Jubileum

Ebben az évben jubilálok.
 10 év telt el azóta, hogy elindítottam az életmódváltást. 10 évvel ezelőtt telt be a pohár. Tulajdonképpen minden évben újabb és újabb kis morzsák épülnek fel a világnézetemre....arra, hogy mit gondolok erről, hogyan látom az egész képet. Nem valami szívderítő sajnos. Úgy látom, hogy szinte mindenki, aki valaha lefogyott, valamennyire visszahízik. A kulcsszó itt a valamennyire. Mert ugye nem mindegy, milyen számokról beszélünk. Mindig a számok győznek, ez is egy olyan dolog, amit évek alatt sem tudtam megcáfolni. Mindig ott van a lényeg, hogy milyen mértékben van valami. Állítom, hogy a kudarc mögött az aránytalanság és a félelem áll az esetek 90%-ában. Minimum.

Aránytalanság alatt azt értem, hogy az emberek - mi - nem szeretjük kiszámolni, mi mennyi. Futunk egy kört a ház körül, és jöhet a pizza meg a csoki, mert hát megdolgoztunk érte. Csinálunk pár hasprést, megemelünk néhány súlyzót, és rögtön úgy gondolunk magunkra, hogy mi kérem, mindent megtettünk. És tényleg, van, hogy sokat megteszünk, csak nem nézzük meg soha a számokat...a tudományt, ami az egész mögött van. Volt, hogy a gyerekeimnek úgy demonstráltam az arányokat, hogy azt mondtam nekik, ha enni akarnak egy extra szelet csokit, semmi gond, de előbb dolgozzák le azt a kalóriamennyiséget valamelyik gépen. Mert úgy elég plasztikus lesz, hogy mondjuk fél órát kell izzadni az elliptikus tréneren azért a fél percnyi élvezetért, hogy megeszek egy Snickerst....mondjuk.

A félelem meg ott játszik be, hogy sokan félünk szembenézni az életünkkel, félünk egyenleget vonni. Félünk beismerni a káoszt, amiben vagyunk. Nem túl széles az ösvény a káosz, és az autista-szerű, rexiákkal övezett megszállottság között. Van ösvény, de mondom, nem széles, és elég nehéz megtalálni is. És az első lépéseket sosem másnak kell helyettünk meglépni.

Node hogy a jubileumomról is írjak: Szépen kirajzolódik az a fajta hullámszerű tendencia, ahogyan élem az életem. Az év túlnyomó részében visszafogom a fogyasztásom, mind mennyiségben, mind ételfajtákban, és mellette folyamatosan edzek, átlagosan napi 2 órát. A különleges alkalmakkor viszont elengedem magam, és élvezem az életet úgy, ahogy van. Nyaralások, ünnepek, Karácsony....szülinapok, évfordulók, satöbbi. Tény, hogy vigyázni kell, mert ha ezekből az alkalmakból sok van, akkor változtatni kell a stratégián: vagy olyankor is tartani kell a diétát, vagy le kell korlátozni a kilengésekkel járó alkalmakat.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem érezném magam kicsit jobban mondjuk egy 10-15 kilóval kevesebbel.....de tudomásul kell(ett) vennem, hogy ez vagyok én. Nem műttettem le magamról a megmaradt cuccokat, tehát eleve 10-12 kilónyi olyan extra súlyt cipelek, amitől semmilyen diéta nem képes megszabadítani. Továbbá van az embernek egy alkata is, ha tetszik, ha nem, a genetikát nem lehet megkerülni. Nyilván az anyagcserénkre vonatkozóan is megvan a genetikai kód ugyanúgy, mint a szemünk színére, a hajunk színére, a lábunk méretére, vagy a betegségekre való hajlamokra.. Miért pont az alkat/testtömeg lenne a kivétel, nem? De.

Aztán ugye...igaz, ez sem tetszik, de....öregszünk is, ami több dolgot is magával hoz: például az anyagcsere is lassul. Aztán az öregedéssel együtt jár, hogy a testünk is egyre kevésbé lesz vonzó, és tulajdonképpen egyre inkább háttérbe szorul a kinézet, és előtérbe jön az egészség, és az élet élvezete. Ahogy öregszik az ember, egyre jobban látja, hogy bizony egyre kevesebb van hátra, és hirtelen elkezd sokat érni az idő. Elkezd számítani, hogy hogyan töltöm el az időt. És egyre többször gondolkodik el az ember arról, hogy vajon van-e értelme megtagadni magamtól azt az örömöt, ami adott esetben  egy étel elfogyasztása adhat.

Az elmúlt tíz év távlatában mostanában talán a legnehezebb az, hogy mentálisan az ember követni tudja a szándékot. Hogy ne csússzunk le az ösvényről abba az irányba, ahol egy fantomkép után loholunk, és azt hisszük, hogy extra ön-sanyargatással, koplalással, szenvedéssel majd megint 20 évesek lehetünk. Fel kell ismerni, hogy hol járunk. Tudnunk kell, hanyas a kabát :)

Persze nem akarok én skatulyákat alkotni, és mindenféle ösvényről írni....hiszen akkor vagy az úton járunk, vagy nem. És ki vagyok én, hogy felosszam az életet ösvényekre....? Mindig úgy gondoltam, hogy minden ember egy külön univerzum, mindeninek megvan a saját kis élete, benne a saját démonaival, a saját kis motivációival, a saját félelmeivel, sikereivel és kudarcaival. A mai világban az idő a nagy ellenség....hajlamos az ember nem észrevenni, hogy minden külső inger a rohanásra sarkall, a fogyasztásra....és sokszor már csak az a lényeg, hogy hányan követnek az instán, meg mennyire tudok tökéletes en hamis képet mutatni magamról meg az életemről.

Jó, tudom...ez is közhely már....meg persze korfüggő is, a fiataloknak mindig megvan a maguk platformja, csak régen a grund volt, aztán a facebook, majd az insta....most meg ki tudja, talán a snapchat vagy a tik-tok....ezek az appok jönnek-mennek évenként, nem lehet követni őket. Én mindig megmagyarázom, hogy nem azért utálom ezeket a közösségi oldalakat, mert öreg vagyok és eljárt felettem az idő...hanem mert elidegeníti egymástól az embereket. Mert családokat látok nem kommunikálni egymással, hanem elmerülni a kütyükben, és ez nekem nem szimpi.

Elkanyarodtam a jubileumomról....szóval a lényeg: tizedik éve nyomom, és tulajdonképpen nagyon örülök annak, hogy sikerül a felállított korlátok között maradnom, remélem ez a jövőben is menni fog!