Bringás kihívás

1-2 évvel ezelőtt, a nagylányom mutatta meg ezt az "app"-ot, hogy milyen tök jó, mert ha biciklizek, akkor ez méri, hogy mennyit mentem, meg milyen sebességgel, mennyi idő alatt, stb. Megtetszett, és ma már szinte el sem indulok anélkül, hogy ne indítanám el a Strava-t. Valamikor hónap közepén túl vettem észre, hogy a program felületén van olyan fülecske is, hogy kihívások. Rámentem, és kiderült, hogy mindig van valami aktuális kihívás, a legfrissebb az volt, hogy "meddig jutsz el májusban?" vagy valami hasoló, szóval hogy verseny, ki mennyit teker a hónap folyamán. Ha valaki eléri az 1250 km-t, akkor hivatalosan teljesítettnek számít a küldetés. Nosza, csatlakoztam, és bár még nincs vége a májusnak, de ma sikerült átlépnem a 1250.edik kilométert, azaz a küldetést hivatalosan is teljesítettem, ami nagy örömmel tölt el.

Továbbá annak is nagyon örülök, hogy meg lehet nézni, országos szinten is a besorolást, és jelen pillanatban Írországban a majd' 1300 résztvevő között én a 20. helyen állok. Az összesített listán pedig a 4323. vagyok a több mint 209ezerből.

Jó, ezek csak számok, de engem akkor is boldoggá tesznek, mert én, akinek valaha még egy cipőfűzőbekötés is komoly előkészületet igénylő fizikai megerőltetés volt, én....aki lihegett, ha felmentem egy emeletet a lépcsőn.....én, akinek csak a zuglói óriásboltban lehetett aranyáron vásárolni mondjuk egy pólót....én, akinek harmadjára sikerült csak olyan mérleget venni, ami nem akadt ki a több, mint 190 kilós súly alatt.....szóval én benne vagyok az első 20 bringásban az ezerháromszázból!

Nagyon jó érzés. Sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan, hogy a hét harmadik napján már több mint 300 kilométer van mögöttem két keréken, és különösebben nem vagyok kimerült sem, és az esti 30 kilométeres körömre is csak azért nem mentem el, mert ezt a posztot írom...de képes lennék rá, simán.....

Biztos az is bennem van, hogy a mélyen bennem élő kisfiú tombol....mert sosem vettek a szüleim biciklit, pedig nagyon szerettem volna. Dehát ugyebár veszélyes...ezt mondták. Én pedig mindig irigykedve láttam a többi gyereket a lakótelepen, akik száguldoztak boldogan a camping bringájukkal....szóval biztos ez is szerepel az okok között, hogy miért pont a bicikli. De a futást nem sikerült megszeretni, nyilván a rajtam maradt feleslegek -(bőr, zsírszövet, mittudomén), amiket eddig sem operáltattam le, és eztán sem fogok-, önálló életet élése sem segített benne....de végülis mindegy, A lényeg, hogy egy hosszan végezhető, nem feltétlen megerőltető, alapvetően kardioszerű mozgással együtt járó tevékenységet találtam, ami segít abban, hogy megmaradjak olyannak, amilyenre átváltoztattam magam.

Természetesen nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt az igazi atlétákkal, vagy a profikkal, akiknek a teljesítménye messze meghaladja az enyémet. De arra igenis büszke vagyok, hogy közel 45 évesen, 193kilós múlttal, a mindennapi életem mellett képes vagyok ilyen számokat produkálni.