Mert megtehetem

Érdekes dolgot mondtak nekem. A téma a rendszeres mozgás volt, az optimális testsúly megszerzése/elérése okán. Azt találtam mondani az illetőnek, hogy én általában a délelőtt folyamán 2-3 órát edzek. A reakció:

 " Mert megteheted".

Hát igen. Jó kérdés, hogy ki mit tehet meg és mit nem. Akinek például nincs lába, az nem tud járni. Aki például halálos beteg, az nem tud életben maradni. Mert a szabad akarat kevés nekik. El nem tudom képzelni, milyen lehet, ha az élet efféle korlátok közé szorít valakit. Hovatovább vannak, akik lesérülten, lebénultan, hiányzó vagy nem működő végtagokkal is képesek nem feladni, és akár sportolni, edzeni keményen. Ők igazi hősök, nem is vitás.

Aki ezt mondta nekem, nos, ő szerencsére egészséges, és nincsenek korlátai. Szóval a szabad akarat szabhat gátat csak neki, mint nagyon sok más embernek is, köztük például magamnak. Hogy ki mit tehet meg és mit nem, ezekben az esetekben csak és kizárólag az emberen magán múlik. Nem a körülményeken. Én ebben hiszek.

Persze értem én, hogyne érteném, én magam is kifogásokat kerestem és találtam is hosszú éveken át, pedig láttam, tudtam, éreztem, hogy nem oké a súlyom, nem oké az életmódom, ezért nem oké valahogy a kerek egész sem. Nem ismertem senkit, aki megjárta volna azt az utat, amit én szerettem volna megjárni. Ma már más a helyzet....de akkor és ott elég hihető volt, hogy nincs mit tenni, ez van. Egyfelől a gének, az alkat, másfelől a speciális körülményeim, amik ugyebár megkötötték a kezem.....

De valójában ez bullshit. Nincsenek speciális körülmények...a legtöbb embernek ilyen nincs, csak lustaság van, kényelem, tudatlanság, gyengeség, és gyávaság. Na, ezek vannak....nem körülmények. 

Hozzá kell tennem, én úgy fogytam le 117 kilót, hogy egy percet nem sportoltam, nem mozogtam. egyszerűen csak nemet mondtam az ételre....ezt ugye mindenki megteheti, aki képes szabad akarattal meghozni egy döntést.

 Persze mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy élje az életét, ahogy akarja, és ahogy boldog. És oda és úgy szúrjon, ahogy kedve tartja...ez is a szabad akarat része. Ahogyan az is, hogy kit tekint az ember barátjának.

Jubileum

Ebben az évben jubilálok.
 10 év telt el azóta, hogy elindítottam az életmódváltást. 10 évvel ezelőtt telt be a pohár. Tulajdonképpen minden évben újabb és újabb kis morzsák épülnek fel a világnézetemre....arra, hogy mit gondolok erről, hogyan látom az egész képet. Nem valami szívderítő sajnos. Úgy látom, hogy szinte mindenki, aki valaha lefogyott, valamennyire visszahízik. A kulcsszó itt a valamennyire. Mert ugye nem mindegy, milyen számokról beszélünk. Mindig a számok győznek, ez is egy olyan dolog, amit évek alatt sem tudtam megcáfolni. Mindig ott van a lényeg, hogy milyen mértékben van valami. Állítom, hogy a kudarc mögött az aránytalanság és a félelem áll az esetek 90%-ában. Minimum.

Aránytalanság alatt azt értem, hogy az emberek - mi - nem szeretjük kiszámolni, mi mennyi. Futunk egy kört a ház körül, és jöhet a pizza meg a csoki, mert hát megdolgoztunk érte. Csinálunk pár hasprést, megemelünk néhány súlyzót, és rögtön úgy gondolunk magunkra, hogy mi kérem, mindent megtettünk. És tényleg, van, hogy sokat megteszünk, csak nem nézzük meg soha a számokat...a tudományt, ami az egész mögött van. Volt, hogy a gyerekeimnek úgy demonstráltam az arányokat, hogy azt mondtam nekik, ha enni akarnak egy extra szelet csokit, semmi gond, de előbb dolgozzák le azt a kalóriamennyiséget valamelyik gépen. Mert úgy elég plasztikus lesz, hogy mondjuk fél órát kell izzadni az elliptikus tréneren azért a fél percnyi élvezetért, hogy megeszek egy Snickerst....mondjuk.

A félelem meg ott játszik be, hogy sokan félünk szembenézni az életünkkel, félünk egyenleget vonni. Félünk beismerni a káoszt, amiben vagyunk. Nem túl széles az ösvény a káosz, és az autista-szerű, rexiákkal övezett megszállottság között. Van ösvény, de mondom, nem széles, és elég nehéz megtalálni is. És az első lépéseket sosem másnak kell helyettünk meglépni.

Node hogy a jubileumomról is írjak: Szépen kirajzolódik az a fajta hullámszerű tendencia, ahogyan élem az életem. Az év túlnyomó részében visszafogom a fogyasztásom, mind mennyiségben, mind ételfajtákban, és mellette folyamatosan edzek, átlagosan napi 2 órát. A különleges alkalmakkor viszont elengedem magam, és élvezem az életet úgy, ahogy van. Nyaralások, ünnepek, Karácsony....szülinapok, évfordulók, satöbbi. Tény, hogy vigyázni kell, mert ha ezekből az alkalmakból sok van, akkor változtatni kell a stratégián: vagy olyankor is tartani kell a diétát, vagy le kell korlátozni a kilengésekkel járó alkalmakat.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem érezném magam kicsit jobban mondjuk egy 10-15 kilóval kevesebbel.....de tudomásul kell(ett) vennem, hogy ez vagyok én. Nem műttettem le magamról a megmaradt cuccokat, tehát eleve 10-12 kilónyi olyan extra súlyt cipelek, amitől semmilyen diéta nem képes megszabadítani. Továbbá van az embernek egy alkata is, ha tetszik, ha nem, a genetikát nem lehet megkerülni. Nyilván az anyagcserénkre vonatkozóan is megvan a genetikai kód ugyanúgy, mint a szemünk színére, a hajunk színére, a lábunk méretére, vagy a betegségekre való hajlamokra.. Miért pont az alkat/testtömeg lenne a kivétel, nem? De.

