze rögtön a "szerelem"-re asszociáltak, köztük én is, szomorúan véve tudomásul, hogy nem tartozom azon kevesek közé, akik ennél egzotikusabb szavakat vetettek papírra.

A szabadság nagyon fontos dolog, és azt hiszem, hogy az evés-életmód kérdéskörben is kulcsfontosságú. Legelső sorban azért, mert abban a pillanatban, amint elkezdjük korlátozni azt, hogy mit együnk, gátat akarunk szabni a feltörő vágyak ösztönök vagy a média által irányított hullámainak. Úgy érezzük, a szabadságunkat korlátozzuk, hiszen nem ehetünk akármit és akármennyit.Van benne valami.

Megközelíthetjük onnan is, hogy én döntöm el szabadon, mit akarok enni, és mit nem. Azaz szabadon szárnyalok az ösztöneim és a vágyaim felett. Ez is egyfajta szabadság talán. Az éremnek általában több oldala van, és azt hiszem, az egyénnek a saját életminősége függ attól, hogy a tényekhez hogyan áll hozzá. Vagy persze a fogalmakhoz. Eldönthetem, hogy szenvedek az első körben leírt szabadságom elvesztésétől, vagy örülök a második körben leírt szabadságom megélésétől.

Bennem felmerült egyfajta N-edik megközelítés is. 

Amikor először hallottam a monodiétáról, legyintettem, hogy micsoda marhaság. Mondták, hogy a Palik Laci három évig evett pattogatott kukoricát. (Ráadásul pont azt...). De most jobban belegondolva egyáltalán nem akkora marhaság. Rugaszkodjunk el a szélsőségektől, és ne azt mondjuk, hogy pattogatott kukorica, hanem vegyünk egy egyszerű, 3-4 alkotóelemből álló étrendet, ami optimálisan tartalmazza a szükséges kalóriát, fehérjét, zsírt, szénhidrátot, rostot, vitaminokat, ásványi anyagokat, stb. Ha valaki egyszer összeállítja ezt az étrendet, és onnantól kezdve kizárólag ezt fogyasztja, akkor nem kell soha azzal terhelnie az agyát/idejét/energiáját/stb. hogy kitalálja, mikor, mit főzzön, mikor mit egyen, és mennyit. Ha tovább gondolom, és még megszórom a dolgot olyan kritériumokkal, mint pl. hogy nem csak az étel maga, hanem a mennyiség is legyen szabott, és álljon az a 3-4 összetevő olcsón és akárhol beszerezhető alapanyagokból, akkor nemcsakhogy a tervezés és a megvalósítás terén lesz szabad kapacitás, hanem a források terén is, azaz olcsóvá váik az étrend, és a beszerzés sem lesz bonyolult. És ha valóban alapanyagokról beszélünk, akkor főzni sem kell.

Mit kapunk tehát eredményül? Egy olcsó, könnyen és gyorsan beszerezhető és fenntartható étrendet, amin nem kell gondolkodni, nem kell agyalni, és nem kell elkészíteni sem. Mellette felszabadul nagyon sok agyi kapacitás, nem terheli le az embert az evés körüli állandó fejmunka. Igaz, a főzés persze nagyszerű dolog, kreatív alkotómunka, aminek látványos eredménye van. Ez nem is kérdés. Ugyanakkor ha az ember a saját diétáján agyal, akarva-akaratlanul is időt tölt az ételekkel, gondolatban. Nem biztos, hogy ez hozzájárul a diéta betartásához. Éppenhogy el kellene terelni a gondolatokat az evésről, az ételekről.

Nem foglalok állást ebben a kérdésben. De az biztos, hogy ez is egyfajta szabadság, aminek nyilván lehet örülni, hovatovább élvezni azt. Mindenki külön világ, ezt sokszor elmondtam már, (és el is fogom még nyilván :), szóval ki-ki válogathat, melyik szabadságból kér, és melyiket tudja megélni.

