Élet, trendek, gyerekek, irányok

Mostanában divat, hogy ha valaki túlsúlyos, akkor nem le akar fogyni, hanem megtanulja elfogadni magát. És micsoda fair play tőle, hogy ha vállalja a testét egy tengerparton, vagy egy strandon, vagy akár az utcán is! Értem én, hogy ez a léleknek jó…de mi van a testtel? Mi van az egészséges életmóddal, a vér értékekkel…a koleszterinnel, az állóképességgel, a fittséggel….az abilitással, ami a mindennapokban annyiszor jöhet jól….? Ugye azért gyógyír a léleknek, mert ha nem képes elfogadnia magát, akkor ott van a bűntudat, a stress, nincs lazulás, tehát az élete egy rendkívül feszült, folyamatos fogyniakarástól fáradt és erőtlen, végeláthatatlan harc. Ezzel szemben ha elfogadja magát, és “megtanulja szeretni önmagát”, akkor sokkal szebben látja majd a világot, és a világ is őt (Legalábbis “ezt állítja a sajtó” ). De kérdezem én, nem az volna a legegészségesebb, ha a lélek azért lenne ép, mert a test is az?

Tegyük fel, hogy nem megy, sajnos előfordul. A bennem felmerülő kérdés viszont ilyenkor az, hogy mennyivel lesz jobb, ha feloldozást adunk a tenniakarás alól, mert elfogadja magát, és vállalja, mitöbb, büszke rá….ha a ló túlsó oldalára esik, akkor egyenesen cikizni fogja mindazokat, akik viszont akár több, akár kevesebb erőfeszítéssel, de megoldották a kérdést, és képesek a testüket egészségesebb formába hozva tartani. Gyakran igen sok lemondással, és igen sok munkával.

Mindig felmerül ilyenkor a társadalmi szerepvállalás mértéke. Hajtjuk a pénzt, és a gyerekeink arra tendálnak, amerre a tömegmédia lökdösi őket. Megmondják, hogy hogyan kell gondolkodnunk, megmondják, hogy mi a jó. Hogy mi a trendi, a menő, és közben valahogy mintha elvesznének az értékek menet közben. Vagy legalábbis emosódnának.

Tudom, hogy én vagyok az, aki kilóg a sorból. Én vagyok az, akit elmondhatatlanul zavar, hogy az operációs rendszer jobban akarja tudni a gépemen, hogy én mit akarok és hogyan akarom. Akit idegesít, hogy miért kell “app”-nak hívni a programokat, és miért akarja minden “app” alapból mindig tudni azt hogy hol vagyok, mit nézek, mit keresek, mit írok, mik a szokásaim, mikor ülök a gép elé, és miért…..Én vagyok az, aki viszketőrohamot kapok a sok “mainstream” hülyeségtől, mégis megveszem a gyereknek a fidget spinnert, mert látom, hogy megőrül érte, és különben is mindenkinek olyan van, mert az a menő. Az is én vagyok, aki ha tehetné, sokszor Zsanklódfándám-féle rúgással távolítanám el a kamaszaim kezéből a mobiltelefont, mert nem tetszik, hogy akkora részt vesz el az életü(n)kből, amekkorát.

Közben azért az is én vagyok, aki együtt zenél, focizik, bringázik, filmeket néz, vagy snapszerozik velük, és ilyenkor több értelemben is szárnyalok, és úgy érzem, jól csináljuk. Azért azt nem mondom, hogy bármelyik gyerekem volna annyira “nem normális”, hogy biciklizés közben a menő workout mix helyett Bulgakovot hallgatna hangoskönyvként….de talán nem is baj.

Meg kell mutatni a helyes irányt, de közben több helyes irány van, és több irány van, ami lehet így helyes, de amúgy helytelen….szóval baromira nem könnyű. És visszatérve a testkép-témakörre: nagyon örülök, hogy ebben elég vastagon egyet értünk a gyerekeimmel, és hogy képes vagyok előttük jó példával elöljárni.