Aztán ugye...igaz, ez sem tetszik, de....öregszünk is, ami több dolgot is magával hoz: például az anyagcsere is lassul. Aztán az öregedéssel együtt jár, hogy a testünk is egyre kevésbé lesz vonzó, és tulajdonképpen egyre inkább háttérbe szorul a kinézet, és előtérbe jön az egészség, és az élet élvezete. Ahogy öregszik az ember, egyre jobban látja, hogy bizony egyre kevesebb van hátra, és hirtelen elkezd sokat érni az idő. Elkezd számítani, hogy hogyan töltöm el az időt. És egyre többször gondolkodik el az ember arról, hogy vajon van-e értelme megtagadni magamtól azt az örömöt, ami adott esetben  egy étel elfogyasztása adhat.

Az elmúlt tíz év távlatában mostanában talán a legnehezebb az, hogy mentálisan az ember követni tudja a szándékot. Hogy ne csússzunk le az ösvényről abba az irányba, ahol egy fantomkép után loholunk, és azt hisszük, hogy extra ön-sanyargatással, koplalással, szenvedéssel majd megint 20 évesek lehetünk. Fel kell ismerni, hogy hol járunk. Tudnunk kell, hanyas a kabát :)

Persze nem akarok én skatulyákat alkotni, és mindenféle ösvényről írni....hiszen akkor vagy az úton járunk, vagy nem. És ki vagyok én, hogy felosszam az életet ösvényekre....? Mindig úgy gondoltam, hogy minden ember egy külön univerzum, mindeninek megvan a saját kis élete, benne a saját démonaival, a saját kis motivációival, a saját félelmeivel, sikereivel és kudarcaival. A mai világban az idő a nagy ellenség....hajlamos az ember nem észrevenni, hogy minden külső inger a rohanásra sarkall, a fogyasztásra....és sokszor már csak az a lényeg, hogy hányan követnek az instán, meg mennyire tudok tökéletes en hamis képet mutatni magamról meg az életemről.

Jó, tudom...ez is közhely már....meg persze korfüggő is, a fiataloknak mindig megvan a maguk platformja, csak régen a grund volt, aztán a facebook, majd az insta....most meg ki tudja, talán a snapchat vagy a tik-tok....ezek az appok jönnek-mennek évenként, nem lehet követni őket. Én mindig megmagyarázom, hogy nem azért utálom ezeket a közösségi oldalakat, mert öreg vagyok és eljárt felettem az idő...hanem mert elidegeníti egymástól az embereket. Mert családokat látok nem kommunikálni egymással, hanem elmerülni a kütyükben, és ez nekem nem szimpi.

Elkanyarodtam a jubileumomról....szóval a lényeg: tizedik éve nyomom, és tulajdonképpen nagyon örülök annak, hogy sikerül a felállított korlátok között maradnom, remélem ez a jövőben is menni fog! 

Prioritás

Sokan nem merik bevallani önmaguknak sem, hogy mi hajtja őket. Mi motivál, mit miért teszünk, vállalunk be, mi az amiért képesek vagyunk megtenni olyan dolgokat, amik nehézséget/kényelmetlenséget/kellemetlenséget stb. okoznak. Mert van egy sorrend a fejünkben, és az határozza meg ezeket a dolgokat. Valamit előrébb helyezünk valami másnál.

Meggyőződésem az is, hogy ez nem mindig tudatos, simán el tudom képzelni, hogy az embereknek a nagy rohanásban mg arra sincs idejük, hogy önmagukba nézve megkeressék/feltárják ezeket a rejtett motivációs egységeket. Jelentkezhet hangulatokban, érzésekben, megfoghatatlan sejtésekben, de ahhoz, hogy az ember el tudjon mélyülni benne, és kiderítse, mik is azok valójában, ahhoz idő kell meg nyugalom. Meg tisztánlátás, meg szándék persze. Nyilván.

Az én személyes véleményem az, hogy óriási hiba másoknak, vagy általunk másoknak tulajdonított, el- vagy beképzelt elvárásoknak akarni megfelelni. egyszerűbben fogalmazva az élet sokszor mutatja azt, hogy valaki - egy másik ember, csoport, társadalmi réteg, stb. - miatt szenved, holott az adott személy/csoport/réteg...nagy ívben és vastagon nem mutat érdeklődést egyáltalán.

Én azt gondolom, hogy legfőképpen saját magunknak kell megfelelni, és persze a számoknak, mert ha a számok azt mondják, hogy egészségügyi kockázat van, akkor azt nyilván komolyan kell venni. De ugyebár igen sok embert nem az egészségügyi kockázattól való félelem sarkall, hanem az, hogy beleférjen abba a bizonyos ruhába, vagy hogy úgy nézzen rá az a bizonyos valaki, vagy hogy azt a képet mutassa a tükör, ha belenéz. 

Egy életünk van, és élvezni kell. Pontosabban nem kell, de érdemes. Mert úgyis meghalunk egyszer, ez elkerülhetetlen....de lehetőleg minél később következzen be, és az addig vezető út legyen minél élvezetesebb! :)