A tökéletes élet

A tökéletes szó definíciója nehezen körülírható dolog. Hibátlan...minden szempontból optimális. Olyannyira megfelelő, hogy nem létezik még megfelelőbb. Pontosan az adott célnak megfelel, se nem több, se nem kevesebb, se nem jobb, se nem rosszabb. A fogyás-életmód kapcsán sokan törekszünk a tökéletes életre. A tökéletes testre, a tökéletes alakra, a tökéletes étrendre.

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy mindenki egyedi és mindenkinek egyedi az anyagcseréje, akkor nyilván egyedi a tökéletesről alkotott fogalma is. Ha a tökéletes szó azt jelenti, hogy jobb az adott szituációban nem elképzelhető az illető számára, akkor ennek a kicsit hamis logikának a mentén mondhatjuk, hogy ami X-nek tökéletes, az Y-nak tökéletlen. Nem lenne ezzel semmi gond, ha a világ kellőképpen toleráns lenne. De ha a világgal mit sem törődve magunk akarjuk meghatározni azt, ami nekünk tökéletes, akkor tényleg már csak az egészség marad. Úgy értem, azokon a határokon belül lehet a mozgástér, amely határokon belül valaki egészséges, azaz a laboreredményei jók, nem cukorbeteg, nincsenek szív és érproblémái, ésatöbbi. Ezen a határon belül talán elmondható, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hogy mit tart tökéletesnek.

A határok kijelölése szokott csupán gond lenni. Az embereknek általában fogalmuk sincs a laborerdményeikről, talán bizonyos esetekben még a szívproblémáikról sem. Továbbá könnyen elmosódik a határ, és belecsúszhat egy olyan illúzióba, hogy ugyan kérem, én nem vagyok kövér, nincs semmi bajom. És amikor kiderül, hogy mégis, akkor már késő a megelőzéshez, marad a tüneti kezelés.Ilyenkor jöhet jól a BMI, ami a maga nyers és keresetlen módján odavágja az ember arcába, hogy mi újság a faliújság. Ha már nincs kéznél egy vércukormérő, vagy egy minilabor :)

Belső motiváció

Azon gondolkodtam, mennyire jellemző az ok, amiért a legtöbb ember elhízik. Persze szokásosan összetett a dolog, hiszen például apám 30 évig volt alkoholista, és a büdös életben nem tudtam (tudok) rájönni arra, hogy miért is nyúlt az italhoz. Leszokni akkor szokott le, mikor egy orvos azt mondta, nincs több hátra hat hónapnál, de megvakulni akár pár hét alatt is megvakulhat. Ekkor a haláltól félve, letette a poharat.

Az ital, a drog, a cigi...az más, mint az étel, hiszen, ezek nélkül lehet élni, de étel nélkül nem. Ez egy sokszor hangoztatott,már-már elkoptatott igazság. Azonban a "lehet élni nélküle" kifejezés is elég tág fogalom. Mert lehet élni szemek vagy lábak nélkül is, továbbá lehet élni egy magánzárkában is. A kérdés inkább az, hogy érdemes-e. Illetve, hogy milyen az az élet. Talán helyesebb, ha úgy fogalmazom, hogy teljes életet lehet élni ital, cigaretta és drogok nélkül, ....de bekorlátozott étrenddel vajon lehet-e? Lehetne boncolgatni, mit is jelent, hogy "teljes élet"...de nem akarok olyan mélyen belemenni.

Ismerem magamat elég jól. És nem tartom magamat jellemtelen embernek.A 10 évvel ezelőtt, 200 kilós énemet sem. Sem gyengének. Ezért aztán jó agy adag empátia és lojalitás van bennem a kövérek iránt, és nem mondhatom, hogy ha valaki el van hízva, akkor jellemtelen, gyenge ember. Én úgy látom, hogy az elhízott embernek el kell érnie egy pontot, amikor a belső motivációja megvan ahhoz, hogy elinduljon a fogyás útján. A külső motiváció sokszor inkább kényszer, ami az emberekből kiválthat valamiféle dacot. Ha az orvos, vagy ha a feleség/férj, vagy a szomszéd, vagy a haver mondja, hogy apám/anyám dagadt vagy vazze, fogyjáá le, akkor esetleg hajlamos az ember valami frappáns válasszal az illető tudomására hozni, hogy joga van a saját testével azt csinálni, amit akar. Kifogás van bőven, sokszor mentség is. A baj ott lehet, amikor nem jön el a belső motiváció pontja....amikor az ember nem jut el oda, hogy ő maga akarja a fogyást.

Kognitív énem sosem hagy nyugodni, és mindig keres. A mai napig keresem az okot, amiért kövér voltam. Úgy értem a pszichés okot. Hiszek a tudatalattiban, hiszek abban, hogy a legtöbb kövérségnek van egy olyan háttere, ami vagy spirituális, vagy tudatalatti, vagy valami kevésbé megfogható. A saját dolgomban azt nem értettem soha, hogy bár édesszájú voltam, és nagyon sok szénhidrátot ettem meg....de rengeteg embert ismertem, akik ugyanígy voltak, csakmég mellé tolták a csülköt pacallal, a sok zsíros kaját, vedelték a sört, és a kávé helyett is valami cukros-tejes édességet fogyasztottak. És ugyan kövérek voltak, na de nem kétszáz kilósak....csak mondjuk 120-130. Gyerekkorom óta kövér voltam. A szakirodalom a leggyakrabban azt mondja, hogy a háttérben sokszor van valami olyan, ami ellen védekezik az egyén azzal, hoyg "megnő". Erős akar lenni...ijesztő. Vagy undort keltő...a lényeg, hogy távol akar tartani magától valamit/valakit. A másik lehetséges lelki ok a tekintély-növelés. Úgy olvastam, ez inkább a hölgyekre jellemző. Férfiközpontú társadalmunk nem annyira veszi komolyan a nőket alapból sem, depláne ha kis vékonyderekú, csinibabáról beszélünk.Egy testesebb hölgy ügyvédet/orvost/tanárt sokkal komolyabban vesznek, mint egy fitnesz-cica kinézetűt, adva ugyanolyan észbeli jellemzőket. Az emberek már csak ilyenek.

Okoskodni lehet, a lényeg viszont egyrészt az, hogy pusztán mert valaki kövér, az még nem jelenti szükségképpen, hogy jellemgyenge, másrészt az, hogy külső motivációval az életben nem lehet elérni olyan eredményt, amire belső motivációval képesek vagyunk.

Trambulin

Ma a délutáni erő-edzés után hirtelen ötlettől vezérelve kiléptem a srácokhoz a trambulinra, és jó 10-15 percig ugrabugráltam velük. Amikor összeszereltük, persze kipróbáltam, de így ennyit egyszerre még sosem csináltam, mint most. Érdekes volt...egyszerre megterhelő is  és élvezetes is. Jó, valahol kölyöknek kell lenni ahhoz, hogy egyrészt rávegye magát az ember, másrészt hogy önfeledten tudja élvezni a gravitáció legyőzésének az illúzióját, de azon kifejezetten meglepődtem, mennyire felpörgette a pulzusomat ez a rövid kis mozgás.

Persze nem én lennék, ha nem kezdtem volna el utánamászni kicsit ennek is :) Naná, hogy van "trambulin-fitnesz" is, és szinte felsorolni is lehetetlen próbálkozás lenne a sok pozitív hatását a szervezetre. Nem utolsósorban a srácok elmondhatatlanul élvezték, hogy a komoly apukájuk idétlen vigyorral a fején ugrál együtt velük....Ki tudja, talán beépítem a napi edzéstervbe a 15 percnyi trambulin-t is....már persze ha épp nem esik az eső....:)